Egy ismert mondás szerint Irán a világ legdemokratikusabb diktatúrája és legdiktatórikusabb demokráciája. Ebből annyi igaz, hogy a sah rémuralma után a lakosság szabad akaratából megszavazta az iszlám gyökerű alkotmányt. De hát nem mindenki tudta, mire szavaz, s a mai fiatal nemzedékek nem is vehettek részt a sorsdöntő szavazáson. Ha tovább játszanánk a szavakkal, azt is mondhatnánk, Irán egy igazi ”illiberális demokrácia”. Vannak választások, de csak a hatalom által jóváhagyott jelöltek között, s ha mégis a leginkább ellenzéki jellegű jelölt győz (ahogy legutóbb történt), akkor valóságos partizánharcot kell folytatnia a legkisebb reformért is.
Jafar Panahi, az egyik legismertebb iráni filmrendező egész pályafutása az efféle partizánharc nehézségét és szépségét példázza. Miközben számos nyugati fesztiválon sikert arattak a filmjei, hazájában többször letartóztatták, 2010-ben pedig hatévi börtönre ítélték, és húsz esztendőre eltiltották a filmkészítéstől. De Irán azért nem sztálinista diktatúra, jogrendszere szerencsére eléggé komplikált ahhoz, hogy Panahi szabadlábon legyen, s 2010 óta három filmet is készíthessen. A legutóbbi, a Taxi világpremierjét ezekben a napokban tartották meg a berlini filmfesztiválon.
A Taxi akár jelképe is lehetne annak, hogyan lehet szabadnak maradni egy kis szabadságfokú, de nem totális diktatúrában. Mivel a rendező nem juthatott filmstúdióhoz, kibérelt egy taxit, bele szerelt egy kamerát, és vezetés közben elbeszélgetett az utasaival, Kezdetben „kandi kamerának” indul a dolog, idegeneket is szóra bír a kocsiban, de aztán feltűnnek az ismerősei, és innen kezdve a taxi voltaképp egy mini stúdió. A legizgalmasabb „utas” egy ügyvédnő, akit Panahihoz hasonlóan szintén eltiltottak hivatása gyakorlásától. De a hivatalos végzés valahol elakadt a bürokrácia útvesztőiben, így most is praktizál, a filmben éppen egy védencéhez siet a börtönbe. A lány azért került vizsgálati fogságba, mert nézőként bement egy férfi röplabda meccsre. A meccsen persze más nők is voltak, de azokat elengedték, egyedül őt vitték börtönbe. Ott éhségsztrájkot kezdett, mire az őrök behívták az édesanyját, hogy némi hazai falatokkal csábítsa evésre a lányát. Nehéz lenne ennél plasztikusabban leírni az iráni rendszer abszurd kétarcúságát.
Az ügyvédnő egyike annak a sok iráni értelmiségi nőnek, akik a progresszió legkövetkezetesebb harcosai. Nőként és a demokratikus értékek iránt elkötelezett értelmiségiként kétszeresen is érdekeltek a reformokban, hiszen a vallási törvények elsősorban az urbánus nőket sújtják. Noha – s erről nem szól az Amerika-barát „mainstream” sajtó – a helyzetük még mindig jobb, mint Szaúd-Arábiában. Ha valakik, akkor az egyetemekről kikerülő fiatal nők (az egyetemet végzettek többsége nő Iránban) sokat tehetnek a reformokért. Amúgy a sah elleni forradalomban is komoly szerepe volt a fiatal nőknek, akik sajnos nem azt kapták az új rendszertőt, amit érdemeltek volna.
A filmben megjelenik a rendező unokahúga is, aki elmondja, milyen tanácsokat kapnak az általános iskola filmszakkörében. A jó filmben, ismétli a tanultakat, a pozitív hős ne hordjon nyakkendőt, legyen szakálla, ne iráni (tehát az iszlám előtti), hanem iszlám hangzású nevet kapjon, és semmiképp se bonyolódjon valamiféle kapcsolatba nőkkel. Egyáltalán, kerülni kell a „sötét realizmust”, a film valami „jóról” szóljon.
Ellenpontként az utasok között olyan férfi is feltűnik, aki kevesli a halálos ítéleteket, és azt hajtogatja, hogy ha minden tolvajt felakasztanának, akkor jobb lenne a közbiztonság. Menet közben Teheránt is látjuk, amely a térség legurbanizáltabb metropolisza, s ahol az autó, a mobiltelefon, a tablet a mindennapi élet természetes része. (És a lakói, személyesen is megtapasztaltam, nagyon kedvesek, nyitottak, beszélgetősek.) Ez is furcsa számunkra, hiszen tudatunkban a diktatúra együtt jár az anyagi szűkösséggel.
A Taxit végignézve optimista módon azt gondolhatja az ember, hogy az iráni rendszer minden részletkülönbség ellenére a kádári nyolcvanas évekhez hasonlít. De pesszimista módon attól is félhetünk, hogy a magyar jövőt vetíti elénk, azzal súlyosbítva, hogy a mi ajatollahjaink nem állnak majd meg félúton.
Egy másik iráni filmet is bemutattak Berlinben. Az Atomszívű anya című filmet egy 1986-os születésű fiatalember, Ali Ahmadzahed rendezte. Némi túlzással feminista filmnek is mondhatnánk. Két fiatal nő, ráadásul iráni keresztények autózgatnak az éjszakai Teheránban, és közben különös férfiak akadnak rájuk. Az első egy hamisítatlan hipszter, a másik egy Szaddam Husszein-hasonmás, a harmadik meg leginkább egy perzsa Mefisztó. Mindenféle tabu szóba kerül a filmben, még az is, hogy az Argo című, erősen Irán-ellenes amerikai filmet úgymond „mindenki látta Iránban”, nyilván becsempészett kazettákon vagy az interneten keresztül. Egészében azt sugallja a történet, hogy huszonéves hősei – és nyilván az alkotói is – egyszerre unják a rendszert, amiben élniük kell, s azokat a kliséket, amelyeket a Nyugat gondol és terjeszt róluk. Hiszen az urbánus teheráni fiatalság nagyon távol áll az idős ajatollahok világképétől.
Berlinálé – 2015. február 5-15.
