hu | fr | en | +
Accéder au menu

Nem mindegy, miért harcolunk!

JPEG - 71.5 kio

1914. augusztusában nagy volt az egyetértés. Franciaországban, mint ahogy Németországban is. A munkásszervezetek meginogtak; a baloldali és a szakszervezeti vezetők mind felsorakoztak a „nemzetérdek” zászlaja alá; a társadalmi haladásért folyó harcot viszont több évre felfüggesztették. Nem lehetett másként, hiszen a halottak száma már a véres küzdelem első napjaiban több tízezer volt. A fegyvercsörgés és a nemzeti hősiesség idején kinek lenne türelme végighallgatni egy a békéről szóló beszédet? Júniusban vagy júliusban talán még el lehetett volna hárítani a csapást. Augusztusban már késő volt.

Azóta eltelt egy egész évszázad, a „civilizációk összecsapása” még csak egy a különféle lehetőségek közül. Az Európában − most Görögországban majd Spanyolországban − elkezdődő ütközet talán lehetővé teszi, hogy elkerüljük a háborút. A dzsihádista támadások viszont a katasztrófa forgatókönyv szerint íródnak; a „háború a terrorizmus ellen” és a szabadságjogok megnyirbálása is a háború irányába vezet. Képesek lenullázni az összes valóban fontos témában kiharcolt eredményeinket, viszont felerősítenek minden olyan válságot, amelyet meg kellene oldanunk. Ez ma a reális veszély. A következő hónapokban eldől, hogy képesek leszünk-e megoldani.

Egy rajzoló szabadon kifigurázhatja-e Mohamed prófétát? Egy muzulmán nő szabadon elfátyolozhatja-e magát? A francia zsidóknak emigrálniuk kell-e Izraelbe? Hát itt tartunk ma… Köszöntünk 2015-ben! Franciaország szociális válsággal és demokrácia-deficittel küzd, amit az egymást követő kormányok és az európai unió gazdasági döntései rendre felerősítettek. A szociális és a demokrácia-deficit válság helyett miért mindig a vallást érintő kérdések bukkannak fel? Már húsz éve, hogy a „külvárosi iszlám”, a „kulturális bizonytalanság”, vagy a „kommunitarizmus” − vagyis a vallási vagy etnikai kisközösségek léte − miatt pánikol a média és a közvélemény egy része is. A demagógok végtelenül habzsolják a témát, türelmetlenül elvakarják a sebeket, és így sikeresen központi szereplőkként állítják be magukat. Amíg ebben sikeresek, addig a valóban lényeges problémákról nem fogunk tudni komolyan elvitatkozni, még akkor sem, ha a szíve mélyén mindenki tudja, hogy az alapproblémákra talált megoldásoktól függ az összes többi probléma megoldása is (1) .

Tizenkét ember, többségükben újságírók és rajzolók meggyilkolása január 7-én a Charlie Hebdo székházában, majd négy másik zsidó személy lemészárlása a kóser boltban, nagyon ijesztő fejlemény. Bár az iszlámra hivatkozva öltek, a látványos bűnesetek eddig nem váltották ki azt a gyűlölethullámot és bosszúsorozatot, amire az ihletet adók számítottak. Azért a gyilkosok sikeresek voltak: azóta mecseteket támadtak meg, a zsinagógákat a rendőrség őrzi, a fiatal muzulmánok egy része radikalizálódik, sokan megtérnek, miközben nem ismerik jól a vallásuk szabályait. Vagyis: nem a többség vallásos gyakorlatát követik, amikor készek a dzsihádra, a nihilizmusra, a fegyveres harcra. De a gyilkosok ugyanakkor el is buktak: örök életet biztosítottak annak a hetilapnak, amit el akartak törölni a föld színéről. De feltételezhetjük, hogy nem ez volt az elődleges céljuk. Ami ezután következik, az a francia társadalom rugalmasságától függ, illetve egy új, közös európai remény felcsillanásától.

De maradjunk csak szerények. A nagy reményekkel vigyázni kell. Nem mindig lehet azonnal józanul értékelni az ilyen súlyos esemény következményeit. Nem kell azonnal megválaszolni a média által mindig sürgősnek gondolt kérdéseket sem. Meg kell állni, el kell gondolkozni, vállalni kell a megértés és a meglepetések kockázatát. Igen, az esemény meglepetést okozott, ugyanúgy a reakciók is. Eddig Franciaország jól állta az ütéseket, ahogy Spanyolország is a 2004-es madridi merénylet után, ahogy Egyesült Királyság is a 2005-ös londoni támadás után. A nyugodt tömegtüntetés résztvevői nem hallgattak Manuel Valls miniszterelnök háborús uszításaira. És nem indultunk el az amerikai úton, a demokratikus jogok visszavétele irányába se − ahogy az az USA-ban történt a 2001. szeptember 11-i támadásokra válaszul. (Persze idétlen dolog kamaszokat börtönbüntetésre ítélni provokatív megjegyzésekért.)

 De senki sem képes előre megjósolni, milyen hatása lenne egy vagy több újabb támadásnak. Kiváltaná-e a lakosság szétszakadását politikai csoportokra, eredet, vallás vagy kulturális hovatartozás alapján? A dzsihadistáknak és a szélsőjobbnak − ideértve az izraeli szélsőjobbot is − ugyanis ez a célja. A „civilizációk összeütközésének” jelszava alatt ez az óriási veszély jelenik meg. Hogy ezt a kilátást elkerüljük, ahhoz nem az kell, hogy a társadalom csodálatos módon lenyugodjon. Ugyanakkor: hogyan is hihetnénk ilyen csodákban, amikor a külvárosi gettók, a területi egyenlőtlenségek és a társadalmi erőszak különböző formái fennmaradnak? Meg kell választanunk azokat a harcokat, amelyek tényleg megoldást hozhatnak a bajainkra. Éppen ezért sürgető egy más, egy új európai politika. Görögországban és Spanyolországban már ezért harcolnak.

Egy másféle baloldal másféle Európát követel

Tagadhatatlan hogy Európa létezik! A korábbi görög miniszterelnök Antonisz Szamarasz (2) nem várt sokáig, hanem a tőle megszokott „finom” lelki beállítottsággal azonnal felhasználta a Charlie Hebdo székházában történt tömeggyilkosságot: „Ma Párizsban történt egy mészárlás. Itthon pedig egyesek még mindig támogatják az illegális bevándorlást, és honosítást ígérgetnek felelőtlenül.”

Rá egy napra Athénban, a baloldali radikális koalíció a Sziriza többségi tulajdonában (3) lévő napilapjának az Avgi-nak az igazgatója, Nikosz Filisz, egy teljesen más következtetést von le a két francia állampolgár által elkövetett bűntettből: „A támadás befolyásolhatja Európa jövőjét. Vagy Le Pen és a szélsőjobb, vagy balra indulunk el, egy gondolkodóbb irányba. Mert a közbiztonság teljesen jogos elvárás, de ez nem lehet csak rendőri kérdés.” A választások szintjén, egy ilyen elemzést nem fogadnak lelkesebben Görögországban, mint ahogy máshol sem Európában. Alekszisz Ciprász kommunikációs tanácsadója Vaszilisz Mulopuilosz ezt nagyon jól tudja, de nem veszi figyelembe: „Ha a Sziriza kevésbé lett volna következetes a bevándorlás kérdésében, akkor már régen elértük volna az 50 százalékos támogatottságot. De ez az egyik olyan kérdés, amelyben mindannyian egyetértünk!”

Az öreg kontinensen bevetett gazdaságpolitikai intézkedések évek óta kudarcba fulladnak − Görögországban és Spanyolországban még kegyetlenebbül mint máshol. De amíg az Európai Unió többi országában a kormányok többé-kevésbé belenyugodtak a szélsőjobb előretörésébe (sőt arra számítanak, hogy majd a szélsőjobb-ellenes széles összefogás tartja hatalomban őket), addig a Sziriza és a Podemosz új jövőképet teremtett (4) . Európában a baloldalon egyetlen más párt sem fejlődött olyan gyorsan mint ők. Öt évvel ezelőtt, a pénzügyi válság kezdetén még alig léteztek, azóta azonban két fontos sikert is elkönyvelhettek, így ők a hiteles jelöltek a hatalom átvételére. Lehetséges, hogy országaikban véglegesen háttérbe szorítják azokat a szocialista pártokat, amelyek a jobboldal segéderőiként közös felelősséget viselnek a mai katasztrofális helyzetért. Hasonló példák már voltak a történelemben: a múlt században az angol Munkáspárt lépett a Liberális Párt helyére, és a Francia Szocialista Párt pedig a Radikális Pártot szorította háttérbe (5) . Az új leosztás mind a két esetben véglegesnek bizonyult.

A tétet meghatározták és részben el is érték, a szociáldemokrata pártok hátrébb utasításával. De mi az esélye Görögországban és Spanyolországban az új baloldal sikerének? Mi az esélye, hogy elérik az európai politika általános és alapvető megváltoztatását? Athénből nézve, az akadályok óriásiak. Az országban a Sziriza egyedül van mindenki ellen; Európában egy kormány sem fogja támogatni őket. A görögök előtt álló feladat tehát nagyobb, mint ami elől 2012-ben Franciaország meghátrált. Akkor François Hollande-ot frissen választották meg államelnöknek, támaszkodhatott volna a francia választóitól kapott megbízatására illetve arra, hogy a francia bruttó hazai termék (GDP) az összeurópai GDP 19,3 százalékát teszi ki (a görög csak 2,3 százalékot, a spanyol 12,1 százalékot jelent (6) ), így majd „újratárgyalja” az európai stabilitási paktumot − amint azt a választási kampányában megígérte. De tudjuk, végül is ez nem történt meg.

A Sziriza a helyzetet sokkal optimistábban ítéli meg. Arra számít, hogy már idén egy görög vagy egy spanyol baloldali párt győzelme lehet az a híres szikra, amelytől lángba borul a mező. „Az európai közvélemény támogat minket − mondja Nikosz Filisz − és az európai elit is érzi, hogy az eddigi stratégia zsákutcába vezetett. Saját érdekük is egy politikai irányváltás, mert látják, hogy az eurózóna úgy ahogy most felállt, megakadályozza, hogy Európa szerepet játsszon a világ színpadán.”

Egy fecske gyakran hírnöke a tavasznak, s főleg azok hisznek neki, akik már sokat szenvedtek a hosszú téltől. Talán ezért tűnik úgy a Sziriza vezérkara számára, hogy egy ígéretes ellentmondás van a német kancellár és Mario Draghi, az Európai Központi Bank (EKB) elnöke között? Az EKB államadósság felvásárlási programja, amit most indított el (QE - quantitative easing), egyébként talán azt mutatja, hogy Mario Draghi végre megértette, miszerint is a megszorítások sehova sem vezetnek.

Athénban ezt mindenki jól látja. De az a politikai kegyetlenség, amelynek olyan szociális és közegészségügyi következményei vannak, hogy télen nem volt fűtés, terjedtek a fertőző betegségek, nőtt az öngyilkosságok száma, nem elég ahhoz, hogy az elit a változások mellett döntsön (7) . Főleg akik kitalálták, azok ragaszkodnak a régi politikákhoz, hiszen azért kapják a jó magas fizetésüket, hogy erős idegekkel szemléljék a következményeket. Sajnos a makrogazdasági mutatók sem sok jót mutatnak. Öt év megszorítás után Görögországban háromszor annyi munkanélküli van mint előtte (az aktív lakosság 25,7 százaléka), a növekedés vérszegény, 0,6 százalék 2014-ben, miközben 2009 és 2013 között összesen 26 százalékkal zuhant. Mindezt egy olyan gazdasági program eredményeként, amely célul tűzte ki, hogy csökkenti azt az adósságot, ami ebben az időszakban a GDP 113 százaléka volt, (most 174 százalékra nőtt.), a nemzetgazdaság pedig összeomlott. Ezek után nem okozott meglepetést, hogy a spanyol miniszterelnök, Mariano Rajoy − akinek az eredményei majdnem ugyanilyen „csillogóak”− ellátogatott Athénba. Rajoy támogatásáról biztosította Antonisz Szamarasz miniszterelnököt: „Országainknak stabilitásra van szükségük – prédikálta − nem pedig bizonytalan kitérőkre és cikk-cakkokra.” Hát ez aztán tényleg briliáns okoskodás!

A hétköznapi emberek számára azonban, Görögországban, épp ezek a „bizonytalan cikk-cakkok” jelentik a reményt. Az Antonisz Szamarasz-féle politika folytatása ugyanis biztosan és reménytelenül azt jelentené, hogy csökkentik a közepes és magas jövedelműek, valamint a vállalatok adóit, folytatják a privatizálást és ezzel együtt a munkaerőpiac további „reformjait”. Közben persze a költségvetési többletet kell előállítaniuk, az adósság törlesztésére, még akkor is, ha ennek a közszolgáltatások látják a kárát.

A szocialisták által is támogatott Antonisz Szamarasz a GDP évi 3 százalékánál magasabb költségvetési többletet irányzott elő: 2015-re 3,5 százalékot; 4,5 százalékot 2017-re; utána pedig 4,2 százalékot. Janisz Miliosz egyetemi tanár, aki egyben a Sziriza gazdasági programjának egyik felelőse, erről azt gondolja: „Teljesen irreális, hacsak nem akarja fenntartani örökre a megszorítási politikákat.” Az igazat megvallva, nem Antonisz Szamaraszon múlnak a döntések: ő csak végrehajtja a Nemzetközi Valutaalap (IMF), az európai unió és az EKB, vagyis a „trojka” által a kormányára kényszerített döntéseket.

Milyen lépéseket gondolt ki a Sziriza? Első lépésben egy sürgősségi programot, amely szembeszáll „a humanitárius válsággal”. Változatlan költségvetési keretek között a kiadásokat átcsoportosítják a legsürgetőbb célok finanszírozására. Nagyon pontos számítások szerint a legszegényebbeknek ingyen adják majd az áramot, a tömegközlekedést és a sürgősségi élelmezést, illetve ingyen oltanák be a gyerekeket és a munkanélkülieket. Mindezt egy aktív korrupció és adócsalás ellenes fellépésből finanszíroznák. A konzervatív kormány is elismeri, hogy az állami bevétel 10 milliárd euróval kevesebb mint lehetne, elsősorban a visszaélések miatt.

„A közmunkák négy-ötször többe kerülnek Görögországban, mint másutt Európában – mondja példaként Nikosz Filisz − és nemcsak azért mert sok szigetünk van és hegyes-völgyes a vidék.” Janisz Miliosz pedig azt emeli ki, hogy 55 ezer görög utalt ki több mint 100 000 eurót, miközben ebből 24 ezernek az adózott jövedelméből nem telne ilyen nagy összegű befektetésre. Ugyanakkor az utóbbi két évben ezek közül az adócsalók közül – akiket egyébként az IMF jelentett be a görög hatóságoknak – csak 407-et ellenőrzött az adóhivatal!

A Sziriza sürgősségi programját 1,882 milliárd euróra becsülik és ezt megduplázzák olyan intézkedésekkel, amelyek célja a gazdaság beindítása. E program keretében 3100 megújítható, egy éves közalkalmazotti állást hoznak létre, a minimálbér szintjét tekintve visszatérnek a 2011 előtti szintre, vagyis 751 euróra (a jelenlegi 580 euró helyett), és 8,3 százalékkal megemelik a legalacsonyabb nyugdíjakat. Ezeket az intézkedéseket, amelyek magukban foglalják az adókönnyítéseket és a túlzottan eladósodott magánszemélyek és kisvállalkozások adósság elengedését is, a „Szaloniki Programban (8) ” hozták nyilvánosságra. Ennek összköltsége 11,382 milliárd euró, amit új bevételekből fognak finanszírozni.

Ezekről az intézkedésekről nem tárgyalnak senkivel, se más pártokkal, se az ország hitelezőivel. Mint Janisz Miliosz mondja: „Ezek az intézkedések a nemzeti szuverenitáshoz tartoznak, és semmit nem tesznek hozzá az adósságunkhoz. Ezért akármi is történik, végre fogjuk hajtani, be fogjuk vezetni, függetlenül attól, hogyan állnak a hitelezőinkkel folytatott tárgyalások.” Majd így folytatta: „Amikor Görögország 320 milliárd eurós államadósságáról van szó, akkor viszont készek vagyunk azt újratárgyalni. De számítunk arra, hogy más országok is követnek minket, és most csak az alkalomra várnak.”

Janisz Miliosz szerint az adósság problémája, nem speciálisan görög, hanem egy európai probléma. Franciaország, de más országok is jelenleg képesek ugyan törleszteni, de csak a kivételesen alacsony kamatok miatt, és ez nem marad így. Spanyolországban például az államadósság felét vissza kell törleszteni 2015 és 2020 között.

E feltételek között az Európai Adósságkonferenciának már lenne realitása − miként azt Alekszisz Ciprász állította két éve ebben a lapban (9) . Az elképzelést már támogatja az ír pénzügyminiszter is. Ami pedig az adósság elengedését illeti, a görögök méltán utaltak példaként egy közismert történelmi előzményre: Németország háborús adósságát 1953-ban elengedték, még azt is, amivel Görögországnak tartozott…

A Sziriza vezetője a mai helyzet megoldására olyan új lehetőségeket remél, amelyekkel végleg túljuthatnánk a megszorításokon. Terveik szerint az államadósságok egy részének elengedését elfogadják, egy másik részét átütemezik, majd átteszik az EKB-hez, amely refinanszírozná.

A Mario Draghi által vezetet pénzintézet nagyon megértően viselkedett a magánbankok megsegítésekor. Annyira, hogy például mára a magánbankok sikeresen megszabadultak a görög államnak nyújtott hiteleiktől, és a teljes állomány az eurózóna erős tagállamai kezébe került át. Az adósságon keresztül van hatalma ezeknek az országoknak Görögország felett, így Németországnak és Franciaországnak is. Angela Merkel már most azt szuggerálja, hogy nem a német adófizető lesz a fő áldozata a görög államadósság újratárgyalásának, mivel az ország az adósságnak csak a 20 százalékát tartja a kezében. Ezt a szándékot megerősítette Wolfgang Schäuble pénzügyminiszter is. A francia álláspont ködösebb, François Hollande azt követeli, hogy „Athén tartsa magát a vállalt kötelezettségeihez” Emmanuel Macron gazdasági miniszter pedig azt hangsúlyozta: szükséges hogy a görögök folytassák a gazdasági és politika reformokat. Michel Sapin pénzügyminiszter viszont részben és látszólag kész elfogadni a görög adósság átalakítását és átütemezését.

De az európai jobboldal már kongatja a vészharangot. A finn miniszterelnök Alexander Stubb „nyíltan és egyértelműen” elutasított minden az adósság eltörlésére vonatkozó kérelmet. Eközben a konzervatív párizsi napilap a Le Figaro nagy elegánsan azt kérdezi: „Görögország már megint meg akarja mérgezni az európai kapcsolatokat?” Ugyanebben az újságban kiszámították azt is, hogy „minden franciának 735 euróba kerülne a görög adósság eltörlése (10) .” A Le Figaro-ban persze azt is bemutathatnák, mibe kerül a laptulajdonosok adóplafonja, vagy a fegyvergyártó cégek támogatása. (Egyikük egyébként épp a Le Figaro tulajdonosa is.)

Angela Merkel már megfenyegette Görögországot, hogy kizárják az eurózónából, ha a kormány átlépné a költségvetési és pénzügyi fegyelem korlátait. Utóbbihoz Berlin nagyon szigorúan ragaszkodik, a görögök viszont − miként azt a Sziriza is megfogalmazta (11) − szeretnék fellazítani a megszorítási politikákat és megőrizni az eurót. Egy kivéreztetett kicsi ország nem akar egyszerre minden fronton harcba indulni. Egy Ciprász pártjához közelálló újságíró így összegezte a helyzetet: „Mi voltunk a ’Trojka’ kísérleti nyulai. Nem akarunk az euróból kilépés kísérleti nyulai is lenni! Kezdje egy nagyobb ország, mint Spanyolország, vagy Franciaország.”

Kétséges tehát, hogy a görög baloldal követeléseit jóindulatúan ítélik meg, pedig csak ez segíthetné őket Angela Merkel hajlíthatatlanságával szemben. A Sziriza vagy a Podemos esetleges sikere ugyanis azt jelezné, hogy az európai politikában − bármit is mondjon François Hollande, vagy Matteo Renzi − igenis lehetséges lenne a teljes hátraarc a zsákutcába jutott megszorítások ügyében. De egy ilyen tapasztalat nemcsak a német jobboldalra lenne veszélyes…

A következő hónapok lehet, hogy meghatározóak lesznek az Európai Unió jövőjére. Három éve, még François Hollande kormányalakítása előtt, választhattak volna Európa vezetői: bátran döntenek a jövőt illetően, vagy minden marad a régiben, és az unió benne ragad a jelenlegi helyzetben (12) . Ma már sokkal rosszabb is történhet, mint hogy benne ragadunk. „Ha nem változtatjuk meg Európát, a szélsőjobb fogja megtenni helyettünk” − figyelmeztet Ciprász. A bátor döntésekre sürgető szükség van. A görög és a spanyol baloldal feladata, hogy megvédjék az öreg kontinens demokratikus jövőjét, és elhárítsák a „civilizációk összecsapását”. Rendkívül sok múlik rajtuk, és ez a felelősség annyira súlyosan rakódik rájuk, hogy az ember habozik rájuk testálni ezt a feladatot. Pedig ténylegesen erről van szó.

„Görögország ugyan Európa gyenge láncszeme ma, de az európai baloldal erős láncszemévé válhat” − reménykedik Vaszilisz Mulopuilosz. És ha nem Görögország, akkor Spanyolország… A két ország együtt sem lesz túl sok ahhoz, hogy szembeszálljanak a félelemmel, a reménytelenséggel, ami a szélsőjobbot és a dzsihadisták szalafista nihilizmusát táplálja. „Ez egy szerény és bolond remény” mondaná a költő. Hogy az európai politika ne ítéljen minket erre az örök körforgásra, melyben mindig ugyanazok kerülnek hatalomra, mindig ugyanazt a politikát valósítják meg, és ugyanolyan tehetetlennek mutatják magukat. Az eredmény mára nagyon fenyegetővé vált.

De itt a remény: Athén, Madrid, végre vége…?

Serge Halimi

Vaszilisz Mulopuilosz szerint európai támogatás nélkül a görögök semmit sem tudnak elérni. Ezért tartja a Sziriza fontosnak − a radikális baloldali és zöld szervezeteken kívül − más szervezetek támogatását, így a szocialistákét, pedig róluk a görögöknek első kézből negatív tapasztalatuk van. A szociáldemokrácia árulásáról meggyőződhettek harminc évvel ezelőtt, amikor Papandréu miniszterelnök liberális irányba fordította a pártját. „Ha a szocialisták megmaradtak volna a baloldalon, ma nem lenne Sziriza” – mondja Vaszilisz Mulopuilosz, majd arra emlékeztet: „amikor Németországban 1999-ben Oszkár Lafontaine lemondott a kormányról, arról panaszkodott, hogy a szociáldemokrácia képtelenné vált a legártalmatlanabb reformokra is. Az emberarcú globalizáció és neoliberalizmus ábrándja teljesen tönkretette a szocialista pártot.”

(1Lásd: Burqa-bla-bla [A burka körül], Le Monde diplomatique, 2010. április http://www.magyardiplo.hu/2010-aprilis/181-a-burka-koeruel

(2A fordítás átfutása miatt, azóta a görög miniszterelnök, mint az jól ismert egész Európában: Alekszisz Ciprász

(3Az Avgi, mely minden hónapban publikálja a Le Monde diplomatique görög kiadását, január 8-án a „Je suis Charlie” címlappal jelent meg. A szatirikus hetilap elleni támadást széles körben, így a baloldalon is megvitatták Görögországban, ahol a 1967-74 között katonai diktatúra miatt nagyon is érzékenyek a véleményszabadságra.

(4Renaud Lambert: Podemos, le parti qui bouscule l’Espagne [A Podemos párt átlendíti Spanyolországot], Le Monde diplomatique, 2015. január

(51922-ben az Egyesült Királyságban és 1936-ban Franciaországban.

(62013-as adatok.

(7Sanjay Basu és David Stuckler: Quand l’austérité tue [Amikor a megszorítások már ölnek], Le Monde diplomatique, 2014. október, és Noëlle Burgi: Les Grecs sous le scalpel [A görögök a szike alatt], Le Monde diplomatique, 2011. december.

(8Nincs angol nyelvű kiadása: http://left.gr/news/syriza-thessaloniki-programme

(9Alexis Tsipras: Notre solution pour l’Europe [Görög adósság, európai megoldás], Le Monde diplomatique, 2013. február. http://www.magyardiplo.hu/2013-marcius/1090-goeroeg-adossag-europai-megoldas

(10Vezércikk „Le vent du boulet” [A golyó szele], Le Figaro, Párizs, 2015. január 6. ; és Le Figaro, 2015. január 8.

(11Ennek az álláspontnak a kritikáját lásd: Frédéric Lordon: L’alternative de Syriza: passer sous la table ou la renverser [A Sziriza lehetőségei: átcsúszni az asztal alatt, vagy felborítani], 2015. január 19. http://blog.mondediplo.net

(12Serge Halimi: L’audace ou l’enlisement [Bátorság vagy benne ragadunk], Le Monde diplomatique, 2012. április

Megosztás