Egy lehetséges megegyezés az iráni nukleáris programról előrevetíti a Teherán-Washington közötti kapcsolatok esetleges felmelegedését. Ha nem is alakulna ki olyan szoros szövetség, mint régebben a sah idején, már a két ország közötti közeledés is újraosztaná a kártyákat a Közel-Keleten. Persze ehhez az kell, hogy mind a két fél képes legyen félretenni a kölcsönös bizalmatlanságot.
Irán egy “nagyon sikeres regionális hatalom” lesz − jegyezte meg nemrég Barack Obama (1) − ha a nukleáris programját illetően megállapodik az USA-val és a G 5+1 csoporttal (USA, Oroszország, Kína, Franciaország, Egyesült-Királyság és Németország). Ez volt eddig a legegyértelműbb utalás az elnök részéről, hogy a nukleáris megbeszéléseken sokkal többről van szó, mint csak a centrifugákról és az urándúsításról. Irán elfogadott, regionális hatalomként való visszatérése nemcsak az USA és Irán viszonyát fogja megváltoztatni, hanem alapjában átrajzolja a Közel-Kelet geopolitikai térképét is.
A nukleáris megállapodáshoz vezető út azonban hosszú és kanyargós. A felek már kétszer kényszerültek a tárgyalások meghosszabbítására, mivel álláspontjuk túlságosan is messze volt egymástól. Az ösvény, ami a kétoldalú kapcsolatok megújításához vezet, még göröngyös. A gyötrelmen és − ami még fontosabb − a mindkét fél által okozott és elszenvedett megaláztatásokon azonban nehéz a feleknek túltennie magát. Túl hosszú lenne felsorolni a bűnlajstromot, de néhány példa elég lehet a mélyen fekvő bizalmatlanság és a becsapottság érzésének szemléltetésére.
Gyakran elfelejtik, hogy az USA és Irán kapcsolatai a lehető legjobb feltételekkel kezdődtek. Az Egyesült Államok a függetlenségi háborúban felszabadította magát Britannia uralma alól, és rokonszenvezett a harmadik világ gyarmatosítás elleni harcával. Néha többet is tett, mint a puszta rokonszenv kimutatása. Irán esetében, két amerikai polgár tett sokat a közép-keleti ország sorsának jobbra fordulásáért.
A sah nagyratörő céljai
Egyikük, Howard Baskerville az életével fizetett az iráni nép jogáért, hogy alkotmányuk lehessen. Baskerville egy önkéntes diákmozgalom élére állt, hogy megvédje Irán fiatal alkotmányos demokráciáját az iráni Qajar (2) dinasztia katonai erőivel szemben, amikor orvlövészek golyói végeztek vele. Az észak-nyugati Tabrizban lévő örmény- keresztény temetőben temették el. Iránban a mai napig sokan tisztelik Baskerville-t és számtalan iskola és utca viseli a nevét.
William Shuster volt a másik amerikai, aki a XX. század kezdetén élete nagy részét szentelte annak, hogy segítse Irán függetlenségi harcát. Shustert az iráni parlament nevezte ki, hogy irányítsa az ország pénzügyeit az alkotmányos forradalom turbulens időszakában. Az angolok és az oroszok által Perzsia (az akkori Irán) ellen indított pénzügyi támadások idején Shuster vált az iráni érdekek szenvedélyes védelmezőjévé. A két nagy ellenfél jelentős nyomására Schuster végül kénytelen volt lemondani. Amerikába való visszatérése után emlékeit a “The Strangling of Persia” című könyvében írta meg, melyet az iráni népnek ajánlott. Könyve maró vádirat volt az oroszok és az angolok iráni beavatkozásáról.
Washington gyarmatosítás elleni politikája, illetve Shuster és Baskerville személyes áldozatvállalása Amerika-barát közhangulatot eredményezett a XX század elejére. Mindez azonban teljesen megváltozott 1953-ban, amikor a CIA az angol titkosszolgálattal egyetértésben megbuktatta Irán demokratikusan megválasztott miniszterelnökét, Mohammed Moszadeket, aki az iráni olajipar államosítását tervezte. A puccs visszahelyezte hatalmábaMohammad Reza Pahlavi sahot, mint az ország egyeduralkodóját, aki elfojtotta a megszületőben lévő, embrionális demokráciát (3) . A hatalomba visszakerült sah fokozta az állami elnyomást, kiirtott mindent, ami a hatalmát veszélyeztette.
Ez volt az a pillanat, amikor Amerika, sok iráni szemében elvesztette ártatlanságát. Míg korábban Amerika akadályozta meg az angolok törekvését, hogy Irán és annak természeti kincsei fölötti ellenőrzést megszerezzék, most ugyanezen gyarmatosító hatalommal szövetkezve fosztották meg Iránt az önrendelkezéstől. Reza Pahlavi sok iráni szemében egy amerikai sah volt.
Ahogyan nőtt a sah elnyomó rendszerével szembeni ellenállás, úgy erősödött az érzés, hogy a monarchiát az Egyesült Államok tartja fenn, illetéktelen befolyást szerezve Irán belügyeibe. Jogosan vagy nem, de a sahot úgy tekintették, mint aki kiárusította Irán függetlenségét az USA-nak, és ez hatalmas erőt adott az uralma ellen harcoló tömegeknek. Ez az érzés csak erősödött, amikor 1964-ben aláírták a két ország közötti, a katonai személyzetre vonatkozó megállapodást (SOFA). A sah ezzel diplomáciai immunitást biztosított az Iránban tevékenykedő amerikai katonai személyzet számára. Ajatollah Ruhollah Khomeini, a sah legkeményebb kritikusa, aki 15 évvel később a sah elleni forradalmat vezette, a SOFA megállapodást a “kapituláció” törvényének nevezte.
A sah nagyratörő ember volt és célul tűzte ki, hogy Iránt egy regionális szuperhatalommá tegye. Ehhez azonban nemcsak az volt szükséges, hogy Irán mind katonailag mind gazdaságilag megerősödjön, hanem az is, hogy a nagyhatalmak tartsák magukat távol a Perzsa öböltől. Anglia 1971-ben úgy döntött, hogy katonai erőit visszavonja a Szuez keleti részéről. Ameddig az USA vagy a Szovjetunió tartózkodik attól, hogy az Anglia által hagyott vákumot kitöltse, addig Irán vitathatatlan szuperhatalommá válhat Nyugat-Ázsiában. A sah legalábbis ebben látott egy kiváló lehetőséget.
Miközben az Egyesült Államokat lefoglalta a vietnami háború, Pahlavi megállapodott a Nixon kormányzattal, hogy Irán és Szaúd-Arábia feleljen a Perzsa öböl biztonságáért. Ez egyben lehetővé tette, hogy az USA távol tartsa magát a régió ügyeitől. Ez a politika később “iker-pillér politika“-ként vált ismertté, melyben valóságos pillér csak egy volt: Irán. A sah a következőkben azt a célt tűzte ki, hogy se a Szovjetunió, se az USA ne találjanak ürügyet a jövőben arra, hogy a Perzsa öbölben katonai erőt állomásoztassanak. Ennek megfelelően, a sah már nemcsak a Szovjetuniót, hanem az USA-t is kezdte úgy tekinteni, mint potenciális versenytársat.
Élesedő ellentétek
Az 1970-es évek közepére az amerikai tisztviselők, privát beszélgetésekben már arról panaszkodtak, hogy a sah ambíciói túlmennek minden határon. Amíg azonban a kommunizmus elleni harcban Pahlavi szilárd szövetséges maradt, megalomániáját – bármennyire is bosszantó volt – elhomályosította a még nagyobb szovjet fenyegetés.
1978-ra, a forradalom kitörésének idejére szinte az összes jóindulat elpárolgott, amit az Egyesült Államok Iránban valaha is élvezett. Sok amerikai szerint a forradalom legalább annyira irányult a sah ellen, mint amennyire Amerika ellen. Amikor aztán Jimmy Carter elnök a sah számára engedélyezte, hogy orvosi kezelésre Amerikába meneküljön, baloldali iráni diákok 1979. november 4-én megtámadták az amerikai nagykövetséget, 52 diplomatát túszul ejtettek és az elnöktől a sah kiadatását követelték, hogy Iránban bíróság elé állíthassák.
A diákok valószínűleg azt gondolták, hogy az ügy néhány nap alatt megoldódik, ezzel szemben egy 444 napig tartó patthelyzet alakult ki az USA és Irán új forradalmi kormánya között. Az ügyet tovább rontotta a diplomaták megmentésére végrehajtott katonai akció 1980 áprilisában, ami súlyos kudarccal végződött. A nyolc helikopterből három meghibásodott, az akciót meg kellett szakítani. Visszavonulás közben az egyik repülőgép összeütközött egy helikopterrel, aminek következtében nyolc amerikai katona életét vesztette az iráni sivatagban.
A diplomatáik sorsáról az amerikai nézőket az esti hírekben naponta tájékoztatták, emiatt az ügy rövid időn belül nemzeti traumává vált. Mind ez hozzájárult Ronald Reagan győzelméhez James Carterrel szemben, az 1980 novemberi elnökválasztáson. Ritkán fordul elő, hogy egy közel-keleti, fejlődő országnak sikerül Amerikát egy tehetetlen, megalázott országként bemutatni. Mindkét fél kölcsönös felháborodást érzett egymással szemben. Ez a kialakulóban lévő geopolitikai konfliktusnak egy erős érzelmi dimenziót kölcsönzött, ami egyébként a sah kormányzásának utolsó éveire is jellemző volt.
A forradalom után Irán nyíltan szembefordult az USA-val, anélkül hogy a szovjet táborhoz csatlakozott volna. Khomeini ajatollah rezsimje osztotta a sah ambícióját, hogy Irán regionális vezetővé váljon, de ezt a célt nem Washingtonnal szövetségben, hanem vele (és Izraellel) szemben képzelte el, felhasználva a politikai iszlám népi támogatottságát a muzulmán világban. Ez azonban Teheránt és Washingtont a közvetlen konfrontáció irányába vitte.
A Reagan kormányzat célja az iráni forradalmárok legyőzése és megbüntetése volt. Amikor 1980 szeptemberében Szaddám Huszein lerohanta Iránt, ez senkit nem hatott meg Washingtonban. Iránban még ma is sok vezető hiszi, hogy Szaddám az Egyesült Államok kifejezett felkérésére támadta meg Iránt. Lehet, hogy ez túlzás, de Washington ténylegesen támogatta Szaddámot, padig Irak Oroszországban és Franciaországban vásárolta a fegyvereit. Az évek során ez a támogatás fokozódott. Az USA 1986-ig fontos hírszerzési támogatást nyújtott Iraknak, és a nemrég nyilvánosságra hozott CIA dokumentumokból az is kiderült, hogy Washington tudott róla és nem kifogásolta, hogy Szaddám vegyi fegyvereket vetett be az irániak ellen. Sok iráni véli úgy, hogy a Szaddám Huszein katonai akciójához nyújtott támogatás még az 1953. évi puccsnál is nagyobb bűne Amerikának. A háborúban ugyanis egy millió iráni halt meg, iraki pedig 300 ezer. Az USA és Irán közötti feszültség hamarosan a környék instabilitásának forrása lett: Libanontól a Perzsa öbölig a teljes régió a rivalizálás terepévé vált.
Voltak azonban pillanatok, amikor kapcsolataik új irányt vehettek volna. Az iraki-iráni háború végén, Khomeini ajatollah halálát követően, Irán ott állt meggyengülve, elszigetelve, és a forradalom kezdete óta sokkal távolabb attól a céltól, hogy valaha is a régió vezetőjévé válhasson. Iránt a 8 évig tartó háborúskodás teljesen tönkretette, barátai nem voltak, és nagy szüksége lett volna külföldi beruházásokra. Az akkori elnök, Hasemi Rafszandzsani ajatollah kereste a Washingtonnal való kapcsolatok javításának lehetőségeit. Úgy számolt, hogy ha sikerül gazdasági fronton közös érdekeket találni, az segítheti a politikai megegyezést. Így 1994-ben a forradalom utáni időszak első, külföldieknek odaítélt olajipari rendelését a Conoco amerikai nagyvállalat kapta. A szimbolikus üzenet nem is lehetett volna erősebb.
Amerikai-iráni versengés
A politikai megegyezést segítő lépések ellenére a dolgok nem úgy alakultak, ahogy tervezték. A hidegháború után az Izrael és Irán közötti rivalizálás jelentősen fokozódott. Izrael, amely 1980-ban még azért lobbizott Washingtonban, hogy helyreállítsa viszonyát Iránnal, hirtelen 180 fokos fordulatot tett. Most azért lobbizott, hogy Washington szankciókat vezessen be Irán ellen, és elszigetelje az országot. Ennek első áldozata a Conoco üzlet lett. Az amerikai szenátus komoly nyomására Bill Clinton két elnöki rendeletet hozott (1995. március 15-én és május 6-án), amelyekkel nemcsak megsemmisítette a Conoco megállapodást, hanem mindenfajta kereskedelmi tevékenységet megtiltott a terrorizmus támogatásával vádolt Iránnal.
A Rafszandzsani kormány meg volt döbbenve. Nem csupán a jóindulatukat és közeledésüket utasította el Washington, de ez a kapcsolatok további romlásához is vezetett. A következő évben a kongresszus további szankciókat foganatosított Irán ellen. A retorziók olyan harmadik országok ellen irányultak, amelyek Irán energia szektorába szándékoztak befektetni. A Clinton második elnökségének vége felé bekövetkezett néhány pozitív fejlemény ellenére a két állam közötti bizalmatlanság csak egyre mélyült.
Később, amikor a Bush adminisztráció úgy döntött, hogy támadást indít az afgán tálib rezsim, azaz Irán ősellensége ellen, Teherán és Washington között széleskörű hírszerzési, politikai és katonai együttműködés kezdődött. Bush elnök afganisztáni tanácsadója, James Dobbins szerint: Irán döntő szerepet játszott abban, hogy a tálib rendszer bukását követően új alkotmányos rend jöjjön létre Afganisztánban. Irán sokoldalúan segítette Washingtont az afgán béke megteremtésében azt remélve, hogy támogatásával új fejezet kezdődik az USA és Irán kapcsolatban.
De Teherán megrökönyödésére, csupán másfél hónap telt el az együttműködés csúcsát jelentő 2001-es bonni konferencia óta, amelyen az új afgán alkotmány megszületett, amikor is Bush elnök Iránt feltette az “gonosz tengelye” listára, Észak-Korea és Irak mellé, nem kevesebbel vádolva az országot, mint a terrorizmus támogatása, illetve tömegpusztító fegyverek kifejlesztése. Washington árulása, ahogy azt Teheránban tekintették, komolyan meggyengítette azok hangját, akik Iránban a Washingtonnal való megbékélés mellett szálltak síkra. Akik Washingtonban bíztak, megégették magukat.
Még mielőtt a reformokat támogató Mohammad Khatami elnök (1997-2005) mandátuma lejárt, az irániak, békülésük jeléül elküldték a Bush kormányzatnak az eddigi legnagyobb olajágat. 2003-ban, egy évvel az “gonosz tengelye” beszéd után, Teherán átfogó tárgyalási javaslatot tett Washingtonnak az Iránba akkreditált svájci nagyköveten keresztül. Irán a nukleáris programjának teljes átláthatóságát ajánlotta Washingtonnak, továbbá az Irakban megvalósítandó együttműködést, a Hezbollah libanoni militáns szárnyának lefegyverzését, Izrael közvetett elismerését. Cserébe a szankciók feloldását, és Irán regionális védelmi igényeinek elismerését kérte.
A Bush kormányzat azonban nem volt érdekelt a Teheránnal fennálló feszültség csökkentésében. A javaslatot elutasították, ezzel Teherán ismét meggyőződhetett arról, hogy Washington végső célja az iráni kormány megbuktatása, és Irán gyenge vazallus állammá alakítása. Hasonlóan a korábbiakhoz, a meghiúsult közeledés tovább szította a feszültséget, amit Mahmud Ahmadinezsád elnök (2005-2013) rendszeres és harcias beszédei tovább éleztek.
Attól tartva, hogy Irán a jövőben akár a következő Irak vagy Afganisztán is lehet, Teherán úgy döntött, hogy Irak elfoglalását és az afganisztáni jelenlétet olyan költségessé és fájdalmassá teszi Washingtonnak, amennyire csak lehetséges. Ezt követően ez a két ország vált a feléledő amerikai-iráni versengés színhelyévé. Amíg az Egyesült Államokat lefoglalja a háborúskodás, addig nem lesz ereje Irán megtámadására − így számoltak a teheráni döntéshozók.
Washington Iránt hibáztatja egy hatékony fegyver (IED) alkalmazásáért, ami több száz amerikai katona halálát okozta Irakban és Afganisztánban. Harag és neheztelés uralja a Pentagon vezetőit Iránnal kapcsolatban, különösen a magasabb rangú katonai vezetők körében, akik Iránt okolják bajtársaik haláláért. Ez nem az a harag, amit az amerikaiak a túszdráma idején éreztek, ezek friss sebek, amelyek még nem gyógyultak be. Ezen a komplex, fájdalommal átitatott érzésen kell most felülkerekedni az Egyesült Államoknak és Iránnak, és egy új, közös jövő alapjaiban megállapodni. Mindkét félben súlyos bizalmatlanság uralkodik, ami iráni részről még mélyebb. A bizalmatlanság egyik oka, hogy Irán a gyengébb, sebezhetőbb félnek érzi magát. A másik ok Irán legfelsőbb vezetője, ajatollah Ali Hamenei személyében rejlik. Nincs még egy olyan személy az iráni politikai életben, aki több terhet viselt volna, mint Ali Hamenei, és olyan sincs, aki bizalmatlanabb lenne az amerikaiakkal szemben, mint ő. De mindkét oldalról hosszan sorolhatnák a múlt eseményeit, hogy a döntéshozók megértsék és meghaladják a bizalmatlanság okait.
Hasznos lenne a megbékélés
Ha a bizalmatlanság falát le lehetne rombolni és egy nukleáris megállapodást tető alá lehetne hozni, annak legalább olyan pozitív hatása lenne a régióra, mint amilyen negatív módon befolyásolta azt az USA-Irak közötti ellenségeskedés. A fájdalmas múlt miatt kevésbé valószínű, hogy belátható időn belül a két ország egymás partnere vagy szövetségese lehetne. Ahogy Irán Legfelső Nemzeti Biztonsági Tanácsának titkára, Ali Shamkhani nemrég megállapította: a két félnek „úgy kellene viselkednie, hogy energiáikat ne egymás ellen használják (4) ”. Sem Irak, sem Afganisztán nem lennének ma olyan reménytelenül rossz helyzetben, ha az USA és Irán sokkal korábban megállapodtak volna egymással. Ha Irán és az USA elásná a csatabárdot, kétségkívül e két ország lehetne az egész régió jótevője.
Természetesen, az USA és Irán közötti béke nem oldaná meg a terület minden konfliktusát. Ha a geopolitikai versengés Irán, Szaúd-Arábia és Izrael között folytatódik, az az egész térségre destabilizáló hatással lesz. Egy működőképes, nem ellenséges Washington-Teherán viszony inkább mérsékelné és fékezné a konfliktust. Még az is elképzelhető, hogy a szír polgárháború megállítható lenne, ha az USA és Irán “nem egymás ellen használná az energiáit”.
De kialakulhat egy sürgető, közös érdek is Washington és Teherán között abban az esetben, ha a szunnita dzsihádisták, az Iszlám Állam (ISIS), és más radikális iszlám harcosok egyaránt veszélyeztetnék Irán és az USA érdekeit a régióban. A közös érdek segítene a bizalmatlanság leküzdésében és arra kényszeríthetné a feleket, hogy túllépjenek a pillanatnyi “tűzszüneten”. A volt miniszterelnök Núri el-Máliki leváltása, valamint az iraki és levantei Iszlám Állam elleni katonai fellépés bizonyíthatná a közös fellépés realitását.
De egyik lehetőséget sem lehet kiaknázni, ha a két fél nem talál megoldást a nukleáris patthelyzetre. Pedig kétségtelenül ez lenne a kiindulópontja az amerikai-iráni kapcsolatok új fejezetének.
1856: Nagy-Britannia kikényszeríti Afganisztán elismerését és Perzsia Herat tartományának leszakadását.
1871: Nadir Sah miniszterelnöksége alatt alapvető reformokba kezdenek.
1906: Alkotmányos forradalmat hajtanak végre, megalakítják a Parlamentet, elfogadják az ország első alkotmányát, ami egyben véget vett az addigi abszolutista monarchiának.
1907: Oroszország és Nagy-Britannia Perzsiát három befolyási területre osztja szét.
1909: Létrejön az Angol-Perzsa Olajvállalat. A parlamentet felfüggesztik.
1914-18: Nagy-Britannia elfoglalja Perzsia egy részét, amely 1934-ben az Irán nevet veszi fel.
1941. augusztus 25: Az angol csapatok lerohanják Irán déli és nyugati részét, miközben a Szovjetunió az ország északi részét foglalja el. Reza Sah kénytelen lemondani a fia Mohammad Reza Pahlavi javára.
1953. augusztus 19. A CIA és az angol titkosszolgálatok által kitervelt katonai puccs megdönti Mohammed Mosszadek kormányát, miután államosította az Angol-Iráni Olajvállalatot.
1964. november: Khomeini ajatollahot emigrálásra kényszerítik
1979. április 1: Kikiáltják az Iráni Iszlám Köztársaságot.
1980-1988: Saddam Husszein kezdeményezésére háború dúl Irán és Irak között.
1995: William Clinton amerikai elnök megtilt minden kereskedelmi kapcsolatot Iránnal.
2006. december: Az ENSZ Biztonsági Tanácsa megszavazza az 1737-es határozatot, amely megtiltja hogy Iránnak nukleáris vagy ballisztikus technikai felszereléseket adjanak el.
2013. november 24: Irán az USA és a G5+1-es országcsoport aláír Genfben egy előzetes megállapodást az iráni nukleáris programról
2014. november 24: Megújítják az előzetes megállapodást és meghosszabbítják a politikai alapelvekről szóló tárgyalásokat 2015. március 31-ig, a szerződés szövegezését pedig 2015. július 1-ig.