A 21. századi tőkéseknek nem kell félniük Thomas Piketty-től

Kategória: 2015. április
Írta: Frédéric Lordon
Találatok: 5118

pikThomas Piketty híres könyvének erőteljes kritikáját semmi más nem magyarázhatja, csak a felszínre törő irigység − legalábbis a politikától mentes „látványtársadalom” logikája szerint. Piketty könyve világhírű lett, éppen ezért állnia kell az ütős kritikát, és a politikai kérdésfelvetést. Ám ez utóbbi helyett jobb lenne inkább politikai megtévesztésről beszélni, hiszen a könyvet példátlanul egyhangú dicshimnusszal üdvözölték. Jól tudjuk, hogy a média csak teljesen ártalmatlan műveket ünnepel lelkesen.

A Libération, a L’Obs, a Le Monde, a L’Expansion, a New York Times, a Washington Post külön-külön és együtt is ájultan hevert a csodálattól, egyedül az angolszász pénzügyi szaksajtó őrizte meg valamelyest a hidegvérét. A Financial Times első lépésben valami statisztikai részletbe kötött bele, míg a Bloomberg a harsány kamaszlapok mintájára flashy csillagokat és átszúrt szíveket rajzolt a borítólapra. Ezzel kívánta érzékeltetni, hogy mi a véleménye arról a csordaszellemről, amit az Le Monde, és a L’Obs [i]teljesen komolyan képvisel.

 

A tőke a „vagyonosok vagyona”

El kell ismerni, hogy erőteljes túlzás Pikettyt valamiféle 21. századi Marxnak nevezni, bár könyvének A tőke címet adta. A szerző saját bevallása szerint egy sort sem olvasott Marxtól, konkrétan A tőke című alapművét sem. Piketty nem szándékozott megkérdőjelezni könyvében a kapitalizmust, elméleti alapjait sem próbálta boncolgatni, elemzésének politikai kifutást nem akart adni. Hogy mindezt mégis „eseményként” tálalják, ez már önmagában is bravúr.

Fel kell ismernünk a mű valós értékeit, de az elvakult ünneplés hevében nem eshetünk át a ló másik oldalára. Nincs olyan elemző, akit ne nyűgözött volna le a statisztikusi munka, ami mind mennyiségben mind minőségben elismerésre méltó. Piketty könyvének legfontosabb erénye azonban másutt keresendő. Ez egy könyv, egy tanulmánykötet, vagyis olyasmi, amitől a közgazdászok radikálisan elszoktak. Miután megszállottan publikálni akarnak, ontják magukból a típuscikkeket, a technikai részleteket, a szinte értelmetlen specializációt − persze az egyetemi kiadványok igénye szerinti 15 oldalban. A tőke a 21. században[ii] viszont több mint ezer oldalas összefoglalása 15 év szívós erőfeszítésének. Ráadásul a társadalomtudományok hasznossága csak akkor egyértelmű, ha alapos tényeivel a politikai közbeszédhez járul hozzá.

De semmilyen metodikai erény nem tudja elfedni a félrevezetést. Mint egy ellopott levélben, magában a címben rejtőzik a csalás. Piketty azt mondja, hogy a tőkéről fog értekezni. Tudja, hogy egy ismert szerző írt már korábban ezzel a címmel egy könyvet, de sebaj, úgy gondolja ő is megengedheti magának, hogy újra felvesse a témát. Az eredmény azonban nem ugyanaz. Adhatnánk újra egy könyvnek például azt a címet, hogy A tiszta ész kritikája, de akkor jó lenne, ha az nem az szobanövények ápolásáról szólna.

Marx tőkéről szóló könyvét Piketty sosem próbálta elolvasni[iii]. Hogy mi a tőke, arról a legfelszínesebb álláspontot képviseli: a tőke a vagyonosok vagyona. Marx szerint a tőke egy termelési mód, vagyis egy társadalmi viszony. Egy nagyon összetett társadalmi viszony, amelyben az egyszerű árutermelő gazdaságok pénzviszonyaihoz hozzáadódik a bérmunkaviszony. Végül is ez a lényege az egésznek! Mivel a bérmunkást megfosztották minden olyan lehetőségtől, amellyel önmagát fenntarthatná, majd újratermelhetné életfeltételeinek anyagi alapjait, alá kell vesse magát a tulajdonosi birodalom hierarchikus viszonyainak. A bérmunkás oda van dobva a munkaerőpiacra, mégpedig alkalmazottként, hogy túléljen. Mindezek alapján a „szabad munkás” egyfajta jogi fantazmagória.

 

A tőkemegtérülés vastörvénye

Vitán felül áll hogy a tőke, az egyenlőtlen gazdagság hivalkodó látványa, közvetlenül hat az hétköznapi emberekre. A termelési módként, vagyis társadalmi viszonyként és különösen bérmunkás kapcsolatként értelmezett tőke azonban szolgaságba zárja az egész életet, hiszen a nyolc óra munka megfelel az ébren töltött órák felének. A Continental, a Fralib, a Florange óriáscégek munkásainak életét például egyértelműen tönkreteszi a tőkemegtérülés pénzügyi követelményének vastörvénye. Csendben szenvednek a termelékenységi elvárások uralmától, a megtérülést szolgáló fárasztó tevékenységek hatásaitól, az átszervezések, kiszervezések, kitelepítések állandó fenyegetettségétől. A France Telecomnál történt öngyilkossági sorozat is rámutatott arra, hogy mi történik akkor, ha a vállalatoknál állandósítják az erőszakos viszonyokat, ha a munkáltatók vérszívóként tapadnak az egyénre. Piketty Tőkéjében erről sehol egy szó sem esik.

Az alávetettség, a szolgaság a kapitalizmusban mindig új megjelenési formákat vesz fel. Erről sajnálatos módon megfeledkezett a „21. századi Marx”. A kapitalizmus létezési formáinak sorrendje mindig és elválaszthatatlanul gazdasági és politikai: így újul meg a kapitalista rendszer. De Pikettyt semmi sem késztette, hogy ilyen szempontok szerint vizsgálja a tőke fejlődését. Ugyanakkor egyedüliként észleli: mennyire tisztán politikai erők határozzák meg a kapitalizmus történelmi dinamikáját.

Javára írhatjuk a hosszú távú történelem iránti érdeklődését is, ami különösen méltányolható, ha figyelembe vesszük, hogy milyen sok közgazdász van, aki nem ismeri a történelmet. Ám ez is sok problémát vet fel. Az ezer években mérhető nagyon hosszú táv esetén a kutató kénytelen mesterséges statisztikai adatokra támaszkodni, amelynek nincs sok értelme. Az „ekonomicista gondolkodás” tiszta termékének tekinthető, amikor gátlás nélkül mutatnak meg nekünk egy grafikont „az adózás utáni tőkemegtérülési mutatóról és növekedési rátáról, az ókortól napjainkig.” (765. oldal) Vajon értelmezhető-e valamilyen módon a bruttó hazai termék (GDP) fogalma, vagy a tőke valamint az adó utáni megtérülési ráta például az ókorban, vagy akár a 18. században? Tipikus közgazdászi stílushiba visszavetíteni mai szakmai fogalmakat a múltba, mintha egyetemes érvényű kategóriák lennének. Nem veszik észre, hogy mennyire esetleges és újonnan megjelent történelmi fogalmakról van szó. Amikor egy közgazdász nyitottá válik a történelem iránt, és vigyázatlanul átbillen a nagyon hosszú időtávba, akkor derül ki, hogy mennyire nem ismeri a történelmet, és persze az adott téma valós történelmi beágyazottságát.

A nagyon hosszú távnak nem csak az elvadult anakronizmus a hátulütője. Veszélyes lehet a politika egyértelmű kikerülése is, amikor a néhány évtizede történt események az évezredek szemszögéből nézve teljesen háttérbe szorulnak. A politikai események vizsgálatához szükséges időtáv épp a rövid időszak, hiszen a nép néhány évtized távlatában ítéli meg életfeltételei alakulását. Ez a releváns időtáv az évszázadok történelmi mércéjével mérve csak mérhetetlenül kis változásokat mutat.

Azt vethetik ezzel szembe, hogy Piketty alapvetően a 20. századot tanulmányozza. Ez igaz, de azokkal az egyetemes „törvényekkel” amelyekről azt gondolja, hogy a kapitalizmus általános törvényei, melyek igazak minden korszakra. Ez megint egy jele, talán a legárulkodóbb jele annak az „ekonomicista gondolkodásnak”, amely be akarja zárni a kapitalizmus folyamatát a történelmen átívelő, változatlan törvényszerűségek közé, amelyekben csak apró változások és ingadozások történnek, pontosan meg nem határozott elvek alapján. A közgazdászok, a társadalom fizikusának álmodva magukat, mindig is hittek a gazdasági törvényekben, a kapitalizmusra jellemző „törvényszerűségekben”. Ez olyan náluk, mint a gravitáció törvénye: a testek felülről lefelé esnek. Úgy gondolják tehát, hogy gazdasági értelemben alá kell vetni magunkat a világ rendjének. Persze Piketty már túllépett ezen az ismeretelméleti naivitáson, de a Galilei-féle kísértés még mindig hat rá. Még mindig erős nála az ekonomicista gondolkodás, pedig nyíltan hirdeti, hogy ettől már elszakadt. Igaz, csak megkésve szakadt el, és valószínűleg arra válaszul, hogy a hegyes sipkájú[iv] szakemberekkel már nem szabad szolidaritást vállalni, hiszen történelmi mértékben járatták le magukat.

 

Az osztályharc következménye

Egy biztos: a kapitalizmusnak nincs egyszerű számtani tautológiával leírható, történelmet átszelő általános törvénye[v]. A kapitalizmust adott intézményes és eseti struktúrák szakaszolják, melyekre egymást követő politikai folyamatok hatnak. E szakaszokban mindig más és más az alárendeltség konkrét formája, melyet a tőke kényszerít rá a munkára, és nem a vagyon.

Lehet ismételgetni kitartóan akár ezer oldalon is, hogy az egyenlőtlenség nő amikor az r (profit ráta) magasabb mint a g (növekedési ráta). Ezzel azonban semmit sem magyaráztunk meg. Meg kell határozni a profit ráta és a növekedési ráta minden egyes adott időszakra jellemző tényezőit, hiszen ezeket mindig az adott társadalom struktúrájától függő tényezők határozzák meg. A társadalmi felépítmény viszont a politikai harcok, vagy más szóval az osztályharc következménye. A francia történelem is példát szolgáltat erre. Az 1936-os Népfrontkormány győzelme után egy sor összehangolt intézkedés született a munkások, az alkalmazottak javára. A második világháború után a francia kommunista párt erős volt, a Szovjetunió féken tartotta a kapitalistákat, így az erőviszonyok – ha rövid időre is – de átbillentek a tőkével szemben a munka javára. Ez hozta magával a tőkemozgások szigorú ellenőrzését, a tőzsde szerepének lecsökkentését, a nemzetközi verseny erős szabályozását. Azt az elvárást, hogy a gazdaságpolitika támogassa a növekedést és a foglalkoztatást. Vagyis mindazt, ami lehetővé tette az évi 5 százalékos növekedést, és a tőke (erővel) kikényszerített, kvázi tisztességes viselkedését.

De Piketty nem a fenti módon látja a folyamatokat. Ehelyett a háborúk hatását említi, és a gyarmatosítás végét, valamint külső sokkhatásokat, amelyek megsemmisítik a tőkét (a vagyont). Ezzel a számlálót a (közel) nullára állítják vissza, majd minden kezdődhet elölről. Piketty történelem szemléletében hiába is keressük a társadalmi tiltakozó mozgalmakat, az általános sztrájkokat, a tőke és a munka közötti ütközéseket, és ezek intézményesült következményeit. Piketty szerint a kapitalizmusnak nincs is története: évezredes változatlan törvények alakítják, csak helyi, véletlenszerű események befolyásolják. Kisebb módosulások után újra kérlelhetetlenül felveszi a hosszú távú fejlődés fonalát, amelyben már nincs helye az egymással ellenérdekelt társadalmi csoportoknak, vagyis az intézményes változások valós motorjának.

Pedig igaz, hogy ezen ütközések kimenetele határozza meg a kapitalizmus különböző változásait. Így történt ez a világháború után, illetve az 1970-es évek végén is. A könyvben azonban egy szó sem hangzik el a tulajdonosok ideológiai és politikai rekonkvisztájáról. Ők ugyanis minden áron vissza akarták hódítani korábbi birtokaikat, tulajdonaikat. A rollback agenda[vi] szellemében pedig visszaszorítani, leépíteni szándékoztak a szociális vívmányokat. Azaz: szerették volna „visszatekerni” a történelem kerekét.

Meghatározó kérdés: ki tartja kézben az intézményeket és a struktúrákat? Kiknek áll hatalmában ezeket egyértelműen átalakítani? Ezek a politikai kérdések sehol, még érintőlegesen sincsenek megemlítve a könyvben, amelyből reménytelenül hiányzik minden konkrét ütköztetés. Hol tárgyalja például az 1980-as évek pénzügyi deregulálási folyamatát, mely azzal a következménnyel járt, hogy a vállalatokat véglegesen kiszolgáltatták a részvényesek érdekének? Hol foglalkozik a szocialista kormányok szerepével? (Azokban az években ugyanis megkülönböztethetetlenné vált a menedzsment szemléletű jobb- és baloldali elit.) Hol tárgyalja az Európai Unió 1984-től datálható reménytelen liberális sodródását, a szabadversenyt, amely kiváló gépezetként működött a szociális modell lepusztításában. És hol tárgyalja azokat a gonosz „szerződéseket”, amelyek megakadályoznak minden aktív gazdaságpolitikai beavatkozást? Ha mindez nem az égből pottyant ide, akkor nyilván ezeket is emberek alkották. Nem holmi képzeletbeli, hanem megnevezhető konkrét személyek…

 

Elkerülési stratégia

Amit a tőkés társadalmi csoport elveszített a háború után, azt már mind visszaszerezte. A tőke megállíthatatlanul érvényesíti az előnyét, mégpedig a Szocialista Párt lelkes támogatásával. Megmaradhatunk az elvont makrogazdasági elvek ködfüggönye mögött és ismételgethetjük, hogy r>g, de azt tényleg nem mondhatjuk, hogy bármilyen értelmes „elméleti áttörést” hoztunk volna – mint azt néhány elvarázsolt újságíró áradozta.

Ezeket a témákat Piketty nem igazán tudta elemezni és értékelni, hiszen szakmai karrierje során nem ezekkel találkozott. Hogy is lehetne a szociáldemokrácia „szerves értelmiségi[vii]” státuszából hirtelen előlépni a 21. század Marxává! Thomas Piketty ugyanis a szocialista Ségolène Royal[viii] egyik ismert tanácsadójának, Pierre Rosanvallon-nak a holdudvarához tartozik. Ő az a szakember, akit a média a már bohóc szerepet felvállaló „új filozófusok” helyébe léptetett. Akkoriban, a 1990-es évek vége felé, már nem a kigombolt ingnyak és a szél tépázta frizura volt a menő. Szigorúbb, tudományosnak kinéző, és főleg ideológia-mentes külsőt-belsőt kellett kitalálni. Ennek persze semmi köze a valósághoz, mert bizony volt hozzá ideológia, méghozzá azzal az üzenettel, hogy „a globalizáció boldog és sikeres, csak még javítgatni kell rajta”. Ez nagyon is jellemző a Rosanvallon féle sunnyogásra, amely kifejezetten arról akar bennünket meggyőzni, hogy néhány apró hibát leszámítva semmi okunk sincs a lázadásra. A La République des idées, a Szocialista Párt értelmiségi holdudvarát szolgáló kiadóvállalat meglepő következetességgel ügyelt arra, hogy véletlenül se publikáljanak olyan elképzeléseket, amelyek hajszálnyit is eltérnek a szokásos keretektől. Igaz, hogy az egyenlőtlenségek kérdését már régóta felvetették. Az is előfordult, bár ritkábban, hogy krokodilkönnyeket hullattak a munkások szenvedései miatt. De mindig a technológiai fejlődést (ami túl gyors), a képzés hiányosságait (fontos hogy képzettek legyünk), és az egyetemi kutatást hibáztatták. (Ez utóbbit indokolni se kell, annyira magától értetődő.) A szabadkereskedelem okozta pusztítást nem ismerik. A részvényesek önkényuralmáról sose hallottak[ix]. És mi van az unió, szélsőséges liberalizmusával? Ez számukra a sors maga! A komolyak klubjában ezekről a kérdésekről szó sem eshet. Állandósult elkerülési stratégia − így lehetne jellemezni a La République des idées hozzáállását. Ez az igazi szemfényvesztés, amit a média és a kapcsolati tőke profitjának maximálásával, az összefonódással és a hatalommal való visszaéléssel lehetne meghatározni.

Ha nem akarunk a hiábavalóság mocsarába süllyedni, akkor beszélnünk kell az európai válság kezdeteiről. Sorrend szerint: összeomlás 2007, pénzügyi válság 2010, majd az elfojtott visszatérése. Daniel Cohen közgazdász és Piketty, a globalizáció, sőt a pénzügyi globalizáció következményeinek több évtizedes makacs elhallgatása után hirtelen figyelmeztetnek: az európai pénzügyi konstrukció a „kezdetektől hibás volt[x]”. A „szakértők” diesel motorral érkeznek: úgy látszik hosszú előmelegítésre volt szükségük.

De mi jöhet ki egy ilyen késői helyreigazításból? Igazából nem sok jó. Az intellektuális és politikai alapok már jóval korábban kialakultak, reflex-szerűvé váltak, épp ezért nem könnyen törölhetők el. Piketty Tőkéjében is ez tükröződik. A társadalmi és politikai változások történelmének teljes negligálása is ezt bizonyítja. A könyv utolsó részének Piketty nem habozik „a Tőke szabályozása” címet adni. E téma elméleti feldolgozása egy olyan vállalkozás, amelyről tényleg azt mondhatjuk, hogy egy 21. századi Marx feladata lenne. Ehhez azonban fel kellene tárni korunk tüneteit...

 

Nép: nyugalom és türelem!

Ha már minden beavatkozási lehetőségről lemondunk – természetesen a neoliberalizmus jegyében – akkor a pénzügyi válságok elkerüléséhez az adózás az egyetlen fogantyú. Mondjuk ki nyíltan: ha nem akarjuk átalakítani a struktúrákat, akkor nem tehetünk mást, mint elővesszük a „felmosórongyot”. Az adózás sose volt más, mint a szociáldemokrácia felmosórongya. Ha már nem akarunk az okokhoz nyúlni, akkor legalább a hatásokat próbáljuk meg enyhíteni. Piketty a problémákkal teli valóság és a saját vágyai között vergődik. Nem akar semmilyen jelentős változtatást vagy zavart okozni, csupán azt szeretné, ha az adóztatásnak komoly hatása lenne. Sőt, Piketty a nemzetközi pénzügyeket is szabályozni szeretné, (840 old.), de nehéz elképzelni, milyen adók lennének képesek korlátozni a liberalizált pénzszektort? Átalakítani a struktúráját? Milyen masszív erő kellene a szektor kézbe vételéhez? Milyen adó léphetne a bankok kereskedelmi és befektetési tevékenységeinek törvényi szétválasztása helyére? Milyen megoldást javasolnának bizonyos pénzpiaci tevékenységek és az értékpapír kereskedelem helyett? Megannyi kérdés, Piketty ezek felé is tapogatódzik, de akkor el kellene fogadnia a tőkemozgások teljes szabadságának komoly korlátozását. Azonban ez már túl sok neki.

Thomas Piketty hallgatólagosan talán egyetért Jacques Attali[xi] álláspontjával: „a globális kapitalizmusnak vannak hibái, de ezekre majd találunk megoldásokat”. (Természetesen globális megoldásokat.) Nép: nyugalom és türelem! A megoldások hamarosan megérkeznek. A „szocialista” Franciaország épp most törölteti el a tőkemozgásokra kivetett egyébként lényegtelen nagyságú európai adót, de ne idegeskedjünk. A tőkére kivetett világadó, mint csodaszer, már úton van... Hogy ehhez a gondolathoz eljussunk, ezer oldal kellett. A világadó, vagy a „nemzeti begubódzás” (752 old.) fejezetnél a jóindulatú, sőt egy kicsit naiv olvasót könnyű fáradtság lepi meg: nem látja, hogyan lehetne kitörni a dzsungel mélyéből.

A média eladott az olvasónak egy Marxnak kinevezett mai szerzőt, az olvasó pedig hitt a médiának. Tényleg meglepő, hogy sok tájékozott, vagy legalábbis elvárhatóan jól informált ember előtt észrevétlen maradt a média gyanús ügyeskedése. Pedig nem kellett volna sok száz oldalon átrágni magukat, csak a 62. oldalig eljutni, ahol ezt olvashatják: „Be vagyok oltva a konvencionális és tunya antikapitalista érvelés ellen”. Egy Marx, de szakáll nélkül?

Ugyanakkor Piketty nem veti meg az álszakállt. Egy az amerikai piac meghódítására szervezett interjúban esküdözik, hogy „egyáltalán nem marxista[xii]”, de visszatérve Franciaországba, Alain Badiou[xiii] előtt egyértelműen kijelenteni: részt vállalna a kommunista elvek újbóli megerősítésében.[xiv]”. 2014. december 22-én Piketty újra kijelenti, hogy „bízik a piaci erők hatékonyságában” és dorgálja az európai szélsőbaloldali új mozgalmakat[xv]”, a Podemost és a Szirizát. 2015. január 12-én azonban hirtelen Pablo Iglesias tanácsadójaként bukkan fel. Most meg azt gondolja: „Európának jó, hogy megjelentek a megszorítás-ellenes pártok[xvi] ”. Február 7-én egy baráti hangulatú TV műsorban nem lehet kihúzni belőle, hogy baloldali vagy jobboldali közgazdásznak tartja-e magát. Opportunista reflexeit csak csodálhatjuk, hogy hogyan képes minden időben elkapni a közhangulatot, és alkalmazkodni a közönség legkülönfélébb elvárásaihoz. Jól kezeli a mellékes kérdéseket is, hiszen a Piketty-ügylet végcélja: tudományos elismerést szerezni, és hosszú időre lefoglalni a „kapitalizmusról” szóló közbeszédet.

Ez utóbbiban mások is elég sikeresek. Így például az The Economist, amely évek óta cikkezik a vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségekről, és tematikus számok sorát adja ki. E cikkekben megtaláljuk a kapitalizmusról kialakított diagnózisok érzékeny pontját: a pénzbeli egyenlőtlenségeken túl, nem szólnak az egyéb egyenlőtlenségekről, amelyek nagy része rejtve marad. A hierarchikus bérmunka viszonnyal együtt járó egyértelműen politikai alávetettség alapvető és meghatározó eleme a kapitalizmusnak. Az első számú egyenlőtlenség a vállalati szférában érhető tetten, ahol egyesek dirigálnak, mások meg végrehajtanak. Ezen az egyenlőtlenségen semmilyen adó, még egy világadó sem lesz képes változtatni. A sokféle egyenlőtlenség végső soron felveti a jövedelmező tulajdon hatását az emberek életére[xvii], de felveti a foglalkoztatással összefüggő zsarolást is. Na ez egy, a valódi tőkére vonatkozó kérdés! Olyan, amilyet a valódi Marx vetett fel. A világadó, szinte biztosak lehetünk benne, sose fog megszületni, de nem is változtatna semmit. Csak a harc újjáéledése, a népszuverenitás valóságos kifejeződése hozhatja el a változást egy vagy több nemzet számára. A rendszer szerkezetének átalakításával kell lebontani azt az erőviszonyt, amely lehetővé teszi a tőkének, hogy az egész társadalmat túszul ejtse[xviii].  

Hasonló kérdés még csak fel sem merült Pikettynél, ugyanakkor nagy szívességet tesz a mai rendnek, hiszen egy lenyugodott, megbékélt társadalom képét rajzolja elénk –1 százalék, sőt 0,1 százalék nagyon rossz ember kivételével. Mintha a 99,9 százaléknyi maradék mind egységes lenne a bérmunka státuszban! Pedig a társadalmat átszelik mindazok az ellentétek, amelyek következnek az életfeltételek különbözőségéből, sőt a neoliberális erőszakból. Mindez a vállalatok hierarchikus felépítésében is kifejezésre jut. Ez adja a jelenlegi kapitalizmus erejét, amelyet a saját érdekeit felismerő, és azt szívósan képviselő tőkés osztály tudatosan telepített a nyakunkba. A komoly szakemberek köre ehhez sosem próbál hozzányúlni, még akkor sem, amikor az állítja, hogy kidolgozza a „tőke elméletét” . A Piketty könyvben kifejezetten tetten érhető egy sajátos társadalomfilozófia, amely nagyon is nyíltan fogalmazza meg: az érdem a munkáé, de a vállalkozói vagyon is hasznos – egészen addig, amíg át nem alakul járadékká… „Minden vagyonra igaz, hogy egy részről indokolt, másrészről potenciálisan túlzott”– írja a szerző. (709. old.)

A részvényesek ellenőrzése alatt álló média megtévesztő szándékának megfelelt a könyv megállapítása: béke van a tőke és a munka között, és béke van a „világkormányzásban” is. Piketty csak a forma kedvéért említette meg „az intézményeket”, „a politikát” és „a konfliktusokat”. Mintha nem is létezne a kapitalizmus történelmi válsága. Nincs tehát nagy baj, elkezdhetjük Martine Aubry[xix] választási kampányát…

 

A szerző közgazdász, a La Malfaçon. Monnaie européenne et souveraineté démocratique [Gyenge hamisítvány. Az európai pénz és a demokratikus szuverenitás], Les Liens qui libèrent, 2014. című könyv szerzője. Magyarul a Le Monde diplomatique magyar kiadás sorozatban megjelent 2012-ben A Pénz markában címmel egy cikkgyűjteménye.

 

Fordította: Morva Judit

 


[i] M Le Monde: Comment un économiste est devenu une rock star [Rocksztár lett a közgazdászból], 2014. június 27.; L’Obs: Piketty, gourou mondial [Piketty a guru], Párizs, 2014. november 20.

[ii] Thomas Piketty, Le Capital au XXIe siècle, Grasset, Paris, 2013. A tőke a 21. században, Kossuth Kiadó, Budapest, 2015.

[iii] Mert „az nagyon nehezen olvasható”…. Interjú, The New Republic, Washington, DC, 2014. május 5.

[iv] A magas kúp formájú fejfedőt eredetileg Spanyolországban az önostorozó bűnbánó vezeklők hordták, majd az inkvizíció által halálraítéltek kötelező viselete volt. Ma a Húsvéti körmenetekben viselik és a bűnbánat kifejezése. Ezenkívül persze a gyerek karneválokon a varázslók is gyakran viselik. – a szerk megj.

[v] Mivel a „kapitalizmus két törvénye” nem más, mint aztnagy nyájasan Piketty maga is elismeri, mint egyszerű könyvelési egyenlőségek.

[vi] A kifejezést legkorábban John Foster Dulles a Szovjetunió visszaszorítására kialakított stratégiájára használták, majd ez terjedt el a későbbi időkben is: http://fr.wikipedia.org/wiki/Rollback és http://fr.wikipedia.org/wiki/John_Foster_Dulles

[vii] Antonio Gramsci által kialakított fogalom.

[viii] A jelenlegi köztársasági elnök, Francois Hollande elvált felesége, a 2007-es köztársaságielnök-választás Nicolas Sarkozyvel szemben sikertelen jelöltje.  

[ix] Kivéve – egyébként jellemzően – Jean Peyrelevade egyik könyvét, aki erősen felszólal a részvényesi kapitalizmus ellen, hogy majd később az egyéni felelősséget dicsőítse…

[x] La crise tient fondamentalement aux vices de la construction de la zone euro [A válságot alapvetően az eurózóna hibás alapjai okozzák, Daniel Cohen, L’Express, Párizs, 2013. június 5. – 2013 !

[xi] Különböző politikai irányultságú kormányok tanácsadója, a baloldali-jobboldali elit összeolvadásának tipikus képviselője – a szerk megj.

[xii] Interjú, The New Republic, 2014. május 5.

[xiii] Marxista filozófus – a szerk megj.

[xiv] Vita Alain Badiou-val „Contre-courant”, Mediapart, 2014. október 15.

[xv] Owen Jones, interjú, The Guardian, London, 2014. december 22.

[xvi] Interjú, The Guardian, 2015. január 12.

[xvii] Bernard Friot: L’Enjeu du salaire [A bér jelentése], La Dispute, Párizs, 2012.

[xviii] Frédéric Lordon: La gauche ne peut pas mourir [Nem halhat meg a baloldal], Le Monde diplomatique, 2014. szeptember

[xix] A népszerűtlenné vált Francois Hollande szocialista párti államelnököt valószínűleg követő szocialista politikus.