Egy egyezmény, ami megnyitja a lehetőségeket Iránban

Kategória: 2015. május
Írta: Shervin Ahmadi
Találatok: 3506

safirAz iráni atomprogramról szóló egyezmény megkötése mindenekelőtt győzelmet jelent Teheránnak. Természetesen a rezsimnek engednie kellett bizonyos kérdésekben, amelyekről korábban azt állította, hogy nem lehetnek kompromisszum tárgyai, mint a centrifugák száma és az uránium dúsításának mértéke. Cserébe azonban megkapja a Nyugat, és főleg az Egyesült Államok elismert partnerének státuszát.

Az iszlám köztársaság ez által új együttműködési távlatokat tervezhet tegnapi bírálóival, elsősorban gazdasági téren, majd talán hosszú távon politikai és katonai téren is. Bár még nincs minden lejátszva jelentős különbségek vannak a lausanne-i egyezmény értelmezésében, különösen a szankciók feloldásának ütemezésére – jelenleg így állnak a tárgyalások.

Ellentétben azzal, amire számítani lehetett, az átmeneti egyezmény nem váltott ki nagy eufóriát az iráni vezetőknél. Bár nem titkolták megelégedettségüket, visszafogottan reagáltak. A forradalmi gárdák parancsnokaitól az államfőig, beleértve Ali Laridzsanit a parlament elnökét, a főbb állami vezetők tisztelettel emlegették a tárgyaló feleket. A legfelső vezető, Ali Khamenei elég későn foglalt állást, úgy értékelve, hogy „a lausanne-i szöveg nem garantál egyértelműen egy végső megegyezést” és hogy az irániaknak „nincs okuk lelkesedni vagy ünnepelni”.

Szavai egyfajta figyelmeztetésként hangzanak. De nem szabad elfelejteni, hogy ő maga is hozzájárult ehhez az eredményhez, lehetővé téve az iráni tárgyalóknak, hogy engedményeket tegyenek. Végül is csak a rezsim legkeményebb frakciói, amelyek Mahmud Ahmadinedzsad volt elnökhöz állnak közel és egy „nyugtalanoknak” (Delvapassan) nevezett mozgalom körül csoportosulnak, fejezték ki ellenérzésüket a megállapodással kapcsolatban, mert szerintük az nem védi megfelelően a nemzeti érdeket.

 

Az értelmiségiek elkötelezték magukat

A lakosság egységesen Hasszán Rohani elnök mellett áll. A lausanne-i tárgyalások kimenetele megerősítette a kulturális szféra több ismert személyiségének a helyzetét is, akik nyíltan támogatták a tárgyaló küldöttséget. 2014 novemberében hat filmrendező, köztük Abbasz Kiarosztami, Asgar Farhadi és Raksan Bani-Etemad, kampányt indított a következő témában: „Nincs rosszabb megegyezés annál, hogy nincs megegyezés”. Harminc év óta első alkalommal fordult elő, hogy értelmiségiek ilyen határozottan és pozitív módon kötelezték el magukat az iszlám köztársaság ügyeiben. Ugyanekkor Szaúd-Arábia és Izrael abbeli manőverei, hogy kisiklassák a lausanne-i tárgyalásokat, hozzájárultak a nemzeti érzés, hogy azt ne mondjam, a nacionalizmus felélesztéséhez.

Szükségtelen becsapni magunkat, mindazonáltal egy megállapodás megkötése nem csillapítja az országban uralkodó türelmetlenség érzését. A gazdasági helyzet nagyon nehéz maradt, és még ha a kormány be is jelentette, hogy ellenőrzés alatt tartja az inflációt, az irániaknak elegük van az áremelkedésekből. Az elégedetlenség nő és gyakoribbá váltak a sztrájkok, főleg az autóiparban és a közoktatásban.

Egyébiránt a Nyugathoz való közeledés újabb geopolitikai kihívást jelent Irán számára. A tárgyalások megmutatták az ország bölcsességét külpolitikája ügyében. Számos szomszédjával ellentétben sikeres regionális és nemzetközi stratégiát alakított ki, ami összefügg a Kína szomszédságától Afganisztán északi részén át a Földközi-tengerig terjedő[1] befolyási övezetet kialakításával. De hogyan tudja majd tovább kezelni ezt az erődítményt anélkül, hogy súrlódásokat provokálna nyugati tárgyalópartnereivel ? Ha Libanonról, Irakról, Szíriáról vagy Jemenről van szó, Teheránnak idővel alkalmazkodnia kell külpolitikájával, hogy ne sodorja veszélybe a lausanne-i megállapodást, még ha diplomatái előrelátóan biztosították is, hogy a nukleáris dossziét elkülönítik más kényes mint például Izrael elismerésének - kérdéstől.

 

A kínai modell lesz elfogadott?

Továbbra is kérdés, hogy ez az előrelépés hozzájárul-e a rendszer belső fejlődéséhez. A rossz menedzselés, amelytől az ország szenved, szorosan kapcsolódik az iráni hatalom történetéhez, sőt természetéhez, amelyet különböző áramlatok együttélése jellemez, amelyek egyike sem tudta kiszorítani a másikat[2]. Ez kétségtelenül bizonyos előnyt jelentett az iszlám köztársaság első éveiben, mostantól azonban mozdulatlansági tényezővé vált, abban a tekintetben, hogy minden változás széles egyetértést kívánna a vezető körökben.

A legutóbbi harminc év mély változásai társadalmi kérdésekben állandó feszültséget teremtettek a lakossággal. A rezsim egyre nehezebben kezeli az iszlám hatalom megjelenési formája és egy modern, erősen urbanizált társadalom fejlődése között feszülő[3] ellentmondást. Annak ellenére, hogy Rohani már az első fordulóban győzött a 2013. júniusi elnökválasztáson, nem kérdőjelezi meg a fennálló rendszert. Az Ahmadinedzsád elnökségének nyolc éve alatt súlyosan széttöredezett államapparátus helyreállításán kívül a Nyugattal fennálló kapcsolatok normalizálása és országa elszigeteltségének megszüntetése a fő feladata.

Feltételezve, hogy az iráni vezetőknek, amennyiben megnyugtatónak értékelik, hogy már nem kell közvetlenül konfrontálódniuk az Egyesült Államokkal és Európával, és így a változások mellett döntenek - meg kellene határozniuk egy követendő modellt. Mivel a reformisták „Gorbacsov-típusú” politikai nyitásának terve kudarcot vallott, ma a politikailag zárt és gazdaságilag liberális kínai modell tűnik elfogadottnak a vezetők körében. De az ipari kapitalizmus megjelenése Iránban továbbra is nagyon bizonytalan, mert a gazdaság kevéssé diverzifikált, nagyban függ az olajjövedelmektől. Mi több, az iráni piac meghirdetett nyitása sem erősíti majd az ipart és ugyanolyan helyzet kialakulásának a veszélyével jár, mint számos olajtermelő országban: létrejön egy járadékos kapitalizmus, amely a nagy transznacionális társaságok helytartójának szerepét játssza el. Sok szempontból a változás útja Iránban még nagyon hosszú lesz.    

 

*A szerző, a Le Monde diplomatique farszi nyelvű kiadásának felelőse.

Fordította: Hrabák András

 


[1] Shervin Ahmadi: Le monde selon Téhéran [Teherán szerint a világ], Le Monde diplomatique, 2014. január. http://www.magyardiplo.hu/index.php/archivum/2014-1-12/167-2014-januar/1444-teheran-szerint-a-vilag

[2] Sharareh Omidvar: Fraktionen und Koalitionen [Frakciók és koalíciók], Le Monde diplomatique, német kiadás, 2009. július.

[3] Shervin Ahmadi : Le pouvoir iranien perd la main sur les medias [Az iráni hatalom elveszti a média feletti ellenőrzést], Le Monde diplomatique, 2011. július. http://www.monde-diplomatique.fr/2011/07/AHMADI/20754

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések