Mit veszítettek a kelet-német nők?

Kategória: 2015. június
Írta: Sabine Kergel
Találatok: 6196

ndkHuszonöt év után a német nők mindennapjait még mindig nagymértékben az határozza meg, hogy a „Fal” két oldalán, a nők szerepéről korábban milyen koncepció volt az uralkodó.

A legtöbb szociológus biztos volt benne, hogy az országegyesítést követően rövid-, de legalábbis középtávon, a két Németországból származó nők életkörülményei ki fognak egyenlítődni. Ez túl optimista előrejelzés lett volna? 2007-ben például a 3-5 éves korú kisgyermekeket nevelő nőknek csupán 16 százaléka dolgozott teljes munkaidőben az ország nyugati részén, ellentétben a keleti rész 52 százalékos arányával. S bár a hajdani Német Demokratikus Köztársaság (NDK) területén a születési arány mára ugyanolyan alacsony lett, mint a nyugati területeken, mégis nagyon sok és lényeges különbözőséget vehetünk észre. Míg a házasságon kívül született gyermekek aránya a keleti részen 61 százalék volt 2009-ben, addig a nyugati részen ezzel szemben csak 26 százalékii.

Az új tartományokban élő női lakosság különösen megszenvedte az egyesítéssel járó társadalmi és politikai változásokat. Az NDK-ban a nők a Német Szövetségi Köztársasággal (NSZK) ellentétben, gond nélkül össze tudták hangolni a családi életet a munkával. Ám amikor a Nyugat beolvasztotta az NDK-t, a keleti részen szédületes gyorsasággal megnőtt a munkanélküliség, ami teljesen felfordította a nők életmódját, terveit és önbizalmukat.

Hagyományos családi modell kontra gazdasági függetlenség?

Noha egész Németországban, mint ahogyan Európában is, a nők foglalkoztatási aránya jelentősen megnőtt az 1950-es évek óta, az Német Demokratikus Köztársaságban a nyugati részhez képest ez az arány jelentősen magasabb volt. Míg az 1980-as évek végén a kelet-német nők 92 százalékának volt munkája, addig nyugati szomszédaiknál ez az arány 60 százalékos volt. A gyorsan növekvő munkanélküliség miatt, úgy tűnt, hogy ebben a kérdésben a kiegyenlítődés rövid távon megvalósul – egyébként a nők masszív kivonulása a munkaerőpiacról, az egész világon egyedülálló jelenség volt. Tehát amíg a nyugati részen a nők az élettel kapcsolatos terveiket még a hagyományos családi és patriarchális sémák alapján határozták meg, addig a keleti részen férfi partnerüktől való gazdasági függetlenségük úgymond magától értetődő volt.

Az 1970-es évek folyamán a születési arány látványos csökkenése az NDK-ban a kormányt arra indította, hogy különböző intézkedéssel próbálja meg az aktív nőket arra ösztönözni, hogy szüljenek. Különösen az egyedülálló és az elvált nőket vették célba. Ez a politika, amelyet néha ideológiai célzata miatt csúfoltak is (miszerint a „szocialista társadalom” építéséhez kellett tagságot „létrehozni”), lehetővé tette a nők számára, hogy szakmai terveiket és családi kötelezettségeket összehangolhassák. Ellenben a Fal másik oldalán az anyák élethelyzete sokszor nélkülözéssel, sőt elszegényedéssel járt, ha elváltak vagy férjük elhagyta őket.

Nincs tehát semmi különös abban, ha az egykori NDK-ban élő nők az újraegyesítést gyakran életkörülményeiket veszélyeztető lépésként élik meg. A korábban nem ismert munkanélküliség következményeként az addig egyértelműnek tekintett értékrendszerük összeomlott. „A munkanélküliségi hivatalban, amikor azt mondod nekik, hogy „egyedül vagyok két gyerekkel”, nem tudják, hogy miről beszélsz. A szemben ülő hivatalnok még egy szempillantást sem vet rád” – meséli Ilona, egyedülállóként élő anya és volt eladónő Kelet-Berlinben. „Kitölti gyorsan az űrlapot, majd kitessékel és kéri a következőt”. Az NDK-ban a nők egy mindenható állam védelmét élvezték, amelyben az apának és a családnak egy alárendelt társadalmi szerep jutott. Az intézmények oltalmának köszönhetően maguknak a gyerekeknek a szocializálása is nagymértékben elszakadt a családi keretektől. A nők ragaszkodása a függetlenséghez viszont nem tűnt el a Fal lerombolásával.

Egy felmérés, amelyet a kétezres évek elején végeztek az állástalan berlini nők körében, igen különböző kapcsolatot mutatott ki a munka és a gyerek felé. Bár valamennyien úgy tekintettek utódaikra, mint létezésük központi elemére, ám azok, akik Nyugat-Németországból származtak, nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a gyerekeiknek, mint a munkájuknak. Noha tudatában voltak az ezzel járó gondnak, úgy tekintettek munkanélküli helyzetükre, mint egy lehetőségre, hogy teljesen betölthessék anyai szerepüket gyermekeik közelében. A kelet-berlini nők ellenben tanulmányaikat és szakmai terveik megvalósítását tartották elsődlegesnek arra számítva, hogy jobb körülmények között tudnak majd élni, ha munkát találnak. Dolgozó nőként a „bőrükben is jobban éreznék magukat”, és úgy gondolták, így anyai szerepüket is jobban el tudnák látni. Függetlenségüket áldásként értelmezték magukra és családjukra nézve egyaránt.

Egy megbízható szociális ellátás alapfeltétele a jogegyenlőségnek

A nyugat-berlini anyák általában úgy gondolták, hogy senki sem képes jobban gondoskodni a gyerekükről, mint ők maguk. Elismerték a bölcsődék, óvodák és gyermekőrzők hasznosságát, és általában elfogadják és alkalmazkodnak a szoros nyitva tartási időkhöz. Az NDK sokkal rugalmasabb időbeosztásához szokott kelet-német anyák számára viszont a bölcsődék működési rendjének komoly tétje van és sokkal kritikusabban lépnek fel, annál is inkább, mivel ez kihat a munkaadók foglalkoztatási politikájára is. Anna, a 28 éves munkanélküli eladónő nem rejtette véka alá dühét a sorozatos visszautasítások miatt, amelyet kénytelen volt elviselni csak azért, mert egyedülálló anya:

„Folyton azt mondják: Micsoda, magának két fia van? Ah, hát akkor ez nem lesz lehetséges. Amikor elmagyarázom nekik, hogy végre szereztem egy helyet, ahol vigyáznak rájuk, süket fülekre találok. Ehhez hozzájön még az örökös gyanúsítgatás, hogy akár újra szülhetek is. Pedig nagyon kevés esélye van annak, hogy újra terhes legyek. Ezt nemrég egy pasinak is elmondtam: nem fogok újra gyereket szülni, mivel már van kettő. Ne idegeskedjen.” Az NDK idején hasonló beszélgetés a munkaügyi hivatalban elképzelhetetlen lett volna.

A nyugat-német anyák a munkanélküliséget jó alkalomnak tekintik

Ezért Kelet-Németország összes munkát kereső kisgyerekes anyukájának meg kellett hunyászkodnia, bizonygatnia kellett, hogy érti az új játékszabályokat, miközben el kellett tűrnie azt a megaláztatást, hogy egy ilyen bánásmódot elviseljen. A nyugat-berlini nőknek ezzel ellentétben viszont a munkaerőpiac növekvő követelményei okoznak problémát. Paula, 36 éves egyedülálló anya és munkanélküli titkárnő megpályázott egy állást, amely csak két lépésre van otthonától. „Tökéletes lett volna: Azt várták el, hogy tudjak gépelni, vegyem fel a hívásokat, foglalkozzam az ügyfelekkel stb. Majd az igazgatónő azt mondta: Jó. Lehetséges, hogy néha azt kérjük majd öntől, hogy több mint negyven órát dolgozzon vagy, hogy hétvégén is jöjjön be. Azt válaszoltam, hogy ez számomra egyáltalán nem megoldható, hogy szeretnék inkább harminc órát dolgozni, mint a korábbi munkahelyeimen. Mit merészeltem ezzel mondani! Elkezdett kiabálni velem, teljesen magánkívül volt. Amilyen nagy munkanélküliség van manapság – mondta nekem – boldognak kéne lennem, hogy egyáltalán találok munkát. Utána azt kérdezte tőlem, hogy milyen érzés eltartottnak, parazitának lenni és a társadalom pénzén élősködni?” Paula erre visszaválaszolt: „Én nagyon is szeretnék dolgozni. De azért vajon milyen társadalom az, amelyben a gyerekeinket hajnaltól késő estig másokra kell bízzuk?”

Jutta Gusy és Dagmar Meyer szociológusok szerint „a Német Demokratikus Köztársaság családpolitikája legnagyobb sikerét a nők gazdasági függetlenségének köszönhette. Manapság ilyesmi elképzelhetetlen lenne. Igaz, hogy átlagban 30 százalékkal kevesebbet kerestek, mint a férfiak, mivel gyakran kevésbé kvalifikált szakmákban tudtak elhelyezkedni, és ezt gyakran elfelejtik, pedig emiatt a helyzetük egyáltalán nem volt csábító. Viszont nem féltek attól, hogy elvesztik a lakásukat és, hogy nem találnak gyermekeiknek helyet a bölcsődékben, hiszen egy stabil és megbízható szociális védelmet élveztek. Tulajdonképpen ez a jogegyenlőség egyik fontos, talán leglényegesebb feltétele isiii.

Edeltraud, a huszonnyolc éves házas és két gyermeket nevelő szakácsnő nagyon nehezen éli meg a jelenlegi társadalmi törvényeknek és a férjének való alárendeltségét. „Függünk a társunktól, a pénztől, attól a módszertől, amivel mindezt az állam értékeli. Ha úgy gondolja, akkor kénye kedve szerint foszthat meg valakit a juttatásoktól. Ez van, és kész. És akkor fájhat az ember feje, mivel a pénz, ennek a sátáni pénznek a kérdése állandóan előjön mindennapjainkban, nem szabadulhatunk tőle”.

A kelet-német férfi-nő egyenlőségi modell hiába tűnt el tehát a Fal leomlásával, egy negyed évszázaddal később is annak a képnek az alakulása formálódik, amelyet a hajdani NDK-s anyák alkottak saját magukról és társadalmi szerepükről.

 

Fordította: Szekeres Ágnes

 

i Michel Verrier: Une „pannedémographique” quivient de loin [Sok oka van a demográfiai visszaesésnek], Le Monde diplomatique, 2005. szeptember.

iiJoshua Goldstein és MichelaKreyenfeld: Familie und Partnerschaftin Deutschland, Institut Max Planck de recherches démographiques, Rostock 2010.

iiiJutta Gysi és Dagmar Meyer: Leitbildberufstätige Mütter – DDR-Frauenin Familie, Partnerschaft und Ehe, in FraueninDeutschland 1945-1992, Akademie Verlag, Berlin, 1993.

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések