Egyesült Királyság: Hóhérok győzelme

Kategória: 2015. június
Írta: Owen Jones
Találatok: 3851

sauf cataclysme le prochain premier ministre britannique 2716571 800x400 Nem, a válság, amely végigsöpör az Európai Unión, nem vezet mechanikusan a kormányok bukásához. Még akkor sem, ha az általuk folytatott politika súlyosbítja a társadalom szenvedését. Ez a májusi brit választások egyik tanulsága, amely megerősítette hatalmában, a szegények ellen háborút viselő, milliomos konzervatívok kormányát.

A munkáspártiak számára a vereség totális volt. Egy tornádó, amelyre kevesen számítottak. Addig a közvélemény-kutatások olyan egyhangúak voltak, mint télen az ég Nagy-Britannia felett. Azt mutatták, hogy a 2010-ben megválasztott David Cameron miniszterelnök toryjai és Edward Miliband Munkáspártja fej-fej mellett haladnak. A választások napján az intézetek még egy halovány előnyt is adtak az utóbbi javára. A lapszerkesztők és a „szakértők” jóslata szerint: Miliband vihetné a fogkeféjét a Downing Street 10-be. Nem egy parlamenti többség élén, de a függetlenségre törekvő Skót Nemzeti Párt (SNP) támogatásának köszönhetően.

Nem mindenki hagyta figyelmen kívül a közvélemény-kutatások történelmi tévedéseit, mint 1992-ben, amikor a munkáspártiak győzelmét jelezték előre. Az exit pollok megint erősen tévedtek és mindenki meglepődött, mennyire meghatározó előnyre tettek szert a konzervatívok. Ahogyan közeledett a választási nap estéje, a munkáspárti aktivistáknál az első pillanatok hitetlenkedése fokozatosan ijedtségre váltott. Az első eredmények ráadásul tévesnek bizonyultak. A toryk nem csupán megnyerték a választást, szűk tizenkét helytöbbséggel, hanem huszonhárom év óta először parlamenti többséget szereztek.    

Mivel magyarázható a munkáspártiak ilyen mértékű kudarca?

Vajon nem a konzervatívok és - liberális-demokrata szövetségeseik - kormányzása alatt szenvedte-e el a brit lakosság a legnagyobb mértékű életszínvonal-csökkenést a viktoriánus korszak (1837-1901) óta? Egy olyan mértékű lesüllyedést, ami ritka az Európai Unió centrumában? És nem tapasztalták-e meg a közszolgáltatások és a szociális ellátás évtizedek óta legszigorúbb megnyesését épp a század legszerényebb gazdasági növekedése mellett?

Bár nem büszkélkedhetnek kék szökőárral, a konzervatívok jobb eredményt értek el, mint 2010-ben, ami Anthony Eden 1955-ös konzervatív győzelme óta először fordult elő kormányon levő pártnál. Mindamellett csak a szavazatok 37 százalékát kapták meg, szemben az öt évvel korábbi 36,1 százalékkal. Ez hatszázezer szavazattal többet jelentett.

A Skót Nemzeti Párt baloldalisága

A koalíciókban tapasztalt német kancellár, Angela Merkel megnyugtatta Cameront, amikor 2010-ben a liberális demokrata Nicholas Clegg oldalán funkciójába került: „Két párt közül mindig a kisebbik megy tönkre!” Nem tévedett. Amíg kormányra nem került, Mr. Clegg pártja lassan növekedett, szerzett híveket a konzervatív választók körében, akik szemében kevésbé radikálisnak mutatkozott, mint a „the nasty party”-ként emlegetett (szó szerint a „gonosz párt”) toryk. Ugyanekkor a liberális-demokraták a New Labour-ból kiábrándult baloldali választóktól is elcsábítottak szavazókat azok közül, akik árulásnak tekintették a Cameronnal kötött szövetséget. 2010-ben ötvenhét mandátumot szereztek a szavazatok 22 százalékával. A májusi választáson szerzett 7,9 százalékkal immár az eltűnés fenyegeti őket: nyolc képviselőjük alig töltene meg egy londoni taxit...  

Mr. Cameron tehát hasznot húzott partnere kudarcából. De még inkább fő ellenfele, Mr. Miliband kudarcaiból. Mert nem is annyira a konzervatívok nyerték meg a választást, mint amennyire a munkáspártiak vesztették el....

A szociáldemokrácia egész Európában válságban van. Visszaszorul a baloldali populizmus egy formája és az idegenellenes jobboldal ellenében is. Ebben a vonatkozásban az Egyesült Királyság nincs egyedül: a munkáspártiak teret veszítenek egyrészt a Skót Nemzeti Párt (SNP) haladó erőivel és a zöldekkel szemben; másrészt a Nigel Farage által irányított, az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja (UKIP)[1] ellenében is.

A skót nemzet adta a Munkáspárt az első vezetőit, valamint erős választási bástyája volt végig a történelem folyamán. 2010-ben a Munkáspárt negyvenegy helyet szerzett meg az ötvenkilenc skót képviselői helyből, szemben az SNP hat helyével. 2015-ben egy politikai forradalom söpört végig a Hadrianus-faltól északra: a munkáspártiak csak egyetlen helyet szereztek meg, miközben az SNP ötvenhatot nyert el a szavazatok pontosan 50 százalékával. Ez hihetetlen eredmény egy olyan párt számára, amely világosan balra helyezte el magát Milibandtól, de nagyrészt megmagyarázható a thatcherizmusnak a régióra gyakorolt hatása alapján. A skótok, akik a neoliberalizmus első áldozatai voltak, az 1980-as évektől kezdve következetesen elutasítják a torykat. Az árulás érzése, amely Anthony Blair New Labour-jának hatalomra kerülésekor uralkodott el, politikai űrt nyitott a baloldalon, amelyet az SNP-nek – legalábbis retorikailag – sikerült elfoglalnia.  

A nacionalisták a skót függetlenségről szóló, 2014. szeptember 18-án tartott népszavazásból is hasznot húztak[2]. Bár a többség Skócia az Egyesült Királyságon belül tartására szavazott, a vártnál csak jóval kisebb többséggel sikerült megakadályozni az elszakadást. A „nem” érdekében folytatott kampányban a tömegmédia, és a kis- és középtőkések szervezetei szinte hisztérikusan fenyegették egy eljövendő káosszal a közvéleményt. A Munkáspárt ahelyett, hogy saját kampányt szervezett volna, a torykat támogatta, ami katasztrofális következményekkel járt. Sok hagyományos skót szavazóját elidegenítette magától: számukra a „vörös toryk” pártjává váltak. A politikában, a brutális szakítások még a szerelemnél is jobban táplálják a legerősebb ellenségességet.  

Azáltal, hogy megfosztotta magát az északi skót fellegvárától, Miliband csapata egyúttal előkészítette a kudarcát Délen is. A munkáspártiak egyedüli reménye az volt, hogy megszerzik az SNP támogatását ahhoz, hogy kormányt alakítsanak. A toryk természetesen épp ez ellen a lehetőség ellen indítottak hecckampányt.

A Cameront támogató egyik óriásplakát egy munkáspárti vezetőt mutatott, egészen kicsiben, skóciai nacionalista társa, Alexander Salmond zsebében: „Szavazzatok Milibandre, majd megkapjátok a skót nacionalistákat!”, kiabálták a konzervatívok, azt állítva, hogy a munkáspártiak kiszolgáltatnák az angol szavazókat a skót nacionalistáknak. Ez volt az a fenyegetés, amelyet a Rupert Murdoch médiamágnás által birtokolt konzervatív média skótkockás alapon mutogatott, és amely kétségtelenül meghatározónak bizonyult a szavazás napján.

De Mr. Milibandnak még egy leküzdhetetlen nehézséggel kellett szembenéznie. A 2008-as pénzügyi válság akkor robbant ki, amikor a Munkáspárt volt hatalmon. A kormány képtelen volt megrendszabályozni a bankokat, hiszen hitt, sőt elkábult a neoliberális elixírtől, és ez persze tovább súlyosbította az összeomlást. Ugyanekkor ellenzékből a konzervatívok azt követelték, hogy a kormány lépjen még tovább a deregulációban. Nem meglepő módon, jelenleg erre a sajtó már nem akar emlékezni.

Amikor a tények ilyen kevéssé számítanak, semmi sem könnyebb, mint újraírni a történelmet. 2010-től kezdve a toryk a szívükhöz kaptak: nem, a válságot nem a bankárok trükkjei okozták, hanem az etatista munkáspártiak felelőtlen költekezése! „Rendbe kellett tennünk azt a zűrzavart, amit a Munkáspárt hagyott maga után”, sóhajtozott 2015-ben a leköszönő kormány, majd még hozzátette: „Miért adnánk oda a kocsi kulcsát annak, aki a balesetet okozta?” Paradox módon ez a helyzet a New Labour egyes haladó kritikusait (köztük e sorok íróját is) arra késztette, hogy védelmezze a Labour költségvetési politikáját, amivel viszont kétségtelenül hozzájárult az ideológiai zűrzavarhoz. A toryk manőverének sikerével a munkáspártiak hitelessége gazdasági kérdésekben vészesen közeledett a nullához. E közben az ország gazdasága elsősorban attól a megszorító programtól szenvedett, amelyet a toryk kényszerítettek rá.

A vereséget a balratolódás okozta?

A tory offenzívával szemben a munkáspártiak programja nem hordozott világos üzenetet. Miliband szívesen beszélt egyetemi stílusban, ami nem érintette meg a népi tömegeket. Ugyanolyan gyorsan szedett fel új koncepciókat, ahogyan el is ejtette azokat: „a megfojtott közép” kifejezéssel a súlyosan érintett középosztályokat akarta megszólítani. „A brit ígéret” mottó hitet tett amellett, hogy az elkövetkező nemzedékek jobban fognak élni. A „One Nation Labour” szólam pedig Benjamin Disraeli (1804-1881) konzervatív politikus nemzeti egység „One Nation” eszméjének hirtelen újjászületése akart lenni.

Ezek a politika egére a legkisebb összefüggés nélkül feleregetett ígéret-léggömbök végül eltűntek. Eltűnt az az ígéret, hogy 2020-ig a minimálbér eléri az inflációt figyelembe vevő szintet, hogy ideiglenesen befagyasztják az energiaárakat és versenyt teremtenek az energiaszolgáltatók között, vagy az is, hogy újra bevezetik az 50 százalékos adósávot, amit egyébként ma is alkalmaznak Japánban és hogy lesz palotaadó (mansion tax) a 2 millió fontnál (kb. 2.7 millió euró vagy 800 millió Ft) értékesebb ingatlanokra, amelyet egyébként a liberális demokraták programjából vettek át.

Ha Mr. Miliband hatalomra került volna, az Egyesült Királyság továbbra is a G7 országok között a legalacsonyabb társasági adót vetette volna ki, és a munkáspártiak első ízben vállalták, hogy mandátumuk ideje alatt, a közkiadásokat folyamatosan, évi rendszerességgel csökkentik. A bevándorlást illetően a párt immár jobbra áll Mr. Blairtől, akit azzal vádol, hogy túl sok kelet-európait engedett be.

Miközben Skóciában a Labour-ból való kiábrándulás a választókat az SNP baloldali nacionalizmusa felé vitte el, addig Anglia nagy északi agglomerációiban a jelenségből az UKIP húzott hasznot. Ténylegesen négymillió választó támogatta ezt a pártot, még ha a brit egyfordulós többségi választási rendszer sajátosságai miatt ez csak egy parlamenti helyhez volt is elegendő. Ez az áttörés tette lehetővé a konzervatívok számára, hogy megszerezzék azokat a képviselői helyeket, amelyekre a munkáspártiak számítottak.  

Milyen reménye maradt a Munkáspártnak? A pártvezetésben és a médiában már el is uralkodott az az álláspont, hogy a vereséget a balratolódás okozta, mivel a párt programját a vállalatok nem kedvelték. Mr. Miliband – aki a vereség másnapján lemondott – utódjelöltjei már be is jelentették, hogy egy ilyen értelmű fordulatra készülnek. Olyan stratégia kidolgozása, amely megszólítaná a pártot elhagyókat, akik vagy az SNP-re, vagy a zöldekre vagy az UKIP-ra szavaztak, egyszerűen nincs. Az Unite, a Munkáspárt legfontosabb szakszervezeti támasza részéről számos hang követeli a két szervezet közötti kapcsolatok megszakítását. Képes lenne-e a Labour túlélni e nélkül a történelmi kapcsolat nélkül? Egy radikális baloldal, amelyet támogatna a szakszervezet, megtalálná-e a helyét hogy elismertesse magát, ahogyan a Sziriza Görögországban, vagy a Podemos Spanyolországban?

Először arra lenne szükség, hogy a harag végeredményeként megszülessen a remény.

 

Owen Jones a The Establishment. And How They Get Away With It szerzője, Allen Lane, London, 2014.

Fordította: Hrabák András

 


[1] Owen Jones: Colère sociale, vote à droite [Az angol függetlenségi párt], Le Monde diplomatique, 2014. október. http://www.magyardiplo.hu/index.php/archivum/2014-1-12/186-2014-november/1681-az-angol-fuggetlensegi-part

[2] Keith Dixon: Les ambitions du nationalisme écossais [A skót nacionalizmus ambíciói], Le Monde diplomatique, 2014. szeptember

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések