hu | fr | en | +
Accéder au menu

Egy lehordott zsúrnadrág

"Ír vagyok. Működésképtelen családokról, nyomorúságos, szeretettelen életekről, betegségekről, öregségről, télről, szürke éghajlatról, unalomról és esőről írok." (Enrique Vila-Matas: Dublineszk, Budapest: Magvető, 2014, 133.)

JPEG - 18.1 kio

Ritka, hogy egy magyar nyelvű társadalomkritikai könyv olvasásának ilyen nagy várakozással és lelkesedéssel kezdjünk neki, mint a Békés Márton-Böcskei Balázs szerzőpáros „Ki!” című művének (Budapest: L’Harmattan, 2015.) Örömteli várakozásunk oka az volt, hogy a könyv megjelenését követő kritikai hangokból a szívünkhöz és az eszünkhöz oly közel álló ultrabaloldali kritikai elmélet egyértelmű hatását véltük kihallani. Az elolvasást követő mélységes csalódás már kevésbé volt lelkesítő. Szomorúan konstatáltuk, hogy milyen reakciós semmitmondás lesz a „szinte teljesen eseménytelen, hézagosságában is méltóságteljesen lassú áradású” magyar társadalomkritikai irodalomból.

A Békés-Böcskei páros által jegyzett munka szerkezetében, stílusában, legfontosabb gondolati elemeiben a francia Comité invisible és a − vele valószínűleg azonos szerzőket takaró − Tiqquncímű folyóirat munkáinak egyértelmű, ám sajnos kevéssé megértett-megemésztett átvétele. Kritikánk főleg erről, azaz a kritikai elmélet bázisáról szól. 

Ahogy mondani szokás: bizonyos könyvek ne kerüljenek rossz kezekbe.Végtelenül udvarias emberként nem kiáltunk egyértelműen plágiumot. A durva átvétel azonban néha egészen abszurd a szerzőpáros által jegyzett munkában. Álljon itt néhány példa. Előbb idézek a könyvből, majd utána zárójelben az eredeti francia szövegekből:

− „Háború van” („Békében élünk. Fegyveres békében – amely éppen alkalmas arra, hogy eltakarja előlünk a zajló polgárháborút”. Vagy: „Egy új háborúról beszélünk. A partizánok egy új generációjáról. Nem lesz sem front, sem egyenruha, sem döntő ütközet”) Kétségtelen, hogy a könyv néhány fejezete, (pl. a háborús taktikáról, és a partizánokról szóló része), a Tiqqun folyóirat „Introduction à la guerre civile (1) ” c. esszéjének lényegi átvétele.

− „A metropolisz... pusztán áramlás”. („A métropolisz... a dolgok és a létezők folyamatos áramlása”.) A könyv metropoliszról szóló fejezete nem más, mint az „Eljövendő felkelés” című munka „negyedik körének” plagizálása. 

− „Önmagában groteszk, hogy az abszurd és a hihetetlen hírek árulják el a legtöbbet korunkról” („Ez a kor jeleskedik a groteszk helyzetekben....”). 

− „A helyzet tarthatatlan, a magyarázatok védhetetlenek” („A jelenből nincs kiút... a felkínált javaslatok távolról sincsenek már a felmerülő problémák szintjén”).

− „Hol itt, hol ott kell felbukkanunk” („Ott állunk harcban ahol éppen vagyunk”).

Még folytathatnánk a sort, de inkább hagyjuk. A könyv fő témája a mostani apokaliptikus idők leírása, mai világunk állapotának pontos tudatosítása valamiféle Budapest-anzikszban. (Mi sem lenne logikusabb, ha az emberek nem törődnének bele a nyálcsorgatós jövőbe; világunk, városunk brutális szétesésébe.)

Budapest maga a csalárdság...

A könyv amúgy stílusában sokat köszönhet az ultrabaloldali munkáknak, azok meg persze a szituacionistáknak. Nekünk semmi bajunk ezzel a végletekig magabiztos, kiáltványszerű, szentenciózus stílussal, sőt... A gondunk csak az lehet, hogy a stílus jellemzői − jelentésükből kiforgatott szójátékok, érdekességek − alig lelhetők fel a szövegben, amelyek pedig a műfaj sármját adják. Ahol pedig vannak, ott jobb volna ha nem lennének… (Pl. „ez a könyv több mint szöveg, kevesebb mint tett. Tettlegesség”…)

A könyv legjobb részei azok, amelyek eredetiek. Szerintünk a Budapest-fejezet tényleg nagyon jó, tele ilyen szép mondatokkal: „Budapest maga a csalárdság... Ma Budapest nem magában hisz, hanem abban amivé válhat, ha nem önmagát adja... A városrendezési elvek nem a budapesti, hanem a globális versenyképességi szempontokat tükrözik... Ma Budapestnek nem lehet hinni. Nem mond igazat.” Hát igen…

Néhol persze kételkedtem, hogy a szerzők vajon egészen pontosan értik-e, amit idézni méltóztatnak: például az action directé (sic...) nem valamiféle „nagyvárosi proletárerőszakot” jelent, hanem egyszerűen a munkásosztály közvetlen, közvetítők nélküli cselekvését. (Az action directe csak a reakciós burzsoázia szótárában jelenti az erőszakot − egyébként ott is az egyéni terrorra használják, nem a proletárerőszakra.) A lényegesebb dolgokra meg persze még visszatérünk. 

A másik komoly értékkel bíró fejezet az 1956-ról szóló rész. Az 56-os proletárforradalom (ez nem a mi koncepciónk, hanem a szerzőké!) ábrázolása mint a peremvárosok és a centrum harcáé mérsékelten eredeti. A szerzők forrása persze a Párizsi Kommün és annak leírása , de maga a szöveg mint hommage igen szép. Ami viszont utána jön, az a könyv egyik mélypontja. Valamiféle összevissza fecsegés (nyilván a Tiqqun hatására) a városi partizánharcról, és Deleuze-Guattari félig megemésztett gondolatai a nomadizmusról, plusz Carl Schmitt! (Vous pouvez l’imaginer...). Nevetségesen hat a két szerzőtől az is, hogy a partizánt „politikai-társadalmi aktorrá, a világforradalom hordozójává tették. („Ez Leninnel kezdődött és Maoval teljesedett ki... Azt hittük ez a proletariátus, de hát mindig tanul az ember”.)

És innen csak lejjebb és egyre lejjebb.

A forradalom-felkelésről szóló fejezetek, amelyek nyilván a fentebb említett ultrabaloldali munkák erős hatását tükrözik, ilyen kifejezéseket tartalmaznak: „vissza kell támadnunk”, „ennyi volt, rátok rontunk”, „csapatban törünk be, hirtelen jön majd a lerohanás”, „fegyverbe!” stb. E kifejezések olvastán nem tekinthetünk el attól, hogy a szerzők nem anonim mozgalmárok, hanem közvetlenül a jobboldali és a baloldali mainstream élvonalban szereplő közírói, sőt egyenesen média-szereplői! Az egész itt válik rém nevetségessé. Ahonnan szerzőink másolták ezt a könyvet (főként a mondanivalóját és a stílusát), ott eredetileg „terrorista szervezkedés” miatt indult eljárás a szerzők ellen. (Sőt nem csak ellenük, hanem az őket megjelentető kiadó ellen is.) Ott a szerzők nem TV-stúdiók média-politológusai, hanem anonimitásba rejtőző mozgalmárok, akiket ebből a névtelenségből a francia terrorelhárítás húzott ki… Sokat mondó, hogy a Tiqqun egyik tagja hat hónapot töltött előzetes letartóztatásban, a vádat pedig most újították fel ellene...

A Terror Házában értelmiségiek dolgoznak

Itt meg Békés Márton és Böcskei Balázs tollán úgy tűnik, egy igazi felkelés készül... Itt együtt van „Che” és Carl Schmitt valami röhejes partizán-kiskátéban... Most mit mondjunk? Kérdezzük meg, hogy hol osztják a Kalasokat? A DEMOS-székházban? Vagy egyenesen a Terror Házából a kiállítási anyagokból? Melyik politológus konferencián lehet hozzájuk jutni? A TEK kopogtatni fog a következő Schmitt Mária-konferencián, hogy azt a nyakkendős srácot a pódiumról, bizonyos Békés Mártont őrizetbe vegye? Persze hogy nem. Ez a dolog egyszerűen komolytalan.

Nincs semmi összefüggés a szerzők élete és a könyv szövege között. De ha ez a szöveg komoly, akkor mennyire lehet majd őket komolyan venni egy Fritz Tamással közös konferencián, vagy egy Vágó Istvánnal közös TV műsorban? Semennyire? Nevetséges az a póz, amit ez a két jobb sorsra érdemes fiatalember magára vett.

Némi meglepetéssel fedeztük fel, hogy Böcskei Balázsnak új ellenségei vannak: „a budapesti újbaloldal, vagy úgy általában az új baloldal” (sic!), valamint a „posztliberális aktivizmus” erői. Nekünk nincs ezzel bajunk, de vajon tudják ezt az ATV-stúdiójában? Szóba kerül ez a baloldal jövőjéről szóló nagyon tudományos konferenciákon, vagy a politológus vándorgyűléseken? A könyvben megfogalmazott gondolatok kissé meglepőek egy olyan „baloldali” szerzőtől, aki eddigi közírói pályafutását arra tette fel, hogy a ma már túlzott veszélyt nem jelentő óbaloldallal vívja rém érdekes csatáit. (Persze csak a hazai liberális lapokban, mint egy igazi férfi, „aki hazajött a háborúból”.)

A dolog már-már paranoiába fordul egy-egy ilyen mondattól: „a liberális-önmegvalósító ideológiában tobzódó önmegvalósító, felhalmozó és szabados középosztályi elitek” stb... Atyaúristen! Ha most eltekintünk attól, hogy kik mondják ezt, akkor is bűzös pedigréje van az ilyen dumáknak. A két szerző közül az egyiknek éppenséggel bánthatná az orrát.

Egyébként ezek a szabados elitek „a szubkultúra vonatkozásában nem osztályban, hanem osztálynélküliségben gondolkodtak”. Tudják: „a szabadság nem szabadosság”. (Forrás: a mandiner.hu valamely „társadalomtudós” hozzászólója...) Ha már a Terror Házából is aszondják nekünk, akkor: gondolkodjunk osztályban elvtársak!

Ráadásul a könyv fő mondanivalója a wikifelhő meg a lájkolás ostorozása, no meg a romkocsma-kultúra cseszegetése. (Mintha a klasszikus, lepusztult nem romkocsmák olyan jók lettek volna anno...) Néhol a posztmodern pengellérre állítása egyszerű nevetségességbe fordul. Ki iszik „zsályabort” meg „mézeskalács ízű lattét”? Mi nem ismerünk ilyeneket, a szerzők biztos igen, de hát igazából az a gond amit ez a két melankolikus srác magáról ír. „Mindenki valamilyen manager” − írják. Most mondjuk azt, hogy mi meg ismerünk radikáliskodó politológusokat, akik intézetigazgatók, meg vezető elemzők valahol? A „libertárius hacker előbb-utóbb IT-cégvezető lesz” – aszondják. Mi meg azt kérdezzük, hogy egy szélsőbalos meg egy szélsőjobbos vidéki srácból egyaránt budapesti média-politológus lesz? Meg aztán itt van ez a „jól értesült értelmiségi” ostorozás. Eddig úgy hittük, hogy a Terror Házában meg a Magyar Tudományos Akadémián értelmiségiek dolgoznak. A szerzőink is azok, akkor most mi a helyzet? Mindez üres pózolás? Várhatjuk a kivonulásukat („Ki!” ugyebár...). „Ki!” – de honnan és hová? Végül is a könyvből épp ez nem derül ki! Ez az apró hiátus egyáltalán nem véletlen…

Békés Márton fejtegetése a szerzők számára oly fontos szituacionistákról, több mint beszédes. Számára ők a „fogyasztói társadalom kritikusai”, ezzel szemben a szituacionisták a tőkés rendszer ellenségei voltak, lerombolásának teoretikus és gyakorlati harcosai. Eléggé nem mindegy, ugye… Innentől kezdve erősen kérdéses, hogy a könyvben idézett néminemű (igen dicséretes!) szituacionista szövegeket vajon szerzőink értik-e igazán, vagy ugyanolyan üres póz ez, mint az egész könyv... Hiszen manapság azért már nagyon kínos Debord-t mint valami a reklámokat ostorozó média-filozófust beállítani − ahogy azt a könyvben teszik. Nagyon üdvös a Gerusija-idézet is „az önmagát értékesítő tőke késő kapitalista áramlásairól”. De a Gerusija tagjai (szerzőinkkel szemben) eléggé komolyan veszik a kapitalizmus-kritikát: azaz esetükben itt nem egyszerűen a metropolisz textúrájáról van szó, hanem a tőkés rendszerről. Aki nem akar beszélni erről (miként a két szerző), az természetesen ne beszéljen, de ez a radikális pózolás így inkább zavaró és idegesítő.

A technológia veszélyességéről szóló fejezet viszont − tartalmát tekintve − öreg mint az országút. Itt is ugyanaz a probléma jön elő: szerzőink szerint a kapitalizmusban a technikai fejlesztések vetnek fel „uralmi lehetőségeket”, vagy épp ezek vezetnek „abszolutisztikus gyakorlathoz”. Szerintünk meg magának a tőkének a logikája vezet ide. Fel sem merül Békésben és Böcskeiben, hogy nem a posztmodern, vagy a „technológiai akármik” vetik az emberi létezés teljességét a gazdasági imperatívuszok uralma alá, hanem maga a tőkés rendszer és annak logikája, az érték értékesülésének folyamata.

Szerzőink munkája persze több tekintetben is trendi: a félig megértett szituacionista divat mellett közhelynek számít „’68” felemlegetése, a posztmaterializmusnak, mint a „posztmodern kapitalizmus” szálláscsinálójának a leírása. Fiatalság-kultusz, nomadizmus, kapcsolatok és tulajdonságok nélküli emberek (Deleuze persze), és több minden. Ezekkel szemben áll a régi jó modernitás, ahol még tudták ez emberek „ki honnan jön és merre tart”, a ”tudatos osztályok társadalma” − ahogy erről szerzőink lamentálnak.

Bár a könyvnek van egy jobbos szerzője is, ez a mostani populista konzervatív baloldal két alapvető jellemzővel bír: csitt a kapitalizmusról, a tőkés rendszerről, a politikai gazdaságtanról. Jellemző, hogy a szerzőink által plagizált francia munkákból két dolgot nem vettek át: a munkáról és a gazdaságról szóló részeket – azaz a lényeget. Ehelyett szerepel benne a nép, a „common decency” dicsőítése, amelyet megmérgezett a posztmodern kognitív „azistentudjamilyen” kapitalizmus. A könyvben Budapest kapcsán valami teljesen érthetetlen nosztalgiával jellemzik a kilencvenes, de talán még inkább a nyolcvanas éveket, amikor még olyan igazi és szörnyű volt az élet… Ma meg csak a Facebook, a Google meg a rozé-fröccs…

A punk mozgalom épp a lakótelepek ELLEN jött létre!!!

A könyv a millió külföldi idézet ellenére mélységesen provinciális. A szerzők szerint a világ (Budapest) azért ilyen szörnyű hely, mert valamiféle gonosz emberek ilyen szörnyűvé tették. Valakik összeesküdtek a nép (Budapest lakosai) ellen. Mi más lehetne az ellenszer, mint visszatérés a munkásosztályhoz, a konzervatív baloldaliság kemény, de tisztességes világához, a nyolcvanas évekhez, amikor még igazi volt az élet, tisztességesek voltak a vagányok és létezett betyárbecsület. („Cinóber meg az Eldorádó”). Megjegyzendő, hogy az alapforrás itt is francia, de mivel nem olvasható angolul, szerzőink nem ismerik Jean-Claude Michéa esszéjét a liberális civilizációról. („L’Empire du moindre mal: Essai sur la civilisation libérale (2) ”) A proli-bukolikában és a nyolcvanas évek nosztalgiában nyakig merült punk-pólós srácok ezt írják: „Itt élet volt, kemény, terhes, bűnös és szenvedélyes élet”. Írják ezt hangsúlyozottan vidékiként, mert ugye a pesti az olyan hipszter-féle… De akkor kiknek a szövege ez? Számukra a munkás Újpest, „a túlsóság”... Ez az anarcho-barbarizmus, avagy konzervatív antikapitalizmus amúgy divatban van, de attól még reakciós nosztalgia csupán. Valójában a zsályabor, a Google és a rozé-fröccs kritikájától igen könnyen juthatunk el a pénzügyi kapitalizmus ostorozásáig. Ez a vörös-barna kísértet végig ott lebeg a könyv felett, aligha véletlenül. Ilyen kifejezések tömkelegével találkozunk a könyvben: „a nagyon modernek”, az „egyfelől-másfelől nemzedék”, „nincs igazságfelmutatás” stb. Vajon kiknek a szótárából valók ezek a blődségek?

Ha komolyan vehetnénk ezt a könyvet, akkor azt mondhatnánk, hogy valamiféle morális lázadást hordoz. Minden jelenkori felkelés elsősorban erkölcsi lázadás az Occupy-tól a Podemoson át a legkülönbözőbb városi felkelésekig. A jogos morális felháborodás nem rejtheti el azonban előlünk, hogy a tőkés rendszer nem egyszerűen csak igazságtalan, melyben az igazságtalanságok száma szemmel láthatóam exponenciálisan emelkedik, hanem önpusztító, és az irracionalitás kvintesszenciája. (Értve ez alatt olyan apróságot is, mint a világ és az emberiség.) A könyvben, ahol a munkáslét dicsőítésének beszédes tényei mellett némi kapitalizmuskritikát kapunk, legfeljebb egy kis manipulációról esik szó. Az is csak úgy hogy: „itt-ott előfordul”. Úgy tűnik, szerzőink a mai kor divatjának behódolva visszasírják a modernizmust. Nekünk itt a provincián már csak annyi jutott az ultrabaloldali radikalizmusból, hogy: vissza a lakótelepeket! Békés Márton a könyvről szóló interjújában erre hivatkozik: „hiszen a lakótelepekről jött a punk-mozgalom!” Térden állva könyörögöm lázadó szerzőnknek, vegye már észre: a punk mozgalom − több más mellett − épp a lakótelepek ELLEN jött létre!!

Nehezen tudnánk elképzelni − bár a szerzők ezt teszik −, hogy a „rendszer” a legkülönbözőbb technológiai kütyük, és más csábítási eszközök révén próbálja megszerettetni magát. (Affluent society – ugyi…) A szerzők ugyanakkor nem beszélnek a „rendszer”-ről, sem a tőkéről és a munkáról, semmi ilyesmiről. De hát akkor mi ellen lázadunk fel? Az lenne a lázadás, hogy kiborogatjuk a hipszterek rozé-fröccseit? Azon borongunk, hogy anno milyen jó volt az igazi fehér kenyér? (Miként szerzőink teszik.) A kalács hamisságát átkozók pozőrök, vagy legalábbis alig tudják hol élnek. A jó öreg autoritarizmus előtt szemmel láthatólag nagyon szép napok állnak. Korbács jön és nem kenyér! A szerzők amit nagy dérrel-dúrral lelepleznek, már régen le van leplezve! Mindenki tudja, hogy az ózonlyukat a tőkés rendszer okozza. A gond abban áll, hogy senki nem teszi azt, amit tenni kéne…

Legviccesebb, hogy a munkásosztályt sirató szövegek leginkább éppen azokban az óbaloldali lapokban lennének népszerűek, amelyeket a szerzők egyike oly bőséges posztmodern kioktatásban részesített – egy brosúrával és egy divattal ezelőtt. A dolog néhol tényleg szürreális. A bőséges Tar Sándor idézetek a „pettyes korsókat” visszasíró, hipszter-üldöző, Terror Házi konferencia-huligánoktól arra szolgálnak, hogy ilyeneket írjanak: „a külvárosi kocsmák... mentsvárak, a vitális ellenállás edzőtermei”. Ez nyilvánvaló őrültség. Két szerzőnk jobban lenézi az általuk istenített szegény prolikat, mint az általuk bírált „liberális posztaktivisták”.

Nyilván ennek a nosztalgiának is el kellett jönnie egyszer, de ez nem változtat hamisságán és veszélyességén. Attól még, hogy ellenfeleink − mondjuk a kapitalizmus és a liberális demokrácia hívei − utálnak valamit (jelen esetben a nyolcvanas éveket, a munkás-romantikát, a Józsefváros nosztalgiát), még nem biztos hogy igazunk is van. A mai szubjektivitás kíméletlen leleplezése vajon miért vezetne ehhez a rémes nosztalgiához?

Kínos és nevetséges a könyv férfiakról, avagy inkább „a férfi”-ról szóló fejezete. Ebben ilyeneket olvashatunk: „a férfiak ma eltávolodtak a nemes bosszú, a felállás intézményétől...” „Egy férfi kész a harcra, tudja: egyszer el kell menni. Mindig erre készül. Tudja, kevés tisztább és felszabadítóbb mondat van, mint hogy: a férfiak hazajöttek a háborúból...” Aztán: ez a bizonyos férfi „szorított és szűkített ruhák nélkül is képes egyben tartani testét és jellemzőjét, söréhez nem igényel rózsaszín szívószálat...” Végül egy „gyöngyszem”: az igazi férfi „nem misztifikálja tehetetlenségét, megveti a városból vagy a társadalomból való nem vallásos (poszt)hippi kivonulást, nem kér a puhaság szexizmusából, kérlelhetetlen akarat vezérli.”

Ha minden az átkozott baloldal hibája…

Nem is folytatjuk, bár ők folytatták még oldalakon keresztül. Őszintén szólva mi csak vártuk-vártuk, hogy mikor nevetnek ki a szerzők a sorok közül. Hülyikék, ez csak détournement vagy irónia, semmi komoly! Úgy tűnik, ők azonban mindezt komolyan gondolják: mi meg évek óta nem olvastunk ekkora értelmetlen baromságot, még csak nem is macsó fájdalmas butaságot. 

A könyv végén a „katona-munkásokról” szóló oldalak még ennél is bizarrabbak. Mint írják: „a katona testet keres és ölbe veszi azokat, forrókat, eleveneket és megzabolázhatatlanokat, és megváltásra nyitottakat... A katona tudja, Isten a szeretet.” (Tanulság: nem tanácsos olyan emberrel könyvet írni, akinek még nem tűnt fel, hogy véget ért a középkor...)

Mert persze megfoghatjuk ellenségeink kezét és elénekelhetjük együtt a Dead Kennedy’s-t, de azért nem árt ha leszögezzük: a „konzervatív” politikai jelző jelentése némileg megváltozott a múlthoz képest. Sok tekintetben nem rossz dolog megvédeni (konzerválni, megőrizni) minimális életfeltételeinket. De még ez esetben sem számíthatjuk szövetségeink közé a magukat „konzervatívnak” nevező embereket. Mert nem nagyon léteznek olyan konzervatívok, akik (legalábbis ha minimális koherenciát kívánnak őrizni elveikkel) akár csak valamiféle rózsaszín baloskodó értelemben fegyvertársaink lennének. A baloldalt számtalan kritika érheti, akár a szélsőbaloldalt is (szerzőinknek ez terra incognita), az életünk teljes gyarmatosítása és kretenizációja elleni kritika és ellenállás mégiscsak azoktól érkezik, akik magukat valamilyen értelemben „baloldalinak” vallják. Kéretik ezt nem elfelejteni! 

Ha minden az átkozott baloldal hibája, akkor hogyan magyarázzuk meg, hogy noha a tőkének ez a liberális-multikulti-hipszter-elitista-„akármicsodadenemjó” baloldal felelne meg a legjobban, mégis mindenütt a legkeményebb, legreakciósabb (szélső)jobboldal van helyzetben? Minden a „baloldal” hibája? („Baloldal”, vulgo magyar szóhasználattal…)

Mert az is igen nyilvánvaló, hogy ha a szerzőink által is joggal ostorozott mostani „baloldal” dumája csak a posztmodern kapitalizmus lélekölő zsarnokságának legitimálását szolgálja, akkor az is igaz, hogy ez a kritika nem érinti a tőkés rendszer alapjait − éppen ezért gyakran reakciós-autoriter irányokba mutat. A könyv egy-két fejezete ugyanígy…

A könyv egyikkritikusa úgy vélekedik, hogy nem is kell az egészet olyan véresen komolyan venni. Ez a munka nem társadalomkritika, hanem irodalmi mű. Nekünk az irodalmi érték iránt vannak kételyeink, de legyen: a könyv kétségtelenül kellemes olvasmány, mely alighanem Békés Márton szép stílusának áldásos hatása. (Békés szintén remek stílusú előző könyve az „Utolsó felkelés” is köszönhet annyit az „Eljövendő felkelés” című munkának, mint Schmitt Pál a bolgár embernek...)

Igen, tekintsük mindezt a szerző irodalmi munkássága részének. Ezzel mindenki jobban jár, mintha valamiféle forradalmi műnek, komolyan vehető társadalomkritikai munkának kezelnénk az egészet − ahogy azt egy másik kritikus írta.

Mert a forradalom nem játékszer: „Le rouge et noir, c’est du lourd, ca pèse” − kéretik komolyan venni. Ha már a kétségbeesés elérte az ATV-stúdióit és a Terror Házát, annál jobb. De hát ez nem a ti témátok, nem a ti stílusotok srácok! Nagy rátok ez a kabát. Keressetek magatoknak új hobbit.

Balázs Gábor

(1Bevezetés a polgárháborúba.

(2A kevésbé rossz Birodalom: Tanulmány a liberális civilizációról

Megosztás