A chilei katonai puccs nem pusztán Chile, hanem a világtörténelem szempontjából is kiemelkedő fontosságú esemény volt. 1970 és 1973 között páratlan történelmi események zajlottak le a dél-amerikai államban: első alkalommal került hatalomra egy fejlett polgári demokráciában marxista elnök a szocializmus demokratikus úton való megteremtésének programjával; majd 1973. szeptember 11-e után egy katonai diktatúra keretében a neoliberalizmus első színrelépése valósult meg.
Felmerül a kérdés, Latin-Amerikán belül miért éppen Chilében történt mindez? A chilei gazdaság, az iparnak köszönhetően, fejlettebb volt a szubkontinens átlagánál. A gazdasági szerkezettel összefüggésben állt a társadalmi szerkezet eltérése. A chilei társadalom erősen urbánus, nem mezőgazdasági jellegű volt, nyugatias városi középrétegek és a munkásosztály kiemelkedő súlyával. A politikai szerkezetét tekintve Chile stabil prezidenciális demokrácia volt; a katonai diktatúra, illetve a katonai puccs nem volt jellemző. (1)
Az 1970-es évek folyamatainak megértéséhez az 1960-as évekbe kell visszatekintenünk. 1964-ben a kereszténydemokrata (DC) Frei-kormány került hatalomra több mint 50 %-os támogatottságot élvező reformprogramjával, melyet az USA és az általa támogatott „Szövetség a Haladásért” a kubai forradalom alternatívájaként támogatott. A kormány jelszava „forradalom a szabadságban” volt, antiimperialista és antioligarchikus intézkedéseket hirdetve. 1970-re mindebből nagyon kevés valósult meg. A társadalmi ébredés hatalomra juttatta a DC-t, de a többség csalódott a kormányban; ugyanakkor a kormány félbemaradt reformjai katalizáló hatást váltottak ki. A DC ébresztette fel tehát a tömegeket; a földreform lassúságával elégedetlenek például az évtized végén önkényes földfoglalásokba kezdtek. A radikalizálódás az 1970-es választásokon az baloldal jelöltjét, Salvador Allendét segítette győzelemre; a DC programja szintén balra tolódott; a második helyhez azonban ez kevés volt, melyet a jobboldali Nemzeti Párt (PN) jelöltje szerzett meg. (2)
A Népi Egység (UP) győztes koalícióját 6 párt alkotta, melyek közül a Szocialista Párt és a Chilei Kommunista Párt volt a legfontosabb. Előbbi párt adta a koalíció elnökét, Salvador Allendét is. Az UP programjának elméleti alapja a „szocializmus chilei útja” volt, mely nagymértékben merített a korszakban megjelenő dependencia-elméletből. A PS mérsékelt szárnya és a PCCh által képviselt verziója szerint a szocializmus chilei megvalósítása két szakaszból áll: első szakaszában antiimperialista és antioligarchikus programot hirdetett az úgynevezett „középosztály” és „nemzeti burzsoázia” részvételével a külföldi monopóliumok és a hazai oligarchia ellen, melyet a második szakaszban a szocializmus építésére való áttérés programja követett volna. Formáját tekintve a demokratikus intézményrendszer tiszteletben tartásán, illetve annak belülről történő átalakításán alapult; egy urbánus, demokratikus hagyományokkal bíró országban ez az út reálisabbnak tűnt a kubainál. Vagyis, ha sikerül a társadalmi támogatást 50 % felé vinni, akkor lehetséges a szocializmus elérése a polgári intézményrendszer keretein belül. A baloldali munkásosztály azonban ehhez kevés, ezért szükséges a középrétegek megnyerése, mely politikai téren a DC támogatásának megszerzését jelentette. Mindez csak egy demokratikus intézményrendszert és jogokat tiszteletben tartó programmal és politikával volt elképzelhető, vagyis az elmélet ezen a ponton kerek egészként zárult. A programnak volt három ki nem mondott előfeltétele, melyek a chilei demokrácia „mítoszán” alapultak: az ellenzék, a fegyveres erők, és az UP saját hívei egyaránt a fennálló rendszer törvényes keretei között fognak maradni, vagyis az UP teljesen felkészületlen volt egy fegyveres összeütközésre.
Az első probléma már Allende megválasztásánál jelentkezett: a chilei alkotmány szerint az elnök megválasztásához a Kongresszus abszolút többségének jóváhagyására volt szükség, melyben az UP csak relatív többséget birtokolt. A választások hírére gazdasági pánik tört ki, a baloldallal szembeni fegyveres fellépés kísérlete azonban támogatottság híján gyorsan elbukott; Schneider tábornok, a hadsereg főparancsnoka nem volt hajlandó fegyverrel fellépni, mely döntéséért az életével fizetett. (3) A DC képviselői végül Allendére adták voksukat egy alkotmányos garanciastatútum fejében, melynek két legfontosabb pontja szerint: 1. az elnök nem hoz létre külön fegyveres erőt (vagyis a hadsereg bármikor megállíthatja) 2. csak a fennálló törvények alapján nyúl a tulajdonrendszerhez (államosítás illetve nacionalizálás korlátozása).
Politikai téren a kormány a részvételiség („participación”), vagyis a népi tömegek gazdasági-társadalmi és politikai kérdésekbe és a döntéshozatalba való bevonását szorgalmazta. Az UP 15000 választási bizottságára tekintettek „magként”, de e szerveződések a választások után lassan elhaltak, így a baloldal döntéshozatali centruma továbbra is „felül”, tehát intézményi szinten maradt. Törvényes kitörési pontot az alkotmány megváltoztatására egy esetleges népszavazás megnyerése biztosíthatott volna, vagyis a többség szavazatának megnyerése. Az Allende-kormánynak 1971 tavaszának helyhatósági választásain hajszállal, de sikerült elérnie az abszolút többséget. (4) Népszavazás kiírására azonban sem ekkor, sem később nem került sor.
Politikai téren a középrétegek, és ennek megfelelően legfontosabb politikai képviseletük, a DC is kezdett szembefordulni a kormánnyal. Nem lehetett tudni, hogy a „társadalmasítás” hol fog befejeződni; a kormány időnként kisvállalatokat is kisajátított, valamint a nagyon erős ellenséges média propagandájának semlegesítésére sem fordított figyelmet, mely egy diktatórikus átalakulás veszélyét vetítette előre. Ha a kormány kemény kézzel lépett fel, a „totalitarizmusért”, ha nem, a „káoszért” okolták. A középosztály az antiimperialista és oligarchiaellenes intézkedéseket még jó szemmel nézte, de a szocialista átalakulást már nagy hányadában elutasította; az „alkalmazott” megnevezés „munkás”-ra cserélését a középosztály kulturális sokként élte meg. A kis- és középvállalatok, valamint a középosztály amerikai fogyasztási javak importjától való függőségét az UP súlyosan alábecsülte. A DC-n belül az Allende-ellenes szárny került vezető pozícióba 1971 folyamán, és folyamatosan a jobboldal, a PN felé kezdett közeledni. (5) Az UP mindössze a végrehajtó hatalmat tartotta a kezében, mely egyre több konfrontációba keveredett a törvényhozó és a bírói hatalommal, melyek igyekeztek gátat szabni a további kisajátításoknak; az intézményi síkon zajló küzdelem e probléma körül összpontosult. Emellett a kormány az nagyipari munkásosztályra koncentrált: a kisvállalatok munkásaival kevésbé foglalkozott, a nem ipari tevékenységet végző külvárosi lakosság, a parasztság, illetve a mapuche kisebbség érdekeivel szintén nem. A földtörvény a 80 hektár feletti öntözött birtokokra vonatkozott, melyet sokan keveselltek. A földosztás a korábbi latifundiumokat középbirtokká redukálta, de a kárpótlás, a teljes korábbi technikai felszerelés és állatállomány megtartása életképesebbé tette őket; a reformföldeken létrejött paraszti közösségek („asentamientos”) felszerelés híján, illetve a feketepiacinál jóval alacsonyabb állami felvásárlási árak miatt folyamatos válsággal küzdöttek, gyakorlatilag állami „fizetésből” élve, kiszolgáltatva a magánkereskedőknek és szállítóknak.
Külső okok között az USA egyre ellenségesebb magatartását kell kiemelni, mely egyrészt a hitel illetve a technológia importjának visszaesésében, valamint a chilei export ellehetetlenítésében nyilvánult meg; Allende rendszerének „láthatatlan blokádjában”. (6) Nixon szavaival élve: „azt akarom, hogy üvöltsön a chilei gazdaság!”. Mindez felbecsülhetetlen károkat okozott. Másodsorban egyre aktívabb pénzügyi és ideológiai támogatást kapott mind a CIA, mind az amerikai multinacionális vállalatok részéről az UP ellenzéke – ez utóbbi megtervezésébe társadalomtudósokat, pszichológusokat, reklámszakembereket is bevontak a Camelot-tervre építve; miután az USA a kubai forradalom hatására felfedezte, hogy léteznek társadalmi osztályok, szociológiailag feltérképezte a chilei társadalmat, egy esetleges baloldali fordulat elleni fellépés lehetőségeit kutatva. Ugyanezt a célt szolgálta a „Politica” fedőnevű szimulációs modell is, mely egy „fiktív” réztermelő országban kutatta annak lehetőségét, hogyan lehet a középrétegeket a rendszer ellen fordítani; a modell egy katonai diktatúrában jelölte meg a kiutat, melynek előfeltétele az elnök halála. (7) Az USA – Kissinger megfogalmazása szerint – mindenekelőtt attól tartott, hogy a chilei modell a nyugat-európai baloldalra is hatást gyakorol, és a következő „dominó” Franciaország és Olaszország lehet; a nyugat-európai baloldal, mely alternatív utat keresett a szocializmus felé, valóban érdeklődéssel figyelte a chilei kísérletet. Az USA semmiképpen nem engedhetett meg egy demokráciával párosuló szocialista modellt. Fontos kiemelni, hogy az amerikai tulajdon államosítását Kissinger is másodlagos jelentőségűnek tartotta. (8) A Szovjetunió, Chile támogatója, gazdasági téren nem tudta az USA-t pótolni, kérdéses, hogy egyáltalán mennyire akarta. Chile nem volt stratégiailag annyira fontos, mint Kuba; a 70-es évek eleje a hidegháború enyhülésének a korszaka volt; nem kívánta támogatását az 1976-os elnökválasztás bizonytalan eredményétől függővé tenni; és nem utolsósorban, szintén tartott a chilei modell esetleges negatív hatásaitól, csak nem Nyugat-, hanem Kelet-Közép-Európában – Allende mindössze 2 évvel a prágai tavasz után került hatalomra. (9)
A válság a baloldalon belül is polarizálódást váltott ki. Megerősödött az UP-n belüli radikalizmus („rupturismo”), mely kezdettől fogva szkeptikusan figyelte Allende kísérletét. Bírálatuk arra figyelmeztetett, hogy a „békés átnövés” lehetetlen; ideig-óráig működhet, de a burzsoázia soha nem fog lemondani a magántulajdonról erő alkalmazása nélkül, valamint, hogy a középrétegek egésze nem nyerhető meg egy szocialista átalakulás számára. Az UP mérsékelt szárnyának elmélete a „szakaszos” forradalomról („gradualismo”) tehát eleve téves, permanens forradalomra van szükség, mivel a burzsoázia alkalmatlan az imperializmus és az oligarchia uralmának felszámolására. Az intézményrendszer átalakítása, annak tiszteletben tartása mellett, csapdahelyzetet teremt; minél tovább halad a kormány a szocializmus felé, szükségszerűen annál nagyobb intézményi- és társadalmi ellenállásba fog ütközni, mely előbb-utóbb fegyveres harcba kell hogy torkolljon.
1972 augusztusában a kormány kiigazítást hajtott végre; részben feloldotta az árak állami megkötését, abban a reményben, hogy az árak egyszeri megugrása megnövekedett vásárlóerő csökkenéséhez fog vezetni; ehelyett a krízis azonban elmélyült. 1972 októberében a teherautó-tulajdonosok sztrájkjával ért tetőpontjára, melyhez a középosztály több csoportja is csatlakozott. Eleinte gazdasági követeléseket fogalmaztak meg, majd nyílt politikai harcot a kormány lemondása érdekében; a sztrájk szervezésében a CIA is részvett. Jelentős részben leállt a szállítás, a kereskedelem és a menedzsment sztrájkjának köszönhetően a termelés szintén, mely az ország megbénulását jelentette; a kormány sikertelenül próbált tárgyalások útján úrrá lenni a válságon.
A középrétegek sztrájkja azonban ellenreakciót váltottak ki a munkásosztályból és a népi rétegekből. A jelenség „Poder Popular”, vagyis „Népi Hatalom” néven vált ismertté. A munkásosztály a „részvételiség” elvétől a „teljes ellenőrzés” elve felé lépett tovább, vagyis – részben – emancipálódott a kormány alól. Ahogy az államhatalom megbénult, úgy erősödött a spontán önszerveződés. Az UP-kormány nem tudta, hogyan álljon hozzá a váratlan fejleményhez; a „Poder Popular”-ra való támaszkodás ugyanis az intézményes keretekből való kilépést jelentette volna. Végül Allende a hadsereg kormányba való bevonása mellett döntött. A kormány megmenekült, viszont a hadsereg jelenléte lehetetlenné tette a továbblépést a szocializmus felé. A hadsereg bevonása megkönnyítette a válság tüneti, de lehetetlenné tette a mélyreható kezelését. Összegzésként elmondhatjuk, hogy a „felülről induló” forradalom katalizált egy „alulról jövőt”, mely az előbbi céljait kívánta támogatni, de oly módon, hogy eszközrendszerét használva – gyárak megszállása, stb. – már túlmutatott rajta. Az UP a népi mozgalom katalizátorából annak követőjévé, sőt, kerékkötőjévé vált. (10)
Mindezeket követően a kormány igyekezett megállapodni a középosztállyal és a DC-vel; ennek szerves része az elfoglalt gyárak visszaadása volt a Millas-terv keretében, mely az első gyakorlati törést jelentette az UP-n belül. A probléma lényege a „Poder Popular” megítélése volt: alárendelt, nyomásgyakorló- és kiegészítő jelleggel bír, vagy önálló szerveződés? A mérsékeltek (Chilei Kommunista Párt, illetve Allende) fontosnak tartották a „Poder Popular” megjelenését, de annak csak kiegészítő, passzív szerepet szánva. A radikálisok (Szocialista Párt többsége) szintén az UP-kormány és az Kongresszust uraló ellenzék közötti harcot látták fő törésvonalnak, de úgy vélték, hogy a „Poder Popular” nem passzív, hanem aktív részvevő: nyomást gyakorolhat, radikalizálva a kormányt. Az UP-n kívüli baloldal (Forradalmi Baloldali Mozgalom, MIR) ennél is tovább ment. A törésvonalat a „Poder Popular”, illetve a teljes fennálló intézményrendszer közöttiként feltételezték. Ha a nép képes volt kezébe venni a termelést, az elosztást, a szállítást – Santiago egyes kerületeiben jobb volt az ellátás a sztrájk alatt, mint utána – akkor mi szükség van egyáltalán az intézményrendszer átalakítására? 1917-es példa alapján úgy vélték, a „Poder Popular” a „kettős hatalom” embriója, melynek célja a teljes fennálló intézményrendszer felszámolása – beleértve az UP-kormányt is. Ennek az elvnek a támogatottsága azonban minimális volt. (11)
1973 elején az ország a parlamenti választásokra készült. A DC és a PN koalíciót hozott létre az UP-vel szemben. Céljuk a kétharmados többség megszerzése volt, ugyanis a chilei alkotmány szerint kétharmados többséggel a Kongresszus leválthatta az elnököt. A gigászi, amerikai forrásokból fedezett kampány, és a növekvő gazdasági problémák ellenére 1973 márciusában az UP 43.9%-t kapott. Az ellenzék nem válthatta le a kormányt; a baloldal nem hódította meg a törvényhozást. Nyilvánvalóvá vált, hogy 1976-ig demokratikus eszközökkel nem lehet leváltani Allendét. Az ellenzéki törvényhozás és a végrehajtó hatalom között állandóvá vált a harc: az előbbi által elfogadott alkotmánymódosítás 1971 októberéig annullálta a tulajdon kisajátításokat, garantálva a kereskedelem és a szállítás szabadságát. (12) Ez a „szocializmus chilei útjának” befejezését jelentette volna, így Allende nem volt hajlandó kihirdetni, hanem az Alkotmánybírósághoz fordult, mely azonban nem foglalt állást. A konszenzusra épülő demokratikus intézményrendszer a végletekig polarizálódott politikai közegben képtelen volt betölteni feladatát; azonban azt is lehetetlenné tette, hogy az egyik fél a másik fölé kerekedjen; mind az UP-n, mind az ellenzéken belül megerősödött az addigi intézményrendszerrel való radikális szakítást hirdető csoport. (13)
1973. június 29-én került sor a „tanquetazo” néven ismert puccskísérletre, mely során lázadó katonák egy csoportja megkísérelte elfoglalni az elnöki rezidenciát, a „La Moneda” palotát. Allende a hadsereg kormányhű alakulatait szólította fel cselekvésre; a munkásosztályt a munkahelyek elfoglalására, és készenlétre hívta fel, de ellenállásra nem adott utasítást. A Kongresszus és az ellenzék a puccskísérlet órái alatt hallgatott. Végül a hadsereg főparancsnokának, Prats-nak a személyes közbelépésével sikerült megfékezni a lázadást. (14)
Politikai síkon a baloldal nem tudta az átmeneti győzelmet kihasználni. Az UP-n belüli mérsékeltek és radikálisok álláspontja távolabb került egymástól, mint valaha. „Konszolidálódni, hogy előreléphessünk” – mondták az előbbiek. A radikálisok jelszava az „előre kell lépni, hogy konszolidálódhassunk” volt. A baloldali tömegmozgalommal karöltve „kemény kezet” követeltek, javasolva, hogy a puccskísérletre hivatkozva a kormány szabaduljon meg a hadseregen és az államrendszeren belüli ellenzéktől, és vegye kezébe az ország irányítását a „Poder Popular” támogatásával. Noha az UP mérsékeltjei, és maga Allende észrevehetően közelebb került a „Poder Popular”-hoz, áttörésre nem került sor. Augusztusban az UP belső ellenzéke kezdett a szélsőbaloldali MIR álláspontjához közeledni; a „Poder Popular” „váltsa fel” a tehetetlen kormányt; a PS és a MIR kísérletet tett a „Poder Popular” már nem csak helyi (1972 októberéig), regionális (1972 októberétől), hanem országos szintű megszervezésére. Allende és a mérsékeltek ezzel szemben a győzelmet megegyezésre kívánták felhasználni. A DC-nek tett gesztusként utasítást adtak a megszállt gyárak visszaszolgáltatására, a hadsereg bevonására a kormányba, azonban ezek nem vezettek eredményre. A baloldal két szárnya megbénította egymást: az egyik szárny a veszélyt, a másik a lehetőségeket mérte fel rosszul. A DC-vel folyó tárgyalások augusztusra újfent kudarcba fulladtak. (15)
Az ellenzék teljes eszköztárát felvonultatta: a szélsőjobboldal sorozatos merényleteket hajtott végre; a hadsereg fegyverek után kutatva lerohanta az elfoglalt gyárakat (felmérve a terepet is), nem találva egyébként szinte semmit; a teherautó-tulajdonosok és a különböző szakmai szervezetek ismét sztrájkba léptek; a média választási csalásról, és „kommunista diktatúráról” harsogott. Végül a Kongresszus augusztus 22-én kimondta, hogy a kormány megsértette az alkotmányt. (16) Prats, a hadsereg parancsnoka lemondott, helyére Allende Augusto Pinochetet nevezte ki. Ez a két döntés szabaddá tette az utat a katonai puccs előtt. A kormány, melyet a Kongresszus alkotmánysértőnek nevezett, már nem tárgyalhatott senkivel; a forradalmi út sem volt immár lehetséges, mert a munkások felfegyverzésére tett bármilyen kísérlet a hadsereg azonnali fellépéséhez vezetett volna. A kormány tehetetlensége komoly demoralizáló hatást gyakorolt a tömegekre, elégedetlenséget váltva ki; az Allende megválasztásának 3. évfordulóján (szeptember 4.) tartott kormánypárti tömegmegmozduláson már százezrek követeltek fegyvert. Az UP egyszerre próbált megfelelni a demokratikus kapitalista intézményrendszer szabályainak, és a radikalizálódó antikapitalista tömegek elvárásainak, míg végül egyik sem sikerült. Allende végső megoldásként népszavazás kiírásáról döntött: a kérdés arról szólt, kitöltse-e elnöki mandátumát 1976-ig? Ennek bejelentését, Pinochet tábornok javaslatára azonban szeptember 11-e utánra halasztotta…
A szeptember 11-ei katonai puccs első lépéseként a hadsereg a tömegkommunikációt, a közszolgáltatásokat és az infrastruktúrát, vagyis a repülőtereket, a hidakat, a határátkelőket és a fontos közlekedési csomópontokat vonta ellenőrzése alá; mindez megakadályozta a mozgósítás lehetőségét a kormány részéről. Ezt követően került sor a döntő támadásra a La Moneda ellen, ahol maga Allende elnök is életét vesztette. (17) Harmadik lépésként, az elnöki palota elfoglalása után a külvárosok, és az ipari övezetek megszállására került sor, szórványos harcok árán. A kormány már az első órákban megbénult, a „Poder Popular” fegyvertelen volt. Szimbolikus egy csapat kormánypárti tisztiiskolás esete: felvonultak a lázadók ellen, elhaladva egy megszállt gyár mellett, ahol munkások ezrei fegyverekre és katonailag képzett vezetőkre vártak. Az, hogy a két csoport nem vett tudomást egymásról, szimbolikusan mutatja az állam és a népi mozgalom közötti távolságot.
Az UP vereségének oka azóta is viták tárgya: 1. jobboldali és liberális értékelés szerint a „chilei út” a bizonyíték arra, hogy a szocializmus demokratikus úton lehetetlen, illetve hogy csak diktatórikus változata képzelhető el. Ez az úgynevezett „Zeta terven” alapult, mely szerint Allende alternatív fegyveres erőt szervezett – 10 ezer chilei és 10 ezer kubai gerillából –, szeptember 19-én, a fordulatra készülve. A „tervben” eleve jelenlevő logikai ellentmondásokon túl felmerül a kérdés, mit csinált ez a 20 ezer állítólagos fegyveres szeptember 11-én? A hadsereg vezetőinek és ellenzékieknek családostól való lemészárlásáról készült állítólagos halállisták (100-500 ezer fő!) kommentárt se érdemelnek: 1973 után „státuszszimbólummá” vált a rajtuk való szereplés. Az idegen megszállás „veszélye” (feltehetően kubai-szovjet) szintén eléggé valószínűtlennek hat. Noha mind a CIA, mind a Junta több egykori vezetője igazolta, hogy hamisítványról van szó, az említett dokumentum mindmáig a jobboldali mítoszok alapját képezi. 2. „Káoszba döntötte Chilét”: Chilét egyrészt az USA döntötte káoszba: a gazdasági nyomáson túl az Allende elleni propagandára a Nixon kormányzat többet költött egy főre vetítve mint a saját újraválasztására, másrészt az általa finanszírozott ellenzék: az ellenzéki Kongresszus például fizetési kötelezettségeket rótt ki a kormányra, anélkül, hogy a szükséges forrásokat megadta volna, ezáltal mesterséges deficitet idézve elő. 3. „Nem tartotta be a demokrácia szabályait, nem is demokratikus úton jutott hatalomra”: Chilében mindössze két elnök került ezt megelőzően több mint 50%-os támogatottsággal hatalomra; az 1973-as „választási csalás” lehetőségét erősen csökkenti az a tény, hogy az UP pont a hadseregre bízta annak felügyeletét. A demokrácia szabályait a másik oldal nem tartotta be: nem merték vállalni az Allende által meghirdetett népszavazást, az 1976-os választásokról nem is beszélve. 4. „Pinochet szükséges rossz volt, hiszen felvirágoztatta Chilét”: az 1973-1989 közötti korszak mutatói alulmúlják a latin-amerikai átlagot; ez legfeljebb az 1985-től kezdődő periódusra igaz. A „csoda” hatásai a felső 10%-ot érintették; egyedül a redisztribúció mértéke volt páratlan. Másrészt a réz államosítása – ez a puccs után is a chilei állam kezében maradt -, az Allende alatti egyszeri lakásépítési hullám, az energetikai stb. beruházások 1973 után is érvényesek maradtak, szerves részét képezve a „gazdasági csodának”. Pinochet első három éve után Chile rosszabb helyzetben volt, mint Allende három éve után, csak éppen nem volt, aki puccsot hajtott volna végre. Továbbá mind 1976-ban, mind 1982-ben Chile mélyebb krízisbe zuhant, mint 1973-ban; ha megdőlt volna a rendszer, ma vajon hogyan emlékeznénk a neoliberalizmusra…?
Noha a puccsra úgyszólván mindenki számított, a következményeit kevesen becsülték fel. A Junta nem egyszerűen az UP kormányát mozdította el, hanem visszamenőleg is felszámolta a demokratikus intézményrendszert Chilében. Logikája alapján a „Poder Popular” nem született volna meg Allende kormánya nélkül; Allende kormánya pedig nem született volna meg a hagyományos demokratikus intézményrendszer nélkül. Ahhoz tehát, hogy csírájában sikerüljön megakadályozni az 1970-1973 közötti események megismétlődését, gyökeresen fel kell számolni azon körülményeket, melyek lehetővé tették. Ezt követően megszűntek a pártok, a Kongresszus, a szakszervezetek és a munkásmozgalmi szervezetek. Az USA és vállalatai kárpótlásban részesültek, eltörölték az UP kormány kisajátításait és szociális intézkedéseit, de még a DC-kormány reformjait is.
A puccs hosszú távú következménye a neoliberalizmus győzelme volt Chilében. Chilét több-kevesebb alappal gyakran emlegetik a neoliberalizmus „kísérleti terepeként”, ahol Milton Friedman és chilei tanítványai, a „chicagói fiúk” elsőként kísérletezték ki gazdaságpolitikájukat a gyakorlatban. A Pinochet rendszer fő célja az 1970 és 1973 közötti társadalmi-gazdasági változások visszafordítása volt. A tömeges „társadalmi” tulajdont ugyanolyan tömegesen privatizálta; a rendkívül megerősödött munkásmozgalmi szervezeteket ugyanolyan erővel felszámolta; a komoly szociális reformokat hasonló eréllyel építette le; a kialakult forradalmi öntudatot minden eszközzel a magánfogyasztó tudatával igyekezett helyettesíteni. A junta rendeletei „simára döngölték a talajt”, így Chile, más országokkal összevetve, alkalmasabbá vált a neoliberalizmus befogadására.
Összegezve a következő folyamatot láthatjuk magunk előtt: a gazdasági fejlődés megrekedése megmozdítja a társadalom jelentős szektorait, hatalomra juttatva a kereszténydemokrata kormányt. A kormány nem képes megoldani a problémákat, viszont akarva-akaratlanul katalizálja az őt hatalomra juttató társadalmi erőket, melyek egy határozottabb baloldali alternatíva, az UP mellé állnak. Az UP az első sikerek után ugyancsak nem képes előrelépni, viszont a „felülről jövő forradalom” ismételten és tovább radikalizálja az őt korábban hatalomra juttató társadalmi mozgalmat, mely végül túllép rajta. Ezen a ponton, ahol már a rendszer alapjai kezdenek veszélybe kerülni, jön a reakció; radikális forradalmi folyamattal hasonlóan radikális ellenforradalmi folyamat kerül szembe, mely az előbbi gyökeres felszámolásába torkollott.
Irodalom:
Bruna, Susana: Chile – la legalidad vencida. Ediciones Era S. A. México, 1976.
Garcés, Joan E.: Allende y la experiencia chilena. Las armas de la política. Segunda edición de Ariel, Barcelona, 1976.
Garretón, Manuel Antonio - Mouilán, Tomás: La Unidad Popular y el conflicto político en Chile. Ediciones Minga, Santiago, 1983.
Harnecker, Marta: Chile: La lucha de un pueblo sin armas. Los tres anos de Gobierno Popular. Primera elaboración, 1974. Revisión para publicar en encuentro, XXI, 1995.
Kerekes György: Chile: Egy tragédia tanulságai.Kossuth, Bp, 1976.
Kries, Rafael: ABC del Poder Popular y los cordones industriales. Proyectos sociales en Chile durante la UP 1970-1973. Chile, 2011.
Rodríguez, Jesús Sanches: Reflexiones sobre la revolución chilena. Siglo XXI Editores, México, 1974.
Valenzuela, Arturo: El quiebre de la democracia en Chile. Traducción de John Hopkins University Press, 1978.
Vitale, Luis: Interpretación marxista de la historia de Chile, VII. CEME - Centro de Estudios Miguel Enríquez - Archivo Chile