A kifosztottság szimptóma. Összeesküvés-elméletek, és ami mögöttük van…

Kategória: 2015. július
Írta: Frédéric Lordon
Találatok: 4376

conspiration poudresA pénzügyi válságok okainak magyarázatában szép számmal léteznek összeesküvés elméletek, melyek a viták hevében időnként zátonyra futnak. E tekintetben két magatartásforma létezik: vagy mindenütt összeesküvést szimatolunk, vagy észre se vesszük soha, sehol és semmikor. A két, egyébként szimmetrikus zátony nehezen kerülhető el. Amikor 2004-ben a Wall Street öt óriáscége erős nyomással kiharcolt magának egy találkozót az amerikai tőkepiac szabályzó hatóságaival[i] (amit azok egyébként hosszú ideig titokban tartottak), akkor az un. „Picard szabály” eltörlését kérték. E szabály eltörléséhez alapos érdekük fűződött, hiszen az 12 szeresre korlátozta az üzleti bankoknak engedélyezett tőkeáttételi mutatót[ii]. Csak a vak nem vette észre, hogy egy különlegesen erős, jól szervezett érdekcsoport közös és titkolt fellépése áll a dolgok mögött. Összeesküvések tehát vannak – például ez, amit egyébként siker koronázott.

A pénzügyi válsággal kapcsolatos összeesküvés-elméletek egyik jellegzetessége, hogy hitelesnek tünteti fel állításait még akkor is, amikor a másik fél már nyilvánvaló és bizonyított tényekre hívja fel a figyelmet. Rögeszmésen, monomániásan[iii] koncentrálnak a titkos megbeszélésekre, ahol minden eldől, aztán pedig ez válik az egyetlen és kizárólagos magyarázatává a társadalmi történéseknek. Akik viszont elvetik az összeesküvés-elméleteket, nem a tények létezését kérdőjelezik meg. Náluk inkább az oksági összefüggés jelentőségével, a tényeknek tulajdonított szereppel van baj. Itt van például a Bildelberg és a Trilaterál Bizottság[iv]… Ha a Bildelberget és a Trilaterált a neoliberális globalizáció egy és mindenható szervezőjének kiáltjuk ki, akkor gondoljunk végig egy ellenpéldát. Tegyük fel: ha se a Bildelberg se a Trilaterál nem létezik, akkor a neoliberalizmus elkerülhető lett volna? A válasz az, hogy természetesen nem. Itt mutathatunk rá az összeesküvés-elméletek monomániás jellegére. Ebből következik az, hogy ezek a titkos konklávék nem a lényegi velejárói a neoliberalizmusnak. (Persze ez nem ok arra, hogy ne beszéljünk a Bilderbergről és a Trilaterálról, amelyek nagyon is jellegzetes tünetei a mai kornak.)

Politikai elemzés

Néha elég lenne egy egész kicsi intellektuális erőfeszítés, hogy kihámozzuk az összeesküvés-elméletek közé besorolt igazságot. Ehhez gyakran elég lenne átsúlyozni a tényeket, elvetni a meseszerű indoklásokat, és főleg nyíltan beszélni azokról a kartelezésekről, amelyeket a neoliberális doktrína megpróbál letagadni. Az uralmon lévők világról alkotott képének lényegi eleme, hogy általánosan tagadják magának az uralomnak a létezését. (Jellegzetes példa: a munkaadók és az alkalmazottak szerződéses viszonyát a szabad és egyenlő partnerek közötti megállapodásként írja le a munkaerőpiac.) Holott az egyébként ismert érdekszövetségek ─ céljaik tagadása mellett ─ segítenek fenntartani az uralom újratermelését és elmélyítését. Ebben az összeesküvés-elméletekről szóló nyilvános vitában valószínűleg felesleges elképzelni egy olyan köztes álláspont elfogadtatását, amely fellépne az összeesküvés-elméletek szélsőséges (sőt gyakran botrányos) tévelygései ellen. Ugyanakkor e köztes állásfoglalásban elismernék, hogy az uralom bár alapvetően a társadalom szerkezetéből következik, mégis nagy részben az uralmon lévők szándékos közös tevékenységének következménye. Egy ilyen megkülönböztetés természetesen túl sokat feltételez. (Már hallom is a zsíros kommenteket, amelyekben az összeesküvés-elméletek vak védelmezőjének leszek kikiáltva.) Pedig ha józanul szemlélnénk a dolgot, akkor a következőket kellene tennünk:

  1. Ismerjük el, hogy léteznek titkolt és összehangolt fellépések.
  2. Ne hagyjuk, hogy az összeesküvés a társadalmi tények egyedüli magyarázatává váljon. Sőt, hívjuk fel a figyelmet, hogy más tények elemzésével összevetve egyáltalán nincs komoly jelentőségük, még akkor sem, ha az összeesküvések léteznek és hatnak!

Tény, hogy az összeesküvés történetek körében szinte mindent fellelhetünk: a legelképesztőbb elmekilengéseket (nem vagyunk szűkében a példáknak…), a gúnyos felsorolásokat, a kedvenc témakörök táblázatos bemutatását, sőt nagyon szakszerűnek ható, a jelenség hátterét boncolgató pszichopatológiai elemzéseket is. De az összeesküvés-elméletek politikai elemzését SOHA nem készítik el! Nagyon hatásos a lejáratás módja. A hitelesnek kikiáltott publikumba nem vesznek be akárkit, csak az adott társadalmi közegből származókat. A legitim, elfogadott vélemény csak egyeseknek szól, és teljesen kizár másokat. Ezzel részt veszünk abban a nem túl tisztességes játékban, hogy mentális betegségnek titulálunk valamit, vagy kitiltunk a közbeszédből bizonyos megközelítéseket. A végeredmény az, hogy egyes társadalmi rétegeket a szélsőséges esetekre hivatkozva kitiltanak a politikai közbeszédből, vagy épp fordítva: a politikai közbeszéd a „képviselők” és szakember támogatóik monopóliumává válik. Ezeket a kizárásra épülő módszereket a francia média felerősíti, pedig az összeesküvés-elméletek mögött észre kellene vennie az egyértelmű politikai tartalmat. A kínos lekicsinylés vagy álfelháborodás helyett meg kellene látni, hogy az összeesküvés-elméletek virágzása a kifosztottság legszebb példáját mutatják.

Kifosztottság… Ez talán a legjobb szó az összeesküvés-elméletek társadalmi jelenségeinek politikai elemzésekor. Ne hivatkozzunk a köznép elmaradottságára! Sokan igenis érteni akarják: mi, mikor és miért történik velük. Azonban a lakosság nagy részét szisztematikusan fosztják meg azoktól a lehetőségektől, amelyek a világ jelenségeit számukra érthetővé teszik. A legtöbben nem férnek hozzá az információkhoz, a politikai programok számukra átláthatatlanok, a legtöbb helyen nincsenek nyílt és értelmes viták. És itt még akkor nem is szóltunk a tömegmédia zavaros és szegényes szolgáltatásairól. Az utóbbi húsz év legfontosabb politikai eseménye vitathatatlan, hogy a 2005-ös az európai alkotmányról rendezett népszavazás volt[v]. Ez megmutatta, hogy egy politikai közösség, ha lehetőséget kap a valódi gondolkodásra és vitára, egy ellenséges környezetben is képes a legösszetettebb gondolatokat is megérteni, és a választások tétjét felismerve szavazni.

Ezeken a különleges alkalmakon kívül a néptől megtagadnak szinte minden eszközt, ami érthetővé tenné számára a történelmi erőviszonyokat, és segítené a saját sorsáról szóló döntéseket, illetve az előkészítő vitákban való részvételt. Pedig mint azt Spinoza megjegyzi: „Senki nem adhatja át másvalakinek a döntési képességét[vi]”. Azaz: önmagunk véleményalkotását időlegesen sem lehet felfüggeszteni, főleg ha a kifosztottak a kétségbeesés dühével csak saját szerencsétlenségükön gondolkodhatnak. Az összeesküvés-elmélet nem néhány eltévelyedett lelki betegsége, hanem a politikai kifosztottság és a nyilvános viták megtagadásának jele. Így tehát a leghelytelenebb a nép szemére vetni téves gondolatait azok után, hogy módszeresen megszervezték a megfosztását minden a gondolkodását segítő eszköztől. Itt érdemes ismét Spinozát idézni: Nem csoda hogy a köznép nem ismeri az igazságot és nem tud ítéletet alkotni, hiszen az állami ügyeket az ő tudta nélkül intézik, így véleményét abból a kevésből szűri le, amit lehetetlen eltitkolni előtte. A véleményalkotás felfüggesztése ritka erény... Valójában, ha a köznép tudna önmérsékletet gyakorolni, és tartózkodna a véleményalkotástól olyan téren amit nem ismer jól, méltóbb lenne a kormányzásra, mint arra hogy kormányozzák.”

Bár az elit egy gyógyíthatatlan kisebbségnek tulajdonítja az összeesküvés-elméleteket, maga a jelenség egyfajta ellentmondásos megnyilvánulása annak, hogy a nép lassan eléri a nagykorúságát. Azt jelenti, hogy a népnek elege van a hatóságok tisztelettudó meghallgatásából, és megpróbálja saját maga értelmezni a világot. Egyetlen dolog hiányzik neki ahhoz, hogy teljesen felnőjön és elkerülje az összeesküvés-elmélet típusú csapdákat: az maga a gyakorlat, a bejáratottság. Vagyis az, amit a képviselet, a megbízott szakembergárda és a média megtagad tőle. Ennek ellenére megpróbál megszerezni minden információt az alternatív intézményekben: az egyesületekben, a népiskolákban, a politika gyűlések nyilvános vitáin, és az alternatív sajtóból. Az egyéni és a közös intelligencia ugyanis a gyakorlatban alakul ki.

A pénzteremtés mechanizmusát is érteni akarják

A költségvetési hiány monetáris finanszírozását tiltó „1973-as törvény” vitája épp egy ilyen állomása ennek a tanulási folyamatnak ─ az erre jellemző hibákkal és kísérletezésekkel együtt. Természetesen már az „1973-as törvény” kifejezés is vitát váltott ki. Kezdődött az összeesküvések lelkes hívének, Paul Grignon-nak a Money as Debt [A pénz mint adósság] című videofilmjével, ahol óriási pénzügyi összeesküvést lepleznek le. Nagy felfedezésként tálalják, hogy a magánbankok pénzt teremtenek! (Egyébként ez az a mechanizmus, amit minden középiskolás gazdasági tankönyv részletesen ismertet.) Végül a vitában eljutnak oda, hogy az „1973-as törvényt” át kell nevezni: először „Pompidou”, majd végül „Rothschild törvénynek”[vii], amelyben egyesek csak a politikai hatalom és a pénzszektor összefonódását látták. Mások persze más felhangokat véltek felfedezni.

A viták hordalékában azonban értékek is születnek. A politikai korrektség azt diktálja, hogy észrevegyük:

1. A szakértőnek egyáltalán nem mondható hétköznapi emberek egy egyértelműen technikai probléma boncolgatására szánják el magukat, mégpedig azért, mert a politikai tét (a pénz és a bankrendszer) a minél szélesebb körű részvételt kívánja meg.

2. Kicsit káoszosan, de üdvözlendően merülnek fel olyan alapvető kérdések, mint: legitim-e a kamat, hogyan kell finanszírozni a közkiadásokat, mit jelent a pénzügyi szuverenitás… Vagy az hogy mi lenne a megfelelő helye a pénzkibocsátóknak egy demokratikus társadalomban.

3. Kibontakozott egy jó értelemben vett nagyon intenzív vita, amelyben hosszan elemezték a problémákat. Honlapok és blogok születtek, dokumentált érvek sora oda és vissza, elementáris tudatlanság, hírhedt baklövések és egyértelmű mellékvágányok között. Az 1973-as törvény ellen lázadók kezdik észrevenni, hogy árnyékra vetődtek, de a kollektív gondolkozás önmagában többet ér, mint bármelyik részlet hibás megközelítése.

A lényeg, hogy eközben megkezdődött a felnőtté válás tanulásának tipikus folyamata. Az elit azonban a tanulási folyamat buktatóit arra használja fel, hogy megtagadja magát a tanulást! Érthető, hiszen a kifosztók kifosztása a tét…

A szerző közgazdász, a La Malfaçon. Monnaie européenne et souveraineté démocratique [Gyenge hamisítvány. Az európai pénz és a demokratikus szuverenitás], Les Liens qui libèrent, 2014. című könyv szerzője. Magyarul a Le Monde diplomatique magyar kiadás sorozatban megjelent 2012-ben a Pénz markában címmel egy cikkgyűjteménye.

Fordította: Morva Judit


[i]Securities and Exchange Commission (SEC)

[ii] A tőkeáttételi mutató, az a hányados, amely megmutatja, hogy egy bank számára a tőkepiaci pozíciók finanszírozásakor, az alaptőkéhez képesti eladósodás hányszorosa engedélyezett.

[iii] Amikor a gondolat betegesen csak egy témára koncentrál.

[iv] A Trilaterális Bizottság – az atlanti óceáni, így az észak-amerikai, az európai és az ázsiai országok közötti együttműködés megerősítésére alapították 1973-ban – az értelmiségi, a politikai és a gazdasági körök neves személyiségeit tömöríti. A hidegháború korában 1954-ben alakult informális csoport a Bilderberg csoporthoz hasonló elvek mentén működik, de jobban az amerikai-európai kapcsolatokra koncentrál.

[v]Az Uniós Alkotmánytervezetről 2005-ben rendezett népszavazás két okból vált híressé: a szavazás előtt, a lakosság nagyon jelentős része tanulmányozta és vitázott a tervezet szövegével, amit a demokrácia nagy vívmányaként értékelnek. Ugyanakkor a szavazáson közel 55 százalék (54,68%) elutasította az új alkotmányt, amit 2007-ben Lisszaboni Szerződés néven végül átkényszerítettek – ezt viszont a demokrácia megcsúfolásának értékelnek – a szerk. megj.

[vi] Traité politique – magyarul a Kritérion Könyvkiadó (Bukarest) 1979-ben Politikai tanulmány – Levelek címmel jelentette meg.

[vii] Mivel mielőtt miniszterelnök lett volna, Georges Pompidou bankár volt a Rothschild banknál. De meg kell jegyezni, hogy már 1958-ban ott hagyta a bankárkodást, hogy de Gaulle kabinet főnöke legyen, és a hivatkozott törvényt csak 1973-ban fogadták el…

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések