Fiatalok jövő nélkül?

Kategória: 2015. július
Írta: Hegyi Gyula
Találatok: 3168

alexis tsipras et angela merkel evoquent des progres apres un aparte a bruxelles 300x150Miért árulta el Ciprasz a görög népet, lehetett-e volna más választása a diktátummal szemben, mi lesz most a Szirizával? Ezt a kérdést hallottam és olvastam a leggyakrabban a múlt héten baráti társaságban, az ismerős netes fórumokon, és még egy rockfesztivál dübörgő forgatagában is. A kérdezők nálam jóval fiatalabb emberek voltak. Köztük olyanok, akik számára nemzetiségüktől függetlenül Alekszisz Ciprasz volt az első politikai vezető, akiben bízni és hinni tudtak, akit nem gondoltak eleve korruptnak, gonosznak, vagy jobb esetben szimplán tehetetlennek. Természetesen nem tudtam egyértelmű választ adni a kérdésre. Azon a bizonyos vasárnapi éjjelen, amikor a brüsszeli Justus Lipsius palotában – amúgy velem egy épületben, mert tudósítóként egy ideig magam is ott voltam – tizenhét órán át zsarolták, fegyelmezték, fárasztották a görög miniszterelnököt, valószínűleg már nem volt más megoldás. Azt viszont már nehezebb megérteni, hogy a januári győzelme óta eltelt fél évben a Sziriza miért nem tudott kidolgozni egy B-tervet arra az esetre, ha csak társadalmuk további megnyomorítása esetén maradhatnak az eurózóna tagjai. Kiválásuk legalább akkora kárt okozott volna az eurózóna gazdagabb tagállamainak, mint nekik – különösen hosszabb távon.

Néhány fiatal ismerősömet és egyes kommenteket hallgatva Szász Béla emlékezetes könyve, a Minden kényszer nélkül jutott eszembe. Szász a Rajk-per egyik vádlottjaként és későbbi krónikásaként leírja, hogy a harmincas évek elején egy fiatal, ragyogó tehetségű egyetemista, akit felháborított a Horthy-rendszer igazságtalansága és a szociáldemokraták megalkuvása, egyszerre csak azt mondta: „hiába, egy a megoldás: Lenin”. Vagyis a bolsevik mozgalom, az erőszak és a forradalom. Az egyetemista Rajk László volt. Későbbi sorsa azt mutatta, hogy ez a választása mégsem volt olyan jó megoldás. De kevés huszonhárom éves forradalmárt térít el meggyőződésétől az, ha valaki savanyú józansággal a jövőbeni veszélyekre figyelmezteti.

A Sziriza által kiírt – és a Ciprasz által később kényszerűen negligált – népszavazáson a 25 év alatti fiatalok 85 százaléka nemmel szavazott a brüsszeli megszorító csomagra és a diktátumokra. A mintegy 59 százalékos ifjúsági munkanélküliség, a romló életszínvonal, a végtelen megszorítások és a korábbi politikai elit korruptsága, érthetően radikalizálták ezt az ifjúságot. Az idősebb görög nemzedékek még emlékeznek arra, hogy az uniós tagság egy ideig fellendülést eredményezett, tartalékaik is vannak, és a csökkentett nyugdíj is több a semminél. Ők feltehetően beletörődnek Ciprasz kapitulációjába, hiszen az eurózónából való kilépéssel veszteni valójuk is lett volna. A fiatalok azonban politikai eszmélésük kezdete óta csak megszorításokat, az életszínvonal romlását, a közszolgáltatások leépülését látják. És ha állást keresnek, azzal szembesülnek, hogy nincs rájuk szükség. Nem egyesével, egyéni okok miatt, hanem egészében, generációs alapon. Görögországnak – és több más uniós országnak, részben hazánknak is – a jelenlegi rendszerben nincs szüksége a fiatalokra, nem tud állást, egzisztenciát, értelmes jövőt kínálni nekik. Ez ma Európa legnagyobb tragédiája. És a Görögországra kényszerített diktátum azt bizonyítja, hogy az európai vezetők, élükön a németekkel, nem is akarnak változtatni ezen. Vagy azt hiszik, rövidtávon akkor sem tudnának változtatni rajta, ha akarnának. Etikailag ez kétségkívül nem ugyanaz, de nem várható a felesleges generációnak nyilvánított athéni és madridi fiataloktól, hogy ilyen finom különbségtételen rágódjanak.

Bruno Kreisky, a köztársasági Ausztria legsikeresebb politikusa azt vallotta, hogy inkább legyen néhány százalék adósság a költségvetésben, mint néhány százezer munkanélküli az utcákon. Nem azért mondta ezt, mert kevésbé értett a közgazdasághoz, mint a mai liberális honlapok megmondó emberei. Fiatal korában, a harmincas években látta, hogy a náci őrület hogyan keríti hatalmába a tisztességesnek indult, de a vadkapitalista rendszerben munkanélküliségre, nyomorra kárhoztatott embereket. S ez aztán hogyan okozott százszor, ezerszer nagyobb tragédiát, mint a büdzsé esetleges hiánya. A megszorításokra, a tömeges munkanélküliségre, a növekvő szegénységre és a kirívó gazdagságra épülő neoliberális gazdaságpolitika a nyolcvanas évek táján akkor győzedelmeskedett Európában, amikor eltávozott az életből az a politikusi generáció, amely még látta, hogy 1933-ban hova vezetett a „tiszta” szabad verseny. S amikor a szociáldemokrácia tehetetlenül sodródni kezdett ezzel az a neoliberális árral. Aminek a vége Görögországban a PASZOK, a nagy múltú szocialista párt teljes felmorzsolódása lett.

Nem tudom, merre fordul azoknak a radikális fiataloknak az útja, akik Ciprasz kapitulációjából azt a tanulságot vonják le, hogy semmit sem várhatnak az olyan demokratikus intézményektől, mint a választás és népszavazás. Csak remélni tudom, hogy nem az erőszakba. Azt mindenesetre nehéz elképzelni róluk, hogy holnaptól a polgári pártok engedelmes szavazói lesznek. De erről nem ők, hanem Görögország tegnapi és Európa mai vezetőit terheli a felelősség.

A cikk – rövidebb változatban – a Népszavában is megjelent.