Molière, a címszereplőről elnevezett darabjának negyedik felvonásában, Don Juan fogadja hitelezőjét, Vasárnap urat. Úgy dönt, hogy barátságának legékesebb kifejezéseivel élve fogja elküldeni a kereskedőt, mégpedig anélkül, hogy egy fillért is fizetne neki. „Hát az igaz, annyi tisztességgel és annyi szép szóval halmoz el, hogy érkezésem sincs a pénzem kérni (1) ." ─ mondja Vasárnap úr.
2015. június 24-én Barack Obama elnök valószínűleg a saját udvariassági formuláit vette elő amikor újból megígérte François Hollande elnöknek, hogy nem fogja többé lehallgatni „nélkülözhetetlen partnerének” telefonbeszélgetéseit. Vajon azért mert megijedt egy francia büntetőeljárástól? Vagy egy több milliárd eurós bírságtól? (Pl. mint amit a BNP-Paribas fizetett ki az amerikai Kincstárnak…) Esetleg tartott volna az Európával kötendő szabadkereskedelmi egyezmény felfüggesztésétől, vagy az Atlanti Szövetség megkérdőjelezésétől? Biztosan nem! Egy amerikai elnöknek nincs kezesebb és veszélytelenebb partnere, mint egy francia szocialista politikus.
Amikor napvilágra került, hogy három egymást követő francia elnök után is kémkedtek az amerikai titkosszolgálatok, akkor Stéphane Le Foll kormányszóvivő csodálatra méltó nyugodtsággal reagált: „Meg kell őriznünk a mértéket ebben az egészben. Helyre kell tennünk a dolgokat. Nem azért vagyunk itt, hogy diplomáciai szakítást kezdeményezzünk, ehhez túl szorosak a kapcsolataink.” E kijelentés után Le Foll elutazott Washingtonba, hogy a transzatlanti óriáspiacról tárgyaljon. Valószínű, hogy amerikai partnereinek nem volt nehéz kitalálniuk, milyen álláspontot fog képviselni…
Jó tíz évvel korábban, mint azt a WikiLeaks dokumentumaiból megtudtuk, a szocialista párt több vezetője is bejárt az amerikai nagykövetségre. George W. Bush megbízottjának Jacques Chirac elnökre panaszkodtak, miszerint merev álláspontot foglalt el az iraki háború kérdésében. 2006. május 29-én Pierre Moscovici ─ aki akkoriban a szocialista párt nemzetközi kapcsolatokért felelős vezetője és az Európai Parlament elnökhelyettese volt ─ megígérte, hogy a következő szocialista kormány Amerika-barátabb lesz, mint Dominique de Villepin kormánya. Néhány nappal később François Hollande a szocialista párt főtitkára sajnálkozott az amerikai nagykövet asszony előtt, hogy Chirac „ok nélkül akadályozta” Bush elnököt. Mindeközben Michel Rocard vezető szocialista politikus, Franciaország 1991-ig hivatalban lévő miniszterelnöke, indulatosan fejtegette az amerikaiak előtt, hogy mennyire dühös az iraki háborút elszántan ellenző Dominique de Villepin „ellentétes hatást kiváltó” beszéde miatt.
A szocialisták Amerika-barátságára még ékesebb példa François Mitterrand és George H. Bush 1981. június 24-i találkozója, amikor Mitterand elmagyarázta az akkori amerikai elnökhelyettesnek, miért is nevezett ki négy kommunistát a kormányába. „A kommunisták elfogadták, hogy megalázzam őket annak fejében, hogy négy helyet kapnak a kormányban. (…) Ha nem felelnek meg, bármikor elküldhetem őket. (…) Hozzá lesznek kötve a gazdaságpolitikámhoz, így tehát társadalmi mozgolódást sem szervezhetnek.” Ronald Reagan jobb keze ezt követően megnyugodva távozott: „Magyarázatainak köszönhetően most már tisztábban látunk (2) .” ─ mondta Mitterrandnak.
Alig két év múlva Reagan elnök végképp megnyugodhatott, amikor Párizs hazaküldött negyvenhét szovjet diplomatát, akiket Franciaország elleni kémkedéssel vádoltak. „Az oroszoknak meg kell érteniük, hogy kemények vagyunk. Ahogy ezt megértik, rögtön minden jobban megy majd” – összegezte Mitterrand.
Ilyen és hasonló példák után joggal kérdezzük: mit várhatunk a szocialistáktól, akár a lehallgatással kapcsolatos francia-amerikai tárgyalásokban?
