Európa, amit már nem akarunk többé

Kategória: 2015. augusztus
Írta: SERGE HALIMI
Találatok: 4022

ImageHandlerEgy fiatal, új energiákkal induló mozgalom úgy gondolta, hogy átalakítja nemzetét, és egyben felébreszti az öreg kontinenst is. Az Eurogroup és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) rögvest legyűrték ezt az éledő reményt.

Azon a sokkhatáson túl, amit az európai uniós projekt hívei éreznek, három tanulságot vonhatunk le ebből. Először is, észre kell venni, hogy miközben Németország képes minden ellensúly nélkül érvényesíteni az akaratát és a rögeszméit, úgy maga az Unió lényegileg alakult át erősen autoriter intézménnyé. Másodszor pedig ma az Unió olyan közösség, amely a béke ígéretére épült ugyan, de még a közelmúlt leggyilkosabb eseményeiből sem képes leszűrni a történelmi tanulságokat, mivel jelenleg csak annak van jelentősége, hogy elítélje azokat, akik nehezen tudják törleszteni az adósságaikat, és azokat, akik egyértelműen kiállnak az adósok érdekében, illetve akik felszólalnak az adósságtörlesztés ellen. Végül harmadszor sokan elfeledték már, hogy az Unió mondhatni „császármetszéssel” született, mégis arról álmodoznak, hogy az Unió egy sikeres kísérlet lehet a nemzeti keretek meghaladására és a demokrácia megújulására.

Eredetileg – a Kelet-Nyugat ütközésének mellékhatásaként –, az európai integráció komoly anyagi előnyöket biztosított az állampolgárok számára. Közvetlenül a háború után, az Unió kiépítésének tervét az USA támogatta, mivel egyrészt a saját termékeinek keresett és talált piacokat, másrészt a további szovjet terjeszkedést akarta meggátolni. Washington nagyon is jól megértette, hogyha a „szabadnak” mondott világ hatékonyan akarja versenyre hívni a „demokratikus” köztársaságokat (a Varsói Szerződés tagállamait), akkor a szíveket és a lelkeket kell meggyőznie, és ehhez bizonyítania kell szociális érzékenységét. Amióta nem létezik a stratégiailag fontos biztosítókötél, vagyis a szovjet ellenpólus, az Uniót úgy vezetik, mint egy bank igazgatótanácsát.

 

Ha tisztességes társaságban folyik a kártyacsata

A hidegháború egyes szereplői, mint ahogy a NATO (Észak- Atlanti Szövetség szervezete) is, túlélték a Fal leomlását úgy, hogy más kontinenseken, más fekete bárányok elpusztítását találták ki maguknak. Sőt, az európai intézmények is más ellenséget határoztak meg. A béke és a stabilitás, amelyre fennhangon és állandóan hivatkoznak, ma a népek sorának politikai semlegesítését, és az eddig még létező nemzeti szuverenitás lefegyverzését teszik szükségessé. Ezért az integráció erőltetett menetben folytatódik, a politikai kérdéseket pedig a szerződésekkel temetik el jó mélyre, és rendületlenül folytatják a föderációs tervet. A vállalkozás nem új: a görög példa csak megmutatja, milyen szélsőséges erőszakot képesek is alkalmazni ehhez manapság.

„Végül is, hány hadosztálya van a Pápának?” – kérdezte provokatívan Sztálin, amikor elutasította egy francia vezető kérését, hogy ugyan legyen már tekintettel a legfelsőbb vallási vezető érzékenységére. Nem kétséges: nyolc évtizeddel később, az Eurogroup tagállamai ehhez hasonlóan gondolkodnak Görögországgal kapcsolatban is. Mivel úgy ítélték meg, hogy az ügyeiket zavaró kormány nem lesz képes megvédeni magát, ezért próbálták megingatni azzal, hogy kikényszerítették a bankok bezárását, és minden erővel akadályozták az import áruk beszerzését.

Elvileg annak az Uniónak a tagállamai, amelyek ugyanazon intézmények részesei, és hozzájárulnak ugyanannak a parlamentnek a megválasztásához, mi több, ugyanazt a pénzt használják, ezek között az országok között nem szabadna, hogy a kapcsolatokat ily fondorlatok és rosszindulatú intrikák jellemezzék. Pedig a vitathatatlan erőfölényre támaszkodva, az Eurogroup tagállamai Németországgal az élen a legyengült Görögországra egy olyan diktátumot róttak ki, amelyről mindenki elismeri, hogy súlyosbítani fogja az ország bajait. A történet élesen rávilágít az európai „rossz kivitelezés” mélységeire[i].

Januárban, amikor a Sziriza megnyerte a választásokat, a baloldali pártnak (majdnem) minden kérdésben igaza volt. Például abban, amikor rámutatott, hogy a görög gazdaság összeomlása a hol a szocialisták, hol a jobboldal által vezetett kormányok kivéreztetési politikájának a következménye. Igaza volt, amikor azzal érvelt, hogy egy szétesett termelő szektorral egyetlen állam sem lenne képes felépülni, ráadásul közben egyre többet kell törlesztenie a hitelezőinek. Igaza volt, amikor arra emlékeztetett, hogy egy demokráciában a szuverenitás a népet illeti meg, és a népet gyakorlatilag megfosztják a szuverenitásától, ha függetlenül a döntésétől, ugyanazt a politikát kell tovább folytatnia.

Ez három legyőzhetetlen adu – persze csak akkor, ha tisztességes társaságban folyik a kártyacsata. Az európai intézményekben azonban, ahol a Szirizásokat déli marxistáknak kiáltották ki, akik annyira elszakadtak a valóságtól, hogy képesek megkérdőjelezni a német ideológia alapján kiépített gazdasági posztulátumokat, úgy tűnik, ez a három adu a hangoztatók ellen fordult. Az igazság és a meggyőződés fegyvere ilyen esetekben teljesen hatástalan.

Mit ér az érveinket kifejteni egy kivégző osztag előtt? A „tárgyalások” hónapjai alatt, amelyeken részt vett Jánisz Varufákisz görög pénzügyminiszter is. Azt vette észre, hogy kollégái merőn nézik, mintha azt gondolnák: „Igaza van abban, amit kifejt, de mi ennek ellenére le fogjuk gyűrni magukat[ii]”.

Ugyanakkor, a német projekt átmeneti sikere, miszerint Görögországot az Eurogroup védnöksége alá veszik, részben annak a túlzottan optimista elképzelésnek a kudarca is, amelyet az athéni baloldal többsége a kezdetektől képviselt, amikor azt remélték, hogy meg tudják változtatni az Uniót[iii]. Azt remélték, hogy Franciaország és Olaszország vezetői segítenek majd nekik túllépni a német jobboldal monetarista rögeszméjén. Azt remélték, hogy az Unió népei, amelyeknek szintén elegük van a megszorításokból, nyomást gyakorolnak majd a kormányaikra a keynesi gazdaságpolitika újraélesztése érdekében. Görögország előőrsi szerepben képzelte el magát az öreg kontinensen. Reménykedtek, hogy ez a váltás elképzelhető az eurózónán belül, így nem is gondolkoztak alternatívákban, és nem dolgoztak ki semmilyen B tervet sem. Hittek benne, hogy egy gyenge utalás az „orosz lehetőségre” geopolitikai okokból arra készteti majd az USA-t, hogy visszatartja Berlin „ütésre emelt” kezét. Ki kell mondani, hogy sose tűnt úgy, hogy ezek a remények, vagy akár csak egy is közülük valóra válhattak volna. Tankok ellen nem lehet papírgalacsinokkal harcolni.

A görög vezetők bűnéül róhatjuk fel naivitásukat, amikor azt hitték, hogy az ország hitelezői figyelembe veszik majd a nép és különösen a görög fiatalok demokratikus döntését. Épp fordítva: a január 25-i parlamenti választások, majd a július 5-i népszavazás felháborodást és elképedést váltottak ki Berlinben és szövetségeseinél. Nekik más céljuk már nem is maradt, minthogy megbüntessék a lázadókat és azokat, akik követnék őket. A fegyverletétel már nem is elég, de bocsánatot is kell kérnie (Athén elismerte, hogy gazdaságpolitikai döntései miatt partnerei elveszítették a bizalmukat), sőt kárpótlást kell fizetnie: a privatizálásra szánt köztulajdont – ez nagyságrendben a görög nemzeti termék értékének negyede – a hitelezők javára zárolják. Attól tartunk, François Hollande „felbecsülhetetlen segítséget” nyújtott Görögországnak, amikor elérte, hogy a zálogolt összeget ne Luxemburgban kelljen elhelyezni.

Az ügylet tehát, úgy tűnik lezárult, mindenki felsóhajthat és megkönnyebbülhet. A nyertesek pedig bőszen állítják, hogy elhiszik: Görögország fizetni fog.

 

Fizetni fog-e Görögország?

„Németország fizetni fog.” Ezt súgta Georges Clemenceau fülébe pénzügyminisztere, Louis Klotz az első világháború végén. Ez a mondat azoknak a francia betéteseknek lett úgymond a mentsvára, akik a nagy vérengzés idején Kincstárjegyeket vásároltak. Ők még jól emlékeztek az 1870-es háborúra, amikor Franciaország a Bismarck által követelt teljes kártérítést kifizette, pedig az több volt, mint amennyibe a háború került Németországnak. (Ez volt az előzménye annak, hogy Raymond Poincaré miniszterelnök, amikor megelégelte, hogy a Versailles-i Szerződés[iv] értelmében járó német kártalanítást nem kapja meg, 1923 januárjában úgy döntött, megszállja a Ruhr-vidéket.)

A brit közgazdász John Maynard Keynes viszont azonnal megértette ennek a megalázási politikának és zálogkövetelésnek a feleslegességét: Németország, mint ma Görögország, azért nem fizet, mert egyszerűen nem képes rá. Csak a kereskedelmi mérleg esetleges többlete teheti lehetővé az óriási adósság visszafizetését. De Franciaország megtagadta a német konkurens gazdasági újjáélesztését, ami pedig lehetővé tette volna, hogy „fizessen”, de persze azt is, hogy újra megfinanszírozza a hadseregét, ami azzal a kockázattal járt, hogy egy harmadik gyilkos fordulóra kerülhet sor. A görög baloldal gazdasági sikerének nem lettek volna azért ilyen drámai következményei Európa népeire. De kiderült volna világosan, hogy az Unió vezetői által követett megszorítási politika indoklása nem áll meg…

Úgy egy évvel a zálogjogok kikényszerítése után, Poincaré kénytelen volt 20 százalékkal emelni az adókat, hogy finanszírozni tudja a Ruhr-vidék megszállásának költségeit. Egy jobboldali vezetőnek, aki mindig fennen hirdette, mennyire ellenzi az adókat, és hogy Németország fizetni fog, a helyzet fonáksága furcsán keserű pirulaként hathatott. Az ezt követő választásokat Poincaré elvesztette, és az új miniszterelnök kivonult a Ruhr-vidékről. Ma még senki sem képzeli azt, hogy akárcsak egyetlen uniós tagországban is ilyen súlyos következményei lennének annak, hogy Görögországot legyűrték annak érdekében, hogy fizesse a következő lejáratkor is azt az adósságot, amelyről még a Nemzetközi Valutalap (IMF) is megállapította, hogy „fenntarthatatlan”.

Viszont a könyörtelen büntető hadjárat már most is arra kényszerítette az Eurogroup tagországait, hogy júliusban háromszor annyi (úgy 90 milliárd eurónyi) finanszírozást vállaljanak, mint amennyire öt hónappal korábban lett volna szükség. Időközben ugyanis a görög gazdaság likviditási helyzete tovább romlott[v]. A német pénzügyminiszter Wolfgang Schäuble szigora majdnem annyiba kerül, mint Pointcaré-é hajdanán. De Athén végeláthatatlan megalázása például szolgál a későbbiekben megjelenő makacskodóknak – ki következik? Madrid, Róma, Párizs?

A büntető hadjárat emlékeztetni fogja őket a „Juncker-elméletre”, amit az Európai Bizottság elnöke alig négy nappal a görög baloldal választási sikere után fogalmazott meg: „A demokratikus választások nem irányulhatnak az európai szerződések ellen[vi].”

 

Szegények a szegények ellen?

Egy ágy nem túl keskeny ahhoz, hogy tizenkilencen álmodjanak benne? Kikényszeríteni alig néhány év alatt, hogy ugyanazt a pénzt használják Ausztriában és Ciprusban, Luxemburgban és Spanyolországban, mégpedig olyan népek, amelyeknek se a történelme, se a politikai kultúrája, de még az életszínvonala sem azonos, sőt, sem a barátaik nem ugyanazok, pláne a nyelvük – ez egy majdnem birodalmi vállalkozás volt. Hogy lenne képes egy tagállam a vitáknak és demokratikus döntéseknek alávetett önálló gazdaság- és szociális politikát folytatni, miközben a pénzügyi mechanizmusok minden szabályozása rajta kívül dől el? És hogy lenne elképzelhető az, hogy olyan népek, akik annak előtte nem is ismerték egymást, hirtelen szolidárisak legyenek, mondjuk úgy, ahogy Florida és Montana lakói ma szolidárisak egymással? Minden egyetlen feltételezésen nyugodott: az erőltetett menetben kikényszerített föderalizmus majd közel hozza egymáshoz Európa népeit. Ellenkezőleg. Tizenöt évvel az euró megszületése után, az ellenségesség sosem látott méreteket ölt.

Annyira, hogy június 27-én, amikor Alekszisz Ciprász miniszterelnök bejelentette a népszavazást, akkor majdhogynem hadüzenet típusú megfogalmazással élt. Becsmérelte az Eurogroup javaslatát, amely „ultimátumként feszül a görög demokrácia ellen”. És megvádolta egyes partnereit, hogy „meg akarják alázni az egész népet”. A görögök erőteljesen támogatják kormányukat, a németek pedig szorosan összefognak és kiállnak egy épp ellentétes követelés mögé. Vajon lehet-e továbbra is közös a sorsuk anélkül, hogy családon belüli erőszakra kerülne sor?

De nemcsak Athén és Berlin ellenséges egymással. „Nem akarunk német gyarmat lenni” – erősködik a spanyol Podemos vezetője, Pablo Iglesias. „Azt mondom Németországnak: ennyi elég! Megalázni egy európai partnert, ez elképzelhetetlen!” – vallja az olasz miniszterelnök, Matteo Renzi, aki pedig ebben az ügyben feltűnően diszkrét maradt.

„A mediterrán országokban és bizonyos mértékig Franciaországban is – figyelmeztet a német szociológus, Wolfgang Streeck –, „Németországot ma jobban utálják, mint valaha 1945 óta. (…) A gazdasági és pénzügyi Unió, amelynek véglegesítenie kellett volna az európai egységet, most a teljes szétszakadást okozhatja[vii].”

A görögök ellenséges érzelmeket váltanak ki. „Ha az Eurogroup úgy működne, mint egy demokratikus parlament, akkor már kívül lennél, mert a partnereid többsége ezt kívánja”, zárta le a vitát Ciprásznak címezve, Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke[viii]. És egy jól ismert konzervatív működési mód szerint, amit most a nemzetek szintjén is megfigyelhettünk, a legszegényebb államokat arra biztatták, hogy egymást – és főleg a náluk szegényebbet – kölcsönösen azzal vádolják, hogy a többiek kárára élősködnek. Az észt oktatási miniszter így morgolódott a görögök ellen: „Túl keveset tettetek, vagy túl lassan, és végtelenül kevesebbet, mint Észtország. Mi sokkal többet szenvedtünk, mint Görögország, de nem álltunk le siránkozni, hanem tettük a dolgunkat[ix].” A szlovákok szerint viszont a görög nyugdíjak igenis túl magasak, ugyanakkor ehhez a cseh pénzügyminiszter pedig nagyvonalúan azt teszi hozzá, hogy Görögországnak „végre csődbe kellene mennie, hogy tisztuljon a terep”[x].Pierre Moscovici francia szocialista, a gazdasági- és pénzügyek uniós biztosa pedig úgy zárta a maga módján ezt a szociális nyári fesztivált, hogy gyakran és nagy élvezettel felemlegette minden mikrofonba, amit csak a szája elé tettek, a következő anekdotát: „Az Eurogroup egyik ülésén, egy litván szocialista miniszter azt mondta Várufakisznak: „Nagyon tetszetős és szimpatikus javaslat, hogy fel akarják emelni 40 százalékkal a minimumbért, ami már így is kétszer olyan magas, mint nálunk. De ezt Önök a mi általunk nyújtott hitelből akarják finanszírozni, vagyis adósságból!” Ez bizony nagyon ütős érv[xi]!” Nagyon ütős még akkor is, ha tudjuk, hogy Moscovici pártja alig 14 hónappal ezelőtt bejelentette: „Egy olyan Európa hívei vagyunk, amely megvédi a dolgozókat. A szociális fejlődés Európáját támogatjuk és nem a szociális leépítés Európáját.”

 

Félő, hogy tovább erősítik a föderalizmust

2015. július 7-én, az Európai Tanács találkozóján, több állam és kormányfő jelezte Ciprásznak, hogy bosszúsak miatta: „Nem bírjuk tovább! Hónapok óta csak Görögországról beszélnek! Döntésre kell jutni végre. Ha nem vagy képes dönteni, majd mi döntünk helyetted[xii].” És így is történt néhány nappal később. Vajon ezt nem lehet máris a föderalizmus (bár egy kicsit erőteljes) megjelenéseként értékelni? Mindenesetre „haladnunk kell”, vonta le a végszót az idei július 14-i megemlékezésen Hollande államelnök. Haladni, no de mégis, milyen irányba? Hát csakis a szokott úton: „gazdasági kormányzás”, „költségvetést adni az eurózónának”, „konvergencia Németországgal”. Mert ugyebár az Unióban, ha egy gyógymód erőteljesen lerontja a beteg gazdasági vagy demokratikus egészségét, akkor megduplázzák a dózist. Mivel, mint azt a francia államelnök mondja „az eurózóna képes volt megerősíteni a belső kohézióját a görög üggyel”, és „a körülmények megkövetelik a gyorsítást”[xiii].

Egyre több baloldali és szakszervezeti aktivista szerint viszont épp fordítva van: jobb lenne leállni és egy kicsit gondolkozni. Még azok is, akik attól tartanak, hogy az eurózóna elhagyása az európai projekt szétesését és a nacionalizmusok feléledését okozhatja, azt mondják, a görög válság iskolapéldája annak, hogy amikor valójában nem létezik egy európai nép, a közös pénz frontálisan szembe megy a népszuverenitással. Egyáltalán nem gátolja a szélsőjobb megerősödését, sőt, az alapvető igazság eltussolása csak megerősíti őket minden, a demokráciára való hivatkozással szemben. És hogyan is képzelhetjük, hogy a közös pénz egyszer majd a társadalmi haladást szolgálja, ha elolvastuk az Eurogroup tagállamai által egyhangúan elfogadott és Ciprásznak a baloldali miniszterelnöknek megküldött előírásokat, amelyek egy kőkemény neoliberális politika megvalósítására kötelezik.

A történelem során, Görögország már többször felvetett egyetemes, nagy problémákat. Ez alkalommal azt mutatta meg, milyen az az Európa, amit már nem akarunk többé.

Fordította: Morva Judit

 


[i] Lásd Frédéric Lordon: La Malfaçon. Monnaie européenne et souveraineté démocratique, [Rossz kivitelezés. Az európai pénz és a demokratikus szuverenitás], Les Liens qui libèrent, Párizs, 2014.

[ii]NewStatesman, London, 2015. július 13.

[iii] Lásd „La gauche grecque peut-elle changer l’Europe? [A görög baloldal megváltoztathatja-e Európát?], Le Monde diplomatique, 2015. február

[iv] Lásd „A Versailles, la guerre a perdu la paix [Versailles-ban, a háború elveszítette a békét], Manuel d’histoire critique, Editions Le Monde diplomatique, 2014.

[v] „Europe reaches rescue deal for Greece” [Európának sikerült kiharcolnia a mentőcsomagot Görögországban], The Wall Street Journal, New York, 2015. július 14.

[vi] Le Figaro, Párizs,2015. január 29.

[vii] Wolfgang Streeck: Une hégémonie fortuite [Egy véletlen hegemónia], Le Monde diplomatique, 2015. május.

[viii] Libération, Párizs, 2015. július 11-12.

[ix] The Wall Street Journal, 2015. július 13.

[x] Le Figaro, 2015. július 3.

[xi] France Inter, 2015. március 1.

[xii] Le Figaro, 2015. július 9.

[xiii] Le Journal du dimanche, Paris, 19 juillet 2015.