A politikai tisztánlátás filmbeli megjelenítésének egyik formája a 60-as években az olasz „spagetti-western” volt, mely alapjaiban újította meg a kiürült és kifáradt amerikai western műfaját. A 60-as évek forrongó politikai klímájában született új filmes stílus lerombolta Amerika alapításának nagy mítoszát. Az olasz rendezők mellőzték az álságos hollywoodi társadalomábrázolást, és egy nyers, dokumentált realizmust hoztak a filmvászonra. A műfaj későbbi változatában, az un. „Zapata-western”-ben a mexikói forradalom adta a történetek hátterét. A filmek hősei ─ a fehér yankeek helyett a Rio Grande-tól délre született sötétbörű parasztok ─ baloldali politikai üzeneteket fogalmaztak meg. A drasztikus jeleneteket sem nélkülöző realista műfaj széles közönségsikert aratott, csak a kritikusok fanyalogtak. Pedig a Zapata-western a néptömegek önfelszabadításáról szólt, és ilyen értelemben ma sem veszített aktualitásából…
Sergio Leone 1964-ben rendezett filmje, az Egy maréknyi dollárért (1) , stílus-forradalmat robbantott ki a westernek műfajában. Az akkor még fiatal rendező a nyers realizmus és a szatíra eszközeivel élt a múltat idealizáló amerikai westernekkel szemben. Népies szórakozást és egyben politikai mintát kínált közönségének abban az Olaszországban, amely szinte kettészakadva létezett az északi régiók gazdagsága, és a déliek szegénysége között. Miközben nagyszabású ünnepségeket rendeztek Itália egyesítésének 100. évfordulója alkalmából, az ország csendben araszolt a 70-es, 80-as évek terrorizmussal és elnyomással jellemzett időszaka felé (2) . Ekkor (1966-ban) jelent meg a később „Zapata-western”-nek elnevezett első film, azEgy golyó a tábornoknak (3) , Damiano Damiani rendezésében. A történet az 1910-es mexikói forradalmak idején játszódik, és elmeséli egy helyi bandavezér El Chuncho (Gian Maria Volonte), és egy érzelmes yankee, El Niño (Lou Castel) találkozását. Az amerikai buzdítja a bandavezért (egyben lázadó szegénylegényt), hogy kötelezze el magát a forradalom mellett… Az amerikai így akar közel kerülni a forradalom vezetőjéhez, hogy aztán megölhesse. Megbízójaként a háttérben egy elmozdíthatatlan diktátor, Porfirio Diaz áll.
Damiani alkotása egyértelműen utal Emiliano Zapata és Pancho Villa meggyilkolására, de a film valós témája az amerikaiak beavatkozása más országok életébe. A filmbeli lázadók egyike ki is mondja: az USA hol ide, hol oda áll. „Támogatja a forradalmat, majd az ellenforradalmat is ─ ahogy azt érdekei diktálják.” A film alaphangját a főhős szegénylegény és a helyi földbirtokos közötti párbeszéd adja meg: „Azért akarsz megölni, mert gazdag vagyok?” Erre a válasz: „Nem uram, hanem mert mi szegények vagyunk.” Egyértelmű az utalás a dél-amerikai és dél-olasz társadalmat egyaránt feszítő konfliktusra: a dél szegénységére és az észak gazdagságára. A dél-olaszok ugyanabban reménykedtek, mint a latin-amerikaiak: a nagybirtokosok kezén lévő földek felosztásában, ami az ígéretek ellenére soha nem következett be. A mexikói és olasz zászló hasonlósága segít felismerni a párhuzamot.
Damiani filmjében a lázadó szegénylegény (avagy bandita) sorozatosan olyan helyzetbe keveredik, amely lassanként felébreszti az osztályöntudatát. A jelleme és a gondolkodása lépésről lépésre fejlődik: végül a nép érdeke fontosabb lesz számára, mint a nyerészkedési vágy. Több hasonló filmben, így a Tepepa, a hős bitang-ban (4) (rendezte Giulio Petroni), a Zsoldos-ban (5) , (Sergio Corbucci filmje), vagy az Egy marék dimanit-ban (r: Sergio Leone), a főszereplő gringo (6) pénzéhes és cinikus ember, vagy jobb esetben kiábrándult, de ügyesen mesterkedik, ezért a mexikói felnéz rá. Persze csak addig, amíg észre nem veszi, hogy megvezették. Ez az alaphelyzet a régi jól bevált narratívák egyike: szembeállít két helyzetértékelést, két világlátást és két osztályszempontot. Jól bemutatja a csupasz valóságot, amelyben az elnyomottaknak nincs más lehetőségük, mint összefogni és együtt harcolni.
Az Egy golyót a tábornoknak politikai üzenete egyértelmű, és ezt a szereplők kiválasztása is megerősíti: Gian Maria Volonté az Olasz Kommunista Párt tagja, aki több politikai thriller-ben is szerepelt, így Elio Pietri 1970-es filmjében (Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében (7) ), vagy az 1972-es Francesco Rosi rendezte, és Cannesban Arany Pálma díjat nyert Mattei-ügyben. Lou Castelt, a szélső baloldali színész-aktivistát pedig 1972-ben kiutasították Olaszországból. Castel több olyan filmben is játszott, ami baloldali politikai üzenetet hordozott. Ilyen volt például Marco Bellocchio Öklök a zsebben (8) (1965), vagy Carlo Lizzani 1967-es Nyugodjék békében! (9) című filmje, amelyben Pier Paolo Pasolini játszotta a forradalmi pap szerepét.
Az Egy golyót a tábornoknak forgatókönyve mögött egy egészen kiemelkedő forgatókönyvíró áll, Franco Solinas. A Szardíniai születésű kommunista aktivista, munkás, diák, majd újságíró és regényíró, készítette az 1968-as Gillo Pontecorvo rendezte Az algíri csata (10) forgatókönyvét, amit Franciaországban betiltottak és ennek ellenére nyerte meg Velencében az Arany Oroszlán díjat. Ugyanez a rendező-forgatókönyvíró páros készítette el 1969-ben a Tűz!-Queimada lázadóit (11) , amelyben a karibi szigetek gyarmatosítását veszik górcső alá. Solinas írta a Zsoldos forgatókönyvét is, amit végül Sergio Corbucci rendezett meg 1968-ban. Ebben Franco Nero játssza Polák, a zsoldos szerepét, aki eladja magát a lehető legmagasabb áron a fellázadt szegénylegények csapatának. A filmbeli Polák megkérdezi a munkakörülmények miatt lázadó bányászt Pacót (Tony Musante), hogy neki mit jelent a forradalom... Paco erre ezt válaszolja: „Elkergetni a tulajdonosokat, és elvenni a pénzüket”. Mikor a bányászt letartóztatják, kijelenti: „ha elvesszük a gazdagok pénzét és a szegényeknek adjuk, az nem lesz népszerű akció… a gazdagok körében!” Az ilyen és hasonló mondatok jól mutatják a film politikai irányultságát.
Még a humort sem nélkülöző ágyjelenetben is tetten érhető egyfajta baloldali üzenet. Paco meztelenül alvó barátnője mellett magyaráztatja magának Polákkal a társadalmi különbségek lényegét: „Képzeld el, hogy a gazdagok a felső rész, azaz a fej, a szegények pedig az alsó rész, a fenék. A forradalom azt jelenti, hogy ezt a két részt szeretnénk ugyanarra a szintre összehozni. De ez lehetetlen, mert a fej és a fenék között ott van a hát.” A filozófiára érzékeny Paco, megsimogatja szerelmese fenekét és bejelenti: „Hát ha választani kell, akkor én maradok a szegényekkel.”
Sergio Corbucci a Zsoldos után megrendezi az Egy kincskereső Mexikóban című vígjátékot, ahol Franco Nero játssza a svéd fegyverkereskedőt, aki belefut a forradalmárok vezetőjébe, a Che Guevara kinézetű Tomás Miliánba. A sokoldalú kubai színész lett később a zapata-westernek sztárja. Milián többnyire olyan lumpenproletárokat alakít, akik ugyan végtelenül szegények, de leleményesek, talpraesettek, és időnként ügyeskedők. Ő játssza a főszerepet Sergio Sollima 1967-es Szemtől szembe-ben (12) című filmjében, melyben a rendező keserű gondolatait fejti ki az erőszakról, ami előbb utóbb fasizmust szül. (Kevésbé köztudott, de sok olasz filmes személyesen is harcolt a fasizmus ellen: Sergio Sollima és Giulio Petroni például maga is részt vett az Ellenállásban.)
Míg a legtöbb olasz western filmes a baloldalért lelkesedik, addig Sergio Leone már a politikai kiábrándultságát is megfogalmazza. 1971-ben készült el Egy marék dinamit című filmje, melyben a két főszereplő egy csodálatos nyereséget ígérő bankot készül kirabolni, ám a helyszínen csak politikai foglyokat találnak. A film egyik főszereplője John, az ír forradalmár és tűzszerész, a másik Juan, a mexikói csavargó, aki saját magát is meglepve forradalmi vezető lesz az események sodrában. A politikai foglyok egyike így oktatja ki az ír gringót: „Nehogy már te tanítsd meg nekem hogy mi a forradalom, nagyon is jól tudom hogyan tör ki! Úgy, hogy akik tudnak könyveket olvasni felkeresik azokat a szegényeket, akik nem tudnak, és azt mondják nekik: „itt változások kellenek!” És a szegényemberek megcsinálják a változást. Majd ezután az írástudók leülnek egy asztal köré és beszélgetnek, eszegetnek… Ezalatt mit csinálnak a szegényemberek? Meghalnak!” Ez a forgatás alatt improvizált jelenet jól tükrözi a rendező politikai kiábrándultságát, de a szereplők személyiségének filmbeli átalakulása is ezt támasztja alá. Juan, a mexikói lázadó az emancipáció eszméje felé halad, míg az időközben barátjává vált ír a nihilizmus felé. A kiégett ír aktivistának végül már csak a robbantások képesek eloszlatni a spleenjét. Ez egyértelmű utalás egyes szélsőbalos csoportok (pl. az 1970-be létrejött Vörös Brigádok) előre menekülési akcióira, így felfoghatjuk az akkori olasz politikai helyzet kritikájaként is. Abban az időszakban az olasz állam szervezeteibe beépültek olyan titkos hálózatok mint a Gladio, amit a CIA támogatott. Sztrájkok sora és forrongás jellemezte egész Dél-Olaszországot, miközben a milánói Piázza Fontanánál neofasiszta csoportoknak tulajdonított gyilkos merényletre került sor.
Az Egy marék dinamit egyébként szorosan követi a zapata-westernek hagyományát. Egy sor utalást találhatunk benne a fasizmusra: így arra az 1944. márciusi tömegmészárlásra, amelyben 335 túszt végeztek ki a Róma melletti Ardeatini barlangoknál.
Miután Sergio Leone megfújta a szakaszhatárt jelző sípot, a spagetti-western a humor felé mozdult el. A Mi közünk a forradalomhoz? című filmben (1972) Sergio Corbucci már keserédes komédiát mutat be a társadalmi remények eltűnéséről. A film Vittorio Gassmanra játékára épül: egy színész és egy pap (Paolo Villagio) a forradalmi vihar közepén találja magát. A zapata-western ebben az időszakban lehetőséget adott Solinasnak, Sollimának és Corbuccinak, hogy könnyű szórakoztatásba keverve adjanak valamiféle dialektikus értékelést a társadalom helyzetéről.
A népből jött hősök akciófilmes jelenetekbe kevert politikai utalásai elérték a széles közönséget, a siker egyértelmű volt, de ez nem mindenkinek tetszett. A kritikusok általában fanyalogtak, és lenézték a műfajt. Hivatkoztak a filmekben bemutatott riasztóan zord, kemény világra, a drasztikusan erőszakos jelenetekre, meg arra, hogy az alkotók és a forgalmazók csak a nézőszámra figyelnek. Pedig anélkül hogy e filmek rendezőit paternalista népnevelőnek tartanánk, a zapata-western alapvetően a néptömegek önfelszabadításáról szól. És ez ma sem veszített semmit az aktualitásából!