
Június 5-én McKinney-ben, Dallas (Texas) egyik külvárosában egy fehér bőrű rendőrt lefilmeztek, amint éppen fürdőruhás fekete fiatalokat vert. Látszott, hogy a rendőr elvesztette a fejét, a fegyverét mutogatta, majd megfogott és mozgásképtelenné tett egy 15 éves bikinis lányt. A fiatalok születésnapot ünnepeltek Craig Ranch-ban, egy gated community–hoz, (lakóparkhoz) tartozó uszoda mellett. Sok fekete volt közöttük és sokuknak nem volt joga, hogy ott tartózkodjon. A sorozatos rendőri brutalitások nyomán az amatőr videó botránylavinát indított el.
A The Atlantic Monthly magazinban Yoni Applebaum történész és újságíró faji és történelmi szempontból is elemzi az incidenst. Az esetet a közszolgáltatások privatizációjának következményének látja, melynek célja a nem kívánatos színes bőrű lakosság távol tartása. Így érvel: „1950 előtt az amerikaiak ugyanolyan gyakran jártak a városi uszodákba, mint a mozikba. Kevés úszóklub volt, és a ritka magánuszodák a hivalkodó gazdagság jelképei voltak.” Fél évszázaddal később „a magánuszodák száma az Amerikai Egyesült Államokban 2300-ról több mint 4 millióra nőtt (1) ”.Ahhoz, hogy ezekben az intézményekben fürödjünk, bizonyos negyedekben kell lakni, vagy egy klub tagjának kell lenni. Applebaum Jeff Wiltse történészre utal, hogy alátámassza: a polgári jogokért folytatott harc közvetlenül ebből a forrásból ered. Így vélekedik: „Sok fehér otthagyta a városi uszodát a szegregáció eltörlése miatt, de nem mondott le az úszásról. Magánuszodákat építettek, részben a lakóházakban, részben úszóklubokban, úgy, hogy ellenőrizni lehessen az úszók társadalmi osztályhoz tartozását és bőrszínét (2) .”
Ez a változás nem korlátozódott kizárólag az uszodákra. A privately owned public spaces („magántulajdonban lévő közösségi helyek”) ellentmondásos címke így minden olyan helyre vonatkozik, amelyeknek a hozzáférhetőségét a tulajdonos vállalatok vagy kedvezményezettek szigorúan szabályozzák. Ezeknek a száma jelentősen nőtt és immár parkok is tartoznak ide, valamint bizonyos strandok vagy tópart szakaszok is.
Michael Sandel, a Harvard Egyetem jogi professzora a magánemberek fizetés ellenében nyújtott előjogait vizsgálja (3) . „Még nem folytattunk vitát erről a kérdésről” ─ jegyzi meg. „Meddig hagyhatjuk terjedni a piacot? Szolgálja-e a köz javát, hiszen már kezdettől rombolja azt?” Ma fizethetünk azért, hogy számos helyen ne kelljen sorba állnunk, mint a vidámparkokban. Minneapolis, Seattle, San Diego és más metropoliszok autópályáin, amelyeket az Amerikai Egyesült Államok tart fenn, fizetünk azért, ha a gyorsforgalmi utat akarjuk igénybe venni, olyan árakon, amelyek attól függően változnak, mekkora a forgalom. Egyre jobban terjed a privilégiumok megvásárlásának lehetősége… a börtönben is: Santa Barbara megyében, Kaliforniában, egy elítélt kényelmesebb cellát kap, ha napi 90 dollárt fizet érte.
Sandel megemlíti azokat az újabb lehetőségeket, amelyekkel az egyének több pénzt kereshetnek: kísérleti nyúlként részt venni a gyógyszeripari próbákon (750 dollár körül, néha több is, ha szövődmények lépnek fel), vagy olyan, zsoldosokkal működő vállalatok szolgáltatásait igénybe venni, amelyek a Közel-Keleten működnek (1 000 dollár naponta).
A demonstráció új fordulatot vett, amikor a jogász egy olyan ügyletet talált, amely sérti az amerikai demokrácia alapelveit. Ez mindennap megtörténik a washingtoni Capitoliumon. A kongresszusi meghallgatások nyilvánosak, de az azokon részt vevők sora végtelenül hosszú, ami frusztrálja a lobbistákat. A társaságok tehát embereket béreltek fel, akik térítés ellenében foglalják a helyüket a sorban. Ezek az emberek, állítja Sandel, nagy többségükben hajléktalanok. „Mindenkinek szabadon hozzá kell férnie az intézményekhez!” ─ tiltakozik.
Az az érték, amelyet a piaci társadalom szerinte veszélybe sodor, a communality, (közösségiség) a kollektív élet szelleme. Ő maga Minneapolis-ban nőtt fel az 1960-as évek közepén, és a Twins, a város baseball csapatának szurkolója volt. A stadionban a jegyek közel ugyanannyiba kerültek: 3,5 dollárba a VIP-tribünön, 1 dollárba a kanyarban. „Tulajdonosok és alkalmazottak ugyanazokért a hot dogokért álltak sorba, és ugyanazt a buborékmentes sört itták. Amikor esett az eső, mindenki megázott... Ennek már vége. Ha ma kimegy a stadionba, foglalt, szeparált helyek vannak, ahol a kiváltságosok elszigetelik magukat a többiektől. Nincs többé ugyanaz a keveredés az osztályok között. Nincs többé ugyanaz a sor az illemhelyek előtt. Amikor esik, egyesek nem áznak meg (4) .” Teszi hozzá: a gazdag emberek és a szerényebb jövedelműek „külön életet élnek, külön iskolákba járnak és bevásárló útjaik sem keresztezik egymást”.
A McKinney által említett uszodák klórozott csúszdái a tanúi ennek a társadalmi változásnak. A városnak három nyilvános uszodája van, mindegyik ott, ahol a szerényebb jövedelműek laknak. A jómódú negyedekben az uszodák privát, vagy félig privát létesítmények, zártkörű és ellenőrzött hozzáféréssel. A Craig Ranch esetében minden lakónak van egy korlátozott számú belépője, amelyet saját kedve szerint osztogathat.
Azok a fiatalok, akik születésnapot mentek ünnepelni McKinney-be, nem egy nyilvános uszodában úsztak, hanem egy olyanban, amelyet egy társadalmilag és fajilag nagyon homogén lakosságnak tartanak fenn, akik egy korábban közösségi létesítményt birtokolnak.