hu | fr | en | +
Accéder au menu

Lubickolás az előjogokban

JPEG - 93.7 kio

Június 5-én McKinney-ben, Dallas (Texas) egyik külvárosában egy fehér bőrű rendőrt lefilmeztek, amint éppen fürdőruhás fekete fiatalokat vert. Látszott, hogy a rendőr elvesztette a fejét, a fegyverét mutogatta, majd megfogott és mozgásképtelenné tett egy 15 éves bikinis lányt. A fiatalok születésnapot ünnepeltek Craig Ranch-ban, egy gated community–hoz, (lakóparkhoz) tartozó uszoda mellett. Sok fekete volt közöttük és sokuknak nem volt joga, hogy ott tartózkodjon. A sorozatos rendőri brutalitások nyomán az amatőr videó botránylavinát indított el.

A The Atlantic Monthly magazinban Yoni Applebaum történész és újságíró faji és történelmi szempontból is elemzi az incidenst. Az esetet a közszolgáltatások privatizációjának következményének látja, melynek célja a nem kívánatos színes bőrű lakosság távol tartása. Így érvel: „1950 előtt az amerikaiak ugyanolyan gyakran jártak a városi uszodákba, mint a mozikba. Kevés úszóklub volt, és a ritka magánuszodák a hivalkodó gazdagság jelképei voltak.” Fél évszázaddal később „a magánuszodák száma az Amerikai Egyesült Államokban 2300-ról több mint 4 millióra nőtt (1) ”.Ahhoz, hogy ezekben az intézményekben fürödjünk, bizonyos negyedekben kell lakni, vagy egy klub tagjának kell lenni. Applebaum Jeff Wiltse történészre utal, hogy alátámassza: a polgári jogokért folytatott harc közvetlenül ebből a forrásból ered. Így vélekedik: „Sok fehér otthagyta a városi uszodát a szegregáció eltörlése miatt, de nem mondott le az úszásról. Magánuszodákat építettek, részben a lakóházakban, részben úszóklubokban, úgy, hogy ellenőrizni lehessen az úszók társadalmi osztályhoz tartozását és bőrszínét (2) .”

Ez a változás nem korlátozódott kizárólag az uszodákra. A privately owned public spaces („magántulajdonban lévő közösségi helyek”) ellentmondásos címke így minden olyan helyre vonatkozik, amelyeknek a hozzáférhetőségét a tulajdonos vállalatok vagy kedvezményezettek szigorúan szabályozzák. Ezeknek a száma jelentősen nőtt és immár parkok is tartoznak ide, valamint bizonyos strandok vagy tópart szakaszok is.

Michael Sandel, a Harvard Egyetem jogi professzora a magánemberek fizetés ellenében nyújtott előjogait vizsgálja (3) . „Még nem folytattunk vitát erről a kérdésről” ─ jegyzi meg. „Meddig hagyhatjuk terjedni a piacot? Szolgálja-e a köz javát, hiszen már kezdettől rombolja azt?” Ma fizethetünk azért, hogy számos helyen ne kelljen sorba állnunk, mint a vidámparkokban. Minneapolis, Seattle, San Diego és más metropoliszok autópályáin, amelyeket az Amerikai Egyesült Államok tart fenn, fizetünk azért, ha a gyorsforgalmi utat akarjuk igénybe venni, olyan árakon, amelyek attól függően változnak, mekkora a forgalom. Egyre jobban terjed a privilégiumok megvásárlásának lehetősége… a börtönben is: Santa Barbara megyében, Kaliforniában, egy elítélt kényelmesebb cellát kap, ha napi 90 dollárt fizet érte.

Sandel megemlíti azokat az újabb lehetőségeket, amelyekkel az egyének több pénzt kereshetnek: kísérleti nyúlként részt venni a gyógyszeripari próbákon (750 dollár körül, néha több is, ha szövődmények lépnek fel), vagy olyan, zsoldosokkal működő vállalatok szolgáltatásait igénybe venni, amelyek a Közel-Keleten működnek (1 000 dollár naponta).

A demonstráció új fordulatot vett, amikor a jogász egy olyan ügyletet talált, amely sérti az amerikai demokrácia alapelveit. Ez mindennap megtörténik a washingtoni Capitoliumon. A kongresszusi meghallgatások nyilvánosak, de az azokon részt vevők sora végtelenül hosszú, ami frusztrálja a lobbistákat. A társaságok tehát embereket béreltek fel, akik térítés ellenében foglalják a helyüket a sorban. Ezek az emberek, állítja Sandel, nagy többségükben hajléktalanok. „Mindenkinek szabadon hozzá kell férnie az intézményekhez!” ─ tiltakozik.

Az az érték, amelyet a piaci társadalom szerinte veszélybe sodor, a communality, (közösségiség) a kollektív élet szelleme. Ő maga Minneapolis-ban nőtt fel az 1960-as évek közepén, és a Twins, a város baseball csapatának szurkolója volt. A stadionban a jegyek közel ugyanannyiba kerültek: 3,5 dollárba a VIP-tribünön, 1 dollárba a kanyarban. „Tulajdonosok és alkalmazottak ugyanazokért a hot dogokért álltak sorba, és ugyanazt a buborékmentes sört itták. Amikor esett az eső, mindenki megázott... Ennek már vége. Ha ma kimegy a stadionba, foglalt, szeparált helyek vannak, ahol a kiváltságosok elszigetelik magukat a többiektől. Nincs többé ugyanaz a keveredés az osztályok között. Nincs többé ugyanaz a sor az illemhelyek előtt. Amikor esik, egyesek nem áznak meg (4) .” Teszi hozzá: a gazdag emberek és a szerényebb jövedelműek „külön életet élnek, külön iskolákba járnak és bevásárló útjaik sem keresztezik egymást”.

A McKinney által említett uszodák klórozott csúszdái a tanúi ennek a társadalmi változásnak. A városnak három nyilvános uszodája van, mindegyik ott, ahol a szerényebb jövedelműek laknak. A jómódú negyedekben az uszodák privát, vagy félig privát létesítmények, zártkörű és ellenőrzött hozzáféréssel. A Craig Ranch esetében minden lakónak van egy korlátozott számú belépője, amelyet saját kedve szerint osztogathat.

Azok a fiatalok, akik születésnapot mentek ünnepelni McKinney-be, nem egy nyilvános uszodában úsztak, hanem egy olyanban, amelyet egy társadalmilag és fajilag nagyon homogén lakosságnak tartanak fenn, akik egy korábban közösségi létesítményt birtokolnak.

Maxime Robin

Hrabák András

(1McKinney, Texas, and the racial history of American swimming pools [McKinney, Texas és az amerikai uszodák faji története], The Atlantic, Washington, DC, 2015. június.

(2Jeff Wiltse: Contested Waters : A Social History of Swimming Pools in America, [Vitatott vizek: Az amerikai uszodák társadalmi története], The University of North Carolina Press, Chapel Hill, 2010.

(3Michael J. Sandel: What Money Can’t Buy : The Moral Limits of Markets, [Amit pénzen nem lehet megvenni: A piacok erkölcsi határai], Farrar, Straus and Giroux, New York, 2013.

(4Lásd Richard A. Keiser: Sportifs de salon [Szalonsportok] Le Monde diplomatique, 2008. július

Megosztás