A párizsi klímakonferencia tárgyalásain gondosan a szőnyeg alá fogják seperni azt az alapvető problémát, hogy a Föld felmelegedésének megakadályozása és a végeláthatatlan gazdasági növekedés összeegyeztethetetlen. Ha visszatérne a gazdaságnövekedés a fejlett országokban – amire semmi jel sem utal jelenleg – akkor valóban lehetetlenné válna a klíma-célok elérése. Ideje lenne, hogy végre feltárjuk az emberi fejlődés másféle útjait.
A „növekedési ráta csökkenése (1) ” a gazdaságban tendenciaként írható le, amely több évtizede tart a fejlett országokban, és újabban a fejlődő országokban is. A jelenség okainak megfogalmazásakor többféle magyarázattal találkozhatunk. Még a média-közgazdászok is kezdenek lassan egy gazdaságnövekedés nélküli világot elképzelni, legalább is a fejlettnek mondott országokban. Így például az amerikai Paul Krugman és Larry Summers, akik szerint „reális esélye van egy évszázados stagnálás lehetőségének (2) ”. Franciaországban Thomas Piketty figyelmeztet bennünket: „Józan dolog-e a gazdaságnövekedés visszatérésére számítani és azt remélni, hogy akkor majd minden gondunk rendeződik? Miközben jól ismert, hogy a növekedés nem nyújt megoldást azokra a kihívásokra, amelyekkel a gazdag országoknak szembe kell nézniük (3) ”. Daniel Cohen pedig arra figyelmeztet: „Tegyük túl magunkat a gazdaságnövekedéstől való függőségünkön (4) ”.
Ne akarjuk a gazdaságnövekedést
Ezek fontos megállapítások, de néhány fecske még nem csinál nyarat. Egyik se veszi figyelembe az érvelésnek azt a lényegi elemét, hogy a növekedés természeti erőforrásai már elkezdtek kimerülni. Erről adott (5) szigorúan pontos látleletet Mathieu Auzanneau, az olajcsúcs specialistája, és Philippe Bihouix, a fosszilis energiaforrások és ásványi kincsek szakértője.
A gazdasági növekedés kultusza a politikai vezetők gondolkodásába teljes mértékben beágyazódott. Még a klímaváltozás elleni küzdelem hevében is arra figyelmeztetnek, hogy a növekedés követelménye megkerülhetetlen. François Hollande, jelenlegi francia államfő, 2015. augusztusában a következőket mondta Sassenage-i beszédében: „Franciaország rendezi a Nemzetközi Klímakonferenciát, ezért példamutatón kell viselkednie. Ugyanakkor felhívjuk a figyelmet, hogy az energetikai átállás, vagyis a további felmelegedés megakadályozása egyben a gazdaságnövekedés kérdését is felveti. Mi támogatni és élénkíteni akarjuk a gazdaságot.” Hollande a következő két percben még tizennégyszer emlegette a „gazdaságnövekedés” kifejezést ilyen formán: „Célom a munkanélküliség csökkentése és az adócsökkentés, melyet együttesen alkalmazva sikeresen elérhetjük a gazdaságnövekedés beindulását. Ha ugyanis nő a fogyasztás, akkor több a bizalom, és nagyobb lesz a gazdasági növekedés... A gazdasági növekedés teszi lehetővé, hogy csökkentsük az adókat, az adócsökkentés pedig beindítja a gazdasági növekedést.” (6)
Hogyan állíthatjuk, hogy példamutatóan viselkedünk a klímaváltozás elleni küzdelemben, amikor mindent a gazdaságnövekedéshez kötünk? Ez az ellentmondás nem zavarja azokat a politikai vezetőket, akik a „zöld növekedés” nevű új vallás elvakult hívei? George W Bush volt amerikai elnök a következőképpen összegezte környezetvédelmi hitvallását: „A gazdasági növekedés nem okoz problémát, épp fordítva, a növekedés megoldást nyújt a problémákra.” (7)
Egyesek azt állítják, hogy a „zöld növekedés” serkenti a gazdaságot, sőt később megkönnyíti az átmenetet az új növekedési időszakra. Ám a klímaváltozás és az egyéb ökológiai krízisek jelenségei egyértelműen arra utalnak, hogy a megújuló energiákba, az épületek hőszigetelésébe, az energetikai racionalizálásba, valamint az agrár ökológiába és az energiatakarékos közlekedésbe kellene masszívan beruházni ─ vagyis megszervezni ezek fejlesztését. A hangsúlyt specifikus területekre kellene helyezni, s közben válaszolni néhány kényelmetlen kérdésre. Például: milyen tevékenységeket kellene visszafogni, és milyen árufélék termelését kellene csökkenteni? Mi az, ami a klímára, a biodiverzitásra, és az emberi egészségre a legnegatívabb hatást gyakorolja? Milyen arányban kellene a fosszilis energiahordozókat a földben hagyni, hogy limitáljuk a felmelegedést? Ha marad az eddigi 60-80 százalék közötti arány, mi lehet a következménye a világ gazdasági növekedésére? (E növekedést köztudottan épp ezek az energiahordozók táplálják.) A gazdasági növekedés, még ha gyenge is, ellentmondások sorát veti fel, például: összeegyeztethető-e az üvegház hatású gázok kibocsátási rátájának ma megkövetelt csökkentése a légtérbeli koncentráció kritikus küszöbértékeivel?
Egy más gazdaságossági logika
Michel Husson (8) kidolgozott egy viszonylag egyszerű előrejelzést a világtermelés GDP - mutatójára, illetve az egy főre jutó GDP alakulására 2050-ig. A makrogazdasági modellezéssel foglalkozó közgazdász a Kormányközi Klímaváltozási Szakértők Csoportjának (IPCC (9) ) hipotéziseit is figyelembe véve megvizsgálta, hogy mi történik, ha a világtermelés növekedésével együtt járó széndioxid (CO2) kibocsátás aránya csökken (10) ─ a szakértői csoport feltételezései szerinti ritmusban. Husson arra a végkövetkeztetése jutott, hogy megfelelő eredményt csak drasztikus GDP és CO2 csökkenéssel lehet elérni. „Az IPPC által kidolgozott alsó határérték, miszerint is 2010 és 2050 között legalábbis a felére kell csökkenteni a CO2 kibocsátást, csak több, nagyon optimista hipotézis egybeesése mellett valósulhat meg” ─ állította. „Először is arra lenne szükség, hogy a növekedéssel együtt járó CO2 kibocsátás csökkenése évi 3 százalék legyen, ami épp kétszer gyorsabb, mint az utóbbi húsz év átlagos csökkenése. Mind emellett szükség lenne az egy főre jutó GDP növekedés évi 0,6 százalék körüli leszorítására. A IPCC szakértők legambiciózusabb célja – a CO2 gázkibocsátás 85 százalékos csökkentése 2050-ig – pedig teljességgel elérhetetlennek tűnik.”
Ha ez a realitás, akkor inkább mondjuk ki, hogy a “zöld növekedés” csak egy mítosz. A végtelen gazdasági növekedés nem összeegyeztethető az anyagi erőforrások (fosszilis tüzelőanyagok, ásványok, termőföld, erdők, ivóvíz stb.) végességével. Mondjuk ki, hogy gazdaságnövekedéssel nem tudjuk korlátok közt tartani a klímaváltozást, az óceánok és a biodiverzitás pusztulását. No de hogyan szabaduljunk meg a gazdasági növekedésbe vetett hittől? Milyen lenne egy a nem-növekedésre épülő világ? El kell fogadni az ökológia nevében, a társadalmi jólét visszafejlődését?
A gazdasági növekedés hitbuzgó (vagy inkább bigott) hívei csak a múlt mintájára képesek elképzelni a jövőt. Meg se fordul a fejükben, hogy másként is lehet termelni, mint a megszokott módon. Pedig a termelésnek és fogyasztásnak ez a szintje csak erős reklámtámogatással, a gyors elavulás betervezésével, és természetesen komoly fogyasztási hitelekkel tartható fenn. A növekedés buzgó hívei csak szajkózzák: erős és tartós gazdasági növekedés nélkül nincs munkahelyteremtés, növekedés nélkül pedig nem csökkenhet a munkanélküliség. Meggyőződésük, hogy a vállalatok közötti verseny gerjeszti a növekedést, majd ez eredményezi a munkahelyteremtést. Ez a liberális ideológia csüggesztően primitív, mégis ma elsősorban ez határozza meg a politikai döntéseket.
Mennyiség helyett minőséget
A neoliberális kapitalizmus meghatározó szereplői hasznosnak tartják, sőt óhajtják a munkanélküliséget, hiszen ez egy erős fegyelmező eszköz, mely korlátozza a bérköveteléseket. A foglalkoztatás bizonytalansága, illetve az állandó nyomás a munkaintenzitás növelésére, mind-mind a nyereség növelését segíti elő. A növekedésmániás liberálisok ósdi receptjeinek bírálata mellett meg kell győzni a lakosságot, hogy a jólét növelhető egy védett ökológiai környezetben is. Sőt, ez utóbbi hatékonyabban győzi le a munkanélküliséget, mint bármi más.
A munkahelyteremtést és a gazdaságnövekedést kizárólag a mostani, liberális gazdasági modell köti össze. Ebben a modellben tovább nő a termelékenység, a foglalkoztatás pedig csökken, persze csak akkor, ha közben az átlagos munkaidő változatlan marad. A leghatékonyabb rövid és középtávú válasz a munkanélküliség emelkedésére, ha csökkentjük a munkaidőt, és megosztjuk a munkát ─ és még így is belül maradunk a termelékenység növelésére épülő modellen.
Pedig ideje lenne a keynesi jóléti állam, vagy másik néven a fordizmus (az amerikai iparmágnás nevével jelzett munkaszervezési modell) régi algoritmusa helyett – ami a „termelékenység növekedés felosztására” épült – a minőség és a fenntarthatóság növelését helyezni a középpontba. A termelési és fogyasztási rendszert az emberek, a társadalmi és emberi kapcsolatok, a tárgyak, a bioszféra ─ azaz a „törődés”, a „gondoskodás” ─ minőségének alakulására kellene felépíteni. Ez egy egészen más gazdaságossági logikát kíván meg. Az emberi tevékenységek és a politika középpontjába a közösségi javak sokasága és a környezet minősége kell hogy kerüljön. Takarékoskodjunk a mennyiséggel, és termeljünk minőséget!
Ez az egyenlőtlenségek elleni harcot is jelenti. Fontos, hogy az új fogyasztási mód mindenki számára hozzáférhető legyen, és hogy széles néprétegek ne büntető ökológiaként éljék meg az átmenetet.
S akkor megállapíthatnánk, hogy ez az emberbarátnak, vagy természetbarátnak is nevezhető gazdaság, mely a ’high tech’ helyett az innovációs igényben nem kevesebb ’low tech’ alkalmazását részesítené előnyben, jóval több értelmes munkaalkalmat kínál, mint a jelenlegi produktivista gazdaság. A tiszta, a ’zöld’ és egészséges termékek előállításához jóval több emberi munkára van szükség, mégpedig gazdasági növekedés nélkül. Ezek a munkaalkalmak értelmes és jó munkát igényelnek, tehát humánusabbak. A bio mezőgazdaságnak például 30-40 százalékkal több munkaerőre van szüksége ugyanannyi élelmiszer előállításához, mint az ipari-kémiai mezőgazdaságnak.
Irreális lenne egy ilyen gazdaság víziója? Nem, minthogy ezek a megoldások többé-kevésbé már a világon mindenütt léteznek és működnek, sőt még terjednek is, a régi modellhez ragaszkodó hatalmi elit és ministránsaik sortüzei ellenére. Erre számos meggyőző példát találhatunk Indiában, Latin Amerikában, az Egyesült Államokban és Európában is. Különböző frissen megjelent tanulmányok (11) beszámolnak ezekről, például a Baszkföldi Alternatíva Hálózat, s annak alapító egyesülete, a Bizi! (magyarul Éljen!) helyi kísérleteiről. Ezek a példák is alátámasztják: az állampolgárokon múlik, hogy fellázadnak-e az eddigi gyakorlat ellen, s hogy általánossá teszik-e az új gazdaságossági logikát. Terjed már az új modell, amelyben az emberek túllépnek a gazdaságnövekedés – fogyasztás – túlmunka hármas szentségén. Helyette az együttműködés/minőségi élet – anyagtakarékosság – tisztességes foglalkoztatás háromszögére esküsznek, és ennek jegyében dolgoznak.