Gazdaságnövekedés, vagy klímaváltozás ─ választani kell!

Kategória: 2015. november
Írta: Jean Gadrey
Találatok: 4670

bizi2A párizsi klímakonferencia tárgyalásain gondosan a szőnyeg alá fogják seperni azt az alapvető problémát, hogy a Föld felmelegedésének megakadályozása és a végeláthatatlan gazdasági növekedés összeegyeztethetetlen. Ha visszatérne a gazdaságnövekedés a fejlett országokban – amire semmi jel sem utal jelenleg – akkor valóban lehetetlenné válna a klíma-célok elérése. Ideje lenne, hogy végre feltárjuk az emberi fejlődés másféle útjait.

A „növekedési ráta csökkenése[1]” a gazdaságban tendenciaként írható le, amely több évtizede tart a fejlett országokban, és újabban a fejlődő országokban is. A jelenség okainak megfogalmazásakor többféle magyarázattal találkozhatunk. Még a média-közgazdászok is kezdenek lassan egy gazdaságnövekedés nélküli világot elképzelni, legalább is a fejlettnek mondott országokban. Így például az amerikai Paul Krugman és Larry Summers, akik szerint „reális esélye van egy évszázados stagnálás lehetőségének[2]”. Franciaországban Thomas Piketty figyelmeztet bennünket: „Józan dolog-e a gazdaságnövekedés visszatérésére számítani és azt remélni, hogy akkor majd minden gondunk rendeződik? Miközben jól ismert, hogy a növekedés nem nyújt megoldást azokra a kihívásokra, amelyekkel a gazdag országoknak szembe kell nézniük[3]”. Daniel Cohen pedig arra figyelmeztet: „Tegyük túl magunkat a gazdaságnövekedéstől való függőségünkön[4]”.

 

Ne akarjuk a gazdaságnövekedést

Ezek fontos megállapítások, de néhány fecske még nem csinál nyarat. Egyik se veszi figyelembe az érvelésnek azt a lényegi elemét, hogy a növekedés természeti erőforrásai már elkezdtek kimerülni. Erről adott[5] szigorúan pontos látleletet Mathieu Auzanneau, az olajcsúcs specialistája, és Philippe Bihouix, a fosszilis energiaforrások és ásványi kincsek szakértője.

A gazdasági növekedés kultusza a politikai vezetők gondolkodásába teljes mértékben beágyazódott. Még a klímaváltozás elleni küzdelem hevében is arra figyelmeztetnek, hogy a növekedés követelménye megkerülhetetlen. François Hollande, jelenlegi francia államfő, 2015. augusztusában a következőket mondta Sassenage-i beszédében: „Franciaország rendezi a Nemzetközi Klímakonferenciát, ezért példamutatón kell viselkednie. Ugyanakkor felhívjuk a figyelmet, hogy az energetikai átállás, vagyis a további felmelegedés megakadályozása egyben a gazdaságnövekedés kérdését is felveti. Mi támogatni és élénkíteni akarjuk a gazdaságot.” Hollande a következő két percben még tizennégyszer emlegette a „gazdaságnövekedés” kifejezést ilyen formán: „Célom a munkanélküliség csökkentése és az adócsökkentés, melyet együttesen alkalmazva sikeresen elérhetjük a gazdaságnövekedés beindulását. Ha ugyanis nő a fogyasztás, akkor több a bizalom, és nagyobb lesz a gazdasági növekedés... A gazdasági növekedés teszi lehetővé, hogy csökkentsük az adókat, az adócsökkentés pedig beindítja a gazdasági növekedést.”[6]

Hogyan állíthatjuk, hogy példamutatóan viselkedünk a klímaváltozás elleni küzdelemben, amikor mindent a gazdaságnövekedéshez kötünk? Ez az ellentmondás nem zavarja azokat a politikai vezetőket, akik a „zöld növekedés” nevű új vallás elvakult hívei? George W Bush volt amerikai elnök a következőképpen összegezte környezetvédelmi hitvallását: „A gazdasági növekedés nem okoz problémát, épp fordítva, a növekedés megoldást nyújt a problémákra.”[7]

Egyesek azt állítják, hogy a „zöld növekedés” serkenti a gazdaságot, sőt később megkönnyíti az átmenetet az új növekedési időszakra. Ám a klímaváltozás és az egyéb ökológiai krízisek jelenségei egyértelműen arra utalnak, hogy a megújuló energiákba, az épületek hőszigetelésébe, az energetikai racionalizálásba, valamint az agrár ökológiába és az energiatakarékos közlekedésbe kellene masszívan beruházni ─ vagyis megszervezni ezek fejlesztését. A hangsúlyt specifikus területekre kellene helyezni, s közben válaszolni néhány kényelmetlen kérdésre. Például: milyen tevékenységeket kellene visszafogni, és milyen árufélék termelését kellene csökkenteni? Mi az, ami a klímára, a biodiverzitásra, és az emberi egészségre a legnegatívabb hatást gyakorolja? Milyen arányban kellene a fosszilis energiahordozókat a földben hagyni, hogy limitáljuk a felmelegedést? Ha marad az eddigi 60-80 százalék közötti arány, mi lehet a következménye a világ gazdasági növekedésére? (E növekedést köztudottan épp ezek az energiahordozók táplálják.) A gazdasági növekedés, még ha gyenge is, ellentmondások sorát veti fel, például: összeegyeztethető-e az üvegház hatású gázok kibocsátási rátájának ma megkövetelt csökkentése a légtérbeli koncentráció kritikus küszöbértékeivel?

 

Egy más gazdaságossági logika

Michel Husson[8] kidolgozott egy viszonylag egyszerű előrejelzést a világtermelés GDP - mutatójára, illetve az egy főre jutó GDP alakulására 2050-ig. A makrogazdasági modellezéssel foglalkozó közgazdász a Kormányközi Klímaváltozási Szakértők Csoportjának (IPCC[9]) hipotéziseit is figyelembe véve megvizsgálta, hogy mi történik, ha a világtermelés növekedésével együtt járó széndioxid (CO2) kibocsátás aránya csökken[10] ─ a szakértői csoport feltételezései szerinti ritmusban. Husson arra a végkövetkeztetése jutott, hogy megfelelő eredményt csak drasztikus GDP és CO2 csökkenéssel lehet elérni. „Az IPPC által kidolgozott alsó határérték, miszerint is 2010 és 2050 között legalábbis a felére kell csökkenteni a CO2 kibocsátást, csak több, nagyon optimista hipotézis egybeesése mellett valósulhat meg” ─ állította. „Először is arra lenne szükség, hogy a növekedéssel együtt járó CO2 kibocsátás csökkenése évi 3 százalék legyen, ami épp kétszer gyorsabb, mint az utóbbi húsz év átlagos csökkenése. Mind emellett szükség lenne az egy főre jutó GDP növekedés évi 0,6 százalék körüli leszorítására. A IPCC szakértők legambiciózusabb célja – a CO2 gázkibocsátás 85 százalékos csökkentése 2050-ig – pedig teljességgel elérhetetlennek tűnik.”

Ha ez a realitás, akkor inkább mondjuk ki, hogy a “zöld növekedés” csak egy mítosz. A végtelen gazdasági növekedés nem összeegyeztethető az anyagi erőforrások (fosszilis tüzelőanyagok, ásványok, termőföld, erdők, ivóvíz stb.) végességével. Mondjuk ki, hogy gazdaságnövekedéssel nem tudjuk korlátok közt tartani a klímaváltozást, az óceánok és a biodiverzitás pusztulását. No de hogyan szabaduljunk meg a gazdasági növekedésbe vetett hittől? Milyen lenne egy a nem-növekedésre épülő világ? El kell fogadni az ökológia nevében, a társadalmi jólét visszafejlődését?

A gazdasági növekedés hitbuzgó (vagy inkább bigott) hívei csak a múlt mintájára képesek elképzelni a jövőt. Meg se fordul a fejükben, hogy másként is lehet termelni, mint a megszokott módon. Pedig a termelésnek és fogyasztásnak ez a szintje csak erős reklámtámogatással, a gyors elavulás betervezésével, és természetesen komoly fogyasztási hitelekkel tartható fenn. A növekedés buzgó hívei csak szajkózzák: erős és tartós gazdasági növekedés nélkül nincs munkahelyteremtés, növekedés nélkül pedig nem csökkenhet a munkanélküliség. Meggyőződésük, hogy a vállalatok közötti verseny gerjeszti a növekedést, majd ez eredményezi a munkahelyteremtést. Ez a liberális ideológia csüggesztően primitív, mégis ma elsősorban ez határozza meg a politikai döntéseket.

 

Mennyiség helyett minőséget

A neoliberális kapitalizmus meghatározó szereplői hasznosnak tartják, sőt óhajtják a munkanélküliséget, hiszen ez egy erős fegyelmező eszköz, mely korlátozza a bérköveteléseket. A foglalkoztatás bizonytalansága, illetve az állandó nyomás a munkaintenzitás növelésére, mind-mind a nyereség növelését segíti elő. A növekedésmániás liberálisok ósdi receptjeinek bírálata mellett meg kell győzni a lakosságot, hogy a jólét növelhető egy védett ökológiai környezetben is. Sőt, ez utóbbi hatékonyabban győzi le a munkanélküliséget, mint bármi más.

A munkahelyteremtést és a gazdaságnövekedést kizárólag a mostani, liberális gazdasági modell köti össze. Ebben a modellben tovább nő a termelékenység, a foglalkoztatás pedig csökken, persze csak akkor, ha közben az átlagos munkaidő változatlan marad. A leghatékonyabb rövid és középtávú válasz a munkanélküliség emelkedésére, ha csökkentjük a munkaidőt, és megosztjuk a munkát ─ és még így is belül maradunk a termelékenység növelésére épülő modellen.

Pedig ideje lenne a keynesi jóléti állam, vagy másik néven a fordizmus (az amerikai iparmágnás nevével jelzett munkaszervezési modell) régi algoritmusa helyett – ami a „termelékenység növekedés felosztására” épült – a minőség és a fenntarthatóság növelését helyezni a középpontba. A termelési és fogyasztási rendszert az emberek, a társadalmi és emberi kapcsolatok, a tárgyak, a bioszféra ─ azaz a „törődés”, a „gondoskodás” ─ minőségének alakulására kellene felépíteni. Ez egy egészen más gazdaságossági logikát kíván meg. Az emberi tevékenységek és a politika középpontjába a közösségi javak sokasága és a környezet minősége kell hogy kerüljön. Takarékoskodjunk a mennyiséggel, és termeljünk minőséget!

Ez az egyenlőtlenségek elleni harcot is jelenti. Fontos, hogy az új fogyasztási mód mindenki számára hozzáférhető legyen, és hogy széles néprétegek ne büntető ökológiaként éljék meg az átmenetet.

S akkor megállapíthatnánk, hogy ez az emberbarátnak, vagy természetbarátnak is nevezhető gazdaság, mely a 'high tech' helyett az innovációs igényben nem kevesebb 'low tech' alkalmazását részesítené előnyben, jóval több értelmes munkaalkalmat kínál, mint a jelenlegi produktivista gazdaság. A tiszta, a 'zöld' és egészséges termékek előállításához jóval több emberi munkára van szükség, mégpedig gazdasági növekedés nélkül. Ezek a munkaalkalmak értelmes és jó munkát igényelnek, tehát humánusabbak. A bio mezőgazdaságnak például 30-40 százalékkal több munkaerőre van szüksége ugyanannyi élelmiszer előállításához, mint az ipari-kémiai mezőgazdaságnak.

Irreális lenne egy ilyen gazdaság víziója? Nem, minthogy ezek a megoldások többé-kevésbé már a világon mindenütt léteznek és működnek, sőt még terjednek is, a régi modellhez ragaszkodó hatalmi elit és ministránsaik sortüzei ellenére. Erre számos meggyőző példát találhatunk Indiában, Latin Amerikában, az Egyesült Államokban és Európában is. Különböző frissen megjelent tanulmányok [11] beszámolnak ezekről, például a Baszkföldi Alternatíva Hálózat, s annak alapító egyesülete, a Bizi! (magyarul Éljen!) helyi kísérleteiről. Ezek a példák is alátámasztják: az állampolgárokon múlik, hogy fellázadnak-e az eddigi gyakorlat ellen, s hogy általánossá teszik-e az új gazdaságossági logikát. Terjed már az új modell, amelyben az emberek túllépnek a gazdaságnövekedés – fogyasztás – túlmunka hármas szentségén. Helyette az együttműködés/minőségi élet – anyagtakarékosság – tisztességes foglalkoztatás háromszögére esküsznek, és ennek jegyében dolgoznak.


Fordította: Kristóf István

 


[1]  Lásd négy 2009-es jegyzetét a szerző blogján, http://alternatives-economiques.fr/blogs/gadrey

[2]  Paul Krugman: Secular stagnation, coalmines, bubbles, and Larry Summers, The Conscience of a Liberal, 2013. november 16. http://krugman.blogs.nytimes.com

[3]  Thomas Piketty: La croissance peut-elle nous sauver? [Megmenthet-e minket a növekedés? ], a Libération -ban, Párizs, 2013. szeptember 23-án

[4]  a Le Monde- ban, 2014. január 6-án

[5]  Mathieu Auzanneau: Or noir. La grande histoire du pétrole [Fekete arany. Az olaj története], a La Découverte sorozata : « Cahiers libres », Párizs, 2015 ; Philippe Bihouix: L’Age des low tech. Vers une civilisation techniquement soutenable [A low tech kprszaka. Egy technikailag fenntartható civilizáció felé], a Seuil, sorozata : « Anthropocène », Párizs, 2014.

[6]  A Sassenage-i, 2015. augusztus 21-i beszéd, www.elysee.fr

[7]  A Nemzeti Óceániai és Légköri Igazgatóság előtti 2002 február 14-i beszéd

[8]  Lásd Michel Husson: Un abaque climatique [Egy klíma abakusz], 2015. augusztusi, 89-es jegyzetét (PDF file) http://hussonet.free.fr

[9] Intergovernmental Panel on Climate Change IPCC vagy franciául GIEC, Groupe d'experts intergouvernemental sur l'évolution du climat

[10]  A fogalom a GDP egységenkénti CO2 kibocsátást jelöli.

[11]  Lásd nevezetesen Bénédicte Manier: Un million de révolutions tranquilles (Egymillió nyugodt forradalom), Les Liens qui libèrent kiadó, Párizs, 2012 ; Marie-Monique Robin: Sacrée croissance !, (A szent gazdasági növekedés!) La Découverte kiadó, « Cahiers libres » sorozat, 2014 ; Collectif des associations citoyennes (CAC) : L’Ecologie au quotidien, (A hétköznapi ökológia) www.associations-citoyennes.net

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések