Egy eleve elveszített háború

Kategória: 2015. december
Írta: SERGE HALIMI
Találatok: 4903

1280px Sgraffite marchand d Armes„Nem vagyok mindig, minden háború ellen. De ellenzem az „ostoba” háborút, a nem végiggondolt háborút, azt a háborút, amit nem az észérvek alapján, hanem haragból indítanak.” Így beszélt 2002. október 2-án egy akkor még ismeretlen Illinois-i képviselő, egy bizonyos Barack Obama. Az Egyesült Államokban viszont, a 2001. szeptember 11-i merényleteket követő harag nem múlt el, és George W. Bush úgy döntött, hogy ezt a haragot nem Szaúd-Arábia ellen – ahonnan az Al-Kaida kommandó legtöbb tagja származott – hanem Irak ellen fordítja, amelyet fél évvel később megtámadott. A média akarta a háborút, a demokrata szenátorok többsége, köztük Hillary Clinton, felcsatlakoztak. Irak lerohanása teremtette meg azt a káoszt, amely inkubátorként működött, és létrehozta az Iszlám Államot.

A november 13-i párizsi öldöklések elősegítik az Iszlám Állam két legfontosabb céljának elérését. Az első, hogy létrejöjjön a „hitehagyottak”, a „gyaurok”, a „renegát síiták” koalíciója, amellyel összeütközhetnének előbb Irakban és Szíriában, majd később Líbiában. A második céljuk elérni, hogy a Nyugatiak többsége muzulmán honfitársaikat „ötödik hadosztályként”, sötétben megbújó, a gyilkosok oldalán álló „belső ellenségnek” higgye.

Háború és félelem: még egy apokaliptikus célnak is van racionális része. A dzsihadisták úgy számoltak, hogy a „keresztesek” és a „bálványimádók” bombázhatják a szíriai városokat, bekeríthetik az iraki vidéket, de sosem lesznek képesek tartósan elfoglalni az arab földet. Az Iszlám Állam ezen kívül arra is számít, hogy az európai támadások kiélezik a nyugaton élő muzulmánok elleni bizalmatlanságot és általánossá teszik a rendőri fellépést ellenük. Ennek következtében nőnek majd az ellenérzések és egyesek készek lesznek csatlakozni a Kalifátushoz. Biztosan tudják, hogy csak nagyon kicsi kisebbséget képviselnek, de hiszen a dzsihádizmus szalafista janicsárjai nem akarnak választásokat nyerni! Ráadásul, az az igazság, hogy ha egy erősen muzulmánellenes párt nyerné meg a választásokat Franciaországban, ez kifejezetten segítené a terveiket.

 

Párizs az Iszlám Állam csapdájában?

„Franciaország háborúban áll” jelentette be szinte azonnal François Hollande elnök, november 16-án a Kongresszusra összegyűlt parlamenti képviselőknek. Az Elysée palota lakója már hosszú ideje harcba akar indulni a szír fronton, sőt megpróbálja ebbe bevonni az Amerikai Egyesült Államokat is. De az egyik hihetetlenül bizarr jelensége ennek az ügynek, hogy Hollande elnök jelenleg az Iszlám Állam ellen akar háborúba vonulni Szíriában, miközben alig két évvel ezelőtt, ugyanezzel a megszállott harciassággal, arról akarta meggyőzni Washingtont, hogy „meg kell büntetni” Bassár el-Aszad rendszerét.

Obama vajon képes lesz-e hosszú ideig ellenállni az „ostoba” háborúnak, amibe Párizs be akarja vonni? A nyomás annál is inkább erős, mivel az Iszlám Állam célja ebben épp megegyezik Párizs elképzeléseivel… Mint azt Pierre-Jean Luizard kutató elmagyarázta néhány hónapja, az első fázisban minden úgy történt, „mintha az Iszlám Állam szorgosan összeszedte volna mindazt, ami sérti a nyugati közvéleményt: a kisebbségek, közte a nők jogainak durva megsértése – például a kényszerházasságok propagálásával – a homoszexuálisok kivégzése, a rabszolgaság visszaállítása, és persze a lefejezések és a tömeges kivégzések nyílt bemutatása[1] ”. Amikor ez a hátborzongató sorozat már nem hatott eléggé, vagy legalábbis kezdtek elcsitulni a felháborodás hullámai, akkor az Iszlám állam úgy döntött, hogy elvágja a nyakát egy amerikai túsznak, vigyázva hogy a felvételt minél szélesebb körben terjessze, majd megszervezett több párizsi gyilkos lövöldözést. A „keresztesek” válasza nem maradhatott volna el.

És való igaz, hogy egy államfő szinte kénytelen válaszolni az ilyen látványos akciókra. A politikai nyomás szinte felszólítja, hogy azonnal jelentsen be valamit, legyen az bármi. Például egy hangár vagy egy lőszerraktár megsemmisítését, vagy egy város bombázását. Legyen határozott. Ígérje meg új és szigorú törvények bevezetését, ágáljon a „müncheni” megalkuvók ellen. Harcias kijelentésekkel megtűzdelve beszéljen „vérről” és arról hogy „könyörtelenek” leszünk. Arassa le a lelkes tapsokat, majd népszerűségének 10 pontos növekedését. Mindez végül is gyakran elég rossz logikának tűnik, de sajnos csak utólag, több hónap elteltével. És a ráígérés csapdája egyre ellenállhatatlanabb, különösen jelenleg, az azonnali, felajzott és túlzó információ áradat korában, amikor úgy látszik, hogy semmilyen tett, vagy bejelentés sem maradhat azonnali válasz nélkül.

 

Az USA-analógia

1991-ben, az Öböl háború idején, az amerikai héják szemére vetették George H. Bush elnöknek, hogy nem parancsolta meg a csapatainak, amelyek éppen felszabadították Kuvaitot, hogy azonnal menjenek el Bagdadig. Négy évvel később, Colin Powell tábornok, az amerikai haderő akkori vezetője, ezt a relatív visszafogottságot így magyarázta: „Geopolitikai szempontból, a koalíció, és különösen az arab államok, nem akarták lerohanni és darabokra szedni Irakot. (…) Egy szunnita, siíta és kurd politikai részekre szétszakított Irak nem segítette volna elő azt a stabil Közép-Keletet, amit meg akarunk teremteni. Hogy elkerüljük ezt a helyzetet, csak az maradt volna, hogy az USA megszáll egy 20 milliós országot. (…) Ráadásul naivitás lett volna azt remélni, hogy Szaddám bukása után egy iraki Thomas Jefferson fog a helyébe lépni. Nagy valószínűséggel más néven, de egy Szaddamhoz nagyon hasonló vezetőt kaptunk volna[2].” 2003-ban George W. Bush „bevégezte” apja katonai tevékenységét. A neokonzervatívak egy új Churchillt, a demokráciát és a bátorságot éltették. Powell tábornok valószínűleg elfelejtette újra elolvasni korábbi állásfoglalását, mert ezúttal egy olyan elnököt szolgált külügyminiszterként, aki beteljesítette a félelmeit.

Gyakran a szemére hányták George W. Bush-nak a „terror ellenes háborúhoz való gyerekes és gyilkos” hozzáállását. Úgy tűnik Párizsban követőkre talált. „Térjünk vissza az egyszerű dolgokhoz – mondja Laurent Fabius, francia külügyminiszter, azzal a tanító bácsis fellépéssel, aki olyan kisiskolások okítására specializálódott, amilyenek mi vagyunk. Az Iszlám Állam hívei szörnyetegek, de 30 000-en vannak. Ha a világ összes állama összefogna, és úgy se lennénk képesek elsöpörni a föld színéről 30 000 személyt, akik szörnyetegek, akkor tényleg nem érthető, hogy mi is történik[3].” Na próbáljuk megmagyarázni neki!

Először is vegyük elő a hal-a-vízben metaforát: a „30 000 szörnyeteget” sokan támogatják Irak és Szíria szunnita régióiban. Azoknak a hadseregeknek, amelyek ellen harcolnak, gyakran rossz hírük van, úgy tekintenek rájuk, mint a síita diktatúrák eszközeire, amelyek sok gyilkosságot követtek el. Ezért történhetett meg, hogy az Iszlám Állam több várost harc nélkül tudott elfoglalni, amikor a katonák, akiknek meg kellett volna védeniük, levették az egyenruhájukat, eldobálták a fegyvereiket majd elmenekültek. Az USA megpróbált kiképezni és felfegyverezni több mint 4 000 „mérsékelt” szíriai ellenállót, de maguk az amerikaiak ismerték be, hogy ebből csak „négy vagy 5 fő” harcol a terepen. Ez így, egy fő kiképzésére több millió dolláros költséget jelent… Moszulban, az iraki hadsereg 30 000 katonáját győzte le az Iszlám Állam 1 000 harcosa, akik ez alkalommal több mint 2 000 páncélozott járművet és a város bankjaiból több százmillió dollár készpénzt is zsákmányoltak. Ehhez hasonlóan, Ramadiban, a dzsihadisták, a náluk huszonötször nagyobb iraki hadsereget győzték le. A szír katonák fáradtak a négy éve tartó háború miatt. A kurdok pedig nem akarnak meghalni olyan területekért, amelyeket nem maguknak követelnek. „Az az igazság – mondja Pierre-Jean Luizard, hogy az Iszlám Állam csak az ellenségei gyengesége miatt erős, és az összeomlás szélén álló intézmények romjain éri el a sikereit[4].”

 

A líbiai főpróba – a bukást nem fogja sikeres előadás követni

Hasonló a helyzet Líbiában. Franciaország, az érzelmek hatása alatt és az szuper ütős Nicolas Sarkozy - Bernard-Henri Lévy tandem vezetésével, erőteljesen beavatkozott Moammer Kadhafi megbuktatásába. Azt képzelte, hogy ott is elég, ha meglincselik a diktátort, hogy halálából egy nyugati mintájú demokrácia virágozzon ki. Az eredmény: az állam darabokban, az Iszlám Állam az országban több várost is ellenőrzése alá vont, és onnét merényleteket irányít a szomszédos Tunézia ellen. Annyira, hogy a francia védelmi miniszternek el kellett ismernie: „Nagyon aggódom Líbia miatt. Az Iszlám Állam kihasználta a líbiaiak egymás közti harcait és így sikerült megtelepedniük.” Azért, mondja spekulálva, ha sikerülne összevonnunk Tobruk és Tripoli harci erejét, akkor az Iszlám Állam nem létezik többé[5].”…

A probléma állítólag már három évvel ezelőtt megoldódott, amikor Bernard-Henri Lévy nyilvánosan elmagyarázta: „Líbia, annak ellenére, amit a baljósok huhognak, nem szakadt szét három egységre. (…) A törzsi törvények nem győzték le a nemzeti egység érzését. (…) A jelenlegi helyzet a következő: Líbiában, összehasonlítva Tunéziával vagy Egyiptommal, az „arab tavasz” megmozdulás sikeres volt, azok, akik segítették büszkék lehetnek magukra és arra, amit tettek[6].” Teljesen jogos a büszkeség: Bernard Guettán kívül, aki minden reggel a France Inter hullámain közvetíti a Külügyminisztérium álláspontját[7], senki mást sem ismerek, aki olyan könnyedséggel fabulál mint ő.

A francia elnök ma már tiszta szívből egy „nagy és egységes koalíciót” szeretne összehozni az Iszlám Állam ellen. Ebben szükségszerűen részt venne a szír elnök is. Aszad pedig már válaszolt is: „Önök, nem lesznek képesek úgy harcolni az Iszlám Állam ellen, hogy közben továbbra is szövetségesei maradnak Katárnak és Szaúd-Arábiának, akik felfegyverzik a terroristákat[8].” A maga részéről az orosz elnök úgy ítéli meg, hogy Törökország, amely egy másik vélelmezett tagja az anti-dzsihadista koalíciónak, „tőrt döfött az országa hátába” amikor november 24-én lelőtte az egyik katonai repülőgépét.

Összesítve: ha a Párizs által összebarkácsolni kívánt tarkabarka koalíció sikeresen megnyerné a háborút, rögtön – és még kockázatosabb körülmények között, mint Afganisztánban, Irakban vagy Líbiában – a következő kérdés merülne fel: mi legyen „már másnap”? Az USA-ban a neokonzervatívak már elfelejtették (mint ahogy az Elysée palotában is?) ezeket a kudarcokat. Annyira, hogy követelik az Iszlám Állam által jelenleg megszállt területekre 50 000 amerikai katona kiküldését[9].

 

A szükségállapotot majdnem egyhangúan szavazták meg

A Foreign Affairs szaklap legutóbbi számában, a Közel-Kelet két egyetemi szakembere, Steven Jones és Jonathan Stevenson leltárba vették azokat a feltételeket, amelyek lehetővé tennék a nyugati hatalmaknak, hogy tartós katonai sikert érjenek el a jelenleg az Iszlám Állam által ellenőrzött területeken: az amerikai közvélemény támogatása; meglehetősen sok, az újjáépítéshez szükséges szakember kiküldése; a helyi társadalmak ismerete; kliensek és szövetségesek megléte az iraki és a szíriai területen. Majd erre az összegzésre jutottak: „Ha mindezek ismerős feltételeknek látszanak, az épp azért van, mert ez egy olyan lista, amelyet Washington nem volt képes összeállítani a két legutóbbi közép-keleti beavatkozásakor, vagyis 2003-ban Irak lerohanásakor és 2011-ben a Líbia elleni légicsapásokkor. Egyszerűen szólva, az USA valószínűleg elveszítené ezt a háborút ugyanazon okokból, amiért elveszítette a két előző háborút is[10].”

Franciaország, erősen elkötelezett jelenleg Afrikában, de semmi sem jelöli ki egy győztes hadviselésre a Közel-Keleten. Hogy az Iszlám Állam szeretné belerángatni ebbe a csapdába, nem kötelezi Hollande urat arra, hogy rohanvást belevesse magát, és hogy nálánál jóval óvatosabb államokat próbáljon egy koalícióra rábeszélni. A terrorizmus civileket öl meg; a háború is! A nyugat gyakrabban bombázhatná Irakot és Szíriát, de ez ugyanannyi elszánt dzsahadistát hozna létre, mint ahányat elpusztítana, és biztosan nem állítaná helyre sem ezeknek az államoknak az egységét, sem a kormányaik legitimitását a lakosság szemében. A helyzet tartós javulása a régió lakosságától függ, nem a volt gyarmati hatalmaktól vagy az USA-tól, amelyeket eleve hiteltelenít Izrael legrosszabb politikájának támogatása és különböző katonai kalandjaik katasztrofális mérlege. Gyászos még a saját szempontjukból is: Irak lerohanása 2003-ban, miután nyolc évig támogatták Szaddám Huszeint az Irán ellenes háborúban (több mint egy millió halott), mára átalakította Irakot Teherán szövetségesévé.

Végül pedig azok az államok, amelyek az Öböl országok olaj-diktatúráinak fegyvereket adnak el, azok, akik végig támogatták a szalafista dzsihádot, nem hitelesek sem akkor, amikor a békéről szónokolnak, sem akkor, amikor meg akarják tanítani az araboknak a plurális demokrácia erényeit.

„Amikor a terrorista csoportocskáknak stabil államokban, stabil rendszerekben, a lakosság akár csak egy kis részének valós támogatása nélkül kell működniük – mint azt Eric Hobsbawm történész megjegyezte 2007-ben –, rendőri, és nem katonai problémát jelentenek. (…) Érthető hogy az ilyen mozgalmak erős aggodalmat váltanak ki a lakosságból, főleg a nyugati nagyvárosokban, különösen akkor, amikor a kormányok és a média közös erővel azon vannak, hogy a félelem légkörét alakítsák ki[11].”

Ez a szorongásos közhangulat és az ismétlődő felszólalás a „naivitás” ellen teszi lehetővé, hogy ne halljuk meg azoknak a hangját, akik tiltakoznak a felesleges, és a polgári szabadságjogokra veszélyes elnyomó intézkedések ellen. Az idegengyűlölő felhangokat hordozó intézkedések, mint például a Nemzeti Front követelésének megfelelő intézkedés, amely szerint meg lehet fosztani az állampolgárságától egyes kettős állampolgárokat, növeli az előbbiek hatását. Így a szükségállapotot majdnem egyhangúan szavazták meg a megijedt parlamenti képviselők, és ráadásul a miniszterelnök azt is megígértette velük, hogy nem fordulnak az Alkotmányügyi Tanácshoz, a jogilag gyenge lábakon álló intézkedéscsomag miatt.

2002-ben Obama így szólt elődjéhez, akinek örökségébe lépett: „Harcolni akar Bush elnök? Akkor harcoljunk azért, hogy országunk fegyverkereskedői hagyjanak fel azzal a megszámlálhatatlan sok háborúval, amelyeknek szerte a világban szállítanak. Harcoljunk azért, hogy az állítólagos szövetségeseink a Közel-Keleten ne nyomják el többé a népüket, az ellenzéküket és hogy ne tolerálják tovább a korrupciót, az egyenlőtlenségeket, melyek következtében a fiatalok oktatás nélkül, jövő nélkül, és reményvesztetten nőnek fel, és így könnyű áldozatai a terrorista csoportoknak”. Barack Obama nem követte ezeket az általa megfogalmazott tanácsokat. Más kormányfők sem. Nagy kár. Az Iszlám Állam támadásai és Franciaország katasztrofális külpolitikája egy újabb „háborúhoz” vezettek el. De csak katonai háborúhoz, így előre biztosak lehetünk benne, hogy egy vesztes háborúhoz.

 

Fordította: Morva Judit

 


[1] Pierre-Jean Luizard: Le Piège Daech. L’Etat islamique ou le retour de l’histoire [Az Iszlám Állam csapdája. Az Iszlám Állam avagya történelem visszatér], La Découverte, Párizs, 2015.

[2] Colin Powell: A Soldier’s Way. An Autobiography [Egy katona élete. Önéletrajz], Hutchinson, London, 1995.

[3] France Inter, 2015. november 19.

[4] Pierre-Jean Luizard: idézett mű/ op. cit.

[5] Europe 1, 2014. november 22.

[6] Le Point, 2012. december 6. A Le Point 2015. november 16-i számában, Bernard-Henri Lévy háborús tanácsot adott…. Szíriának: Guerre, mode d’emploi [Háború. Használati utasítás]

[7]Le président français ne s’est rapproché de la Russie qu’après qu’elle a revu sa politique syrienne du tout au tout [A francia elnök csak azután közeledett Oroszországhoz, amikor az alapvetően felülvizsgálta szíriai politikáját], állította Bernard Guetta 2015. november 19-én. Lásd még Pierre Rimbert: Le théorème de Guetta [Guetta tételek], Le Monde diplomatique, 2008. november

[8] Valeurs actuelles, Párizs, 2015. november 19.

[9] Cf. Robert Kagan: The crisis of world order [Válságban a világrend], The Wall Street Journal, New York, 2015. november 21.

[10] Steven Simon és Jonathan Stevenson: Why Washington’s Middle East pullback makes sense [Miért érthető Washington visszavonulása a Közel-Keletről], Foreign Affairs, New York, 2015. november-december.

[11] Eric Hobsbawm: L’Empire, la Démocratie, le Terrorisme, André Versaille - Le Monde diplomatique, Bruxelles-Paris, 2009.

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések