A New York Life nevű amerikai biztosító társaság 1903-ban publikált fényképén egy fehér blúzt viselő hölgy volt látható, aki kartotékokat helyez nehéz fémdobozokba, miközben sötét öltönyös férfiak ültek az asztaloknál aktakötegeket tanulmányozva. Ez a kép nem csak a nemenkénti munkamegosztást illusztrálta, hanem a biztosítási iparág egy olyan oldalát is, amelyről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, nevezetesen azt, hogy a biztosító társaságok ügyfeleik nagyon sok személyes adatával rendelkeznek. Ez olyan mennyiségű és értéket képviselő adatmennyiséget jelent, amely talán még értékesebb és kívánatosabb, mint pénzügyi vagyonuk.
A közelmúltban, amikor hackereknek sikerült ellopniuk sokunk adatait, ébredtünk rá arra, milyen kiszolgáltatottak is vagyunk (1) . Pedig nem ez volt az első eset, hogy a biztosítócégek beletenyerelnek ügyfeleik magánéletébe. Ezeknek az eseteknek a felgöngyölítése szépen megmutatja, hogyan alakult ki az a ma már önálló gazdasági ágazat, amelyet “Big Data”-nak nevezünk és az óriás adatbázisok adatainak gazdasági felhasználását jelenti.
Az abszolút személyre szabott életbiztosítás
New York Life beosztott alkalmazottai által készített kartotékok és adatlapok alkották a nagy tárgymutatót, a személyes adatbázist, amelyben összekötötték a részletes orvosi vizsgálati adatokat, az adott személy bankszámlájával, pénzügyeivel és mindenféle más adataival. Ezen adatokat vagy az ügyfél maga adta meg, vagy a biztosítási ügynök szerzett meg – az ügyfelek tudtán kívül – hitelvizsgáló illetve nyomozó szolgáltatoktól. A legnagyobb biztosítócégek pedig létrehozták a titokzatos Orvosi Információs Irodát (MIB). A MIB létrehozásáról vezető amerikai biztosítótársaságok döntöttek, hogy megosszák egymás között minden “káreset”, főleg az egészséget érintő információit, illetve az ügyfelek kockázatot hordozó adatait: így a családi előzményeket, például volt-e tuberkulózis a családban, az egészségtelen lakáskörülményeket, a túlsúlyt, vagy más kockázatot jelentő jellemzőt.
Ezeket a bizalmas információkat olyan kartotékos dobozokban szállították városról városra, szerte az egész országban, amelyeket eredetileg a könyvtárakban használtak. A MIB kartotékok adatait a biztosítási ügynökök féltékenyen felügyelték, és elvileg csak a vállalat orvos igazgatójának volt hozzáférése. Néhány cég trezorban őrizte ezeket. Amennyiben egy orvos igazgató megbeszélte akár csak saját munkatársaival ezeket az információkat, akkor ezzel egy MIB büntetést kockázatott. Nem annyira a magánélet megsértése miatt, hanem inkább azért, mert a vállalat vezetői saját vállalatuk és az egész ágazat érdekeit védték: tartottak attól, hogy kitudódik az adatgyűjtés és az a hatalom, amit a magán személyekről megismert adatok jelentettek. A titoktartást nagyon komolyan vették, ez nagyon fontos üzleti érdek volt.
A kartotékok adatai és az adatgyűjtés eltitkolása azért volt ennyire fontos, mert az életbiztosítás a XIX. század végén tömegessé vált, és az ügyfelek vizsgálatát, kiválogatását és csoportosítását nagyrészt automatizálták, és ennek megfelelően árazták be. A New York Life biztosító társaság volt a legnagyobb újító. Lelkesedtek a kartotékokért és tény, hogy a kettős könyvelés kidolgozása óta és a számítógépes korszak előtt, ez volt a legjelentősebb üzleti technológiai újítás.
Szivünk, míg vágyat érlel, kartoték adat
Az adatok tömeges feldolgozásának kulcsa abban rejlett, hogyan lehet a személyes adatokat számszerűsíthetővé és mérhetővé tenni. Orvosok, és biztosítási matematikusok dolgoztak egy numerikus módszer kialakításán, amely az egyén egészségi állapotát “kockázati tényezővé” alakítja át. Az eredmény egy rémisztő matematika volt, ami egyes veszélyekhez, “kockázati tényezőkhöz” számszerű értékeket rendelt, és ezt tartalmazták a MIB kartotékok. Az egyén sorsát próbálták leírni, hiszen a kialakított pontrendszer arra szolgált, hogy megbecsüljék az egyén várható élettartamát. Így dőlt el, hogy a kérelmező egy szokásos életbiztosítási kötvényt kap-e, egy kevésbé kedvezőt vagy egy nagyon előnyöset. De akár el is veszíthette annak az esélyét, hogy a több mint 10 millió biztosított amerikai polgár közösségébe bekerülhessen.
A válság végül is 1905-ben tört ki, de ennek okai nem a biztosítók által szinte mániákusan felhalmozottadatok voltak, hanem mert az ágazat egészének kirobbanó sikere elkezdte irritálni az elit tagjait. A botrány egy bizonyos James Hazen Hyde, az Equitable Assurance Society of the United States biztosító cég alapítójának fia miatt robbant ki. A papa a vállalatot a semmiből alapította, majd rövidesen negyed milliárd dollár értékű betét állományt halmozott fel (ez ma több százmilliárdos állománynak felelne meg). A dúsgazdag örökös fiú 1905. január 30-án, jelmezbált adott a Sherry’s Hotel-ben, Manhattan egyik palotájában. Még az aranykorszaknak nevezett időszak normái szerint is elképesztő pazarlásról és excentrikus estélyről volt szó. A vendégek XVI. Lajos pazar kosztümjeibe öltöztek, a hotelt pedig francia kertté alakították át. Fűvel borított folyosók, francia szobrok, cserépbe ültetett narancsfák lepték el a szállodát, ahol a francia sztár színésznő Réjane is fellépett. Az elképesztő hivalkodás és pazarlás ürügyén az Equitable Assurance igazgatóinak egy csoportja megvádolta – mint utóbb kiderült alaptalanul – James Hazen Hyde-t, hogy a vállalat pénzét költi, és átvették a vállalat és vagyona fölötti ellenőrzést. A szenzációnak számító történet következményeként New York állam hosszan tartó és megalázó vizsgálatot indított el, ami az Equitable Assurance társaság mellett kiterjedt a másik öt óriás biztosítóra, az úgynevezett “Big Five” csoportra is, amihez a New York Life is tartozott.
A címlapokon hozott botrányok sora fényt derített a pénzügyi machinációkra, hogyan emelték meg a pénzügyi tartalékokat, és növelték ezzel befolyásukat még az ország legnagyobb bankjai és trösztjei fölött is. Felsorolták a hanyag gazdálkodás, a politikai beavatkozás, az egekbe szökő igazgatói fizetések tucatnyi esetét, emellett lelepleztek számtalan bonyolult életbiztosítási modellt, amelyeket láthatóan úgy alakítottak ki, hogy önmagukat gazdagítsák, és mindenki mást összezavarjanak. A közvéleményben az a kép alakult ki a biztosítókról, hogy sokkal inkább a saját javukra, mintsem az amerikai kapitalizmus és demokrácia javára gazdagodnak.
Mindeközben New York város törvényhozása folytatta a kihallgatásokat és a vizsgálódást. Az állami intézkedések természetesen gyakran járnak együtt nem szándékolt következményekkel. Az életbiztosító cégek például úgy reagáltak a néhány évvel korábban bevezetett diszkrimináció-ellenes törvényekre, hogy miközben tiszteletben tartották a törvény betűjét, tettek annak szellemére. A legnagyobb biztosítók közül sokan egyszerűen beszüntették az életbiztosítások értékesítését a feketék számára. Ez a kockázati alapon folytatott diszkrimináció tulajdonképpen kiterjesztette az egész nemzetre azt a „Jim Crow (2) ” mentalitást, ami a déli államokra volt jellemző.
Ez alkalommal azonban, a biztosítók mindent megtesznek, hogy elfelejtessék rossz hírüket, és tudatában vannak, hogy az egész ágazat új hozzáállást kell, hogy meghonosítson. Változtatniuk kell a személyes adatok felhasználási módszerét és az ügyfelekkel való kapcsolatukat. Ez egy alapvető változás kiinduló pontja lesz.
Új szocializmus az USA-ban
A Metropolitan, egyike a “Big Five”-nak, széles körben meghirdette új üzletpolitikáját, miszerint egy olyan biztosító társasággá pozícionálta át magát, amelyik már több annál, hogy csak válogasson a kockázatok között és rásózza a polgárokra a biztosításait. „Új szocializmus” néven a vállalati biztosítások szolgáltatásai közé, kísérletképpen bevettek egy sor olyan intézkedést, melyeknek célja az alkalmazottak és a biztosítottak jóléte, egészségének javítása volt. Gondozási szolgáltatás beindításához ápolókat alkalmaztak, akik a biztosított beteg munkásokat látogatták meg, partnerségre léptek olyan szervezetekkel, mint a “Life Extension Institute”, amely a tehetősebbeknek éves egészségügyi vizsgálatot ajánlott. Ennek mintája az életbiztosításnál ismert vizsgálat volt, de már éves gyakorisággal. A vállalat saját ügynökeinek hadát az egészség evangéliumának terjesztésére képezte át, akik röplapokat osztogatott a biztosítottaknak, kijártak a biztosítottak otthonába és az egészséges életmódról, a betegségek okairól beszéltek az ügyfelekkel.
A reformhozzáállás alapja az akkoriban rendkívül divatos és egyszerű gondolat volt, amit Irving Fisher közgazdász széleskörűen terjesztett, „a halál modern felfogásáról”, miszerint a halál már nem mondható puszta esélynek, vagy az elkerülhetetlen sors és a véletlenek kiszámítható következményének, hanem azt inkább úgy kell felfogni, mint egy változónak, amit befolyásolni lehet.
Irving Fisher arra ösztökélte a biztosító társaságokat, hogy a halálozási kockázat becslése helyett az élet meghosszabbításának eszközeként használják a kialakított technikájukat. Ennek következtében, a kockázat számítás algoritmusai, a megelőző orvosi vizsgálatok elterjedése, az emberi élet dollárban kifejezett értékbecslése, és más egyéb a biztosítási szakma által feltalált módszerek lassacskán alkalmazásra kerültek egy sor a biztosításoktól távol eső ágazatban is. Az egyes ember mennyiségi elemzésének példátlan fellendülése végül is komoly hatással volt és van mai is, nagyon sok emberre.
Átlag amerikai polgárok majdnem napi szinten váltak kockázatelemzés tárgyaivá, és ők szerették ezt. Ráálltak a mérlegre, amely a magasságuk és súlyuk alapján megállapította várható élettartamukat, rendszeresen megjelentek az orvosi szűrővizsgálatokon, amelyek a betegség puszta kockázatából egy új betegségfajtát kreált és főleg nagyon szerették, amikor dollárban fejezték ki a lakosság értékét, hiszen ez igazolta, hogy több állami és magán forrást kellene költeni a közegészségügyi kiadásokra.
Testre tetovált azonosítószámok
A kockázatok felmérése és a valószínűségszámítás befolyásolta az emberek magatartását, politikai nézetét, még azt a módot is, ahogyan önmagukról vélekedtek. Az életbiztosítók által kitalált technikai újítások szolgáltak alapul az 1930-as években bevezetett társadalombiztosítási rendszernek. Egyes amerikaiak annyira örültek új státuszuknak, annak, hogy “nyilvántartott” vagy „számszerűsített” állampolgárokká váltak, hogy az néha úgy is megnyilvánult, hogy a férfiak a TB számukat beletetováltatták a bicepszükbe, a hölgyek a combjukba.
A XIX században kialakított kartotékokon nyugvó rendszerek, amelyek az egyén jövőjét próbálták előre jelezni, végül is nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket és a XX században átalakultak az egész lakosság jövőjét befolyásoló rendszerekké. Az egyéni adatokat egyre gyakrabban a kockázatkezelésre használják, és egyre kevésbé a kockázatok felmérésére. Összességében persze, az átlagember adatait még alaposabban gyűjtik, vizsgálják és elemezik.
Háromezer évvel ezelőtt, a Zsoltárok Könyvének elbeszélője, azt parancsolta a kortársainak, hogy számolják a napokat, mert ezzel meglelik a bölcsességet. A XX. század elején, az átlagember napjait tényleg megszámlálták, de ezt nem ők maguk tették. Az ő életüket, csakúgy, mint a miénket, adatok határozzák meg, az ő helyüket és a mi helyünket már átvették az óriásvállalatok. Ebből a szempontból mai életünk közvetlen folytatása a múlt századnak. Ez is egy elszomorítóan ismerős történet.
