Szaúd-Arábiát gyakran vádolják azzal, hogy ugyanolyan mereven szigorú elveket követ, mint a dzsihadisták és ugyanazon ellenség, a síiták ellen harcol. A királyi család megosztott, sértődötten viselkedik amerikai szövetségesével, miközben szenved az általa kirobbantott olaj-árháború következményei miatt.
„Őszintén ki kell mondani, hogy nem tudunk katonai beavatkozásokat megszervezni és végrehajtani. Az egyetlen dolog amit tudunk: csekket aláírni.” Afganisztán szovjet megszállása idején (1979-1989) Turki Al-Faisal herceg, a szaúdi elhárítás főnöke, így magyarázta saját országa szerepét az afgán dzsihád létrehozásában. Akkoriban és a Quincy (1) paktum részeként Szaúd-Arábia finanszírozta az USA “kommunista” országokban – mint Angola és Nicaragua – szervezett titkos hadműveleteit. Nem sokat kérdezett az okokról, nem sokat okoskodott a miértekről sem, és minden gond nélkül hajtotta végre a ráosztott feladatot.
Az Öböl háborúban (1990-1991) George H. Bush elnöksége idején, a szaúdi csapatok az amerikaiak – és egy nemzetközi koalíció – oldalán harcoltak, hogy segítsék kiűzni az iraki erőket Kuvaitból. Később, amikor George W. Bush – akinek szoros kapcsolatai voltak a szaúdi vezetőkkel még azokból az időkből, amikor a texasi olajcégeknél dolgozott – az apja örökébe lépett, a jó együttműködés fennmaradt, a 2001. szeptember 11-i merénylet ellenére. Annyira, hogy Bandar bin Sultan herceget az 1983 és 2005 között az USA-ba delegált nagykövetet (egyébként a nagyhatalmú hadügyminiszter fiát) Bandar Bush (2) néven emlegették. A királyságellenes, egyébként gyakori és erős kritika akkoriban főleg a sajtóból és a Kongresszus egyes tagjaitól származott, és alapvetően két problémát feszegetett, miszerint Szaúd-Arábia az egész világra exportálja a szélsőséges szunnita álláspontot (3) , illetve hogy kirívóan sérti az emberi jogokat.
Bush helyett Obama – boruló erőviszonyok
Barack Obama hatalomra lépése óta, a kapcsolatok kevésbé szívélyesek. Több alkalommal is előfordult, hogy a szaúdiak közelítettek olyan országokhoz, mint Franciaország, Nagy-Britannia, Oroszország és főleg Kína, ezzel is jelezve, hogy esetleg emancipálódhatnak a szoros amerikai felügyelet alól. A Királyság aktív tagja a G20-as csoportnak és más nemzetközi fórumoknak is. És főleg: a csekkfüzet diplomácia jelenleg már nem zárja ki, hogy független katonai akciókban vegyenek részt vagy erőteljesen beavatkozzanak a szomszédos országok ügyeibe, különösen, hogy Rijád ellensúlyozni akarja az irániak befolyását, és fenn akarja tartani vezető szerepét a szunnita világban.
A királyi család befolyásos tagjai ma már nem haboznak felszólalni Amerika-ellenes sérelmeik miatt, Obama elnököt következetlenséggel, sőt álnoksággal vádolják. A sérelmek listája hosszú: a Közel-Kelet helyett Ázsia felé fordult; magára hagyta a volt egyiptomi elnököt Hoszni Mubarakot, és (legalábbis kezdetben) szimpatizált az „arab tavasz” megmozdulással; 2013-ban lemondott a szíriai beavatkozásról, annak ellenére, hogy Bassár el-Aszad rendszere átlépte a „vörös vonalat”, amikor vegyi fegyvereket alkalmazott.
De a legdöntőbb, hogy szakítva a több évtizedes ellenségeskedés és elszigetelési politikával, Obama tárgyalóasztalhoz ült Iránnal, a Királyság történelmi ellenfelével. Azóta vége sincs a sértődöttségnek és a duzzogásnak. Így, miután egy nagyon ügyes lobby-kampány eredményeként megválasztották az Egyesült Nemzetek Szövetsége (ENSZ) Biztonsági Tanácsának választott tagjává, visszalépett. Majd az ENSZ Közgyűlésen Saud al-Faisal herceg a szaúdi külügyminiszter, nem volt hajlandó elmondani a felszólalását és mindezt azzal magyarázta a sajtóban, hogy tiltakozásul az ENSZ passzivitása miatt Szíria ügyében.
Bár ez előre várható volt, a P5+1-ek (4) és Irán megegyezése 2015. április 2-án, valóságos sokkot okozott a Királyságban. A két szomszéd ország ugyanis, az 1979-es iráni forradalom óta, hidegháborús viszonyban áll egymással szemben. A rivalizálás azonban még régebbi múltra tekint. Amikor 1971-ben a brit csapatok elhagyták a régiót, a Közel-Kelet stabilitása elméletileg, a „Nixon doktrína” szerint, két stratégiai pillérre támaszkodott, Iránra és Szaúd-Arábiára (5) . A valóságban azonban az 1979-es forradalomig, az iráni sahot tekintették a régió valódi zsandárjának. Csak ő volt a kedvezményezettje bizonyos előjogoknak, mint például az a „biankó csekk”, amivel korlátlanul és a Kongresszus ellenőrzése nélkül vásárolhatott az USA-ban mindenféle katonai eszközöket.
A szaúdi vezetők tartanak attól, hogy Teherán és Washington közeledése az ő kárukra történik. Megállás nélkül követelik a „stratégiai paritást” Iránnal és, más kiegészítő biztonsági garanciákat. Ahogy aláírták a megállapodást Iránnal, Obama elnök megerősítette országa „megingathatatlan elkötelezettségét” az „Öböl menti szövetségeseik biztonsága iránt” és újra kinyilvánította ígéretét, hogy „külső agresszió esetén” beavatkoznak. Megnyugtatásul még meg is hívta Camp David-be az Öböl Menti Együttműködési Tanács hat tagországának vezetőit – Szaúd-Arábia, Egyesült Arab Emírségek, Bahrein, Kuvait, Katar és Omán. Még egy sértődöttségi krízisként, Salman király nem fogadta el a meghívást. A királyi látogatásra végül szeptember 4-én került sor. Így aztán, „kiegészítő biztonsági garanciaként”, Szaúd-Arábia visszatért annak a nagyhatalomnak a kebelére, amely egyedül képes az általa elvárt védelmet nyújtani számára Iránnal szemben.
A visszatérést az ésszerű politikai erőviszonyok felismeréséhez részben a kőolaj árának 2014 nyara óta tartó esése és a különböző kellemetlen félreértések is indokolták. A királyság (relatív) függetlenedését az USA-tól ugyanis a kőolaj bevételekből felhalmozott gazdagság tette lehetővé, hiszen a magas árak több mint egy évtizeden át tartottak. Mint azt a SaudiLeaks-en olvashattuk, a királyság egy régiós nagyhatalommá erősödött, amelyet mindenhonnan körbe udvaroltak (6) . A csekkpolitika eredményeként Szaúd-Arábia kiemelkedő szerepet játszott a szunnita világban és az arab ellenforradalmi mozgalmakban, míg Törökország és Katar a „muzulmán testvériség” keresztapja szerepét kapta. Abdel Fattah el-Sziszi tábornok 2013. júliusi puccsa óta, a Királyság támogatja az egyiptomi gazdaságot is. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) becslése szerint, ez 6,5 milliárd dollár kiadást jelentett eddig (7) .
Több olaj – kevesebb forrás a társadalmi békére
Az olajbevételeknek köszönhetően a rendszer úgy tűnt, hogy képes a felbolydult régióban fenntartani a társadalmi békét és megelőzni a feszültségek kirobbanását. A szaúdi típusú jóléti állam gyakori extra-juttatásokat nyújt a lakosságnak: így 130 milliárd dollárt költöttek az „arab tavasz” idején, 29 milliárdot az új király trónra jutásakor, stb. És akkor még ne is említsük a nagyberuházások pozitív hozadékát: infrastruktúra (kikötők, repülőterek, utak, vasútfejlesztés, stb), komoly kezdeményezések az oktatás, a lakhatás és az egészségügy területén; beruházások a megújuló energiákba és a mezőgazdaságba, annak érdekében, hogy diverzifikálják az ország gazdaságát és csökkentsék az olajtól és az importtól való függést.
De furcsa módon, a legkockázatosabb a kormány olajpolitikája volt. Miközben a Királyság hagyományosan a piaci ár stabilitását célozta meg, a Kőolaj- Exportáló Országok Szervezetének (OPEC) 2014. november 27-i ülésén, teljes pálfordulás következett be. Az olaj ára a megelőző hónapokban 115 dollár volt hordónként, majd leesett 70 dollárra. Arra hivatkozva, hogy lépni kell az amerikai pala-olaj ellen, az olajminiszter Ali Al-Naimi elfogadta az árháború beindítását: ahelyett hogy lezárta volna egyes kutak termelését, véleménye szerint túltermelést kell okozni a piacon, hiszen ha az amerikai pala-termelők végre nem okoznak majd további károkat, akkor az árak majd újra emelkedni fognak (8) . Ennek a politikának egy másik nagyon fontos hatása is lett volna: megfojtani az ősellenség Irán gazdaságát. De semmi ilyen nem következett be. Az áresés nem hozta el a kereslet növekedését, se pedig az amerikai pala-olajtermelők kiütését a piaci a játéktérről. És az Iránnal folytatott tárgyalásokat sem függesztették fel, sőt az Iszlám Köztársaság számít a embargó megszüntetése után bekövetkező gazdaságélénkítő hatásra.
2015 augusztusában, a nyersolaj ára 40 dollár alá esett, a piaci túlkínálat és a kínai gazdaság okozta aggodalmak miatt. Pedig Rijádnak 106 dollár hordónkénti árra lenne szüksége ahhoz, hogy a költségvetése egyensúlyban legyen (9) . Csökkentenie kell tehát a kiadásokat. De hogyan? Hosszú a kedvezményezettek és különféle jogosultak listája: azokhoz a kötelezettségekhez, amelyeket még akkor vállaltak, amikor az olajár magas volt ma már hozzá kell venni a katonai kiadásokat – amit csak növel az a félelem, amit Irán visszatérése az elismert nemzetek körébe, csak tovább növel. Nagy kérdés, hogy továbbra is képes lesz-e megvásárolni a társadalmi békét?
Óvatos korosztály-váltás kezdete?
Az új uralkodóra – a 79 éves Salman bin Abdulaziz al-Saudra, aki testvére, a 90 éves korában 2015. január 23-án elhunyt Abdullah helyére lépett – hárul, hogy megoldja ezeket a kérdéseket. A „két szent mecset őrzője” (ez a hivatalos címe) sietett a szokások szerint kijelenteni, hogy elhunyt elődje által megnyitott úton halad majd tovább. Próbál garanciákat adni a konzervatívoknak, akik az előd, bár óvatos, de valós reformizmusának eluralkodásától tartanak. Az egyik első lépéseként leváltotta az „Erény Támogatása és a Bűn Megelőzése Bizottság” néven ismert vallásrendőrség vezetőjét, mivel a konzervatívok túl visszafogottnak tartották. Az oktatási miniszterhelyettest, a legmagasabb rangban lévő nőt, akinek a kinevezését 2009-ben a fejlődés jeleként üdvözölték, szintén elmozdította a posztjáról (10) .
Ugyanakkor az új uralkodó legvitatottabb döntése a politikai hierarchia felborítása volt. Nagy változás ez egy olyan országban, ahol hozzá vannak szokva a gerontokráciához. Az alapító király, Abdul-Azíz unokái, vagyis a „harmadik generáció” – itt több tucat várományossal kellene számolni – közül két férfi lépett előre a trónöröklési listán. Muhammad Bin Nayef, az 55 éves belügyminiszter, trónörökös-helyettesből első törnörökössé lett kinevezve Muqrin herceg helyére, aki szinte az utolsó a még életben lévő a második generációhoz tartozók közül, s aki így elesett az uralkodás lehetőségétől. Mohammed ben Salman a király 30 éves fia, védelmi miniszter és a királyi titkárság vezetője pedig második pozícióba lépett előre az öröklési listán. Az első férfiú az anti-terrorista harc felelőse, a második pedig a katonai és gazdasági ügyek legfőbb ellenőre. Ez a palotaforradalom a Szudeiri klán visszatérését jelenti, akik hosszú ideig töltötték be a legfontosabb állami vezetői posztokat, így a bel- és hadügyminiszterséget.
A Királyság, nyolc szunnita ország (11) (és a nyugati hatalmak, illetve az ENSZ) támogatásával háborút visel Jemenben, ahol az új erős emberek megmutathatták volna mire is képesek. De a meghirdetett cél, vagyis hogy véget vessenek az Irán által támogatott húti lázadásnak és visszahelyezzék hatalmába a megválasztott elnököt, Abd Rabbuh Mansur Hadi-t, messze nem sikerült. És főleg az emberi veszteség katasztrofális volt: ötezer halott, akinek egyharmada civil lakos.
Valószínű, hogy a háborús előre menekülést tovább folytatják, ami a nyugati fővárosokban sokakat boldogít majd. Csak az USA-ban a katonai megrendelések elérték a 90 milliárd dollárt (12) . Franciaország szintén jelentősen növelte eladásait. De azt a politikát, ami boldogítja a külföldi hadiszállítókat, nem biztos, hogy jól fogadják a Királyságban, ahol az új uralkodót és a két trónörököst erősen kritizálják még a saját családjukon belül is. A felhívások a király – akiről azt rebesgetik, hogy Alzheimer kórja van – lemondására és a trónörökösök kiszorítására egyre gyakoribbak (13) . Az éves zarándoklatkor (hadzs) a Mekka melletti, szeptember 24-i tömeges lökdösődés, ahol több mint kétezer embert tapostak halálra, szintén nem növelte a vezetők jó hírét. A modern kori zarándoklatok legnagyobb katasztrófája újabb példát adott a hatalmon lévők hozzá nem értéséből.
