Minden jól jön a francia szélsőjobbnak: a lerobbant gazdaság, a növekvő munkanélküliség, a rettegés a létbizonytalanságtól, és az egyéni társadalmi pozíció elvesztésétől. Az, hogy veszélybe kerültek a közszolgáltatások és a társadalombiztosítás. Az „Európa projekt” befuccsolása – amely elveszítette aromáját – és egyre inkább az avas ricinusolajra emlékeztet. A menekültáradat – amit csak fokoz, hogy több arab országban is tartós káosz uralkodik. Az iszlámra hivatkozó véres merényletek… És ne felejtkezzünk el arról sem, hogy már közel harminc éve alakul az a politikai helyzet, amit ma ismerünk: a Szocialista Párt osztozik a jobboldallal a neoliberális politikáért viselt felelősségben, amelyet egyébként mára az Európai Szerződések is kőbe véstek. Továbbá a jobboldalhoz hasonlóan mindent megtesznek azért, hogy végeláthatatlanul hatalmon maradjanak, és eljátszhassák, választásról-választásra, a Nemzeti Fronttal (FN) szemben álló végső mentsvár szerepét.
A következmény: egyetlen más politikai erő sem mutat olyan lendületet és belső összetartást, mint a szélsőjobb, egyik se hirdeti olyan hatásosan, hogy tudja a kivezető utat és övé a jövő. Ráadásul senki még csak bele sem kezdett egy új stratégia kialakításába, amely lehetővé tenné az elvesztett közvélemény visszahódítását (1) . Amikor a 2002. április 2-i elnökválasztások második fordulójából Jean-Marie Le Pen kibuktatta Lionel Jospin szocialista miniszterelnököt, a szocialista politikus már akkor is a „villámcsapást” emlegette fel. És miközben Jospin kivonult a politikai életből, arra kérte szocialista elvtársait, hogy „fogjanak össze és készítsék elő a jövő visszaszerzését”. A feladatot François Hollande-ra bízták…
Az ideológia terén magasan uralja a pályát
Ám amikor több évtizede érlelődik egy meghatározó politikai jelenség, nem érdemes egy kizárólagos magyarázatot keresni a miértjére. Más országokban is kivirultak az idegengyűlölő mozgalmak: a hatalmon lévő szocialista pártok segítsége nélkül (ez a helyzet Nagy-Britanniában és Dániában) illetve a francia gazdasági helyzetnél kevésbé legyengült országokban is (Lengyelország és Svájc). De fordítva is, a spanyol (21,6%), a görög (24,6%) a ciprusi (15%) munkanélküliségi ráták (2015. szeptemberi adatok), mind magasabbak, mint a francia (10,8%) mégsem ér el a szélsőjobb kiemelkedő eredményeket. Végül tegyük hozzá, hogy az FN már sikeres volt a párizsi 2015-ös januári és novemberi gyilkos merényletek és a menekültáradat előtt is, bár tény, hogy ezek az események nagyban segítették. Mint ahogy tulajdonképpen majd minden jól jön az FN-nek mostanában.
Nem csak az a fontos, hogy az FN jelöltjei 13 régióból hatban, illetve 95 megyéből 46-ban végeztek az első helyen a 2015. december 16-i régiós választások első fordulójában. Hanem az is, hogy egy héttel később, a második fordulóban majd mindenhol javítottak a választási eredményeiken, még akkor is, ha semmi esélyük sem volt megnyerni a régió elnöki székét. Vagyis kijelenthetjük, hogy egy FN szavazó számára a „hasznos szavazás” azt jelenti, hogy az FN-re adja le a voksát, hiszen az FN már messze nem egy jobboldali kiegészítő pártocska, amelyet lényegében bármikor beszippanthat a hagyományos jobboldal, hanem elkezdett sikeresen halászni-vadászni a régi nagy pártok szavazói között: most decemberben Nicolas Sarkozy 2012-es szavazóinak 18-20 százaléka szavazott Le Pen asszony pártjára (2) .
A szélsőjobbos szavazók elszántsága annál is inkább figyelemre méltó, mivel se a szavazási, se pedig a pártszövetségi rendszer messze nem kedvező számukra. A decemberi regionális szavazáskor például (de hasonló volt a helyzet már a 2014. májusi európai és a 2015. márciusi megyei választásokkor is) az FN nem nyert egyetlen régió-elnöki, de még csak egy megyei elnöki helyet sem. Az 577 parlamenti képviselőből kettő, míg a 348 szenátoriból szintén mindössze két pozíciót szerzett meg (3) . A demokráciának ez a torzítása teszi lehetővé, hogy továbbra is mint áldozat, a széles körben utált és megvetett „politikusi osztály” áldozataként jelenhessen meg, akik ellen nyugodtan ágálhat, és fennen hirdetheti, hogy nem tartozik közéjük.
Ezzel szemben az ideológia terén magasan uralja a pályát. Ez annál is könnyebb neki, mivel intellektuális ellenfelei, lesújtva a kudarcoktól, a megosztottságtól és a szakadásoktól, gyakran kizárólag az egyetemi tanszékeken radikalizálják magukat (4) . A média szintén nem nehezíti meg az életét, amikor hétről hétre a „gátlás nélküli iszlám” vagy a „reakciós filozófusok” témákat járják körbe.
Hagyományosan, amikor baloldali többség győzött a választásokon, ez együtt járt a jobboldal radikalizálódásával, hiszen megfosztották attól a hatalomtól, amiről az az elképzelése, hogy kizárólag az ő jogos tulajdona. François Hollande esetében meglepő a konzervatív körök ellenérzése, hiszen tényleg nem látható miben különbözik politikája, kivéve az „azonos neműek házassága” kérdését, ami ellen a jobboldal valóban sikeres tüntetéseket szervezett három évvel ezelőtt, és amiről jól tudjuk, hogy a szocialista kormány végül levette a napirendről (5) .
A francia állampolgárok közötti megkülönböztetés legitimálása
A szélsőjobb és a „nyíltan vállaltan gátlásmentes jobboldal” is imád kikelni a „politikailag korrekt” ellen. Ez nemcsak francia jelenség (6) . Az Egyesült Államokban, a republikánus jelölt Donald Trump kirohanásai a mexikói „nemi erőszaktevők”, vagy a muzulmán „terroristák” ellen, mind arra szolgálnak, hogy a New York-i milliárdos megmutassa milyen bátran fog szakítani a baloldali, értelmiségi, polgári és sznob lagymatag konszenzussal. És a hatás garantált: a sajtó úgy tesz, mintha nagyon felháborodna, de ez csak műbalhé. És Trump természetesen azonnal szót kap, hogy újra kifejthesse az álláspontját. Ez mára olyan mértéket öltött, hogy szinte mást se hallhatunk, csak őt. Ki kell-e utasítani egy szuszra 11 millió illegális menekültet? Az egész mexikói határ hosszában kell-e falat húzni? A muzulmán amerikai állampolgárokat számba kell-e venni, és megtiltani a határbelépést a más- vagy újabb muzulmánoknak? Szinte minden héten tanúi lehetünk egy ilyen „vitának”. Ha egy politikus szembeszáll az efféle javaslatokkal, akkor gyávának, pipogyának és a „csendes többség” véleményét figyelembe nem vevő politikusnak fogják kikiáltani. Vagy még rosszabbnak, olyannak, aki képes az országát újra kitenni a felforgatók új támadásainak.
Sarkozy jól ismeri az amerikai jobboldal ilyen trükkjeit (7) . Tehát december 9-én a France Inter rádión újra a „jólneveltség megtilt bizonyos témákat” című lemezét tette fel. No, de milyen „témák” tiltottak szerinte? „Valaki szólni mert valamit a menekültekről, nos erre rögtön kikiáltották rasszistának; valaki kiejtette a száján hogy „iszlám”, nos erre máris muzulmánellenes lett; valaki rákérdezett a francia nemzeti identitásra, nos erre rögtön reakciósnak lett kikiáltva.” Egy volt köztársasági elnök és az egyik nagy párt vezetője, akit a média nagy része és a tőkések is erőteljesen támogatnak, hirtelen mintha a saját országán belül vált volna belső disszidensé: ügyes! - mondhatnánk.
Az eszmék harcában persze, hogy a Nemzeti Front nyer, ha feltételezett ellenfelei kitapossák neki az utat és a kedvenc témáival kampányolnak? 2002 április 21-e előtt egy héttel Le Pen már fújhatta a győzelmi harsonákat: „A politikusok, az újságírók, a politológus szakértők, majdnem úgy beszélnek, mint én, és majdnem azt mondják, amit én, sőt gyakran messzebb elmennek mint én! Ezt úgy hívták egy időben, hogy „az eszmék lepenizálódtak” (8) .
Mára a Köztársasági elnök is ebbe az irányba lép fel, beleértve a polgári szabadságjogok területét is. November 16-án a parlamenti képviselők előtt Hollande elnök például így nyilatkozott: „Meg kell fosztanunk az állampolgárságától azokat a személyeket, akik a nemzet alapérdekével ellentétes, vagy terrorista akciót hajtottak végre, még akkor is, ha franciának születtek; mondom, még ha franciának születtek is, amennyiben van egy másik nemzetiségük is.” Mivel senki sem gondolja, hogy egy ilyen intézkedés, amelyet közvetlenül a szélsőjobb puttonyából szedtek elő,megakadályozta volna a merényletek elkövetőit, akik készek voltak az életüket is kockára tenni, az államfő ünnepélyes bejelentésének nyilvánvaló fő célja, a francia állampolgárok közötti eredetük szerinti megkülönböztetés legitimálása, hiszen főleg a bevándorlók gyerekeinek van kettős állampolgársága. Le Pen asszonynak ezek után már elég, ha besöpri a szavazatokat. Ő nagyon elégedetten nyilatkozta is november 27-én, Nizzában egy nyilvános gyűlésen: „Az FN programja realista és komolyan vehető, hiszen ez inspirálta François Hollande-ot is.”
Már harminc éve, hogy az „elkerülhetetlen reformok”, a „kiadások csökkentése”, az „államadósság korlátozása” nevében módszeresen támadják a szociálpolitikát, a szociális rendszert és a közszolgáltatásokat: a nyugdíj, a családi pótlék, a lakbértámogatás, az ingyenes felsőfokú oktatás és egészségügy – mind-mind sorra került. Egy ilyen leépítés, főleg amikor egyidejűleg tömeges a munkanélküliség és gyenge a gazdasági növekedés, elkerülhetetlenül kiélezi az emberek közötti kapcsolatokat. Mindenki bizalmatlanul figyeli a másikat, „csak nekik jut, nekünk meg semmi sem marad”, és belemenekül az individualizmusba. A közbeszédből jól ismert „segélyezettek”, „idegenek”, „menekültáradat” ellen heccelt közhangulat épp ebből táplálkozik. És nem várható, hogy ez a forrás kiszáradjon, hiszen az Európai Unió megtiltja, (mint ahogy ez történt Görögországgal szemben is), hogy a gazdasági célokon akár csak egy jottányit is változtassunk. Már két és féléve történt, hogy a francia szocialista miniszterArnaud Montebourg megvádolta az akkori Bizottsági elnököt, José Manuel Barrosót, hogy „ők adják az üzemanyagot a Nemzeti Frontnak (9) ”.
Az általános létbizonytalanság és a „nemzeti előny” közötti politikai kapcsolat egyre inkább a szociális ellátó rendszer kérdésén keresztül vetődik fel. Minél inkább megkérdőjeleződik az ellátás, vagy a jövedelemtől teszik függővé a korábbi alanyi jogosultságot (a családi pótlékot, a lakbértámogatást, az ösztöndíjakat, stb.), annál élesebb verseny indul főleg a már egyébként is meggyengült helyzetben lévők rétegében és ez vezet a visszaélésekhez is, a bűnbakok kereséséhez is.
A „kisebbségek” Barack Obamára szavaztak
A 2015. márciusi helyhatósági választások első fordulójának eredményét elemezve, amikor az FN 26 százalékot kapott (ennél jóval magasabbat a munkások, az alkalmazottak és a munkanélküliek körében; kevesebbet a felsőfokú végzettségűek, a szakmai vállalkozók és magas beosztásúak körében), Céline Braconnier politikai szakértő rámutatott, hogy a szélsőjobb szavazók körében állandóan visszatér az interjúkban „a hamis szegényről” szóló kijelentés. Például az a szomszédasszony, aki szociális támogatásokból él és a gyerekei ingyenes iskolai étkezést kapnak, miközben a dolgozó szegények nem tudják a saját gyerekeiknek megfizetni, mert túl drága nekik. Vagy a cigányok, akiket alighogy megérkeztek, elhelyeztek - méghozzá ingyen - a táborokban, miközben a már évtizedek óta itt élő és dolgozó bevándorlóknak nem ad a város szociális lakást. Vagy azok, akik visszaélnek az élelmiszerbankok adakozásaival, miközben nem is szorulnának annyira rá, de eltitkolják a helyzetüket (10) ”…
Ebből gond nélkül leszűrhetjük a következtetésünket: az idegengyűlölet az esélyegyenlőség nevében lép fel, a „nemzeti előny” követelését pedig a bevándorlóknak nyújtott állítólagos kedvezményekkel (11) indokolják. Így Le Pen asszony nyugodtan kijelenthette, szeptember 15-én a France Inter rádió hullámain: „Nyílt franciaellenes erőszak, amikor azt halljuk, hogy 77 300 sürgősségi helyet szabadítottak fel a politikai menekülteknek! Csak így, egyik napról a másikra, amikor másfél millió francia család vár szociális bérlakásra, gyakran már hosszú évek óta, és amikor Pierre Abbé Alapítványa szerint több millió francia lakik rossz körülmények között vagy egyáltalán nincs lakása!Nos, én vagyok az a felelős politikai vezető, aki nyíltan kimondom, hogy ne a franciákat szolgálják ki utoljára!”
2012-ben a republikánus fehér házi jelölt,Willard „Mitt” Romney elszólta magát: liberális üzenetét nem fogadják lelkesen, és nem is képes maga mellé állítani azt a 47 százaléknyi amerikait, akiknek az élete a szociális ellátó rendszertől függ, s arányosan még többen a feketék és a spanyol ajkúak között. Ezek a „kisebbségek” Barack Obamára szavaztak. Három évvel később, miközben a „határellenőrzési” problémák összefolynak a nemzeti önazonosság problémájával, ez a logikai levezetés létrehozta a „szavazófülkék nagy helycseréje” elméletét. A republikánus jelölt Ted Cruz, egyébként Texas szenátora, ellenzi az illegális bevándorlók helyzetének legalizálását, és ezt így magyarázza: „Amit a demokrata szenátor Chuck Schumer és Barack Obama akarna, az nagyon egyszerű: több millió új demokrata szavazót akarnak maguknak. Nos, a politikailag korrekt kifejezés ezért változott hirtelen „illegális idegenek” [illegal aliens] helyett „személyi dokumentum nélküli demokratára.”
Ez az elemzés is jól jön az FN-nek. De a hagyományos jobboldal megelőzi ezen az úton. Már 2012-tőlJean-François Copé, a sarkozysta párt akkori főtitkára, észrevételezte, hogy „akiknek nincsenek személyi dokumentumaik, csak azok képesek 100 százalékban megkapni az ellátásokat a szociális rendszertől, amely még szimbolikusan sem kér tőlük semmilyen ellentételezést sem”. „És - teszi hozzá némi gyanakvással - naivnak kell lenni, ha azt hisszük, hogy a döntéseknek az a sora, ami felerősítette az illegális menekültáradatot és kiárusítja a honosítási engedélyeket, a véletlen szülötte. Ez egy nagyon tudatos stratégia, hogy a hagyományos nép szavazatai helyett a kisebbségek szavazatai váljanak fontossá (12) .” A nem európai és a nem keresztény szavazókról beszél…
A szegény dolgozók, szemben a segélyeken élősködőkkel, majd franciák szemben a bevándorlókkal, végül fehérek szemben a muzulmánokkal, ahogy halad előre a gazdasági válság, az áttétek egyre szélesebb rétegeket érnek el és betegítenek meg. „Naivnak kell lenni, hogy azt higgyük” hogy ilyen mély törésvonalak, amelyeket gondosan fenntartanak, különösebben zavarná azokat, akiknek csupa hasznot hozott a válság. Amíg mindenki máshol keresi a bajok okait, addig fel lehet szólalni a populizmus ellen, és nyugodtan folytatni lehet a kormányzást mint eddig. A helyhatósági választásokkor mindenki a nép elégedetlenségéről és dühéről beszélt, közölték, hogy megértették, és megígérték, hogy figyelembe fogják venni a véleményüket. A szavazás másnapján, a kormány bejelentette, hogy nem emeli a minimál bért…
Manuel Valls miniszterelnök szerint az FN fémjelezte Köztársasági gondolat „kicsinyes és szűkre szabott” és „nem nyújt megoldást azoknak, akik szenvednek”. Ez az értékelés egyébként teljesen ráillik az általa vezetett kormány által folytatott politikára is. Négy évvel ezelőtt Valls már bejelentette, hogy likvidálni, és nem kell használni a továbbiakban, „azokat a szavakat amelyeknek már nincs jelentésük, így a: ’szocializmus’, ’elvtárs’, ’párt”. Ez a kívánság nagyjából hasonlít a köztársasági elnök által folytatott választási politikának, amennyiben el akarja teljesen feledtetni a baloldal örökségét, hogy jövőre kifejezetten a jobboldal vezetőivel versenyezzen és szálljon szembe olyan, lila ködbe vesző elvek mentén, mint „mérsékelt”, „köztársasági”. A jelölt automatikusan nyerni fog az elnökválasztás második fordulójában, hiszen „egyedül száll szembe” az FN-nel. Ennek a jelöltnek a programja, akárki is lesz, már most jól ismert: a François Mitterrand által 1983-ban megkezdett célokat fogja követni, vagyis az ortodox neoliberális gazdaságpolitikától nem tér majd el egy jottányit sem, mindenféle trükkökkel tartja magát hatalmon két választási cikluson át. A trükkök egyike természetesen a cinikusan és az unalomig ismételgetett „harcolunk a szélsőjobb ellen” lesz.
Egy ilyen komor terv kitartó követése persze sokat köszönhet Le Pen asszonynak is. Mert a rendszernek és a fenti férfiaknak szükségük van rá. És jól tudják, hogy semmitől sem kell tartaniuk, semmit semmin sem kell változtatniuk, semmiben sem kell engedniük addig, amíg ő marad a fő ellenfelük.
