Elfújta a szél? Négy évvel az arab tavasz után

Kategória: 2016. február
Írta: Hicham Alaoui
Találatok: 5036

13c3a8me sic3a8cle bassin de mc3a9tal art montrant guerriers mamelouks A 2011 januárjában, Tunéziában elkezdődött felkeléssorozat, az „arab tavasz”, úgy tűnik, megrekedt és vagy visszatérnek az elnyomó államok, vagy megerősödik a dzsihád-veszély . Pedig az emberi méltóságért és a szabadságért folyó küzdelmek nem szűntek meg.

Az arab világ napjainkban számtalan súlyos kihívással néz szembe, melyeket meg kell oldania, ha egy békésebb, demokratikus és stabil régióban képzeli el a jövőt. Ilyen kihívás például az az ellenforradalmi visszalépés, amelyet az autokrata államok visszatérése jelent, a forradalmi folyamatok természetéből adódó bizonytalanság , és persze a geopolitikai és vallási feszültségek, amelyeket az iszlám állam (IS) megjelenésének katasztrófája testesít meg.

Az arab világ számtalan tekintélyelvű országa emlékeztet a Jean-Pierre Filiu által „mameluk” államnak[1] nevezett társadalmakra. A mamelukok eredetileg rabszolga harcosok voltak, akik az Abbászida dinasztia (750-1258) szolgálatában álltak[2], és nem arab országokból hurcolták el őket. Mivel nem arabok voltak, ezért a vezetők bízhattak abban, hogy lojalitásukat nem teszi próbára az egymással versengő családok, törzsek és közösségek közötti érdekellentét. Az évszázadok során azonban ez a mameluk réteg fokozatosan nagyobb és nagyobb politikai és katonai befolyásra tett szert, majd a XIII. század végére átvette az állam fölötti teljes hatalmat – amely akkorra már Egyiptomtól az Öböl-régióig terjedt.

 

A mameluk tekintélyelvűség

A mamelukok ellentmondást nem tűrve monopolizálták hatalmukat az államban anélkül, hogy az általuk irányított társadalommal – amelyben nem voltak családi és rokoni gyökereik – mélyebb kapcsolatban álltak volna. Ez a külső támadások kivételével, gyakorlatilag sebezhetetlenné tette őket. A mameluk örökség erősen patrimoniális és autokrata vonása az alapja az arab világ katonai köztársaságainak, köztük Szíriának és Egyiptomnak.

A mai mameluk szellemű, tekintélyelvű rendszerekben az uralkodó elit, önmagát tekinti az állam és a legfelsőbb politikai hatalom végső őrzőjének. Azt hiszik, hogy ők a saját társadalmukon belül megközelíthetetlenek, amit intézményes helyzetüknek és nacionalista legitimitásuknak köszönhetnek. Felhatalmazásukat úgy fogják fel, hogy joguk van a legfelsőbb politikai hatalom letéteményeseként cselekedni, hiszen megtestesítői az államhatalomnak, amely idegen és elszakadt a társadalomtól, a társadalmat  pedig mindig is és örökre vasfegyelemmel kell irányítani. Néhány arab országban, ez a társadalom felett álló hatalom a gyarmatosítás korába nyúlik vissza, és a gyarmati felszabadulás és a független állam megszületése során vált újra időszerűvé. Egyiptomban például a mameluk hagyomány a civil állam koncepciójában született újjá, és a Muhammad Ali pasa (1805-1849) által bevezetett kormányzati reformok során valósult meg a XIX. század elején.

Az arab tavasz kirobbanása után a mameluk mentalitás ösztönösen a kiváltságok mindenáron történő megőrzésében mutatkozott meg. Biztosítani akarták, hogy az államapparátus ne kerüljön „alsóbbrendűnek” tartott társadalmi erők kezébe. Egyiptomban a 2011 évi forradalom megbuktatta Mubarak elnököt, de az Al-Sisi tábornok által, a választásokkal hatalomra került Muzulmán Testvériség kormánya elleni katonai puccs megmutatta a hadsereg félelmét, hogy intézményes kiváltságaikat elveszíthetik. Szíriában, az Asszad rezsim brutális támadása az első békés tiltakozások leverésére, szintén a rendszer tehetetlenségét jelezte, azt, hogy képtelen bármit is elfogadni a társadalomtól, ami a hatalmát megkérdőjelezi.

Szélesebb értelemben, ez az egyszerre leereszkedő és védekező mentalitás tükröződik abban, hogyan értelmezik az arab világ tekintélyelvűrendszerei a népi tiltakozásokat és a demokrácia iránti igényt.

Fontos megjegyezni azt, hogy a geopolitikai tényezők csak megerősítették a hatalmon lévő rendszerek ellenforradalmi stratégiáját. Az Irán megerősödésével megjelenő síita terjeszkedés veszélye tette lehetővé, hogy mindenféle belső elégedetlenséget elutasítsanak és a nemzetbiztonságra hivatkozva brutálisan elnyomjanak. Az erősödő síita terjeszkedési politika kiváló alkalmat nyújtott a szunnita arab rezsimeknek arra, hogy a hazai ellenzéket radikálisnak, szélsőségesnek tüntessék fel, igazolva ezzel a növekvő elnyomást és az elnapolt reformokat.

Másik meggyőző példa erre a belső ellenmondásra Bahrein esete. Bahreinben a politikai vezetés az egyébként kisebbségben lévő szunniták kezében van, így az arab tavasz során kialakult tömegtüntetéseket kizárólag a síita Irán aknamunkájának állították be. Feltételezték, hogy a síita Irán manipulálta és szervezte a síita többségű lakosság elégedetlenségét, pedig az 1971-ben elért függetlensége óta, a demokratikus reformok követelése végig veszélyeztette a kiépült rendszert a félszigeten. A valóságban a reformkövetelések megelőzték az arab tavaszt, és már az ország megszületésekor érzékelhetők voltak.

Ennek ellentéte történt Szíriában, ahol az Irán által támogatott Asszad-rezsim azt állította, hogy az ellenzék része egy széleskörű szunnita összeesküvésnek, melyet az USA támogat, s amely uralni akarja a Közel-Keletet. Az attól való félelem, hogy a szunnita tömegek elözönlik az egész régiót, magyarázza meg, hogyan képes Asszad fenntartani a legkülönfélébb kisebbségek koalícióját, amelyek között szír alaviták, a libanoni Hezbollah, iráni törzsek és jemeni huszi csoportok is találhatók.

Tény, hogy az arab tavasz kezdete óta a szunnita-síita felekezetek között egy új vallási konfliktus körvonalazódik különféle töréspontok körül. Ennek legfrissebb jele az olajárak esése vagy az USA és Irán között létrejött nukleáris megállapodás, melynek kihatásai még felmérhetetlenek.

Egy másik döntő vonása a változásoknak, hogy a politikai pluralizmus bármilyen megnyilvánulását sok ország az állam stabilitását fenyegető veszélynek tekinti. Egyiptomban például a katonai junta a Muzulmán Testvériség pártját az erőszakkal és terrorizmussal hozta összefüggésbe, holott ez a párt ezt megelőzően választásokon vett részt és lemondott a fegyveres harcról. Az iszlamistákkal és más ellenzékiekkel szembeni elnyomás ma keményebb, mint az 1950-es évek óta bármikor. A kormány antiterrorista stratégiája az önbeteljesítő jóslatok mintájára működik: a durva katonai-rendőri elnyomás erőszakos választ vált ki a társadalomból, mely igazolja a még durvább és következetesebb elnyomást, sőt a hadsereg bevetését is.

 

A szociális problémákat nem oldották meg

Az összes mameluk rendszer geopolitikai szerencsejátékának lényege az, hogy a térségben az egyre terjedő, a terrorizmustól és dzsihadistáktól való félelem miatt a Nyugat szemet huny a belföldi elnyomás fölött és visszatér a korábbi politikájához, a stabil önkényuralom minden áron való támogatásához.

Paradox módon, ezen autokrata rezsimek közül sokan kettős játékot játszanak az szélsőségesek leküzdésére: odahaza támadják az ellenzéket, de olyan eszközökkel élnek, melyek ugyanezen erőket felszítják. Sok példát lehetne hozni erre a jelenségre. Líbiában az amerikai és európai támogatással rendelkező Haftar tábornok szándékosan figyelmen hagyta a Derna környékén aktív dzsihadisták megerősödését és e helyett a Tripoli környékét kormányzó, konkurens politikai erőket támadta. Közismert, hogy Szíriában az arab tavasz idején az Asszad rezsim szabadon engedett számtalan bebörtönzött iszlamistát, míg másokat börtönben tartott. Jemenben, a kormány a húszikat terroristáknak kiáltotta ki, akiket Irán támogat, az al-Kaidával azonban tárgyalásokba bocsátkozott a fegyverszünet kedvéért. És végül, az Öböl-menti országokban a kormányok deklarálták ugyan, hogy a dzsihadisták a legnagyobb veszélyt jelentik Szíria és Irak biztonságára, de nagyon keveset tettek azért, hogy a külföldi iszlamista hálózatok finanszírozásában részt vevő, nem kormányzati-szervezetek (NGO) tevékenységét korlátozzák.

Az ilyen kettős beszédek jól mutatják, sok arab ország nem veszi komolyan a terrorizmus és dzsihadizmus tényleges felszámolását. Bár fennen hirdetik, hogy harcolnak a dzsihadisták ellen, a valóságban nem sietnek, hiszen az Iszlám Állam fenyegetése jó ürügyül szolgál a demokratikus reformok elnapolására és a mamelukok érdekében megakadályozzák egy újabb arab tavasz kirobbanását. Ezen erőfeszítések azonban hiábavalók lehetnek, ha a forradalmi folyamatok beláthatatlan  kimenetelű természetéből indulunk ki.

Sok nyugati elemző befejezettnek tekinti az arab tavaszt, és a tunéziai új demokráciát az egyetlen igazi sikertörténetnek könyveli el. Az arab kormányok is úgy gondolják, hogy a forradalmaknak és felkeléseknek vége van. Való igaz, az arab tavasz demokratikus törekvéseit követően önkényuralmi hullám söpört végig a régióban, ami több országban is sikeresnek bizonyult. A történelemből azonban azt is megtanultuk, hogy a forradalmi hullámok ciklikusak, az emberi méltóság és szabadság utáni vágy elkerülhetetlenül ismét feltámad, akár hajlandók ezt elfogadni a kormányok, akár nem. Az, hogy ma nincsenek forradalmi mozgalmak, nem jelenti azt, hogy a forradalmi folyamat megáll. Azok a társadalmi változások és gazdasági folyamatok, melyek a néplázadás első hullámát kiváltották, ma is ugyanúgy fennállnak, mint 2010-ben.

A munkanélküliség mértéke a legtöbb arab országban gyakorlatilag azonos a korábbiakkal, a gazdaságukat bénítja a nem hatékony közszféra és a magánszektor alacsony részesedése. A társadalmon belül a fiatalok aránya magas és még mindig gyorsan nő és a kormányok képtelenek egy pozitív jövőképet nyújtani nekik. Az oktatási rendszerek még mindig inkább a szülők anyagi helyzetére épülnek, mint a tehetségre, és olyan végzősöket bocsátanak ki, akik a globalizálódó gazdasági versenyben szükséges tudással nem rendelkeznek.

Mindezek mellett, a politikai elitek továbbra is megtagadják polgáraiktól a politikába való beleszólást, különösen, ha a források elosztásáról, vagyis a saját jólétükről esik szó. Emellett, a politika és a gazdaság egészségtelen összefonódása rohasztja a rendszert, elitek klikkje uralja nemcsak a politikai intézményeket, hanem a gazdagok és kiválasztottak köreit is. Ezen okokból a közvélemény számára szertefoszlott a fejlődés mítosza, mert a statisztikákban kimutatott gazdasági növekedés, egyebek között a GDP-növekmény nem teremtett fenntartható fejlődést a fiatal állampolgárok új generációja számára, sem az álláshelyek számában, sem a szakmai előmenetelben. Más társadalmi és gazdasági problémák, így a növekvő egyenlőtlenség, az elmaradott infrastruktúra, a lepusztult oktatás és a járványszerűen terjedő korrupció szintén fennmaradtak, nem oldódtak meg az arab tavasz 2011-es lázadásai óta.

 

Reform most vagy felkelés később

Mialatt a régi strukturális problémák nem változtak, valami még rosszabb lett, mégpedig az arab társadalmak szociális és kulturális szövete végérvényesen felbomlott, új minták kezdenek kirajzolódni. Az átlagember ma már kevésbé fél és retteg a tekintélyelvű rendszerektől, már nem lehet olyan könnyen engedelmességre kényszeríteni az erőszakkal való fenyegetéssel vagy ideológiai meggyőzéssel.

A félelem azonban nem szűnt meg, de a tárgya megváltozott. Ma a dzsihadisták növekvő hatalmától, az Iszlám Állam előretörésétől, illetve az államok lassú összeomlásától félnek az emberek – így például Irakban, Szíriában vagy Jemenben. Ez a mindenütt jelenlévő félelem magyarázza, hogy sok állampolgár meg van győződve arról, hogy valódi, demokratikus reformokat lehetetlen bevezetni. A forradalmi hullám kudarca miatt sokan csalódottak például Líbiában és Egyiptomban. Marokkóban és Jordániában még a királyi paloták kapuját sem rengette meg a népfelkelés, így erős a becsapottság érzése miatti demoralizálódás. Más országok esetében pedig a demokrata aktivisták hibái miatt nem sikerült a rezsimektől kikényszerített, tényleges intézményes eredményeket valódi reformokká változtatni. Nem meglepő, hogy az első forradalmi felkelések csalódásai sokakban apátiát okoztak. De a mai rendszerek támogatottsága gyakran a kifáradt elfogadása egy olyan helyzetnek, amelyben nem látszik a horizonton alternatív megoldás.

De hasonlóképpen, mint ahogy a félelem, kimerültség és apátia csupán átmeneti lelkiállapotok, a rezsimek nem tudják örökre halogatni a reformokat. Az önkényuralmi rendszerek nagy hibája a hiteles reformok bevezetésében épp ugyanaz, ami elsősorban az eredeti arab tavaszhoz vezetett. A választás ma az, reform most vagy felkelés később, és a mai morgás arra utal, hogy a dilemma nem szűnt meg.

Libanonban például, a nyári tömeges tiltakozás válasz volt a kormány tehetetlenségére, hogy gondoskodjon a szemét elszállításáról és fenntartsa az utcákon a higiénikus állapotokat. A tiltakozások mobilizálták az ország lakosságát vallási és etnikai hovatartozásra tekintet nélkül, az ország fiatalsága mélységesen csalódott a működésképtelen kormányzásban. Ez a folytatása a polgári mozgalomnak a felekezeti rendszerrel szemben, amit sokan meghaladottnak éreznek, és ami sokáig meghatározta Libanon politikáját. Ők e helyett egy demokratikusabb rendszert választanának, amelyik az ország minden állampolgárának egyenlő esélyeket biztosít, nem pedig elfogadni egy, az elit által létrehozott, mesterséges szektás és etnikai felosztásra épülő berendezkedést.

Algériában késő ősszel egy környezetvédelmi tiltakozó hullám mozgósította a falusi lakosságot, hogy megakadályozzák a palagáz hidraulikus kitermelését. Az aktivisták a kormány tervei ellen szervezkedtek, a feltételezett gazdasági előnyök ellenére, a kitermelés várható környezeti károsodása és szennyeződése ellen. Ez egy különleges történelemi példa, hiszen az „arab tavasz” eredetileg Algériában kezdődött még 1988-ban. Óriási tömegtüntetések, a változások elérésére alulról induló mozgalom, az Iszlám Üdvhadsereg választási győzelme jelezték mindezt, amelyet katonai beavatkozás követett. A hatalom erőszakos válasza, ami véres és elhúzódó polgárháborúba torkollott, jellemezte azt a hosszú harcot, ami az állam és a társadalom között robbant ki. A falusiak mostani tüntetései csírájában tartalmazzák az arab tavasz harcának lényegét, azt, hogy a nép ellenállása érdemi változásokat hozhat.

A legfontosabb azonban, amit az arab tavasz első öt évéből tanulhatunk, az, hogy a politikai és társadalmi változásokhoz több kell, mint csupán a mozgósítás pillanatai. A demokratikus változások éveken át tartó kitartást követelnek az aktivistáktól, forradalmároktól. Az önkényuralmi rendszer bukását követően, az ellenzéki erőknek átfogó szervezetre, okos politizálásra és pontos intézményi elképzelésekre van szüksége a demokratikus átalakuláshoz.

Ha az önkényuralmat demokratikus rendszerekkel akarjuk felváltani, azoknak stabilnak és koherensnek kell lenniük, hiszen számtalan nyomásnak lesznek kitéve, amíg biztosítják a demokratikus képviseletet. Ez hiányzott az egyiptomi ellenzéknek a 2011-es gyors győzelmük után, ezért nem voltak képesek megakadályozni a hadsereg önkényuralmának visszatérését. Sokak szerint a demokratikus átalakulás megroppanása volt a fő ok, hogy az arab tavasz megbukott. Mégis, bár az arab tavasz első hullámainak mozgalmai, Tunézia kivételével, nem voltak képesek fenntartani a demokratizálódás folyamatát, a leckét megtanulták, és a következő felkelésnél jobban fognak szerepelni.

 

Az Iszlám Állam és az al-Kaida különbsége

Persze ahhoz, hogy ez a kedvező helyzet kialakulhasson, először is fel kell számolni a fenyegető dzsihadista mozgalmakat, illetve az Iszlám Államot. Ez a másik fő oka annak, miért gondolják sokan, hogy véget ért a felkelések időszaka. Az Iszlám Állam felemelkedésében egyaránt szerepet játszott az érintett országok gyengesége, és a geopolitikai érdekek romboló befolyása, így a külső beavatkozás is. A destruktív tendenciák megértéséhez meg kell vizsgálnunk az államrend és a politikai kormányzás hiányosságait, melyek az arab tavasz előtt is fennálltak.

Ironikusnak tekinthető, hogy a dzsihadisták uralma virágkorát éli Szíriában és Irakban, abban a két országban, amelyeket az elemzők évtizedekig a lehető legstabilabbnak ítéltek meg, amit a szigorú és minden területre kiterjedő állami ellenőrzés eredményének tulajdonítottak. Az egységes állam uralkodott a társadalom felett, amelyet úgy tűnt, nem lehet megváltoztatni. Az Iszlám Állam természetesen a dzsihadista mozgalom egy új szakaszát jelenti, de az elterjedéséhez szükséges emberi tényezőkmár adottak voltak a régióban. Szíriában, ahol az Iszlám Állam először vált uralkodó erővé, nemcsak külföldről verbuvált harcosok, hanem jelentős helyi utánpótlás is segítették felemelkedését. Ezek a támogató erők részben azért is jelen voltak, mert a szír államiság megteremtését célzó erőfeszítések sohasem érték el céljukat, a közérdek és a hatékony kormányzás összekapcsolását. A szír állam hagyta, hogy helyi szinteken kialakuljon a szegénység és reménytelenség, és ezt tudták kihasználni a szektás erők.

Eltérő, de mégis párhuzamos dinamika érvényesül Irakban, ahol az Iszlám Állam támaszkodik a csalódott szunnita közösségekre, melyeket – az amerikai lerohanás után hatalomba ültetett – síita Al-Maliki kormányzat szorított hatalmon kívülre. Az Al-Maliki kormányzat síita milíciája a szunnita lakosságot elnyomta, velük szemben brutálisan lépett fel. A síita milíciák megkaparintották a volt-iraki hadsereg felszerelését, fegyvereit és lőszereit és újjá szervezték a hadsereg maradék egységeit. Az ideális minta számukra a Hezbollah volt, ami a harcképességet és a szervezeti felépítést illeti. Így tehát, az Iszlám Állam nemcsak külső példa volt, hanem egyben egy belső válasz is az elnyomó és szétesett kormányzási helyzetre.

Az Iszlám Állam jelentősen különbözik az al-Kaidától. Ez utóbbi úgy véli, hogy a dzsihád egyetlen törvényes módja a katonai támadás, anélkül, hogy területi igénye lenne, vagy államszervezet felépítésén gondolkozna. Úgy képzelik, hogy céljukat csak a távoli jövőben, jóval földi életük után érik majd el. Magukat nomád, globalizált harcosok hálózatának tekintik, akik a katonai harcot örökös kötelezettségnek élik meg, ami halálukkal sem ér véget. A hozzájuk csatlakozó harcosoktól eltökéltséget, harci tapasztalatot és kezdeményezőkészséget várnak el.

Az Iszlám Állam viszont különböző erők koalíciója, nem monolitikus szervezet. Bár gyakran erős messianisztikus küldetéstudatra épít, de szövetkezik törzsi erőkkel, csalódott helyi közösségekkel, volt katonai káderekkel és Szaddám Huszein Baath Pártjának tisztjeivel is. Azt tartja, a harc gyümölcsét ma kell learatni, nem a jövőben vagy a túlvilágon. Az erőszakot nem csupán a célhoz vezető eszköznek tekinti, hanem a célnak magának, ideológiája természetes folytatásának. Egy terület megszerzése és igazgatása is ehhez a vallásos küldetéstudathoz kapcsolódik: a dzsihád írja elő a föld megszerzését, az igazgatás kiépítését, a földrajzi és egy adott időbeliség által megteremtődött lehetőségek teljes kihasználását. Az Iszlám Állam területek megszerzését akarja, kormányzása alatt lévő régiók kiépítését célozza meg és szent háborút folytat az általa ellenőrzött területeken.

Az al-Kaidával ellentétben – amely szigorúan megválogatja a jelentkezőket és kemény feltételeket követel meg – az Iszlám Állam tagságát mindenfajta titkolózás nélkül, nyílt toborzással építi fel, bárki csatlakozhat, aki elég elkötelezettséget érez. Az al-Kaida fegyveresek virtuális hálózatától eltérően, az Iszlám Állam saját, stabil lakosságot akar kialakítani, hogy alátámassza fennmaradását, ezért szüksége van nőkre, családokra, gyerekekre is. A rendszer – bár erőszakos eszközöket használ és manipulációtól sem riad vissza – sok nő számára vonzó, hiszen hangsúlyozza az új családok létrejöttének szükségességét. A külföldi harcosok nem egyszerű gyalogságnak számítanak, hanem az iszlám harcos képét jelenítik meg, reklámként szolgálnak a külvilág felé. Az Iszlám Állam ily módon a szunnita államépítés nagyon egyedi módját mutatja be, amelyik a törvényesség és államiság más szunnita formáival versenyez. Ez az egyik oka annak, miért jött létre széleskörű szunnita arab koalíció is ellene, akik legalábbis provokációnak, ha nem eretnekségnek tartják a vallás ilyen erőszakos értelmezését.

 

Az orosz és a török érdekek

De nem érthetjük meg az Iszlám Állam jelenséget, a külső beavatkozások figyelembe vétele nélkül. A beavatkozások egyre nyíltabbak, Törökország és Oroszország is meg akarja mutatni erejét az arab világnak. Oroszország szíriai, és potenciálisan az iraki katonai beavatkozása természetesen válasz az Iszlám Állam okozta veszélyre, de ezt tágabb, geopolitikai kontextusban is érdemes megvizsgálni, mint egy olyan törekvést, hogy világszerte megerősítse hatalmi igényeit. Oroszország számára a közel-keleti konfliktusban való közvetlen részvétel része annak a tervnek, hogy a Szovjetunió bukása után fokozatosan újraélessze katonai és birodalmi hatalmát. Az Asszad rezsim támogatása javítja Oroszország alkupozícióját az ukrán fronton is, és más olyan vitatott területeken, melyeken a nyugati beavatkozás lehetősége áll fenn.

A Nyugat ugyan hangzatos stratégiákat dolgozott ki, de határozatlan azok megvalósításában, Oroszország ennek az ellentéte, ha legújabb intervencióját nézzük. Oroszország szíriai erőfeszítései most arra irányulnak, hogy az Asszad rezsimnek nyújtandó védettség révén kialakuló status quo helyzetet befagyaszthassa. Oroszország Szíria védelmét az alavita etnikai kisebbség helyzetével azonosítja. Pedig az alaviták túlélésére tett erőfeszítések akadályozzák meg egy másmilyen, alternatív kormány létrejöttét, akár Iszlám Állam, akár nyugat-barát kormány legyen az, és fenntartják a Közel-Kelet megosztottságának etnikai alapú rendjét. A jelenlegi orosz stratégia nagyon tradicionális módon újítja meg azt a szemléletmódot, amelyik a régió belső rendjét inkább látja a különböző nemzeti és etnikai alapon, mintsem hogy törvényes államként kezelné azokat. Egy bizonyos ponton azonban a beavatkozás ki fog fulladni, mert a katonai intervenció haszna nullával lesz egyenlő.

Részben ezen okból, az új orosz-szír szövetség egy bizonyos ponton Irakot is érintheti. Az iraki kormány fokozatosan eltávolodott nacionalista programjától, amelyik támogatta a szunniták integrálását és a különböző felekezetű lakosság egymás mellett élését egy közös államban. Jelenleg a kormány programját a síiták érdekei uralják. Ezért nem törekedik túlzottan az iraki kormány az Iszlám Állam erőinek kiűzésére, akik pedig erősen támaszkodnak a jogfosztott szunnita közösségekre. Ehelyett lehet, hogy az iraki rezsim elfogadja az orosz katonai védelmi ernyőt, ami akár az amerikai garanciát is helyettesítheti. Ezen stratégiának a gyenge pontja az, hogy egy szíriai és iraki síita kliens állam védelmezése radikalizálhatja a szunnita iszlám híveit az oroszok ellen.

Putyin elnök valójában nem tart a terrorista veszély következményeitől, egy fokozódó iszlám terrorizmustól odahaza vagy zavargásoktól a Kaukázusban. Egy bomba bármelyik nyugati főváros metró állomásán a kormányok sebezhetőségét bizonyítja, ugyanez Oroszországban, paradox módon Putyin politikai stratégiáját erősíti. Putyin elnök hatalomra jutását nagyban köszönheti annak, hogy a terrorizmus, a területi viták legyengítették az orosz államot. Az orosz újjászületés víziójához otthon és külföldön szükség van a külső fenyegetettség érzésére.

Ennek ellenére, Oroszország nem igazán érdekelt az Iszlám Állam tényleges legyőzésében, mert arra szüksége van a nyugati érdekek gyengítéséhez és a Nyugat-barát szír ellenállás megfékezéséhez. A valóságban, bármennyire is bizarr, az Iszlám Állam minden szereplő számára egy kényelmes mankóvá vált. A törökök arra használják, hogy támadják a kurdokat, a szír rezsimnek arra jó, hogy elterelje a figyelmet a tetteikről, a szaúdiak a síita-ellenes ideológiát használják ki, és végül, az irániak pedig egy potenciális lehetőséget látnak benne a szunnita riválisaik elleni harcukhoz.

Oroszország mellett Törökország az a kritikus regionális hatalom, amelyik a konfliktus eszkalálódásában érdekelt. Törökország eredetileg a Nyugat által is támogatott szunnita arab szövetség tagjaként lépett fel Asszad rendszere ellen, és az Iszlám Államot a régió létét fenyegető erőnek tartotta. Nemrég azonban már az Iszlám Állam fenyegetését alibiként használta a Kurd Munkáspárt(PKK) elleni harcban Szíria és Irak területén, ami a török kormány és a PKK között korábban elért enyhülési folyamat ellen hat.

Ezen stratégia mögött alapvetően belföldi megfontolások állnak. A hatalmon lévő kormánypárt, az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) rosszul szerepelt a néhány hónappal ezelőtt tartott választáson, ezért Erdogán elnök és iszlamista kormánya így próbálja elterelni a figyelmet a belföldi népszerűségvesztésről, amit az erősödő ellenzéki mozgalom is jelez. Készek növelni a polarizálódást, hogy támogatóik szemében úgy tűnhessen, csak a jelenlegi kormány képes megállítani a káosz eluralkodását. A Szíriában és Irakban bekövetkezett török katonai eszkaláció további instabilitáshoz és másfajta konfliktusokhoz vezethet, és mindez csak azért történik, hogy a kormány választási pozícióján valamit javítson.

 

A merényletek szerepe

A párizsi merényletek az Iszlám Állam stratégiájának változását mutatják. Ez az erőszakos esemény számtalan más támadást követően következett be: így az Asszad rendszert támogató Hezbollah ellenes bejruthi bombarobbantás, az orosz utasszállító felrobbantása az egyiptomi Sínai-félszigeten, melyekért mind az Iszlám Állam szervezetei vállalták a felelősséget. Ezek az események mutatják, hogy az Iszlám Állam messze, Szíria és Irak területétől távol is aktív, és képes támadásokat indítani az ellene létrejött nemzetközi koalíció legismertebb tagjai ellen. Egyidejűleg, az érintett országok területén végrehajtott merényletek azt is jelzik, hogy az Iszlám Állam szír és iraki hadállásait komoly veszteségek érik a katonai koalíció állandó támadásainak következtében. Ezek mutatják, hogy az Iszlám Állam veszített az offenzív lendületéből, ezért most külföldön indít támadásokat, hogy csökkentse a nyomást a hazai frontokon. Röviden, racionális logika rejlik a látszólag irracionális erőszakhullám mögött. Ez nem az al-Kaida apokaliptikus víziója, hanem inkább az Iszlám Állam erőfeszítése, hogy saját területükön vágjon vissza az ellene szövetségben fellépő országoknak.

Az idő múlásával a Nyugat fokozhatja ugyan a légitámadásokat, de az Iszlám Államot így nem fogja tudni legyőzni. Az ellenállási harcok tapasztalatai azt mutatják, hogy a nem-állami szereplők tudják a leghatékonyabban elpusztítani az infrastruktúrát, és területeket visszaszerezni. Ez igaz az ellenfeleik esetében is, és ezért lett sikeres az iraki Sinjarban végrehajtott új kurd offenzíva, és a Shammarabi törzsi közösség fegyveres harca az Iszlám Állam ellen.

Az igazi áttöréshez azonban olyan stratégia szükséges, amelyben a dzsihadista-ellenes minden harcoló fél képes összefogni és együttműködni és amely a lehetőségek szerint lecsökkenti a résztvevők közötti érdekkonfliktusok és geopolitikai ellentétek megosztó hatását. Máskülönben megreked a folyamat. Az eddig sikeresen harcoló kurdok például a Nyugat befolyása alá kerülhetnek, miközben továbbra is harcban állnak majd nemcsak az Iszlám Állam ellen, de Törökországgal is, a Shammari törzset pedig a szaúdiak és az Öböl-menti országok udvarolhatják körül.

Visszatekintve, ez a három kérdés, a tekintélyelvű államok ellenforradalmi törekvései, az arab tavasz forradalmi folyamatainak feléledése és ugyanakkor előre nem látható végkifejletük, és végül a dzsihadista mozgalom körüli geopolitikai és vallási érdekek összegabalyodása jelentik a legnagyobb kihívást, amivel az arab államoknak szembe kell nézniük. Ezek bonyolult és egymással kapcsolódó kérdések, amelyek miatt az arab világ jövője erősen bizonytalannak látszik.

 

Hicham Alaoui elnöke a Moulay Hicham Alapítványnak és tagja a Carnegie Nemzetközi Béke Alapítványnak. Szerzője a Journal d’un prince banni. Demain, le Maroc [Egy kitaszított herceg naplója. Marokkó jövője] című könyvnek, Grasset kiadó Párizs, 2014. A cikk első változata elhangzott a Northwestern University (Illinois) Közel-Kelet és Észak-Afrika tanulmányok program megnyitó konferenciáján 2015. október 23-án.

Fordította: Demény Győző

 


[1] Jean-Pierre Filiu: Mamelouks modernes, mafias securitaires et djihadista [Modern mamelukok, közbiztonságra hivatkozó maffiák és dzsihádosok], Orient XXI, 2015. szeptember 19, http://orientxxi.info a mameluk korszakról magyarul lásd https://hu.wikipedia.org/wiki/Maml%C3%BAk_Birodalom

[2] Lásd http://terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/abbaszida.html és https://hu.wikipedia.org/wiki/Abb%C3%A1szid%C3%A1k

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések