A munkajog hosszas harcokban, súlyos szenvedések árán született…

Adler CreusotTalán ne is beszéljünk többet a jogról és a munka törvénykönyvéről, hiszen csak nyugtalanítják a tulajdonosokat és alkalmazottakat, akik a sok merev előírást és szabályt okolják a munkanélküliségért! Ideje leegyszerűsíteni az egészet és visszatérni néhány lényeges alapelvhez – halljuk mindenfelé manapság. Mégis, miközben meg akarjuk szüntetni és le akarjuk egyszerűsíteni törvényeinket, talán jó lenne látni, ho­gyan és miként is alakultak ki azok. Semmi nem történik véletlenül. Ahogyan egy öko­szisztémában általában minden elem használható valamire, végül is az egész, a maga összességében, hasznos mindenkinek.

Ezt a jogi építményt lassan, hosszú évszázadok során emelték, könnyekkel és verejtékkel szilárdították meg, olykor ipari katasztrófák, vagy háborúk adták hozzá az új építőköveket, de fejlődni nem szűnt meg.

 

A szerződés szabadsága

A francia forradalom utáni gazdasági rendszerben nem létezett munkajog. A munkáltatók és munkavállalók közötti kapcsolatot szerződés szabályozta, és a polgári törvénykönyv emelte törvényi rangra. Az 1789-es Emberi és Polgári Jogok Nyilatko­zata értelmében az állampolgárok közötti egyenlőség de facto a szerződő felek közötti egyenlőséghez vezet. Ez ugyan nem más, mint jogi fikció, de a forradalom így alakí­totta ki a tárgyalások szabadságának mítoszát.

A szerződés két szabad és egyetértő ember között jön létre, akik mindketten tulajdonosok. Egyikük csak a saját munkaerejének tulajdonosa, a másik sokkal több mindennek: nevezetesen a termelő eszközöknek. Mégis mindketten egyenlők. François Rebsamen munkaügyi miniszter, az anakronizmus kockázata nélkül kije­lenthette volna ezt az akkori, a forradalom korabeli Nemzetgyűlés előtt is, mint ahogy tette a Szenátus előtt 2015. március 22-én: „A munkaszerződésben nincs alá- vagy fölé rendelő viszony; ezt két szabad ember írja alá, akik kölcsönösen kötelezettséget vállalnak”. Ennek a szerződéses sza­badságnak a jelentőségét erősítette az 1791. június 14-i Le Chapelier törvény, amely megtiltotta, hogy bármilyen munkáltatói vagy dolgozói csoport összehangolt cselek­vése beárnyékolja a két egyén közötti szerződés szabadságát.

A munkás tehát bérbe adja szolgáltatásait, amelyért a munkáltató bért ad, mint csupán egy egyszerű bérlő. Mivel a munkaerő pusztán áru, az állam nem avatkozik be: a kereslet és a kínálat logikája szabályoz. Ezen a területen nem született túl sok tör­vény. A korszak „egységes gondolkodásmódját” így összegezhetjük: „Ami szerződéses, az jogos is.” A polgári törvénykönyv 66 cikkelyt szentel a különböző dolgok bérleté­nek, amelyek közül 32 foglalkozik az állatállományéval, és csak kettő a „szolgáltatások bérletével” – vagyis a XIX. század munkaszerződésével.

 

A törvények megszületése, az alap teendők megfogalmazása és fokozatos valóra válása

A felek egyenlőségének fikciója nem állta ki a tények, a valóság próbáját:

a/ betegségek, halálesetek jellemzik azt a 120 évet, amely a forradalom óta a munka törvénykönyv embrionális formájának megszületéséig, 1910-ig eltelt;

b/ munkások és gyermekeik nyomora, és különösen doktor Louis-René Villermé [i] megrázó jelentése, amely 1840-ben lesújtó képet rajzolt a gyapot manufaktú­rákban, len- és selyemszövő iparban alkalmazott munkások fizikai és erkölcsi állapotáról;

c/ valamint az ipari katasztrófák sora kellettek ahhoz, hogy végül megszülessen a modern munkajog, amelyet ma lépten-nyomon rágalmaznak.

A történelmi háttér feltárása és ismerete, amelyet egyébként a gazdasági elvek, az ortodoxia mindig erősen elleneztek - segít csak igazán megérteni a munkajogi tör­vény által felvetett feladat méretét és nehézségét. Csak 1841-ben, a március 22-i tör­vénnyel korlátozták a 12 évesnél fiatalabb gyermekek munkaidejét napi nyolc órában; csak ekkor tiltották meg a 8 évesnél fiatalabbak dolgoztatását a húsz főnél többet foglalkoztató vállalatoknál és tiltották be az éjszakai munkát minden gyermek számára. A Nemzetgyűlésben keserű viták zajlottak, 1841. március 5-én Pellegrino Rossi közgazdász ezt hangsúlyozta: „Ismétlem, hogy azt a gyereket, aki többé nem dolgozik, a szülei gyakran semmibe fogják venni. Ne felejtsük el az aber­rált emberi természetet. Amikor a család összkeresete így csökkenni fog, a gyereken fog csattanni a durva és tudatlan apa haragja; mindig a leggyengébb fog szenvedni.” A megrázó érv ellenére, a törvényt elfogadták.

Az 1864. május 26-i törvény eltörli a szervezkedés megtorlását s ezzel véget vet a sztrájk büntetésének. A szakszervezetek létrehozását az 1884. március 21-i törvény engedte meg, de még várni kellett... 1968-ig, hogy a szakszervezet helyi képviseletein keresztül a vállalaton belülre kerülhessen. A vállalatoknál mindig a magántulajdon, a tulajdonosok joga, a főnökök által meghatározott szabály uralkodott.

Végül közel száz évvel a forradalom után, az 1884. május 10-i törvény tiltotta meg teljesen a 12 évesnél fiatalabb gyermekek foglalkoztatását. Ez a munkaügyi el­lenőrzés megszületésének éve is. Egy évtizeddel később, az 1893. június 12-i törvény kötelezte a munkáltatókat a higiéniai és biztonsági szabályok tiszteletben tartására az üzemekben és manufaktúrákban, miután a halottak és sebesültek száma ezrekre rú­gott és a veszteség már a hadseregbe való besorozás igényeinek teljesítését is fenye­gette. Utána, 1898. április 9-én, a munkahelyi baleseteket mint ilyeneket ismerték el: a törvény létrehozta a munkáltatók „objektív felelősségének” rendszerét. A balesetet szenvedettek kártérítésének ellentételezésére bizonyos munkáltatói immunitást, vé­dettséget biztosítottak.

De az ipari forradalomnak ezekben az éveiben a termelékenységi verseny to­vábbra is ölt. Az 1906. március 10-i courrières-i bányaszerencsétlenségnek több mint 1000 halottja volt. A sztrájkok folytatódtak és végül kikényszerítették a vasárnapi pi­henőnapot (1906. július 13-i törvény).

Bebizonyosodott az is, hogy nem igaz, hogy a munkajog korlátozza a foglal­koztatást, sőt fordított a helyzet,megvédi azt.

 

Kirajzolódnak az alapelvek

1918-ban, a leszereléssel és a frontról való hazatéréssel az álláskeresők áradata jelentkezett: a munkanélküliség fenyegetővé vált. A nyomásnak engedve, a kormány elfogadta a munkaidő csökkentését napi nyolc órára és heti hat napra (1919. április 23-i törvény), hogy a munkahelyek létesítését támogassa. Kipróbálják a „dolgozzunk kevesebbet, hogy mindenkinek jusson munka” alapelvét.

Az 1936. június 7-én a munkáltatók és a Confédération générale du travail (CGT) munkás szakszervezet közötti megállapodás, amely a Léon Blum vezette Nép­front-kormány égisze alatt jött létre, mint a „Matignon-egyezmény” került bele a tör­ténelemkönyvekbe. Bekerült a törvénybe a heti munkaidő negyven órában rögzítése, és az alkalmazottaknak kétheti fizetett szabadságot adott. Első ízben az élet már nem kizárólag az elidegenedett munkára szorítkozott: kezdett kinyílni a világ más dolgai felé.

A második világháború rettenete után, egy szétvert és lerombolt országban, a „Felsza­badulás” férfi és női harcosai, kihasználva a munkáltatók gyenge pozícióját, amely abból adódott, hogy azok hasznot húztak a német megszállókkal való kollaborálásból, lerakták a modern jog alapjait: létrehozták az üzemi bizottságokat, a társadalombizto­sítást [ii], a munkaegészségügyet, a higiéniai és biztonsági bizottságokat, a munkanélküli alapokat, a minimálbért.

Ezek az alapelvek nem csupán néhány felvilágosult kommunista vagy gaulle-ista fejében fogantak meg. Az 1944. május 10-i Philadelphiai Deklaráció, amelyet a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) átvett, 1. cikkelyében megfogalmazza, hogy a „munka nem áru”, 2. cikkelyében azt, hogy „tartós béke csak a társadalmi igazságos­ság alapján jöhet létre”. Az ILO ezzel elismerte, hogy az a szerződés, amely a munkát áruvá teszi, háborút eredményez, amint azt Alain Supiot, a Collège de France profes­szora kifejti a L’Esprit de Philadelphie (Philadelphia szellemében) [iii]című könyvében.

 

A progresszív lépéseket liberális ellenforradalom követi

Az 1980-as és 1990-es években azonban két egymást erősítő tényező tűnt fel: A Ronald Reagan és Margaret Thatcher vezette liberális ellenforradalom az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban, valamint az európai kommunista országok hirtelen fordulata a piacgazdaság felé összeomlásuk előtt. Ez a történelmi alkalom tette lehetővé, hogy a második világháború óta kialakított szolidaritást visszafordítsák és a piac dogmáival helyettesítsék. Így működött az, amit Alain Supiot a „nagy fordu­latnak” nevez. Tény, hogy Franciaországban ennek az ellenforradalomnak a keresz­tülvitele hosszabb időt vett igénybe, mint az angolszász országokban; de az egymást követő kormányok nem adták és nem adják fel hatalmi harcukat.

Ez a rövid történelmi emlékeztető lehetővé teszi, hogy megítéljük egyes újság­írók önelégült szövegeinek hiábavalóságát. Például David Pujadas-ét, aki a France 2 televíziós híradóban, 2015. szeptember 8-án, maga elé dobott egy vaskos kötetet, az­zal, hogy „a mi híres munkatörvénykönyvünk ilyen kövér kötet, közel másfél kiló” [iv]. Egy olyan társadalomban, ahol a vékony alkatot favorizálják, és a jó egészség szino­nimájaként használják, a „kövér” jelző, amelyet gyakran többféle módon is értelmez­nek, nem ártalmatlan. Arra utal, hogy a munka törvénykönyve nem csupán vastag, de beteg is.

A támadás magának a munka törvénykönyvének az alapjai ellen irányul Ezek még ma is olykor zavarják az ultraliberalizmus logikáját. Mivel a vádak rossz érveken alapulnak, nem találnak más kiutat mint hazugságokra alapozni őket. Patrick Quinqueton államtanácsos, korábbi munkaügyi felügyelő, tagja annak a csoportnak, amely Nicolas Sarkozy elnök kívánságára 2008-ban a módosításokon dolgozott. Em­lékeztet rá, hogy ha a törvénycikkek száma nőtt, ezt szándékosan alakították így. Ez nem más, mint „annak az elvnek az alkalmazása, amely szerint ahhoz, hogy minden érthető legyen, minden cikkely csak egyetlen rendelkezést kell, hogy tartalmazzon.”

És ha a törvénykönyv több részből áll, ez éppen azért van, hogy mindenki megtalálhassa benne a rá vonatkozót, legyenek azok munkavállalók, mikro- vagy kis­vállalatok vagy középvállalkozások és az óriás vállalatok vezetői is. Például a mikro-vállalkozásoknak, a nagyon kis vállalkozásoknak nem fontos ismerniük a kollektív szerződések feltételeit a maguk 105 cikkelyével, ami a szakszervezeti küldöttek státu­szára vonatkozik, vagy azt a másik 289 cikkelyt, amelyet az üzemi, vállalatitanácsok­nak szenteltek.

Nem véletlen, hogy a munkaidőre és a munkabérre vonatkozó szabályokat a harmadik részbe tették át. A munkaidőre vonatkozó 210 cikkelyt lényegében nem alkalmazzák, csak „ha nincs ágazati vagy vállalati megállapodás, egyezség. A fizeté­sekre vonatkozók csak a minimálbérről és a bérek védelméről szólnak, (például a le­foglalások ellen). Végül, amit Quinqueton külön aláhúzott, a munkavállalók egészsé­gére és biztonságára vonatkozó negyedik rész 2 500 cikkelyből áll. Ez a megoldás lenne az, amitől olyan testes a kötet, és ezért nem felel meg a szépség elvárt szabá­lyainak?

A leggyakrabban nagyon pontos technikai rendelkezésről van szó, egy adott munka esetén, mint például a „vegyi kockázatok megelőzése”: „A munkahelyek leve­gőjében jelenlevő gázok koncentrációja nem lépheti túl azokat az értékeket, amelyeket a táblázat meghatároz, azokra a helyekre vonatkozóan, ahol a munkások belélegezhe­tik azokat [itt meghatározottan].” A veszélyes kémiai termékek lenyűgöző listáján olyanok szerepelnek, mint az aceton vagy klórbenzol. El kellene törölni ezeket a ren­delkezéseket?

Valójában azok panaszkodnak a szövegek hosszabbodásáért, akik maguk is hozzájárultak ehhez, mivel az 1990-es évek eleje óta a munkáltatók egyik felmentést kapták a másik után, amelyek újabb és újabb oldalakon jelentek meg.

A munkaadói testület azt az elgondolást hangoztatja, amely szerint a mai elbo­csátások a holnap új munkahelyeit jelentik. Ezt a hazugságot több mint 30 éve emle­getik. Már az 1980-as években Yvon Gattaz, a Francia Munkaadók Országos Tanácsá­nak (Conseil national du patronat français, CNPF – a magyar GYOSZ megfelelője) – a mai Medef elődjének, amelyet ma fia Pierre Gattaz irányít – elnöke követelte és érte el, hogy ne legyen szükség adminisztratív engedélyre az elbocsátások­hoz,felmondásokhoz. Úton-útfélen hangoztatta, hogy a vállalatok azért nem vesznek fel munkaerőt, mert a munkaügyi felügyelőség engedélyét kell kérniük, amikor el akarnak valakit bocsátani. 1986 óta nem kell engedély, még sincs több munkahely. A 2000-es években azt nyilatkozták, hogy túl bonyolult az elbocsátás: szükség volt egy személyes beidézésre és egy írásbeli nyilatkozatra a felmondás okáról.

A munkáltató részéről jelentkező jogi kockázatok veszélybe sodorhatják a vál­lalatot – hangoztatták. 2008 januárjában tehát bevezették a megegyezéses elbocsá­tást: nincs formális beidézés, nem kell indoklás, nincs tiltakozás a békéltető testület előtt – kivéve, ha hiányzik a beleegyezés. Az eredmény: rekordszámú megegyezéses elbocsátás minden évben (2014-ben több mint egymillió) és ugyanakkor nem hoztak létre határozatlan idejű szerződéseket, amelyek ezt kompenzálnák [v]. Éppen ellenkező­leg: ma már az újonnan alkalmazottak 85 százalékát határozott idejű szerződésekkel veszik fel. Sőt már ezt is túl bonyolultnak ítélik, és azt szeretnék elérni, hogy az adott feladatok elvégzésére a munkavállalók szerződhessenek, amely szerződések termé­szetesen bonyolultak lesznek, de viszont biztosítják, hogy a munkaadó teljes létbi­zonytalanságban tarthassa a dolgozókat.

A munkáltatók állandóan ismétlik – a média pedig sosem vette magának a fá­radságot hogy kielemezze – hogy kevesebb törvényt akarnak, miközben a maguk számára erősebb védelmet kértek.

Kaptak is az államtól, főleg amikor csoportos leépítéseket hajtottak végre a különböző átszervezési és ipar-kitelepítési terveik során. Így például a 2014. június 13-i törvény szerint rekordidő, vagyis 21 nap alatt kell a Régiós Állami Felügyeletnek (a Vállalkozások, a Verseny, a Fogyasztás, a Munka és az Alkalmazások Regionális Igazgatósága – francia rövidítéssel Direccte) jóváhagynia a tulajdonosok által be­nyújtott csoportos felmondási tervet. Ez biztosítja, hogy a munkaügyi bíróságnak gyakorlatilag többé már lehetősége sem lesz a beavatkozásra. Csodálatos törvény, tiszta, mint a forrásvíz...

Az egyre erőszakosabb és durvább ideológiai harc és a fegyverek egyenlőtlen­sége oda vezetett, hogy az alkalmazottak általában védekező pozíciót vettek fel, pedig nagy szükség lenne még további fejlődésre. Egyesek úgy dicsőítik a kollektív szerző­dési tárgyalásokat, mint amelyek előkészítik a „szociális párbeszédet” annak minden erényével; de mi értelme van ennek, ha a szakszervezetek soha nem voltak ennyire gyengék? Ez nem eredményezhet egy jobb törvényt, csak a jogok szétmorzsolódását, miközben a joggyakorlat még inkább szétforgácsolódik és áttekinthetetlenné válik.

Azzal szemben, amit Antoine Lyon-Caen és Robert Badinter állítanak Munka és törvény (Le Travail) című könyvükben, nem lehet kimutatni, hogy a munkások védelme növelné a munkanélküliséget. Épp ellenkezőleg.

Amint ezekkel a vitákkal kapcsolatban Pascal Lokiec, a munkaügyek professzora rámutatott, „alapvető változás jelent meg a munkajog kérdésében.” Úton vagyunk abba az irányba, hogy „az alkalmazottak és a munkáltatók közti ellentét a dolgozók és munkanélküliek, a bizonytalan és az állandó alkalmazásban levők közötti ellentétté fajuljon.” [vi]

 

A szerző, a Párizsi Ügyvédi Kamara tagja, a munkajog, a szociális jogok és ellátásjog szakértője. Marie Pezé-vel és Nicolas Sandret-vel együtt, a Travailler à armes égales (Egyenlő fegyverekkel dolgozni), szerzője, Pearson France, kiadó, Montreuil, 2012.

Fordította: Hrabák András

 


[i] Számos petíciót követően, amelyek a gyermekmunka szabályozását sürgették, az Académie des sciences morales (erkölcsi tudományok akadémiája) 1835-ben döntöttúgy, hogy tanulmányozza a kérdést és megbízott két nyomozót: Louis-François Benoiston de Châteauneuf-öt és Louis René Villermét.

[ii] Lásd Bernard Friot és Christine Jakse: Une autre histoire de la Sécurité sociale [A társadalombiztosítás másik története], Le Monde diplomatique, 2015. december

[iii] Alain Supiot: L’Esprit de Philadelphie. La justice sociale face au marché total, [Philadelphia szelleme a totális piaccal szemben], Seuil, Párizs, 2010.

[iv] Lásd Gilles Balbastre: Combien de pages valez-vous? [Hány oldalt értek?], Le Monde diplomatique, 2014. november

[v] Lásd Céline Mouzon: Rupture conventionnelle, virer sans licencier [Megegyezéses felmentés, kirúgás felmondás, elbocsátás nélkül), Le Monde diplomatique, 2013. január

[vi] Pascal Lokiec: Il faut sauver le droit du travail [Meg kell védeni a munkajogot!], Odile Jacob, Párizs, 2015.