hu | fr | en | +
Accéder au menu

Air France „story”, és a „letépett ingek pártja”

JPEG - 215.9 kio

Van abban valami tragikomikus, ha a feldühödött dolgozók letépik a tőke embereiről az inget, akik aztán rongyokká cibált márkás gúnyáikban, kerítést mászva, árkon-bokron át menekülnek. Ez történt az Air France dolgozóinak október eleji harcias megmozdulásán, melynek jeleneteit több millióan láthatták a tv-híradókban. Ha ironizálni akarnánk, azt mondhatnánk, hogy a HR menedzser és társa rossz pillanatban volt rossz helyen. Valamennyien tudjuk: ennél többről van szó…

A félelem bére

A meglepetés után megállapíthatjuk: ez nem az a bizonyos „rossz hír”, hiszen egy olyan országban, ahol a dolgozók letépik az inget a cégvezetőkről, ott vége a hanyatlás korszakának, az az ország már elkezdett feltápászkodni. Mert a tőke zsarnoksága alól, mint minden más zsarnokság alól a feltápászkodás első jele, hogy az emberek kilépnek a félelem köréből.

A neoliberális kapitalizmus ugyanis a félelem által uralkodik, és buta módon nem elégszik meg azzal a hatalommal, amit a fogyasztással elkábított közhangulat biztosított neki. Mindig többet és még többet követel. Pedig a fogyasztás és a társadalombiztosítás volt az a két tartóoszlop, ami hosszú ideig politikailag élhetővé tette a kapitalizmust. És íme, most vadul rombolja a másodikat. De hiszen már Marx is erről humorizált, amikor a burzsoázia „szemellenzős és tisztátlan érdekéről” írt. A tőke képviselői ugyanis sosem képesek helyesen dönteni az azonnali, pénzben realizált nyereség és a hosszú távú politikai nyereség között. Szívósan ragaszkodnak, és nem akarnak semmiről sem lemondani, miközben engedniük kellene, hiszen uralmuk fennmaradása hosszú távon ettől függ.

Tény viszont, hogy a megcsömörlött túlfogyasztás hatásait a lehető legfigyelmesebben kezelik. Mindent megtesznek, hogy az egyént meggyőzzék: csak és kizárólag ő, a fogyasztó a fontos. Miatta kereskednek Bangladessel, miatta tartanak nyitva vasárnap, és miattuk hajtják végre a különböző vállalati átszervezéseket, amelyek célja a „versenyképesség és az árak csökkentése”. Közben lehetőleg felejtsük el a dolgozót, aki ott él a fogyasztóban. Ebben az üzenetben ott rejtőzik az elfojtott, de állandóan ismételt parancs: lényünk egy másik jellemzőjét, a termelőt, mielőbb iktassuk ki a képből.

Mint azt a pszichoanalízisből tudjuk, az elfojtott mindig felbukkan, ehhez hasonlóan a letagadott társadalmi azonosságok is mindig felszínre kerülnek. Az atomizált és magára maradt egyén szinte akaratlanul is észreveszi, hogy Banglades épp az az ország, ahova kitelepítették a munkahelyét. Vagy hogy az átszervezések idején a többiek „felszabadított” vasárnapi fogyasztása, az a saját családi életétől elvett munkaidő. Az egyén elfojtott gondolata néha egyidejűleg a közösségben is felszínre kerül. Ez a legjobb eset. Egyrészt, mert csak közösen lehet a félelmet legyűrni, másrészt mert csak így lehet esélye annak, hogy a gondolat megjelenhessen a közbeszédben, és szabad utat kapjon a politika térfelén. Az ideológiai nyomás persze továbbra is szeretné elfelejtetni, hogy igenis vannak termelők! Azt szeretné, ha semmi sem zavarná a fogyasztók bamba ünneplését.

A kapitalizmus politikai stabilizálásának leghatékonyabb eszköze ─ legalábbis érzelmi szempontból ─ a széles körre kiterjesztett fogyasztás volt. De a ’29-es nagy világválság és a második világháború kríziséből megmenekült kapitalizmus lépésről lépésre elkezdte visszavenni azokat az engedményeket, amelyeket a fordista évtizedek alatt volt kénytelen megadni. (Pedig bárhogy is nézzük, ennek köszönhette a túlélését.) A neoliberalizmus épp ennek a rekonkvisztának, azaz visszahódításnak a neve. Ez a kapitalizmus ereje teljében van, és nem kevesebbet akar megkapni, mint mindent. A kapitalizmus „szabad” folyást követel a saját kiteljesedéséhez. Minden szociális vívmány csak fék, amelyet el kell távolítani. Minden dolgozói ellenállás csak egyfajta gát, amit meg kell semmisíteni. Egy emlékezetes konferencián (1) , (ami megérdemelte volna, hogy többször is szerepeljen az esti tv-híradókban) Alexandre de Juniac, az AIR France vezérigazgatója a „szociális vívmányok” fogalmáról értekezett. E konferencián Juniac nem átallott egy ilyen kijelentést tenni: „a „gyermek” fogalma többször változott a történelem folyamán, tehát újra lehetne tárgyalni a gyermekmunka betiltásának eseteit is”. És elmesélte, ha már a „szociális vívmányok” fogalmának relativitásánál tartott, katári kollégája megjegyzését, aki a sztrájkolókat mind börtönbe zárta volna.

Erőpozícióban

A zsarnokság mindenféle kapitalizmus megváltoztathatatlan alapja, hiszen maga a termelés a zsarnokság jegyében zajlik. A dolgozók fájdalmasan érzékelik, hogy mindenben a munkáltatótól függenek, aki bármikor leépítheti a munkahelyüket és megfoszthatja őket a munkabérüktől. A valóság az, hogy ettől kezdve a társadalmi megsemmisülés szélére kerülnek. Mert igazából a tőke és a tőke embereinek hatalma erre a fenyegetésre épül. Ezt a fenyegetést persze sose kell kimondani, mert ─ ideológiától és a média propagandától függetlenül ─ mindenki tudja, hogy a tőke igazi erejét, végső zsarolási lehetőségét az alkalmazotti munkaviszony adja. És ez állandóan ott van mindenki tudatában, készen arra, hogy a legkisebb, akár csak helyi vagy „személyes” konfliktusban is a felszínre törjön. Felismerhetjük a főnök és a beosztott közötti hierarchiából, ahol jól látható, hogy ki az erősebb és miért: abból az egyszerű fejmozdulatból, amikor az egyik ajtót mutat a másiknak.

Elég tehát azokból az ortodox gazdasági elméletekből, amelyek azt állítják, hogy alkalmazott és foglalkoztató egyenjogú szerződéses partnerek. A gazdasági elméletek eltorzítják a valóságot, úgy mutatják be nekünk az alkalmazotti létben megbújó alá- és fölérendeltséget, mintha az egy jogilag kiegyensúlyozott viszony lenne. Az erőpozíciók másról szólnak. Az alkalmazotti viszony lényege a létfeltételekkel való gazdasági zsarolás, amely azon alapul, hogy egyenlőtlenség van a zsaroló és a megzsarolt között, hiszen nem ugyanaz a helyzetünk, amikor a revolver egyik vagy másik végén állunk. Még a legkedvezőbb helyzetben lévő alkalmazottak is, akik „önkéntes” együttműködésként élik meg a helyzetüket, képesek felháborodni. Időnként fellebben a fátyol a szemük előtt, és észreveszik a rejtegetett csontvázat. A hatalom valós erőviszonyai nem a hétköznapi körülmények között, hanem az összekülönbözések idején mutatkoznak meg. És akkor újra felbukkan az alkalmazotti viszony legalapvetőbb kérdése: meddig mehetek el a főnököm elleni felszólalásban? Milyen hangon beszélhetek vele, milyen viselkedést vehetek fel, megtagadhatom-e az utasítását? A konfliktus persze másként zajlana, ha egy olyan emberrel ütköznék, akitől nem kell félnem, akitől nem függök. Az alapvető függés, és az ennek következtében kialakuló félelem, a végső igazsága az alkalmazotti létnek. A konfliktusok végső kimenetele legtöbbször az, amit úgy hívunk: engedelmesség.

Terápia és öngyilkosság

Korunk „a demokratikus egyenlőség” szólamától hangos, miközben a létünket a félelem mozgatja. Mert miért is uralkodhat a tőke az hétköznapi emberek felett? Mert kikényszerítheti, hogy fejet hajtsunk. Albert Hirschmann szociológus közgazdász egy hármas igazságban összegezte, hogyan viselkedhet az egyén egy adott, intézményes helyzetben. E hármas magatartásforma a loyalty, a voice, és az exit. Loyalty, ahogy azt a neve is mondja, hűségesnek maradni. Voice, amikor úgy döntünk, hogy felszólalunk, hogy kinyitjuk végre a szánkat. (De itt is az a nagy kérdés: meddig mehetünk el, amikor az intézmény egy kapitalista vállalat?) Végül a harmadik viselkedésforma az exit, amikor úgy érezzük, hogy nincs más választásunk, mint felmondani. De mi ennek az ára? Lemondjunk a bérünkről, a magunk és családunk megélhetéséről? Miből élünk majd meg?

Igazából ehhez a hármashoz hozzá kellene tenni egy negyedik lehetőséget, amit guiltnek nevezhetnénk. A guilt – az önvád – az a reakció, amikor az alkalmazott a kapitalista intézmények erőszakát, amit ellene alkalmaznak, saját maga ellen fordítja és a saját hozzáállását kérdőjelezi meg. A guiltnek két megoldási formája van: az egyik a terápia (2) : az alkalmazott elégtelennek gondolja önmagát és elkezd „gyógyulást” keresni. Úgy éli meg magát, mint aki nem képes eléggé alkalmazkodni. Atomizált léte, magára maradottsága arra indítja, hogy ne a gyűlöletes környezetet, hanem saját magát próbálja megváltoztatni. Úgy érzi, neki magának kell elindulnia és végigmenni az alkalmazkodás útján. Ez az alkalmazotti lét atomizáltságának szörnyű csapdája, hiszen nagyon is igaz, hogy egyedül, semmilyen eszközünk sincs, hogy megváltoztassuk a „környezetünket” és az atomizált egyén semmilyen politikai megoldást sem képes a világra hozni. Marad tehát saját maga megkérdőjelezése. A coaching-féle lápvirág nem véletlenül virágzik épp ezen a reményvesztett, mocsaras terepen…

Végül vannak, akik úgy látják, hogy a befelé fordított erőszak, az öngyilkosság az egyedüli végső megoldás. Tragikus átfordulás! Ha nincsenek meg a tőke ellenes harc közösségi eszközei, akkor az egyén sokszor a saját maga ellenségévé válik. Azt mondják: „megölik magukat” ─ miközben egészen más dolog öli meg őket... A vállalati menedzseri mellébeszélés képes „divatnak” nevezni az öngyilkosságokat. Emlékezzünk csak: a France Telecom kiváló elnöke trendnek hívta azt, hogy a munkahelyüket elvesztő dolgozók kivetették magukat az ablakon (3) . De nem jobb a média hozzáállása sem, amely a következetlenség specialistája! Megelégedett néhány könnycseppel, egy-egy vezércikkel a „szomorú” eseményekről, aztán sietve áttértek egy másik témára. Nem kérdőjeleztek meg semmit, nem vittek végig következetesen egy gondolatmenetet sem, szigorúan leragadtak a bulvár megközelítésnél. Ezek után egy elszakított inget elviselhetetlen erőszakként feltüntetni, nehezen félreérthető részrehajlás…

A megtépázott HR vezető képe – több napig csak ezt mutatták – monopóliumot élvezett. Már éppen megsajnáltuk, hiszen nem kellemes megtagadni egy menekülő embert. De jussanak eszünkbe azok a képek, az alkalmazottak sorstragédiáit felidéző képek, amelyeket soha nem mutat a TV: az utolsó pillanatait egy öngyilkosnak, abban a pillanatban, amikor beleveti magát a semmibe, vagy a képet a szorongással teli álmatlan éjszakákról, amikor érezzük, hogy „ránk kerül a sor”, vagy a kirúgás bejelentésekor készült arcképeket, és általában is, a szétesett élet képeit. A széthulló családokét, amelyeket szétfeszítenek az anyagi gondok; s végül az a kép az utcán heverő testről. Semmi sem igazolja a légitársaság személyzeti főnökéről készült kép monopóliumát. A HR manager egyedül kiválasztott képe, a látszólag vitathatatlan igazságával, a valóság egyfajta megcsonkítása, és ezért hazugság. A média a saját álláspontja szerint válogatja ki, mit mutat meg nekünk és mit nem. Ezért a képzeletünkre marad, mint a szó maga is jelenti, hogy elképzeljük a tudatosan meg nem mutatott valóságot.

A rendszerszintű felelősök

Messziről szemlélve a helyzetet azt állíthatjuk, hogy a személyes tragédiákat a kapitalizmus személytelen struktúrája okozza. Hiszen elemzési szinten a kapitalista társadalom viszonyainak teljes struktúrája hozta létre az „Air France helyzetet” és távolról sem egy adott személyzeti igazgató, aki rossz pillanatban rossz helyen volt. De ha nem figyelünk oda, akkor az „elemzés” nagyon gyorsan a hatalom embereinek a segítségére siet: „a rendszer lényegi mechanizmusa érvényesül, és ez ellen senki sem tehet sokat”. Az elemzés maga mindig a „rendszer” absztrakt bemutatása és nagyon jól jön, hogy aláássa a mindig konkrét lázadás ügyét. Mert hogy lehet konkrétan fellázadni egy absztrakt dolog ellen?

A valóságban persze a harag nem törődik az ilyen finomságokkal: azt kapja fel, ami épp a keze ügyébe kerül, a vidéki járáshivatal bútorait vagy a HR igazgató ingét.

De vajon a struktúrák személytelensége eltöröl-e minden személyes felelősséget? A dolgok rendszerszintű vizsgálata során azt tapasztaljuk, hogy ez a felelősség három fajta lehet. Mert ha vesszük a fáradságot, hogy közelebbről is megvizsgáljuk, akkor az adott egyének között különbségeket vehetünk észre. Vannak, akik létrehozták a rendszert, vannak, akik működtetik és vannak, akik ünneplik és megpróbálják megóvni mindenféle változástatás kísérletétől is.

Először is tudjuk, hogy a rendszerek sem az égből pottyantak ide: emberek hozták létre, legalábbis néhány ember. Kik készítették elő már a ’80-as évek közepétől a pénzügyek liberalizálását? Kik szorgalmazták az európai szabályozások leépítését? Kik írták alá a nemzetközi kereskedelmi megállapodásokat? Kik dolgoznak a TTIP-ért? Kik szándékoznak eltörölni a munkavállalókat védő törvényeket? Kik azok, akik minden visszafogottság nélkül beláthatatlan perspektívákat nyitottak a tőkének? Összefoglalva: kik hozták létre a neoliberális erőszakot?! Azt a példa nélküli erőszakhelyzetet, amelyben zsarolnak a versenyképességgel, fenyegetnek a munka kitelepítésével, amelyben lebontják az intézményes ellenállás különböző formáit, ellehetetlenítik a szakszervezetet, és a szociális tárgyalások megszervezését. A konkrét kérdésekre konkrét választ tudunk adni, és meg tudjuk nevezni a felelősöket!

Itt van tehát a struktúra, a rendszer, de ez nem magától működik: azok a viszonyok, amelyeket kialakítottak, konkrét személyeken keresztül érvényesülnek. A rendszer részben túlmutat rajtuk, azokon, akik működtetik, néha titokban egy kis tartózkodással attól, amit végre kell hajtaniuk — néha viszont teljes lelkesedéssel intézkednek. Vannak, akik saját személyes undokságukat is hozzáteszik az amúgy is ellenszenves viszonyokhoz, és ezzel a személytelen rendszert arccal ruházzák fel… az alkalmazottak ebben nem tévednek, és képesek nagyon is jól megkülönböztetni azokat, akik akaratuk ellenére végzik a piszkos munkát, az igazi szemetektől.

A zsákutca iparosai

Vannak, akik dicsőítik a rendszert, és konzerválják a dolgok jelenlegi állását. Ők azok, akik módszeresen megakadályozzák, hogy a társadalom kiépítsen egy intézményesített tiltakozást. Ők azok, akik takargatják a tőke által okozott politikai feszültségeket. Ők a társadalmi kiút lezárásának valós ügynökei. Nekik köszönhetjük a politikai zsákutcákat, ők sulykolják, hogy a dolgok „elkerülhetetlenek”, és „szükségszerűek”. Ők azok, akik bebetonozták a vitákat, és nevetségessé teszik, végül teljesen kizárják a kritikai gondolatokat. Vagyis: megakadályozzák a politikai alternatívák megjelenését!

Itt van például a baloldalinak mondott jobboldali sajtó. Ebből a szempontból példaértékű a „baloldali” Liberation, amely aljasul kezelte Jean-Luc Mélenchon-t, a róla megjelent képekkel és karikatúrákkal. Pedig Mélenchon az egyetlen jelentős szereplő azon a politikai térfélen, ahol rendszeresen felhívják a figyelmet a dolgozók elnyomására, és egy másféle politika lehetőségére. Ha az erőszaknak vannak „rendszerszintű felelősei”, azok bizonyosan a média ajtónállói, gate-keepers-ei. Ők azok, akik lezártak minden ajtót, ami a szabadba vezethet. Ők azok, akik a lehetséges döntések közül csupán kettőt hagytak: vagy a behódolás, vagy a robbanás lehetőségét… (Na épp ők azok, akik most felháborodva kioktatnak, hogy mindjárt „robban”...)

A baloldali sajtónak kellett volna megszerveznie egy kritikai fórumot, és ezen keresztül a szimbolikus politizálás lehetőségét. De a jobboldalra átállt „baloldali” sajtó lemondott történelmi feladatáról, és amikor szembe kell néznie a népharaggal, nagyon nagy zavarban van. A Liberation vezércikkét precíziós mérlegen mérték ki, amikor elemezték az „elfogadhatatlan erőszak (4) ” elleni összes érvet ─ hogy ki ne lógjon a lóláb ─ írtak az „átszervezések által, a dolgozókat érintő erőszakról” is. Egyensúlyban kezelték a két erőszakot és nagy gonddal elkerültek minden állásfoglalást. A Joffrin főszerkesztő által képviselt irányvonalnak épp ez a taktikázás a lényege: látszategyensúlyban egyesíteni az összeférhetetlen és kibékíthetetlen álláspontokat. Közben persze bevallatlanul is a jelenleg fennálló társadalmi rendszer mellett érvelnek. Összességében jónak ítélik meg a jelen állapotokat, amit „itt-ott javítgatni” kellene, például a Piketty-féle sebtapaszokkal (5)

A Liberationban és más hasonló lapokban egyetlen sort se olvashatunk arról, hogy ezt a világot sürgősen meg kell változtatni. Sőt, a lehető legaktívabban megakadályozzák, hogy bizonyos fotók és publikációk (pl. az ingüktől megfosztott felső vezetők képei) a remény üzenetét hordozzák. Semmi nem jelenik meg a lényegről, nevezetesen arról, hogy a dolgozók kezdik felemelni a fejüket. Arról, hogy a társadalom a saját kezébe vette a sorsát, kezd kimászni a mély tehetetlenségből, és már nem fél a tőke zsarnokságától. Mindezekről egy sort sem olvashatunk a Liberationban, viszont arról igen, hogy mi van az Air France pénzügyi helyzetével. És végül arról sem olvashatunk, hogy a miniszterelnök, Manuel Valls egy bandita, egy óriásgengszter, aki nemcsak hogy a bűnözők pártját fogja, de bűnözőként kezeli a bűnözők áldozatait.

A tőke pártja

Igazából az egész jobboldal, ami a Szocialista Párttól (PS) a Néppártig (UMP) terjed (ideértve a médiumokat is), azonnal egységes álláspontra jut, ha az érdekeiket veszélyeztetve érzik. Így volt ez az uniós alkotmány népszavazásakor, a kemény szociális tiltakozásokkor stb. A széles értelemben vett jobboldalban viszont általában megtaláljuk a szégyenlős résztvevőket, akik jobban szeretik, ha nem jobboldalon tűnnek fel. A rafináltnak is nevezhető hagyományos jobboldali sajtó mellett, (mint a L’Opinion, Le Figaro, Les Echos, Le Parisien) ott van a szégyenlős jobboldali sajtó, amely egyébként egységesen elhallgatta a svéd író, Henning Mankell halálhírét (6) ─ ami felér egy állásfoglalással. Ez utóbbi pedig nem más, mint kiállás a tőkés társadalom rendje mellett, a tőke informális pártja mellett. Ez az, ami egybeolvasztja a hagyományos politikai pártokat, és mindazokat, akik aktívan hozzájárulnak a rendszer szimbolikus újratermeléséhez. Ezek a hamis értelmiségiek ─ közgazdászok, vezércikkírók és más diplomások ─, akik felszínes kritikákra, huszadrangú problémák felvetésére specializálták magukat. Ők a lényegtelen dolgok szerelmesei, a taktikázás, a fontos kérdések elkerülésének mesterei (7) . Azok, akik rendre azzal vannak elfoglalva, hogy minden ajtót bezárjanak a változások, a pozitív gondolat-kísérletek előtt.

Látjuk tehát, hogy kik azok, akik helyükre tették a kapitalista struktúrákat, kik azok, akik működtetik, és megnevezhetnék azokat is, akik fennen hangoztatják a kapitalizmus fennmaradásának szükségességét. A valóságban ez egy igazi párt, a tőke pártja. Nyugodtan hívhatjuk őket annak, mert közösen dolgoznak a tőke uralmának elmélyítésén. A tőke pártjában munkálkodók közös jellemzője, hogy együtt háborodnak fel, amikor valahol az emberek felemelik a fejüket.

Nem kétséges, hogy az Air France képek kicsit megijesztették őket, mert egy olyan tükröt tartottak eléjük, amelyben a lehetséges jövőjüket látták. E tükörben a letépett ingek pártjaként, a rongyokra vetkőztetés jelöltjeiként láthatták magukat. Mivel hiányzanak az intézményes megoldások, amelyek képesek kordában tartani a tőke társadalom feletti teljes uralmát, a „forró” megoldások lehetősége napról napra esélyesebbé válik. A tőke zsarnoksága maga a végeláthatatlan bántalmazás, aminek – külső szabályozás hiányában – semmi sem vet véget. De egyszer csak átlépi azt a láthatatlan küszöböt, ahonnan már a bántalmazottak félelme haragra vált. Ezen a napon nem kell a törött üvegszilánkokon siránkozni, és nem érdemes felemlegetni az „elfogadhatatlan erőszakot”, mint azt a Liberation vezércikke tette. Van egy határ, amikor a kukta már csak robbanni tud. A robbanásért azok a felelősök, akik beállították a gáztűzhelyt, nagylángra tették, és közben lelkesen ünnepelték az „új konyha (8) ” előnyeit.

Bomba, robbanás előtt…

Három évtizedes neoliberalizmus, szenvedés és ellehetetlenítés után a társadalom egy olyan ponthoz érkezett, melyben újra felmerül az erőszak kérdése. A tőke képviselői már készülnek a rend erőszakkal való kikényszerítésére, miközben a demokrácia illúziójával, állandósult párbeszéddel, habermasi „háryjánoskodással” próbálják elfedni a valós erőviszonyokat. A letépett ingesek pártja tudat alatt mintha már készülne elvei gyakorlatba való átültetésére. Minden mást kizárva létrehozzák az erőpróba feltételeit.

Erőpróba és valóságpróba. Előbb-utóbb meglesz! Közben az anyagilag és mentálisan is meghunyászkodó sajtó leveti álarcát. Amikor a kapitalizmus uralmi rendje valóban veszélybe kerül, tesznek róla, hogy a tömegek, az elnyomottak igazsága ne érje el sem a közvéleményt, sem pedig a politika intézményeit. A szimbolikus harc minden lehetőségétől megfosztva a tömegeknek nem marad más a harag kifejezésére, mint a fizikai akció.

Pedig a férfiak, a nők összességében nem is álmodnak másról, mint a nyugodt életről, egy minimális anyagi biztonságról. A többségnek semmi kedve sincs harcolni, még kevésbé erőszakot alkalmazni, hiszen a nyugalomra vágynak. Hacsak valaki vagy valami ki nem hozza őket a sodrukból…

Meglehet, a gazdaság belépett az általánossá vált sanyargatás korszakába, amikor a kapitalizmus társadalomellenes erőszakosságán túl el kell még viselni azt a kis ráadást, amely néha a nagy forradalmakhoz vezet, azt az utánozhatatlan arroganciát, amit a hatalmon lévők tesznek hozzá a hatalmi struktúrához. Az önmagukkal elégedett vezetők – kezdve Alexandre de Juniac-kal, akinek elmélkedését a gyerekmunkáról és a sztrájkjogról a publikum durva nevetéssel díjazott – mosolygós selfie-ket küldözgetnek szerteszét és elmagyarázzák Európa szenvedő népeinek, hogy megérdemlik a hosszú évek óta tartó megszorításokat.

Erre az uralkodó elitre semmi mással nem lehet hatni, csak a figyelmeztetés határozott erejével. Csak a félelem tudja visszaparancsolni őket az illendőség határai mögé. A közelmúlt történelme bebizonyította: a fordista évtizedek idején csakis a szovjet tömbtől való félelem volt képes visszafogni őket. Számukra a Fal leomlása és a kommunista mozgalom meggyengülése semmi mást sem jelentett, mint azt, hogy „szabad a pálya”. Ha megszűnt a kommunizmus, akkor mindent szabad. A félelem külső forrása megszűnt, a belső kényszer, pedig – vagyis maga a politikai hatalom – a teljes menetfelszereléssel együtt állt át arra az oldalra – a tőke oldalára – amelyet korlátok közt kellene tartania. A korlátozás ettől fogva csakis alulról jöhet, a mozgolódó alsó rétegek felől…

A kapitalizmus híveinek megtépett, rongyosra vetkőztetett előőrse buta módon nem érti, hogy a szavakkal – vagy habostorták dobálásával – okozott félelem az utolsó fázis, mielőtt találkoznának a valódi félelemmel. Pedig nem kell kételkedniük, hogy az is eljön majd, hiszen a bomba elkerülhetetlenül felrobban. A valódi erőszak elkerülésének egyetlen módja, ha új politikai perspektívákat nyitnak az agyonsanyargatott népek előtt.

Frédéric Lordon

Morva Judit

(1 Alexandre de Juniac: Les acquis sociaux [A szociális vívmányok], Les Entretiens de Royaumont, 2014. dec 6-7.

(2 Az itt kifejtett gondolatok egy részét egyik hallgatómnak Hugo Claret-nek köszönöm. Master diplomája címe: La contribution des déterminations socio-passionnelles du rapport salarial à la régulation socio-politique du néolibéralisme [Az alkalmazotti viszony társadalmi-érzelmi jelenségeinek hozzájárulása a neoliberalizmus társadalmi-politikai szabályzásához] (EHESS)

(3 Átszervezések, vagyis csoportos felmondások miatt 2008-2009-ben 35-en lettek öngyilkosak a France Telecomnál (új nevén Orange). A vállalat vezetői ellen „erkölcsi zaklatás” miatt eljárás indult.

(4 Grégoire Biseau: Air France : de la violence des plans sociaux [Air France: az átszervezések erőszaka], Libération, 2015. október 7.

(5 Lásd Frédéric Lordon: A 21. század tőkéseinek nem kell félniük Thomas Piketty-től http://www.magyardiplo.hu/index.php/component/content/article?id=1875

(6 Henning Mankell svéd íróra utal. Híres detektívregényeinek főszereplője, Kurt Wallander nyomozó.

(7 Frédéric Lordon: Les évitements visibles du “Parlement des invisibles” [A láthatatlanok Parlamentjének jól látható taktikázásai], 2014. február 7.

(8 Utalás a Paul Bocuse szakács által kialakított „nouvelle cuisine”-re vagyis új konyhára.

Megosztás