A demokrácia ugyanúgy járt, mint a béka. Mert ha egy békát forrásban lévő vízbe dobunk, akkor minden erejét megfeszítve kiugrik és így megmenekül. Ha viszont hideg vízbe tesszük és lassan elkezdjük felmelegíteni a vizet, akkor a béka észrevétlenül hagyja magát megfőzni. Nagyon sok jelenség összhatásaként alakult ki az a helyzet, amelyben a demokrácia észrevétlenül „főzni” hagyja magát, épp fordítva, mint egy államcsíny esetében, amikor a katonák látványosan átveszik a hatalmat, az ellenzék tagjai közül sokakat mindenki szeme láttára letartóztatnak miközben a rádiókban megállás nélkül katonai indulókat, mondjuk a Sambre-et-Meuse-t játsszák. Ahogy nem okos dolog a forrásban lévő víz buborékjait vádolnunk a béka haláláért, a demokrácia hiánya okozta károk sem tűnnek azonnal a szemünkbe, tulajdonképpen csak ellenfényben válnak láthatóvá. Már sok szó esett és részleteiben elemezték a lábas alatti tűzet tápláló üzemanyagokat. Ezzel szemben – a média jellemző gyakorlata révén – kevés szó esik a társadalmi légkört elöntő érzelmek szerepéről, miközben nem vesszük észre milyen romboló hatása van ennek a demokráciára is, és a gondolkodási, elemzési képességeinkre is.
Elég, ha begépeljük a keresőnkbe, hogy „óriási felháborodást keltett” „egészen meghatódott”, „erős érzelmeket okozott”, és azonnal nagyon sok különféle hírrel találkozunk, az egyszerű baleseti hírektől kezdve a merényletekig, mint amelyek vérbe borították Párizstól Bejrútig egy sor nagyváros központját. Így például „óriási felháborodást keltettek” a november 13-i párizsi merényletek, de ugyanilyen hatása volt egy nagy buszbalesetnek, amelyben 43 ember veszítette el az életét (FranceTVinfo, 2015. október 24.), vagy amikor Calais-ban lebontották a régi kórházépületet (France 3, 2015. november 20.), vagy Epinac kisvárosban, amikor meghallották, hogy a város szülöttét, Claudia Priest asszonyt, 2015 elején a Közép-Afrikai Köztársaságban elrabolták (Journal de Saône-et-Loire, 2015. január 21.). De „egészen meghatódott” az év végén „Brigitte is, amikor végre kibérelhetett és berendezhetett egy lakást a Mont-Doré Klub támogatásának köszönhetően” (Les Nouvelles Calédoniennes, 2016. január 6.).
Végtelen sok ilyen példát tudunk felhozni, minden fontossági sorrend nélkül, amelyben mindig a lakosság érzelmeire, vagy legalábbis az újságírók által feltételezett és elvárt érzelmeire hivatkoznak. De nem egyedül csak a média játszik az érzelmek húrjain. A politikai felelősök szintén gyakran élnek ezzel a fogással, főleg amikor arra szolgál, hogy elfedje tehetetlenségüket, vagy amikor ezzel akarják igazolni az „elkerülhetetlennek” beállított intézkedéseiket. Így történt például a menekültek esetében, amikor a szónoki óvatosság fogásaival éltek, megpróbálva minél bonyolultabban elfedni Európa tehetetlenséget. François Fillontól a Köztársaságiak pártjának (1) képviselőjétől és volt miniszterelnöktől kezdve Manuel Valls-ig, a jelenlegi miniszterelnökig, mindannyian az „elviselhetetlen” jelzőt használták a leggyakrabban, hogy kifejezzék mit is éreznek 2015. szeptember 2-án a kis szír menekült, Aylan Kurdi, a török tengerpartra kivetett holtteste láttán, épp mielőtt úgy döntöttek, hogy nem tesznek semmit a menekültáradat megfékezésére. Az újságírók egy kevésbé tragikus témakörben is a külügyminiszter, Laurent Fabius, meghatottságát emlegették, amit hangjából éreztek ki, amikor aláírta azt az egyébként nagyon törékeny megállapodást, amit a COP21-en, az ENSZ klíma-konferenciáján Párizsban sikerült tető alá hozni. Végül pedig említsük meg François Hollande elnök jellemző elszólását 2015. november 18-án az ország polgármesterei előtt, miszerint a merényletek „vérbe-könnyekbe” borították az országot.
Érzelmek az érvek helyett
Az érzelmek felhasználása a politikai tehetetlenség vagy tenni-nem-akarás jele, ami pedig súlyos, azonnali következményekkel is járhat. Így például Loic Secher ügyvédje az „érzelmek diktatúrájának köszönhető fiaskónak” nevezte, hogy kliense igazságügyi hiba áldozata lett. Egy kistelepülés polgármesterét, az egyébként orvos Loic Secher-t fiú unokája megerőszakolással vádolta meg. Évekig volt börtönben, és csak akkor szabadult ki, mikor a mára már 20 éves fiú bevallotta, hogy légből kapottan vádaskodott. Ehhez hasonlít az Outreau ügy (2) is, ahol a bíróságnak szintén nagy nehézséget okozott, hogy újraértékelje rossz döntését, hiszen belegabalyodott elképzelt és erős érzelmeket kiváltó vallomások hálójába – miközben természetesen meg akart felelni annak az elvárható követelmények, hogy megvédje a gyerekeket a szörnyű eseményektől. Akényes ügyekben a média leegyszerűsítései, a „valós idejű” információk, és a közösségi oldalak sem segítik elő a megfontolt döntéshozatalt.
Azontúl, hogy egyébként is le kellene térni a politikai-média megszabta útról, az érzelmek a társadalom önkifejezésének egyik legfontosabb okává illetve az események értelmezési keretévé váltak. Még a vállalatvezetőket is arra szólítják fel, hogy használják „érzelmi intelligenciájukat” mint a management egyik eszközét, de a munkavállalók is erre építsenek amikor béremelést akarnak elérni. Az egyik legfontosabb jele hogy a társadalmi közszférát elöntötték az érzelmek, a „csendes tüntetések” gyakorisága. A legtöbb esetben spontánul szerveződnek, és egy baleset vagy egy különösen visszataszító bűnügy után gyakran kifejezetten sokan gyűlnek össze egy városban vagy egy faluban, ahol az esemény megtörtént. Az első esetre 1996-ban, Belgiumban került sor, amikor letartóztatták Marc Dutroux pedofilt. Azért hívják „csendesnek”, mert az erőszakmentességet és a békevágyat akarják megjeleníteni. Az érthetetlen és elviselhetetlen történések elleni felháborodást fejezik ki.
A felvonulásokon általában nincsenek se jelszavak, se követelések. A szándékosan csendes tömeg némán vonul, gyakran fáklyákkal vagy gyerekekkel az élen, akik az ártatlanságot és a jövőbe vetett hitet szimbolizálják. Christophe Godin filozófus ebben a „társadalom válságának” megnyilvánulását látja, amit „az érzelmek szerepének eluralkodása” jellemez és amit a „csendes” tüntetések „gyakorlata jelentősen felerősít (3) ”. A modern kor ezen körmeneteit vessük össze az áldozat mindenhol jelenlévő és felértékelt szerepével, akit mindenféle erényekkel ékesítenek fel, tisztelettel öveznek és teljes empátiával fogadnak el, anélkül hogy bármilyen kérdést feltennének. Akiket megkérdeznek egy tragikus baleset, vagy egy bűnügy kapcsán tipikusan azt válaszolják, hogy „akár én is lehettem volna”. Az „áldozat” központi helyét mutatja, hogy ma már minden katasztrófa után pszichológiai utókezelést biztosítanak a túlélőknek. A Nemzetközi Büntetőbíróság rendelkezik arról is, hogy az áldozatok még akkor is elmesélhessék az átélt élményeiket, ha ez nem segíti elő egy adott ügyben az igazság felderítését, sőt arra sincsenek tekintettel, hogy ezek a gyakran a látványos és felesleges tanúvallomások olyan sokkos hatással járnak, amely már kifejezetten hátráltatja a higgadt mérlegeléshez és megfontoláshoz szükséges bírósági ítélkezést.
Áldozatkultusz – az érzelmek diktatúrája?
Az áldozatkultusz egy jellemző esete volt Franciaországban az a szándék – amit végül feladtak–, hogy szállítsák át az 1890-es évek ritka erős antiszemita kampányának áldozata, Alfred Dreyfus koporsóját a Panthéonba. Nem keverünk itt össze áldozatot és hőst? A kapitány csak fájdalmasan elszenvedte az eseményeket, egyetlen pillanatban sem reagált olyan módon, ami kitüntetné vagy kiemelné. Ezzel ellentétben, Georges Piquart alezredes, aki nyilvánosan elítélte a készülő Dreyfus ellenes összeesküvést, és akinek ezért felmondtak a hadügyminisztériumban és törölték a hadseregből teljes joggal kerülhetne a „pantheonozók” figyelmébe, és Emile Zola mellett lehetne a helye. Egy másik példa az áldozat szerepe körüli keveredésről: a párizsi merényletek áldozatainak tiszteletére rendezett megemlékezés, az Invalidus téren, amit a napkirály, XIV Lajos, a fronton megsebesült katonák emlékére alakítatott ki. A rendezvény kifejezetten és a TV kamerák előtt, az érzelmekre akart hatni. Ennek kapcsán Jacques Cosnier pszichológus odáig ment, hogy pathophile (4) (a beteges dolgokhoz való vonzalom) társadalomról beszél. Catherine Kinzler filózófus pedig az „érzelmesség megalázó diktatúráját (5) ” emlegeti.
Az érzelmek komoly kihívás elé állítják a demokráciát, mivel az érzelmek szempontjából az állampolgár természetszerűleg passzív állapotban van. Az állampolgár az érzelmekre reagál ahelyett, hogy aktívan cselekedne. Az érzelmeire hagyatkozik inkább mint az eszére. Az események vezetik és nem a gondolatai. A „csendes tüntetéseknek” semmiféle gyakorlati következményei sincsenek. Az igazságszolgáltatás nem kap eszközöket a kezébe. A társadalom felbomlása folytatódik. Meg kell jegyezni, hogy még sosem szerveződött „csendes tüntetés” egy öngyilkos munkanélküli vagy egy meggyilkolt munkavédelmi állami ellenőr iránti szolidaritásból. „Az érzelmeket megéljük, megtapasztaljuk. Nem tudunk kibújni alóluk amikor mi akarunk. Amikor kifáradnak, maguktól abbamaradnak, de tudatosan nem tudjuk leállítani azokat” – írta Jean-Paul Sartre. „Amikor minden kiutat lezártak, a tudat teljes erejével az érzelmek mágikus világába menekül, miközben elkerülhetetlenül lealacsonyodik. (…) A meghatott tudat nagyon hasonlít az elszunnyadt tudatra (6) .”
A Naomi Klein által elemzett „sokkstratégiát (7) ” lehet, hogy ki kell egészíteni egy új elemzéssel az „érzelmek stratégiájáról”? Az uralkodó osztály ezt használja fel a viták politikamentesítésére és azért hogy az állampolgárokat bent tartsa az érzelmeiktől irányított gyermekek helyzetében. Az érzelem eltörli az alany és a tárgy közötti távolságot; megakadályozza a gondolkodáshoz szükséges távolságtartást; megfosztja az állampolgárt a gondolkodáshoz és a vitákhoz szükséges időtől. „Az érzelmek a maguk teljességében és azonnaliságukban jelentkeznek” – magyarázza Claude-Jean Lenoir, a Ferney-Voltaire-i Condorcet kör volt elnöke. „Annyira erős hatással jelennek meg, hogy a tudat egésze érzelemmé válik. Az érzelem radikálisan szemben áll az értelemmel: az érzelem nem próbál megérteni, hiszen „érez”. A mai helyzetet biztosan erősen befolyásolja az internetes hálózatok, a közösségi oldalak megjelenése, és hatásuk. Távolságtartás? Semmi. Azonnal mailezünk, csicsergünk megállás nélkül. A kritikai érzék, a kultúra, az igazság keresése meggyengül. Mindent megértünk. Elítélünk. És már lépünk is. Mindent kifecsegünk: amire ráérzünk, amit hiszünk – anélkül hogy tudnánk.”
Az érzelmek felértékelése kiváló talajt nyújt a médiasztár filozófusok háborús uszításainak, akik Bernard Henri Lévy mintájára, mindig készek támogatni egy „humanitárius” háborút mint például a líbiai expedíciót 2011-ben. De kiváló talaj a mindennapok storytelling narrációinak és a populizmus hamis egyértelműségeinek is. A 2008-as híres Dakar-i beszédében Nicolas Sarkozy így nyugodtan kijelenthette: „Én magam is hiszek abban, hogy nagyobb szükségünk van arra, hogy higgyünk mit arra hogy megértsük, arra hogy átérezzük mint arra hogy értelmezzük, hogy magunkkal harmóniában legyünk inkább mint hogy hódítsunk….” Később gazdasági minisztere Christine Lagarde szintén azt javasolta a franciáknak, hogy „cselekedjenek inkább, mint gondolkozzanak”.
De a csendes tüntetések a közösségi cselekvések – mint a szakszervezeti vagy a politikai aktivizmushoz köthető rendezvények – hiányából származó űrt is betöltik. Valószínűleg nem véletlen, hogy a jelenség épp Belgiumban született meg, amikor a központi állam összeomlott; és hogy kifejezetten erősen van jelen Franciaország északi régióiban, ahol az ipar leépítése pusztító következményekkel járt a társadalom szövetére. Az érzelmek felértékelődése válasz a szenvedésre és a kilátástalan jövőre, és szembeszáll a cinizmussal. Ráadásul jót tesz. Annál is inkább megkönnyebbülést hoz, mert megosztható, mindazokkal, akikkel részt veszünk a csendes tüntetésen vagy az Invalidusokon rendezett megemlékezésen. Egy rövid időre képes eloszlatni a tehetetlenség érzését azáltal, hogy közösen lépünk fel – bár tény, hogy egy kicsit primitív módon – a kor nehézségei ellen. „A Charlie Hebdo merénylet vagy egy bűntény miatt meghatott TV-néző otthon egyedül van – magyarázza Christophe Godin. A csendes tüntetésen megosztjuk az érzelmeinket. A jelenség természetesen társadalmi. Ugyanakkor meglehetősen kétes.” Ebben az értelemben az érzelem vajon nem egy elfojtott vágyat fejez ki a társadalmi kapcsolatok újjáépítésére?
Amikor Sophie Wahnich történészt arról kérdezték, mi a magyarázata, hogy a szociális és politikai visszafejlődés ellenére nincs Franciaországban forradalmi folyamat, kifejtette, hogy az 1789-es forradalom úgy is magyarázható, mint egy hosszú társadalmi politizálódási folyamat kifejlete, és amely még az Ancien Régime (a Régi Rend) megyei gyűlésein kezdődött. A franciáknál kialakult az a szokás – ez kezdetben a helyi ügyeket érintette –, hogy vitákat rendeztek a közügyekről; ezt a szokást fejlesztették tovább, amikor 1789-ben összehívták a rendi gyűlést. A jelenlegi politikai válságkor az egyik nehézség abból adódik, hogy ez a köztér fokozatosan eltűnt, ami még megnehezíti a baloldal helyzetét, amikor fel akarja éleszteni az aktív politizálást és a baloldali szerveződéseket.
Egész más szemszögből értékelhetjük a csendes tüntetéseket, ha csak a politikai közélet kifoltozása első lépéseinek tekintjük azokat. Akkor ezek a „hallgatólagosan” politikai rendezvények kimondatlanul is felszólalások a közhatalom ellen, amely „már nem védi meg” az állampolgárokat – mint azt Christophe Godin állítja. Emlékezhetünk rá, hogy az első csendes tüntetésre Belgiumban került sor. A rendőrség és az igazságszolgáltatás gondatlansága ellen szervezték, mivel nem voltak képesek egy veszélyes bünőzőt időben letartóztatni. Amennyiben így értékeljük a csendes tüntetéseket, akkor várható, hogy demokrácia újraépítésekor, a csendes tüntetések folyamatában az érzelmek megosztásakor kialakult kapcsolatokat fenntartják, és fokozatosan politikai kapcsolatokká alakítják.
Gondoljunk Voltaire metaforájára, amelyben két béka egy csupor tejbe esik bele. Az egyik mozdulatlanul imádkozni kezd és persze hamarosan elmerül és belefullad. Miközben a másik annyira harcol, hogy a tejet vajjá köpüli. Erre a szilárd elemre támaszkodva képes kiugrani a kannából.
