A harag ideje

Kategória: 2016. március
Írta: SERGE HALIMI
Találatok: 4151

Pyramide du système capitalisteA tartós gazdasági válság talaján a nyugati országokban egymás után jelennek meg a szembenállás új politikai formái. Mindez nagy türelmetlenségről tanúskodik, mely gyakran dühre vált át. S ez a düh egyre inkább a kormányon lévő baloldal ellen fordul.

A francia szocialista vezetők tartós népszerűtlensége nem nemzeti sajátosság, és se a magas munkanélküliség, se az alapvető baloldali elvek módszeres megtagadása nem elegendő magyarázat a jelenségre. Úgy tűnik kifáradt az a „harmadik útként” ismert ideológiai ciklus, amelyet húsz éve William Clinton, Anthony Blair, Felipe Gonzales, Dominique Strauss-Kahn, Gerhard Schröder képviselt az Egyesült Államokban és Európában.

A sokáig uralkodó szociálliberális mellékvágány azonban, ma már nemcsak a nyíltan jobbra álló politikai erőknek kedvez. Nemrég lendületet vett egy olyan tiltakozási irányzat, amelyet meghaladottnak, archaikusnak, a globalizáció, a rugalmasság, az új technológiák által ellehetetlenítettnek volt szokás tekinteni. A gátlásoktól mentes baloldal egy ideje politikai képviselőkre talált az amerikai egyetemeken, a londoni külvárosokban és a madridi vagy barcelonai önkormányzatokban is. Mi több, nem szégyelli néven nevezni céljait: a tőke teljesen megkaparintotta a termelőeszközöket, a médiák hatalmát, a pénzügy mindent maga alá rendelő befolyását. Ne túlozzunk, a lázadók egyelőre nem jelentenek többet egy télen felbukkanó fecskerajnál. De a mai világban, ahol eddig az elégedetlenség leginkább a szélsőjobboldalnak kedvezett, ennek a reménysugárnak is örülnünk kell. Az elkövetkezendő időkben ez a reménysugár versenyre kelhet majd a jobboldallal.

El kell ismerni, hogy a szociálliberálisoknak nincs szerencséjük. Amikor 2015 nyarán Angéla Merkel támogatásával tűz alá vették a görög Syriza vezetőit, és kényszerítették a táborhoz való csatlakozásra, azt gondolták, hogy ezzel likvidálták a mező szélén megjelent baloldalt. De váratlanul, gyors egymásutánban felüti fejét a fiatalok nem jelentéktelen részét mozgósító Jeremy Corbyn az Egyesült Királyságban, és Bernie Sanders az Egyesült Államokban. Rehabitálják a politikai harcot és a „harmadik út” által eltemetettnek remélt antikapitalista törekvéseket.

A csalódáshoz egy másik párosul. A szociálliberálisok eddig még sosem kapituláltak a vállalatvezetők kívánságainak olyan mértékben és annyira visszavonhatatlanul, mint ma; azt remélték, hogy ellenszolgáltatásként a foglalkoztatottság aránya némiképp javulni fog, és ez hitelesíti majd a politikai hatalmukat. Ez azonban illúzió maradt, mert a munkáltatók bezsebelik a támogatásokat, és a gazdasági helyzet tovább romlik. Sőt, még ennél is rosszabb történik: a világ pénzügyei és a gazdaság már megint zsákutcában toporog és ezzel egy időben a harminc év óta Európában általánosan elfogadott fő neoliberális dogmákat éppen a dogmák egykori megfogalmazói kezdik megkérdőjelezni.

A jobboldal nem csapott nagy zajt ekörül, és a liberális baloldal, valamint a médiák azt a látszatot kelthetik, hogy nem vettek észre semmit, és továbbra is követhetik a megszokott utat: kutyaharapásra kutyaszőrt, azaz piacválságra piackenetet. Ennek ellenére a szokásos csoda gyógymódok – az adó- és a társadalombiztosítási járulékok csökkentése, a létbizonytalanság növelése, a szabadkereskedelem további kiterjesztése – hatástalansága egyre szembeötlőbb. Leleplezésükre immár számos belső ellenfél jelentkezik.

A szakszervezetek meggyengítése és a munkatörvénykönyv szétzilálása a liberális dogmák szerint fel kellett volna szabadítsa a vállalkozói szellemet és a rugalmas piaci válaszokat. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) két közgazdásza nemrég kimutatta, hogy ennek a politikának – amelyet az IMF hosszú évekig maga erőltetett – a perverz eredménye elsősorban a társadalmi egyenlőtlenségek növelése.[i] Ez a megállapítás zavaró akkor, amikor a társadalmi apartheid kérdése olyannyiakat foglalkoztat, hogy már a nyugati vezetőknek is rendszeresen úgy kell tenniük, mintha a társadalmi egyenlőtlenségek problémája komoly gondokat okozna nekik.

 

Hosszútávon növekedés?

„A társadalmi egyenlőtlenség egyáltalán nem rossz”, vág vissza számos liberális, akik szerint a „jövedelmek erős szóródása” serkenti a kezdeményezést, az innovációt, a kockázatvállalást és végül is kedvezően hat a foglalkoztatottságra. „A francia fiataloknak a milliárdosokat kell példaképnek tekinteniük” – nyilatkozta 2015-ben Emmanuel Macron, a francia gazdasági miniszter, megismételve Ronald Reagan ígéretét, miszerint „a dagály minden hajót felemel majd”. Ezt hívják a „lecsorgás” elvének. Nos, ezzel sincs szerencséjük. Tavaly a Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete (OECD) kiszámította, hogy a leggazdagabbak további gazdagodása (akik között legalább annyi parazita közvetítő van, mint valóban kreatív vállalkozó) lassította, míg a legszegényebbek jövedelmének növelése felgyorsította a „hosszú távú gazdasági növekedést.”[ii]

Végül, ahogy Ronald Reagan, majd François Mitterrand is tanácsolta, a gazdaság serkentése céljából csökkenteni kell az adókat.[iii] François Hollande 2012. november 13-i sajtókonferenciáján ünnepélyesen nyilatkozott a „kínálati oldalt befolyásoló politikájáról”, amelytől, a felsorolt előnyökön kívül azt is várta, hogy egyensúlyba hozza a költségvetést. Sajnos, ez sem vált be. A The Economist hetilap, a brit liberálisok bibliája, elnézést kérve ugyan, de nemrég elismerni kényszerült, hogy „azok az előrejelzések, amelyek szerint az adócsökkentés annyi gazdasági növekedést idéz elő, amennyi lehetővé teszi e növekedés önfinanszírozását, ma kissé felelőtlennek tűnnek”.[iv] Ezzel a neoliberális dogmák harmincévnyi sulykolását küldte a padlóra.

Mindez, kitalálható, nem téríti el a következő választások jobboldali jelöltjeit a tét megduplázásától. Miért ne tennék ezt például Franciaországban, ahol François Hollande ajándékokkal tömi megállás nélkül a vállalatvezetőket? És miközben a köztársasági elnök és pártjának sorsa minden jel szerint megpecsételődött, a jobboldali ellenzéki táborban lelkesen készülődnek. Nicolas Sarkozy egyenesen „adózási ellen-sokkot” tervez bevezetni, amely magában foglalna egy 10 százalékos jövedelemadó-csökkentést és a vagyonadó teljes eltörlését. François Fillon és Alain Juppé [Sarkozy párton belüli riválisai] ugyancsak erről beszélnek, plusz a költségvetési kiadások drasztikus leépítéséről, a rendkívül magas szintű munkanélküliség, az elavult infrastruktúra (Ile-de France megyében a sínek 40 százaléka, a jelzőrendszerek 30 százaléka több mint harminc éves) és a közel nulla kamatláb ellenére. Fel akarják számolni az állami alkalmazottak garantált foglalkoztatását és a munkanélküli segélyezést. De még a külföldiek orvosi költségtérítését is meg akarják szüntetni. Egyszóval, ördögbe a neoliberális gyógyszerészek bűnbánatával, ha ez utóbbi nem felel meg a kiváltságosok érdekeinek, és azoknak a „recepteknek”, amelyek mellett a szociálliberalizmus egyszer és mindenkorra elkötelezte önmagát.

A rendszeren belül felvetett kritikák elutasítása azért is szükséges, mert a hivatkozott szakértők a rendszer lényegét támadják, miközben a jobboldali és a baloldali liberálisok egyetértésének közös pontja épp a szabadkereskedelem ideológiája. Úgy tanultuk eddig, hogy a világkereskedelem egyik hatása az, hogy az egyik szektorban megszűnt munkahelyek számát kompenzálja egy másik szektorban létrejött új munkahelyek számának növekedése. De még a gazdasági liberalizmus eme alaptétele (a komparatív előnyök és a nemzetközi specializálódás elmélete) sem állja ki a valóságpróbát. Az amerikai piacon a kínai termékek konkurenciája két és fél millió munkahely megszűnését vonta magával az Egyesült Államokban.

 

Meg kell törni a hatalmukat

Erre hivatkozva ítéli el Bernie Sanders egyszersmind az 1993-ban ratifikált Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezményt (NAFTA), amelyet Clinton és George W. Bush egyaránt támogatott, és a február 4-én Barack Obama által aláírt, és a Kongresszus republikánus képviselői által támogatott TPP-t (Trans-Pacific Partnership, Csendes Óceáni Partnerség). John Kerry államtitkár – talán azt képzelve, hogy az amerikaiak már elfejtették a NAFTA be nem váltott ígéreteit –, most 650 ezer új munkahely megteremtésével kábítja a hazai közvéleményt.[v]

Pedig a világkonjunktúra frontján borús az ég, ami nem sok jót ígér a hatalmon lévő vezetőknek. 2007-2008-ban a bankcsődöket az ingatlanok túlfinanszírozásával magyarázták. Ma a kőolaj szektor túlhitelezése fenyeget ugyanezzel a veszéllyel. És a bankcsődök esetén, számos ország, amelyeket épp ezek a bankok szorongatnak – ezek között van olyan ország is ahol az állítólagos baloldal van kormányon – is csődbe kerülhet.

Ha tetszik, ha nem, azoknak, akik hittek François Hollande-nak 2012-ben, az állam vezetői soha nem váltak „a pénzügyi világ” „igazi ellenségeivé”, épp fordítva, lelkes kiszolgálójának bizonyultak. A „pénzvilágnak” ahhoz, hogy a kulcsminisztériumokat ellenőrzése alatt tartsa nincs igazán szüksége arra, hogy a jobboldal legyen kormányon (lásd E. Macron). Másfelől a bankok és a különféle pénzügyi alapok volt szocialista vezetőket neveznek be az igazgatótanácsaikba (Blair, Schröder, Strauss-Kahn), és természetesen nem vonják meg támogatásukat a Demokrata Párt jelöltjeitől, mint például jelenleg Hillary Clintontól.

Mit jelent ez a politikai megtévesztés és a szívós kitartás a kudarcok ellenére? Milyen perspektívát vetítenek előre? Azt, hogy a szociálliberalizmus felélte az erejét, amit egyébként az uralkodó osztályokkal kötött szövetségéből merített. Ez utóbbiak erősebbek, mint valaha, kevésbé van szükségük közvetítőkre ahhoz, hogy érdekeiket érvényesítsék. Ugyanakkor a régi szocialisták és az új gazdagok közötti baráti összefonódások egyre nyilvánvalóbbak, ez pedig egyre jobban irritálja mindazokat, akik eme barátságok árát fizetik. Hillary Clinton támogatta férjét, amikor az eltörölte a bankok betétgyűjtési és befektetési tevékenysége közötti határt, amely döntésével jelentősen hozzájárult a 2007-2008-as pénzügy válsághoz.[vi] Érthető, hogy arcára fagyott a mosoly, amikor Bernie Sanders a szemébe vágta, hogy „a fiatalokat a marihuána miatt elkapják, és a rendőrség kezelésbe veszi őket, míg az a Wall Street-i bankár, aki évekre tönkreteszi a gazdaságot, szárazon elviszi. Ez a hatalom, ez a korrupció, és ennek kell megváltoznia az Egyesült Államokban. A négy legnagyobb bankból háromnak nagyobb hatalma van ma, mint amikor megmentettük őket, azért, mert már 2008-ban is túl nagyok voltak ahhoz, hogy csődbe mehessenek (too big to fail). Meg kell törni a hatalmukat. Gazdaságilag túl nagy hatalommal bírnak[vii].” Szintén érthető, hogy a New Hampshire-i jelöltek előválasztásán, ahol Bernie Sanders és Donald Trump győzött, egy pénzügyi szakértő aggodalmának adott hangot: „Azok után, ami történt, nem zárható ki egy szélsőséges választási eredmény, amely felmérhetetlen kockázatot jelenthet a tőzsde számára”.[viii]

Egy demokrata jelölt, akinek eltökélt szándéka a „bankok hatalmának megtörése”, és egy republikánus jelölt, aki Kínát és Mexikót kereskedelmi háborúval fenyegeti, nos, ez valóban szélsőségesnek számít az Egyesült Államokban. Nem kétséges, az amerikai nép egy része, az ipar-kitelepítés, a vásárlóerő csökkentés, a drága felsőfokú oktatás tapasztalatából okulva, hirtelen leveti magáról a harminc globalizációs év alatt megtanult minden politikai klisét. Melléjük szegődnek a fiatalok milliói, akik már kimaradtak a hidegháborús agymosásból, és együtt lelkesednek azért a jelöltért, aki radikálisan elítéli a  „milliárdosok osztályát” és felesküszik a politikai kampányfinanszírozás módszereinek felrobbantására... és aki szocialistának vallja magát[ix]!

 

Prioritás a szociális Európa?

Ez a türelmetlenség, ez a vágy megszabadulni attól a „baloldaltól”, amelyik feladott szinte minden szociális követelést, Európában is jelen van. Míg Spanyolországban, a helyi pártvezérek és a korrupciós botrányok miatt diszkreditált Szocialista Párt a nemrég lezajlott választásokon története legrosszabb eredményével szégyenkezhet, addig az ellenzéki Podemos berobbant a társadalmi és politikai mezőnybe, és ahogy összeomlik a kétpártrendszer, úgy nyílik meg az új játéktér. Madridban, Barcelonában, Zaragozában az önkormányzatok rendre megtorpedózzák a kilakoltatásokat, a bankokat nyíltan kritizálják, visszaveszik a korábban privatizált közszolgáltatásokat, és auditálják vagyis felülvizsgálják az adósságok keletkezését.

A brit Munkáspártban a múlt év májusi választás után kialakult válság nem párosult – ahogy ez eddig szokás volt – egy még fokozottabb jobbra tolódással. Ellenkezőleg, a párt tagsága – a párttagok száma megkétszereződött, így a Munkáspárt tagsága ma egyenlő az összes többi párt tagjainak a számával – a blairizmustól való elfordulás mellett tette le a voksot. Jeremy Corbyn megválasztása a Párt élére arról tanúskodik, hogy a tagok meg akarják őrizni a Munkáspárt szellemét, amelytől a Párt gyakorlatilag teljesen eltávolodott.[x] Bernie Sanders-hez hasonlóan, a Munkáspárt új vezetője mellőzi a kommunikáció technikai fogásait, és a régiekre emlékeztető gyűléseken hosszan kifejti álláspontját, nem félve a gyűlölködő nagy médiák támadásától. Senki nem vonja kétségbe őszinteségét, amikor kifejti a gondolatait, a filozófiáját, hogy fontosabb számára megváltoztatni a brit politikai viták alapkérdéseit, mint mindenáron megnyerni a következő választásokat.

Jean-Claude Trichet, a Francia- majd az Európai Központi Bank volt elnöke annak örvend, hogy legalább három kérdésben kvázi-egyetértés alakult ki kormányaink politikai érzékenységét tekintve, nevezetesen, hogy csökkenteni kell a közkiadásokat, hogy le kell tovább bontani a merev gazdasági szabályokat, és hogy tovább kell növelni a versenyképességünket.”[xi] Ha az államfők „kvázi egyetértése” kiböki mindenki szemét, az eredménye nem kevésbé. Jean-Claude Trichet szemmel láthatóan képtelen megérteni, hogy a makacs elutasítók egyre többen vannak. Görögország meghátrálásra kényszerítése után szóba sem jöhet, hogy a kormányok engedményeket tegyenek, következésképpen az Európai Unió, jelenleg Portugáliát szorongatja. „Egy törékeny koalíció élén – írja a Figaro – a szocialista kormány feje, Antonio Gonzales, megígérte kommunista szövetségesének és az elmúlt évek recessziójában kimerült portugáloknak, hogy meglazítja a megszorítás satuját. Csakhogy a stabilitás-paktum brüsszeli hívei erről hallani sem akarnak. Az európai, de elsősorban a német csendőr nyomására, a portugál kormánynak felül kellett vizsgálnia ígéreteit.”[xii]

Ezzel szemben, amikor David Cameron konzervatív kormánya azt követelte, hogy „európai partnerei” védjék meg a City érdekeit az euro hatásaitól, és hogy Londonnak megengedtessék az uniós tagországokból bevándorló munkások szociális segélyének csökkentése, akkor Cameronnak nem kellett felülvizsgálnia a briteknek tett ígéreteit. A kontinens szociáldemokratái, Hollande-dal az élen, jóváhagyták ezt a „nemzeti preferenciát”, a közös szabályok eme áthágásait. Pedig harminc éve mind az hangoztatja, hogy „prioritásunk a szociális Európa”.[xiii]

 

Az ellenzék új képviselői

Ezek között a kormányok és a baloldal között a szakadás végleges. Ez látható a választásokon és ez látható az utcán. A státusz quo-t és embereit megvetik, politikai támogatottságuk csökken. Az a meggyőződés, hogy a rendszer megreformálhatatlanná vált, hogy a válságokból képtelen tanulni, hogy az egyenlőtlenségek további növekedése megállíthatatlan, egyre jobban áthatja a társadalmat. A francia elnök árulásainak sorozata megbízatása végén szinte minden területen pedagógiai értékkel szolgál: már most mindenki maga elé vetíti a jövő évi választásokat, az országot megdermesztő kilátástalan hangulatot, amelyet vagy Hollande vagy Sarkozy újraválasztása fog kelteni.

Egy ilyen általános helyzetben, lehet, hogy érdemes kockáztatni, már csak azért is, nehogy a kezdeményezés és az ezzel járó előnyök a szélsőjobboldal kezébe csússzanak át. A terrorizmus és a háború miatt úgy tűnik, hogy a nemzeti egybetartozás érzése erős, de a tömeges lecsúszás és a jövőkép hiánya nem lesz sokáig harmonikus egységben a politikai stabilitással. Nos, az ellenzék új képviselői – mindenki a maga módján – ennek kifejezői. Lépteik biztosak, a végcél azonban bizonytalan. De a történelmi fordulópontok nem éppen azok a pillanatok, amikor inkább cselekedni kell, mint elviselni, és inkább elindulni, mint várni?

 

Fordította: Kőrösi Zsuzsa

 


[i] Florence Jaumotte és Caroline Osorio Buitron: A hatalom és a nép, Pénzügyek & Fejlődés, Washington DC, 2015. március

[ii] Mindenki számit. Miért hasznos mindenkinek, ha csökkennek a társadalmi egyenlőtlenségek. OECD, Párizs 2015. május 21.

[iii] François Mitterrand, 1983. szeptember 15: Magas adókkal megfojtjuk a gazdaságot, korlátozzuk a termelést és az energiákat. Azt akarom, hogy kezdjük el csökkenteni az adókat. 

[iv] Legyetek komolyak, The Economist 2016. január 2.

[v] Lori M. Wallach: A szabadkereskedelem délibábja. Visszatekintés az NAFTA ígéreteire, Le Monde Diplomatique 2010. június

[vi] Serge Halimi: A bankok kormánya, Le Monde Diplomatique, 2010. június

[vii] Televíziós vita, New Hampshire, 2016. február 4.

[viii]  Wall Street Journal, New York, 2016. február 16.

[ix] Bhaskar Sunkara: Egy szocialista a Fehérház megszerzéséért, Le Monde Diplomatique 2016. január

[x] Alex Nunns: Jeremy Corbyn, akitől meg kell szabadulni, Le Monde diplomatique 2015. október

[xi] Le Journal de Dimanche 2016. február 14.

[xii] Figaro, 2016. február 15.

[xiii] Emlékeztetőül tanulságos megnézni a 2014-es nyilatkozatokat a témában: 35 év a szociális Európával kapcsolatos ígéretek röviden, Youtube.com, 2014. május 15.