Huszonöt évvel Nicolae Ceauçescu bukása után Romániában még mindig tart az egykor államosított ingatlanok reprivatizációja. A régi tulajdonos kárpótlásaként a bérlők kilakoltatását nyilvánították törvényesen elfogadottnak, melyet előszeretettel különösen a roma lakosok körében alkalmaztak.
A kilakoltatásokról
A kilakoltatás lehetőségének híre mindenekelőtt érthetően a roma lakosság körében keltett félelmet. Így az 58 éves Maria Ursut is kétségbe ejtette, aki szomszédjaihoz hasonlóan bérlő volt Bukarestben, a Vulturilor utca 50. alatt található szerény házban. 2014. szeptember 15-én ő és még huszonnégy család volt kénytelen elhagyni az itteni lakását, amelyet már csaknem 25 éve béreltek az államtól. Ma egy nagyméretű alumíniumlemez torlaszolja el a házhoz vezető utat és próbálja feledtetni a valaha itt lakó cigány lakosok emlékét.
A belvároshoz közeli, közkedvelt negyedben az egykori tulajdonosok most egymás után követelik vissza kicsi, alacsony és rossz állapotban lévő házaikat. Ursu asszony is tudta, hogy eljön a nap, amikor el kell hagynia a lakását. De hová menjen? A 800 lejes (54 000 Ft-os) havi fizetésével, nyugdíjas otthonban dolgozó szociális munkásként, sohasem tudott volna piaci áron bérelni lakást. Még kevésbé tudott volna venni egyet. Ma már egyre távolibbnak tűnik számára az az álom, amit generációja a tulajdonossá válásról szövögetett. Így hát az egykori lakása előtti járdán vert tábort magának, ahogy néhány szomszédja is, és egy éve így élnek. Barakkjaikat kis transzparens fedi, és a rajta lévő feliratok egész helyzetüket jól érzékeltetik:
„Legyen lakása mindenkinek, bármilyen legyen is a bőrszíne!” „ Le a lakásmaffiával!”
A Vulturilor utca lakóinak sorsa rávilágít a rendszerváltás utáni politikára, a „mindenkinek legyen saját lakása” jelszó mögötti valóságra. Az bizonyos, hogy Európa-szerte Romániában volt a legmagasabb a tulajdonosi ráta (1) . Ez a rekord a vidéki családi házak nagy számának és a sok egykori állami bérlakás eladásának köszönhető. Ion Iliescu, a rendszerváltozás utáni első államelnök, minden várakozással szemben, engedélyezte az állami bérlakások nagyon kedvező áron való eladását. Bukarest önkormányzata szerint 95 százalékban azok vásárolták meg ezeket a lakásokat, akik bérlőként benne laktak. Ám a legszegényebbek, köztük a romák, még az alacsony árat sem voltak képesek kifizetni, így most embertelenül kiszolgáltatottak és akár ki is lakoltathatják őket.
A nagy gyárak, bankok és lakások államosítása 1948-ban kezdődött. Becslések szerint 1950 és 1989 között több mint 400 000 ingatlan vált közvagyonná. (2) Nicolae Ceausescu bukása után, 1989-ben az állam hatalmas vagyonnal rendelkezett. Bukarestben az Ingatlanépítő –Fejlesztő és- Kezelő Társaság (IFKT) (3) mintegy 450 000 lakás kezelését végezte; nagyrészt az állami tulajdonba került lakásokét, valamint a Ceausescu-rezsim alatt főleg az 1975 után épült jellegzetes lakótelepi lakáspkét.
A rendszerváltás után a volt tulajdonosok elvárták a kormányoktól, hogy visszakapják az államosított lakásaikat. Hosszas köntörfalazás után, és főleg az Európai Unió nyomására 2001-ben a román parlament megszülte végre a „10-es számú törvényt”. Ellentétben más közép-európai országokkal, amelyek a pénzbeli kompenzációt választották, Románia úgy döntött, visszaszolgáltatja a javakat az egykori tulajdonosoknak vagy jogutódjaiknak. Pénzbeli kárpótlás ott jött számításba, ahol a visszaszolgáltatás már nem volt megoldható.
A „10-es törvény” valamilyen megoldást keresett a bérlők védelmére is. Kötelezte az ingatlan javaikat visszaszerző tulajdonosokat, hogy öt évre szóló bérleti szerződést kössenek a bent lakókkal. A rendelkezés időt hagyott volna a hatóságoknak, hogy lakást találjanak a régi bérlőknek. A törvény az Ingatlanalap-kezelőt (IAK) is kötelezi, hogy cserelakást ajánljon fel a bérlőknek. De a hatóságok, mivel nem kezdték meg időben a munkát, most túlterheltségük miatt sokszor lebénulnak és tehetetlenek. Így a bérlők az új rendszer átmeneti kirekesztettjeivé váltak. Az aktivisták szerint valószínű, hogy a román fővárosban több ezer embert lakoltattak ki.
A lakásmaffia, mint a korrupció sajátos eszköze
Könnyebb megérteni, hogy a kilakoltatottak milyen bizonytalanságban élnek, ha tudjuk, milyen sokat kell várniuk szociális bérlakásra: Bukarestben körülbelül 10 000 akta elintézetlen, köztük legalább 3 442 a már kilakoltatottak és a kilakoltatás alatt állók ügyével kapcsolatos. (4) Bukarestnek 1,9 millió lakosa van, 2015-ben 1 516 szociális lakást tartottak nyilván, de mindegyik lakott volt. Bukarest önkormányzata úgy nyilatkozott, nem áll módjában több lakást építeni. „Ez nem pénz, hanem prioritás kérdése. A polgármesteri hivatal inkább a lakótelepi házak hőszigetelését vállalja, hogy elnyerje a választók kegyeit, mintsem lakásról gondoskodjon a legszegényebbeknek. Ez utóbbira nagy ritkán inkább csak demagógiából vagy katasztrófák idején került sor.” – mondja Veda Popovci asszony, a 2014-ben alapított Közös Front a Lakhatási Jogért (KFLJ) egyik alapítója, aki elfogadhatatlannak tartja az önkormányzat érvelését.
Bukarest történelmi magjának turisztikai célú renoválásakor a polgármesteri hivatal több száz lakót telepített ki ebből a valaha kedvelt és életteli negyedből városszéli szociális lakásokba.
Cesar Soar, a Vidékfejlesztési és Közigazgatási Minisztérium államtitkára úgy ítéli, „2 800 lakással” teljesítette kötelezettségét a 2015-ös évben. Szavaitól harag önti el az aktivistákat: „2 800: az semmi az ország szükségleteihez képes” – mondja Victor Vozian a KFLJ-től.
A harmadik kerületi polgármesteri hivatal – válaszul a Vulturilor közösség szűnni nem akaró kérelmeire – csak ideiglenes megoldást tudott javasolni: nevezetesen azt, hogy hat hónapon át 900 lejes (60 000 Ft-os) segélyt folyósít a rászorulóknak ahhoz, hogy magánszemélyeknél lakjanak. Néhányan ezt visszautasították, mire jött is a nyílt szemrehányás: ”Maguk tényleg az utcán akarnak maradni?” Ezt kérdezte tőlük egy spontán alakult gyűlésen Carmen Ivanoui, az IAK igazgatója. A 32 éves Marianna Otest nem hagyta szó nélkül a vádaskodást, és így válaszolt. „Én a szabad lakáspiacon kerestem lakást. De abban a pillanatban, amikor elárultam, hogy roma vagyok, semmi esélyem sem maradt.” A Vulturilor közösség minden tagja szenved az arcátlan rasszizmustól, főleg, ha lakásról van szó.
Egy másik neuralgikus pontja a kilakoltatás elleni harcnak a Nép Háza mögötti Rahova-Uranus negyed. A virágpiac, egy elhagyott sörgyár, és néhány, nemrég művészteleppé átalakított egykori téglaraktár között van több szép polgári épület a XX. század elejéről, amelyeket most szintén visszaszolgáltatnak a régi tulajdonosoknak. Cristina Eremia a roma közösség szószólója. A fiatal nő, aki jelen volt több szomszédja kilakoltatásánál, az államot teszi felelőssé: „Az emberben felmerül a kérdés, miért olyan rossz a cigányok megítélése. De hát amikor végre integrálódnának, elveszik a lakásukat! Bizonyos értelemben maga az állam kreálja a saját bűnözőit.”
A nem túlzottan aggályoskodó vállalkozók kihasználják a restitúció, a visszaszolgáltatás jogi réseit. Cristina Eremia és férje megtapasztalták ezt. 2011-ben már elveszítették a szociokulturális hellyé átalakított La Bombát, amely pedig dinamizmust vitt a kerületbe. Most a négy másik családdal közösen lakott házuk került veszélybe. Mindegyik bérlő pert indított a régi tulajdonos ellen; a fellebbezés elodázhatja a kilakoltatásukat a jogerős ítélet megszületéséig. Cristina Eremia szerint „a problémát nem is igazán a tulajdonosok jelentik, hanem az ingatlanmaffia. A polgármester hamis tulajdoni lapokat állít ki és a bírók és az ügyészek a korrupt maffiának adnak igazat.” Ezek a telkek és házak, köztük Cristina Eremiáé is, a városközponthoz közel esnek, több millió eurót érnek, és ez meghozza az építési vállalkozók étvágyát. Néhány ügyvédi iroda arra specializálódott, hogy visszavásárolja a jogokat a régi tulajdonosoktól. Mivel a visszaszolgáltatás hosszadalmas folyamat, a tulajdonosok gyakran inkább elfogadják az efféle közvetítők ajánlatát, mint hogy sokáig várakozzanak az ingatlanjukra, és bajlódjanak a régi bérlőikkel. A Vulturilor utca 50. alatt álló házat például egy norvég üzletember szerezte meg, még mielőtt a bérlőket onnan kilakoltatták volna.
Furcsa módon sok régi ingatlantulajdonos is panaszkodik erre az „ingatlanmaffiára”. Például Marina Ghelber, akinek a családja a román értelmiségi réteghez tartozott. Ő, aki 1976 óta Párizsban él franciatanárnőként, sohasem kapta vissza anyja bukaresti házának tulajdonjogát. Ugyanis a reprivatizációról szóló törvény ellentmond az 1995-ös „112-es” törvénynek, amely a bérlőket kötelezte arra, hogy mérsékelt áron megvásárolják azt a lakást, amelyben élnek. Eredmény: a román bíróságokat elárasztják a reprivatizáció elméleti kedvezményezettjei és az megvásárlással tulajdonhoz jutott bérlők között folyó perek.
Az évek során Marina Ghelbert megértette, hogy nem a megfelelő ellenféllel hadakozik. A házát úgymond megvásároló család mögött egy bizonyos Viorel Hrebenciuc áll, a szociáldemokrata párt szürke eminenciása, Iliescu barátja, aki ügyesen kiforgatta a „112-es törvény” szavait, és sok ingatlant törvénytelenül szerzett meg. Abban az időben sokan voltak arról meggyőződve, hogy Iliescu így kedvez elvbarátainak. Megengedi nekik, hogy bagóért vásároljanak fel és foglaljanak el luxusvillákat. Hrebenciuc manapság perben áll egy illegális erdő visszaszolgáltatása ügyében is, ahol a károsult 303 millió eurót követel rajta.
Nincs egyedül. A Nemzeti Korrupcióellenes Ügyészség számos tárgyalásán van szó törvénytelen visszaszolgáltatásról, és ezeken gyakran érintettként vannak jelen a Reprivatizáló Hatóság (RH) tagjai is. Például Alina Bicát, a Terrorelhárító Ügyészség egykori elnökét, az RH tagját azzal gyanúsítják, hogy túlértékelt egy telket, és 62 millió eurós kártérítést folyósított egy hatalom közeli üzletembernek. Ennek a helyzetnek az egykori tulajdonosok is áldozatai lettek. Bukarestben a 2001-ben benyújtott 43 155 reprivatizációs kérelem közül 16 548 még mindig nincs elbírálva.
…állandóan visszatérő probléma Kelet-Európában
Az 1990-es évek elején a volt szovjet blokk minden országa a kisajátítással volt elfoglalva: Vissza kell-e adni a háború után államosított javakat? Három féle válasz született a kérdésre. Románia mintájára több ország a visszaszolgáltatást választotta, ha ez még lehetséges volt, bizonyos megszorításokkal. Bulgáriában például a törvény a visszaszolgáltatást a köztulajdonú lakásokra korlátozta, kizárva azokat, amelyeket a rendszerváltáskor a lakóknak eladtak. Moldáviában csak a politikai üldözöttek kérhették a visszaszolgáltatást. Amikor a visszaszolgáltatás lehetetlen volt, a törvény kompenzációt írt elő. Ez lehetett pénzügyi (Bulgária, Moldávia), részvény vagy államkötvény (Macedónia és Szlovénia) vagy vállalati részvény egy állami vállalatban (Albánia és Bulgária). Lengyelország és Magyarország inkább kártalanította a régi tulajdonosokat egy megállapított mértékig, eképpen előnyben részesítve a bérlőket. Végül pedig Azerbajdzsán, Bosznia-Hercegovina és Grúzia úgy döntött, nem is törvénykezik a kérdésről. Oroszország és Ukrajna kizárt minden kártérítést vagy visszaszolgáltatást, hacsak az államosítás nem szegte meg az akkori törvénykezést.
