Mobilházban élni az USA-ban

Kategória: 2016. április
Írta: Benoît Bréville
Találatok: 8659

mob0A házát övező mini kertben Francisco Guzman nem hagyhatja szanaszét a dolgait. A kukákat csak a szemétbegyűjtési napon viheti ki, és zenét se hallgathat. „Lehet ugyan házi kedvencem, kisállatom, de nem nagyobb, mint 40 cm. S ha el akarok szállásolni valakit – legyen az bátyám vagy anyám –, ahhoz a házkezelő engedélye kell. Ez elképesztő, végül mégiscsak a saját otthonomban vagyok! Vagy nem?” Ha a mobilház – egy „ipari”, két szoba, plusz nappali – Guzman és élettársa tulajdona is, a hozzá való területet egy mobil-lakóparkban bérlik Aurorában (Colorado).

 

Költségek

A 440 hely egyikének bérléséért a fiatal pár 500 $-t fizet havonta. Ehhez jön a havi 250 $-os, nyolc éves hitel törlesztő részlete a 75 m²-es, 1970-es évekbeli mobilházért: lapos tetős, fehér (ami az időtől már megsárgult), mindez alumínium külső homlokzattal. „A bérleti díjban benne van a folyóvíz, a csatorna, a szemételszállítás, s még egy közös kis uszodánk is van” – teszi hozzá a fiatalember. „Persze jobban szerettem volna egy igazi házat, igazi kerttel, szomszédok nélkül, pláne 5 méteren belül. De ezért a pénzért Aurorában ez lehetetlen.” Guzmanék jövedelme behatárolt: a fiatalember egy benzinkútnál dolgozik, élettársa pedig egy takarítóvállalatnál helyettesítéseket vállal, így mindössze 2000 $-t keresnek havonta.

Ez nagyon kevés az itteni élethez, a Colorado dinamikusan fejlődő fővárosával, Denverrel szomszédos, jellegtelen, alvó külvárosban, ahol az ingatlanárak 50%-ot emelkedtek 2012 óta. Már tavaly októberben sem lehetett egyetlen házat se bérelni 1000 $-nál kevesebbért, és a legolcsóbb, teljesen felújítandó ház 130 000 $-ba került. Ugyanabban az időben, egy ugyanolyan alapterületű, 1973-as mobilházat 14 500 $-ért kínáltak, s a bérleti díjak a mobil-lakóparkban havi 400 és 600 $ között mozogtak. „Pillanatnyilag minden hely foglalt, várakozó listára kell feliratkozni. De nagy a forgás, ez mehet gyorsan is” – mondja a Friendly Village kezelője. 

 

Nagy a szórás

mob7Aurorában 9 nagy mobil-lakópark van, 2500 hellyel. Majd mindegyik a Colfax körút mentén fekszik, egy külvárosi, kevéssé vonzó negyedben. “Hillcrest Village”, a Colorado államban 140 000 hellyel rendelkező, a szektor legnagyobb cégéé az Equity Lifestyle Property-é; de például ott a Green Acres, amely csak időseknek ad ki bérleményt; továbbá ott van Foxridge Farm, Cedar Village, vagy Meadows, stb.

Sem ezek a szép, természeti tájakat idéző[1] nevek, sem a lakók amerikai zászlós, Szűz Mária szobros, vagy virágos díszítései sem képesek eltakarni a telepi egyhangúságot.

Ugyanúgy, mint a szociális lakónegyedek, az aurorai mobil-lakóparkok sem illeszkednek a város hagyományos szerkezetébe, attól elkülönülve saját úthálózatuk, jelzésrendszerük és berendezkedésük van. Többé-kevésbé betonozott kis utcáik szolgálják ki a rájuk merőleges, téglalap formájú telkeket, melyeket kis sövény, egy lánc, vagy olykor mindössze egy egyszerű, földön látható vonal választ el. Minden házat a park címe és neve melletti szám jelöl. „Olykor jól jönne, ha nem kellene elmondanunk, hogy a lakóparkban élünk, de amint az emberek meglátják címünket, már tudják”, panaszolja Francisco Guzman. „És ez gond lehet. Vannak, akik úgy gondolják, hogy aki a parkból jön, azt inkább nem veszik föl dolgozni, mert netán bajt hoz a fejükre.”

 

Olcsó az ára

Egy mobilházat megvenni az USA-ban olcsó és egyszerű. A hagyományos házhoz képest – melyet kőműves, ács, villanyszerelő, vízvezeték-szerelő épít – ezt teljes egészében betanított munkások gyártják egy üzemben. Az összeszerelő szalagról használatra készen jön le, s az ára verhetetlen. Minthogy kopik a használatban, s el is évül (olyan formán körülbelül, mint a kocsik), az 1960-as vagy 70-es években gyártottak ára ma 10 000 $ alatt van. Egy új típusú, 70 m²-es kezdő ára kiszállítással együtt pedig 25 000 $.

20 millió amerikai él ma ilyen házakban – 23%-uk nyugdíjas –, 1975-ben még csak 9 millióan voltak. Az USA-ban hétszer több mobilház van (8,6 millió), mint alacsony bérű lakás (1,2 millió)[2]. Ezekben élnek a kis keresetű háztartások, melyek éves jövedelme (26 000 $) 2011-ben a fele volt az USA közepes (52 000 $) jövedelmének[3]. Ekképpen a hatóságoknak igazából semmibe sem kerülő szociális lakásokként funkcionálnak – az itt lakóknak így nem is kell lakásokat építeni –, ellenben nagy hasznot hoznak a gyártóknak.

 

A legnagyobb gond, hogy hol

mob6„A gond nem a mobilházak megvétele, hanem helyet találni nekik”figyelmeztet bennünket Clayton Homes, az USA első számú ipari lakás gyártójának alkalmazottja. Az amerikai városok túlnyomó többsége szigorú előírásokat alkalmaz, ami bizonyos övezetekre korlátozza a mobilházak felállítását. A mobilházak a környező telkek értékét is csökkentik, ezért a városvezetés gondosan igyekszik meggátolni a lakóparkok kialakítását. A tulajdonosok, hacsak nem hajlandók a városoktól távol letelepedni, kénytelenek a magán lakóparkokba menni, ahol ma 12 millió amerikai él[4].

Ahogy közeledünk Új-Mexikóhoz, ahol az arányuk meghaladja az összes lakás 15%-át, úgy találkozunk egyre több lakóparkkal. Egyaránt jut belőlük a nagy, vagy a kisebb vidéki utak mellé, ott, ahol az övezeti előírások megengedőbbek. Trinidadban mintegy tíz park működik, mind a város peremének olcsó telkein. E szerény méretű parkoknak egyáltalán nincs katonai tábor jellege, s még csak nem is személytelenek, mint Aurora parkjai. Többükben gyakran találkozunk a tulajdonossal, aki szintén ott lakik vagy nem messze.

A coloradói alacsony hegyekben, az új-mexikói határnál eldugott 8 ezer fős Trinidad nagy napjai a XX. század elején voltak, a szénbányászatnak és a vasútfejlesztésnek köszönhetően. A második világháború óta viszont elvesztette lakosai 40%-át, s csak néhány emlék maradt a prosperáló korból: a régi nagyszálló a fő utcán, az 1904-ben Andrew Carnegie acélbáró adományából épített fenséges könyvtár, s a szupermarket parkolójában kiállított gőzmozdony. „Nincs munka. Öt éve élek itt, de soha nem kaptam olyan munkaszerződést, ami több mint két hónapra szólt volna” – erősíti meg Mrs. Jacqueline Johnson. Sokáig Las Vegas-i kórházi alkalmazott volt, majd miután otthagyta férjét 2010-ben, Nevadából is elmenekült. Féltestvér nővéréhez költözött, aki egy motelszobában lakott. „Az elején ketten éltünk ugyanabban a helyiségben. A konyha az ágyunk mellett volt. Aztán kibéreltük ezt a mobilházat havi 550 $-ért. Ez elég drága nekünk, de így van három szobánk és egy igazi konyhánk, s szép időben kint terítünk meg magunknak.”

A szociális segéllyel és az alkalmi munkákkal a nővéreknek mintegy 2000 $-ja van havonta. „Miután kifizettük a számlákat és az élelmünket, szinte semmi se marad.” Igazi hátrány, hogy egy kínai étterem, s annak egész napos svédasztal büféje kivételével, szinte semmi sincs a közelben. „Ha szükségem van a kocsira és a nővérem késik, igazán mérges vagyok” – vallja be Mrs. Johnson. „De itt mindenki ismeri egymást, s mindig akad valaki, aki elvisz. A mobil-lakópark maga egy közösség.”

 

Egy családba tartoznak

Harry Vallejos szerint a mobilházasok egyenesen egy “család”. A nyugdíjas Trinidad Cedar Ridge nevű mobil-lakóparkjában él, ahol havonta 250$-t fizet. Betegségben lerokkant mozgássérültként ideje javát itt tölti, minden lakót ismer. Ismeri mindenki időbeosztását, családi viszonyait, politikai nézeteit: tudja, hogy Annie McDanielhez, aki a 91 évével már nem vezethet, hetente kétszer jön a lánya, vagy jól ismeri a 85 éves Herold és Hannelore Thomason házaspárt, akik már négy évtizede laknak itt, és még megannyi más szomszédot.

Egy mobil-lakópark élete nem adja meg sem a családi ház intimitását, amelynek hátsó kertjébe vissza lehet húzódni, sem egy bérház névtelenségét. Minden lakó az ablakból csak egyetlen pillantást kell vessen, s máris látja, hogy otthon van-e a másik, vagy elment dolgozni, vendégei vannak-e, s még azt is tudja, eldugult-e a lefolyója. Nem ritka az ingerült hang, vagy az ajtócsapkodás. A közösségi élet ki is alakít ugyan egy szomszédsági együttélést, de kedvez a szóbeszédnek és a rosszízű pletykáknak is. Cedar Ridge-ben mintegy húsz mobilház van, többnyire öreg tulajdonosokkal. A ritkaság számba menő fiatalabbak, nevezetesen egy Texasból újonnan érkezett család és egy férfi, aki az évnek csak néhány hónapját tölti itt, gyanakvást keltenek a régiekben. „Sok ezeknél a jövés-menés, vigyáznom kell a dolgaimra” – árulja el Mr. Vallejos, aki azért határozottan állítja, hogy „a város legjobb közösségében” él.

Nyugdíjasként semmiért a világon nem lakna a rossz hírű Almar parkban. Ott 2015-ben a rendőrség lelőtt egy elhagyott barakkban elbújt fiatal feketét. Az esetre, mely nagyon érdekelte a helyi televíziókat, mindenki emlékszik. „Állandóan járőrözünk, vagy én, vagy a férjem”, mondja nyomatékosan a gondnok, hogy megnyugtassa a potenciális bérlőket. „A fiam foglalkozik a karbantartással, és ellenőriz, meg a barátnője is, Nicky – az egyik lakó – akinek apja rendőrtiszt, de a fivéreim is itt laknak… Tudja, mindenki figyel mindenkit. Nagyon gyakori, hogy én bizony kiteszem a rossz bérlőket!” Szerinte inkább a Lakeside park az, amelyiket el kell kerülni.

A másfél évtizede nyitott Lakeside gyakorlatilag egy földes, kavicsos négyszög, ami azonmód sártengerré változik, amint jön egy zápor. Az üres parcella 150 $ egy hónapra, plusz 300$ egy öreg, háromszobás mobilház. Trinidadban egyedüli jelenségként itt vannak üres parcellák, annak ellenére, hogy bérletük itt a legolcsóbb. „Senki nem akar itt lakni. Drogügyek vannak, verekedések, lövöldözések. Ez nem tesz jót a városnegyed hírének” – mondja egy szomszéd, a parktól 200 m-re lévő, nem hivalkodó, egyszerű ház tulajdonosa. Amikor azt kérdezzük tőle, tud-e konkrét esetekről, habozik, s a gyakori szirénákat említi, majd irritált arckifejezéssel kijelenti, „nem szeretem az újságírókat”. A beszélgetés befejezése előtt azonban elismeri, hogy még nem járt a lakóparkban, sőt, annak egyetlen bérlőjét sem ismeri.

 

Szegény szállásnak csúfolva

mob2Lenézően lakókocsi-temetőnek (trailer trash)nevezik a mobil-lakóparkokat, amelyeknek – mint ahogy az itt élőknek is – mindig is rossz hírük volt az USA-ban: az itt lakó fehéreket egyenesen a “hulladék fehérek”[5]-hez sorolják. A lakóparkokban élőknek ugyanis csak 8,7 %-a afro-amerikai, akik, az amerikai közvélekedés szerint, általában a szociális lakótelepeken laknak.

A mobilházak története a két világháború között kezdődött, amikor az utazó kereskedők, a mezőgazdasági, és más építőipari munkások a korabeli lakókocsikkal járták be, keresztül-kasul, az USA-t. Nem letelepedett életformájuk miatt és főleg, hogy a helyi adókat sem fizették be, gyakran erkölcstelenséggel vádolták őket. Egy évtizeddel később, 1937-ben, a Fortune magazin „túlzsúfolt, vándorló nyomorszállásoknak” nevezte[6] a mozgó vagonlakásokat.

Az 50-es évektől megváltoznak a lakók. Piacra kerül ugyanis a 3 méter széles (addig csak 2,4 m széles vontatott „vagonházak” voltak) mobilház: ettől kezdve nem kell az első szobán átmenni a másodikhoz. A lakásválság viszonyai között ez az apró komfort már arra késztet számos szerény jövedelmű amerikait (különösen az időseket, a munkás, vagy alkalmazott fiatal párokat), hogy állandó lakhelyükké tegyék a mobilházakat. A ma gyártott modellek már 5 m szélesek is lehetnek, az idős lakók pedig gyakran luxus kivitelezésűt vesznek és így élnek Floridában vagy Kaliforniában, a magán jachtkikötős tengeri üdülők és a golfpályák szomszédságában. Hivatalosan egyébként már nem mobilháznak, hanem ipari háznak (manufactured home) hívják ezeket.

Sajnos a marketing guruk szemantikai ügyeskedései nem sokat tudnak változtatni a már kialakult közvélekedésen, így aztán az „ipari” mobilházak továbbra is megőrzik rossz hírüket. A televízió helyi híradói gyakran szólnak a mobil-lakóparkokban történő bűnügyekről (lövöldözés, rendőrségi kiszállás, kábítószer ügyek, stb.). Az interneten még megtalálható a „Lakóparki fiúk” (Trailair Park Boys), egy, az amerikai és kanadai tévében 15 éven át sugárzott, áldokumentum kategóriába tartozó sorozat. Kicsit szerencsétlen, ügyeskedésekből élő embereket ábrázol, akiknek élete kisebb bűncselekmények és a börtön között zajlik. A mozikban az olyan sikerfilmek is, mint a „Boys don’t cry(1999), vagy az Eminem rap énekes fiatalkoráról szóló „8 Mile(2002)– szintén az erőszakosság helyszíneiként mutatják be a mobil-lakóparkokat. Még Russel Banks „Trailer park” (1981) című – a New Hampshire-i lakóközösségről szóló – könyvében is a kábítószer és az alkohol került a középpontba.

mob4Ilyen kulturális háttér mellett nem meglepő, hogy például a trinidadi kisembereknek megvan a véleményük a mobil-lakóparkokban zajló életről. „Mindent összehordanak rólunk” – mondja név nélkül egy lakeside-i parklakó. „Az itt élők nagy része becsületes és keményen dolgozik. Szeretünk itt élni. De vannak bérelhető lakókocsik, és sajnos a bérlők cserélődnek. Így aztán természetes, hogy néha rossz emberek is akadnak. Most éppen fiatalok vannak itt, akik egész nap füvet szívnak. A mérges kutyájuk rögtön ugat, amint valaki elmegy előttük.” A fiatalasszony felrója a parktulajdonosnak – egy Trinidadban lakó nyugdíjas tanítónőnek – hogy bérlőit meglehetős könnyelműséggel választja ki, azoktól semmi kötelezettséget nem kér. „Csak az üres helyeket akarja betölteni, nem törődve azzal, ki lakik itt. A park karbantartásával sem törődik. Ha valami problémánk van, nem is válaszol.”

Mr. Dave Anderson, az All Parks Alliance for Change (a parktulajdonosok érdekvédő egyesülete) főigazgatója szerint ez a probléma a vidéki területek parkjaira jellemző. „A nagyvárosi területeken, ahol nagy a lakósűrűség, és ahol drágák a telkek, a lakók számára az jelent nagy kockázatot, hogy gyakran emelik a bérleti díjakat vagy, hogy egy nyereségesebb építési terv miatt felmondják bérleti szerződésüket.

A vidéki régiókban ezek a gondok nemigen léteznek. De a kistulajdonosoknak nincs elég tőkéjük és a bevételük sem elég ahhoz, hogy tisztességesen működtessék a lakóparkjukat, nem mindig tudják elvégezni a költségesebb javításokat, gyakran nagy gondok vannak a csatornázással, vagy az ivóvízellátással” – magyarázza nekünk. De egy kisvárosi, családias parkban lakni sem feltétlenül jelenti azt, hogy védve lennénk a kellemetlen áremelkedésektől. A Trinidadi Almarban például 10%-os bérleti díjemelés volt novemberben, 220-ról 245 $-ra nőtt az ár minden különösebb ok nélkül, pedig már két évvel ezelőtt is drágult…

Ez az, amit egyébként Frank Rolf az elsők között megtanít hallgatóinak a saját „mobilház egyetemén”: „Az USA államainak többségében semmilyen törvény nem akadályozza a park tulajdonosát, hogy emelje árait, csupán az a feltétel, hogy erről néhány héttel korábban értesítenie kell a bérlőket.” Frank Rolf, a kaliforniai Stanfordban diplomázott közgazda abból gazdagodott meg, hogy társával, Dave Reynolds-szal mobil-lakóparkokba fektettek. Azzal büszkélkedik, hogy 1996-ban a semmiről indulva, mára 170 parkjuk van, az egész USA-ban – „kivétel Kalifornia, Florida és New York államok, ahol a törvények túlságosan kedveznek a bérlőknek”. Ma az ő cégük a hatodik legnagyobb ebben a szektorban.

mobRáadásul, Rolf és Reynolds három napos intenzív képzést indítottak – 2000 $-os áron – ahol megtanítják a lakóparkok kezelésének alapjait. Például: hajthatatlannak kell lenni a bérleti díj késedelmes befizetésénél, vagy például büntetést kell fizettetni a lakópark házirendjének megszegéséért, vagy nem ajánlott mosoda, vagy más olyan közösségi szolgáltatás kialakítása, amely csak fölösleges költségeket és konfliktusokat okozhat és persze elszántan ki kell tenni a nemkívánatos lakókat… „A hallgatók leginkább ötvenes éveikben járó káderek, akik csalódtak az amerikai tőzsde hozamában. Így ez jó pillanatnak ígérkezik az üzleti életben való elinduláshoz, mert az amerikai gazdaság évek óta krízisben van, és nagy a kereslete az olcsó lakásoknak” – elemez józanul Rolf. A két üzlettárs az ingatlanberuházók város-rehabilitációs módszerét másolta le: felvásárolták a mobil-lakóparkokat, leginkább a kistulajdonosok amolyan „papa-mama parkjait”, akik nem foglalkoztak a karbantartással és a lakóparkok értékének fenntartásával, majd egy kicsit kipofozzák azokat, bevezetnek néhány plusz szolgáltatást és máris magasabb bérleti díjat kérhetnek el.

 

Az áremelés biznisz

Az áremelkedéssel szemben a bérlők tehetetlenek. Amióta a mobilházak 3 m szélesek lettek, nagyon nehézen szállíthatók: egy személykocsi biztosan nem elég, de még teherautóból is csak a különleges, ami szélesebb, mint egy egyszerű út, vagy egy sávszélesség, a megfelelő. A szállítás több ezer dollár; a legtöbb tulajdonosnak hát inkább megéri újat venni, semmint szállíttatni a meglévőt. A nem-mobil-mobilházak hátulütője, hogy a bérlők nem fenyegethetnek elköltözéssel, ha a mobil-lakóparkot annak tulajdonosa nem tartja rendesen karban, vagy emeli a bérleti díjat.

Emily Montoya asszony[7] nem tudja, honnan szerezhetné meg a szükséges pénzt, ha el kellene hagynia Ratont, az észak-új-mexikói kisvárost. A gyerekeivel és élettársával élő fiatalasszony nem dolgozik, és a párnak nincs félretett pénze. Pedig lehet, hogy hamarosan menniük kell. A „Bűvös dombok parkja” – egyébként a helyi köztemető mellett van – ugyanis eladó: 8 hektáron 46 hellyel, 320 000 $-ért. „Egyik nap hazatérve fedeztem fel, hogy kitették az « Eladó » táblát a bejáratnál” – mondja. „Fogalmunk sincs ki fogja megvenni, s hogy mi lesz a lakóparkkal. Az azonban biztos, hogy egy költözést nem tudunk megfizetni.”

mob3Emily Montoya asszony szomszédai ugyanebben a félelemben élnek, mert Új-Mexikóban a lakóparkok bérlőit alig-alig védi a törvény. 72 óra alatt kirakhatók, ha nem fizetik a bérletet; s egy hónap alatt, ha nem tartják be a lakópark szabályzatát, netán „zavarják a többi bérlőt”. S amikor egy park bezár, egy egyszerű, 60 napos figyelmeztetést kapnak. „Néhány államban, mint például Minnesotában, ha önnek el kell költöztetnie a mobilházát, vagy ha túl rossz állapotban van a szállításhoz, a lakópark tulajdonosa kártérítést kell, hogy fizessen. Néha az a lehetősége is megvan, hogy más mobilház tulajdonosokkal összeállva, piaci áron, elővásárlási joggal megvegye a területet, s ott társas tulajdont létesítsen. De a legtöbbször, a lakókat semmilyen jogszabályok sem védik.” – mondja Anderson.

A Raton park valószínűleg megmarad, mivel a hely aligha vonzza az építési vállalkozókat. És ha már van egy területünk, amelyen engedélyezett a mobilház, akkor a legjobb, amit tehetünk, az az, hogy kiparcellázzuk mobilház-tulajdonosoknak.

Kaliforniában a helyzet fordított: a törvény jól védi a bérlőket, de sok az építési vállalkozó. Húsz év alatt 400 lakópark szűnt meg, amelyeket az építési láz vitt el[8]. Palo Alto-ban, a Szilikon völgy legrégebbi parkjában, ahol a bérlet 1000 $ (a városban a legkisebb lakás is a háromszorosába kerül) 400 lakó 2012 óta küzd a lakópark felszámolása ellen. A város vezetése, miután elfogadta a park bezárását, az ügy fontossága láttán megváltoztatta véleményét: most már a lakókat támogatja. Egy 39 millió dolláros vételi ajánlatot is tett az 1,8 hektáros, 117 mobilházas, parcellás parkra. A park tulajdonosa egyelőre ezt nem fogadja el, az ingatlan forgalmazók szerint a tulajdon több mint 50 milliót ér[9].

Az ügy jelenleg a bíróságon van. Ítéletre várva, a Palo Alto-i Buena Vista park lakói ugyanúgy nem tudják mi vár rájuk, mint a bűvös dombi Raton parkiak. Amint azt Mr. Anderson mondja, „a mobilház tulajdonosok egyszerre tulajdonosok és bérlők, sem a tulajdonosok és a bérlők viszonyát hagyományosan szabályzó törvények, se a tulajdonosokat védő törvények sem vonatkoznak rájuk.

Csak önmagukra számíthatnak, hogy megvédjék magukat.

Fordította: Kristóf István

 


[1]   „Hillcrest village  fordítása szó szerint: dombtető falu; „Meadow: legelő ; „Cedar village: Cédrus falu, stb.

[2]   „American housing survey”, Amerikai statisztikai hivatal, 2013 

[3]   „American housing survey , Amerikai statisztikai hivatal, 2013

[4]   Gary Rivlin: The cold, hard lessons of mobile home U., The New York Times Magazine, 2014 márc. 16.

[5]   Lásd Sylvie Laurent: La pauvreté odieuse du Blanc américain [Az amerikai fehérek visszataszító nyomora], Presses de la Sorbonne, Paris, 2011.

[6]   Idézet John Fraser Hart, Michelle J. Rhodes és John T. Morgan: The Unknown World of the Mobile Home ”, The Johns Hopkins University Press, Baltimore et Londres, 2002.

[7]   Emily Montoya asszony élettársa egy mexikói, aki illegálisan lakik az USA-ban nincs tehát bejelentve a park tulajdonosánál, ezért Emily Montoya álnevet használ.

[8] Katie Kramon: California’s affordable mobile home parks vanishing , Peninsulapress.com, 2015 március11.

[9]   Christina Passariello: The fight to save a Silicon Valley trailer park , The Wall Street Journal, New York, 2015 augusztus 14.

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések