Sokan olvasták nálunk az ötvenes-hatvanas években a francia Gabriel Chevallier (1895 ‑ 1969) Clochemerle című 1934-es regényét (1) . A könyv, amely magyarul „Botrány Clochemerle-ben” címen jelent meg , annakidején Franciaországban is nagy siker volt: csaknem hárommillió példányban kelt el, és legalább huszonhét nyelvre fordították le. A sikerre – amelybe nyilván az 1948-ban bemutatott azonos című film is jócskán belejátszott – nem is annyira a méltatlanul elfelejtett szerző kétségbevonhatatlan nyelvi fantáziája és írói tehetsége a magyarázat, sokkal inkább az a tény, hogy az ironikusan ábrázolt istenháta-mögötti burgundiai falu (2) egyben az egész III. Köztársaságnak is görbe tükre. A cselekmény 1922 októberében indul, és rá egy évre, 1923 októberében fejeződik be (nem számítva az 1933-ra időzített utolsó fejezetet). Gabriel Chevallier tehát közvetlenül az első világháború utáni évekbe helyezi a Clochemerle-ben történteket, vagyis abba a viszonylag boldog időszakba, amikor még elevenek a gazdasági felvirágzásnak a harmincas évek elejére már erősen megfakult illúziói.
A regény, legelőször is, a III. Köztársaság politikai életének szatírája. Hogy Barthélemy Piéchut, Clochemerle polgármestere tulajdonképpen milyen pártnak a tagja, hogy milyen párt képviseletében állíttatja fel a nevezetes vizeldét, és lesz tíz évvel később szenátor, a történetből nem derül ki. De végeredményében nem is érdekes. Akkortájt már nem volt olyan nagy a különbség az 1905-ös „szeparációs törvényt”, a nagy jövedelmek megadóztatását, az ingyenes középiskolai oktatást tető alá hozó nagy múltú, de a húszas évekre megcsontosodó Radikális párt meg az 1905-ben alapított és a húszas évekre szintén széteső SFIO között. A lényeg sokkal inkább a politikai élet fokozatos elsekélyesedésében, a republikánus eszmények teljes kiüresedésében, a politikai, katonai és vallási elit silányságában, karrierizmusában és korruptságában rejlik.
Természetesen más írók és regények is ábrázolták a francia falut a XX. századi francia irodalomban (mint például a szerzőhöz közelálló Marcel Aymé vagy Marcel Pagnol). Clochemerle-t azonban egy valami magasan kiemeli a többi közül, nevezetesen az, hogy még azok is ismerik, akik nem olvasták. Mi több, a regénybeli falu fantázianeve, bár a nagyobb szótárakba tudtommal nem került be, több kifejezésnek is része lett a francia köz- és sajtónyelvben. Ilyenek: a c’est (du) Clochemerle vagy a (c’est) une situation digne de Clochemerle – mindkét kifejezésen olyan konfliktus, illetve helyzet értendő, amelyben a szembenálló felek kisszerű helyi érdekek, korlátolt (és épp ezért nevetséges) provincializmus [l. esprit de clocher ’helyi elfogultság’, ’szűklátókörűség’] sugallatára rontanak egymásnak. A Clochemerle főnévnek 1967-től jelzői változata is van: clochemerlesque [pl. une situation, un personnage clochemerlesque]. Gabriel Chevallier Clochemerle-je tehát ugyanúgy köznév lett, mint ahogyan – meghatározott embertípus jelentésben – egyik-másik Molière-hős (például Tartuffe vagy Harpagon) neve is bekerült a francia köznyelvbe.
A Clochemerle helynév az író, Gabriel Chevallier leleménye. De vannak a franciában más tréfás fantázianevek is a „Mucsa”, vagyis a központtól való távolság, az „istenháta-mögöttiség” jelölésére. Ilyenek például a francia helységneveket utánzó és gyakori Trifouilly-les-Oies vagy a valamivel ritkább Perpète-lès-Oies (3) (a két kedélyeskedő helységnevet ’Bivalybasznáddal’ vagy ’Csajágaröcsögével’ állíthatnánk párhuzamba): Voilà les habitants de Trifouilly-les-Oies bien avancés [Ezzel ugyan nem sokra mennek a francia Bivalybasznád/Csajágaröcsöge lakói. ‑ Le Monde, 2011. március 22.] Vannak más képzeletbeli helyiségnevek is a franciában, ilyen például – hogy mást ne említsek – a Trou-en-Cambrousse vagy a Pétaouchnoque, mindkettő olyan eldugott helyet jelöl, ami nemcsak hogy messze van, de nehéz is odatalálni, annál is inkább, mivel egyik is, másik is valahol az istenháta mögött – azaz, ahogy a francia mondja, au diable Vauvert – található.
A történet azzal kezdődik, hogy Barthélemy Piéchut, a község polgármestere elárulja nagyralátó tervét a magát baloldalinak valló tanítónak, Ernest Tafardelnek: « Je veux faire construire un urinoir, Tafardel. (…) Enfin, dit-il, une pissotière ! » [Nyilvános illemhelyet akarok állíttatni, Tafardel. (…) Vagyis – tette hozzá – utcai vizeldét.] (4) De álljunk meg egy percre ennél a rendszerint sötétzöldre festett közintézménynél, amely a cselekményben a haladás és a modernizáció jelképe. Ennek, bár maga a szó nem hangzik el a regényben, a franciául vespasienne f. a hivatalos neve (mivel Rómában – legalábbis a közhiedelem szerint – Flavius Vespasianus alatt állították fel az első nyilvános vizeldét (5) ). Párizsban – Claude-Philibert de Rambuteau Szajna megyei prefektus kezdeményezésére – 1835-től állítják fel a nyilvános vizeldéket, amik jó másfél évszázaddal később az 1980-as évek elején tünedeztek el a párizsi utcákról. Az urinoir m. jelentése a vespasienne-nél általánosabb (a porcelán vécécsészének is urinoir a neve). Másrészt az urinoir, ha nem is emelkedetten irodalmi, mégiscsak egy kicsit tudálékos, művelt szónak számít, ezért tartja fontosnak a polgármester, hogy – mintegy magyarázatképpen – a szó köznyelvi megfelelőjével pontosítsa a mondottakat (pissotière f.) (6) .
Gabriel Chevallier Clochemerle-je, meglehet, abban is különbözik azoktól a francia regényektől, amelyeknek vidéken, faluhelyen játszódik a cselekményük, hogy a szerző más írókhoz képest bátrabban él a tájnyelv eszközével. Erre egyébként a szerző figyelmezteti is az olvasót a regény IX. fejezetében (7) : „A történetíró nagy kérdés előtt áll. Döntenie kell, hogyan is mesélje el a tudomására jutott vitákat; idézze szó szerint azokat a fülsértően durva kifejezéseket, amelyek meghatározták az itt megörökített tényeket? Vagy tompítson valamit a düh sugallta fordulatokon? Csakhogy félő, az utóbbi esetben nemigen fogja megérteni az olvasó az itt következő fejleményeket. […] Másrészt azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a jó bor hazájának, Beaujolais-nek kellős közepén vagyunk, ahol a könnyen csúszó bor egy-kettőre fejébe száll az embernek, amitől aztán megered a nyelv, és ilyenkor hamar elhangzik egy-egy indulatos szó, sértő kifejezés. (8) ” Az idézett szövegrész egyben indoklás, ha ugyan nem mentegetőzés is, amiért a lyoni születésű szerző eleven beszélt nyelven adja elő ezt a bővérű, sőt, néha egyenesen sikamlós történetet.
Ugyane megfontolásból adja át az író a szót a XVIII. fejezetben a mezőőr Cyprien Beausoleil-nek: „Hallgassuk meg inkább az ő – a miénknél sokkal talpraesettebb – megfogalmazásában a történteket, annál is inkább, mivel személyében hiteles szemtanúval van dolgunk, ráadásul olyan szemtanúval, aki a helybeliek nyelvén mondja el, amit látott és hallott.[x]” A szerző nyilván figyelmeztetni akarja az olvasót, itt olyan nyelven beszélnek a szereplők, ami bizony távol áll a Párizsban meg a francia nagyvárosokban beszélt standard franciától. A kérdés csak az, hogy a regényben csakugyan azt az ízes helyi nyelvet halljuk-e, amit a Beaujolais országrészben beszélnek? (11)
Ami a szorosan vett helyi dialektust illeti, hangulatfestésként valamennyire jelen van, de viszonylag kis helyet foglal el a regényben. De másképp nem is lehetne, hiszen a tájszólás, vagyis a Vaux-en-Beaujolais-ben beszélt frankoprovanszál (12) olyan távol áll a mai francia köznyelvtől, hogy az olvasó meg sem értette volna. Nem csoda, hogy – egyrészt – azon a négy helyen, ahol a szerző él ennek a nyelvi eszköznek a lehetőségével, a dialektusban fogalmazott mondatokat standard francia fordításban is megadja, másrészt a rövid közlést mind a négy esetben meghatározott beszédhelyzet – a párbeszéd részvevői közti szoros, ha ugyan nem intim ismeretség, cinkosság – indokolja.
Az elsőnek a képviselő és ex-miniszter Bourdillat a címzettje, aki – mivel szintén clochemerle-i születésű – jól ismeri (még akkor is, ha használni feltehetően már jó ideje nem használja) a helyi dialektust. A megszólaló (egy hang a tömegből) azt akarja közölni a meghittebbnek számító helyi tájszólással, hogy bár olyan emberhez intézi szavait, aki – mint képviselő és ex-miniszter – magasan felette áll a társadalmi hierarchiában, az illetőt mégis „földijének”, maguk közül valónak tekinti. Másrészt sohase árt emlékeztetni ezeket a párizsi urakat, hogy honnan is indultak, annál is inkább, mivel hajlamosak ezt nagyon hamar elfelejteni:
„–
Hé, Bourdillat, fès va que t’est tourdze n’heume de Clotzmerle ! Pisse le parmi, Bourdillat!
Mire a tömeg is kiabálni kezd:
–
Oua, pisse ! Pisse, Bourdillat!” (13)
[Hé, Bourdillat, mutasd meg, milyen tökös Clochemerle-i gyerek vagy! Pisálj te elsőnek, Bourdillat!]
(A magyar fordítás a dialektus ízét, meghitt hangulatát természetesen nem tudja visszaadni.)
A másodikat a helybeliek Barthélemy Piéchut-höz, Clochemerle polgármesteréhez intézik, mégpedig hivatalosnak semmiképpen sem nevezhető alkalommal (azok ketten kiabálnak ki neki, akik a vizeldében épp dolgukat végzik). A polgármester maga is szőlősgazda, és mint ilyen, sok szállal kötődik a regényben ábrázolt társadalmi környezethez, még akkor is, ha nagyralátó tervei, rejtett politikai ambíciói vannak. A Piéchut-t megszólító clochemerle-iek jól ismerik a helyi dialektust, de csak akkor használják (ahogyan maga Piéchut is csak akkor használja), amikor úgy érzik, franciául durvaságnak, illetlenségnek, modortalanságnak számítana, amit mondani akarnak:
„– Bon Dieu, oui, Barthélemy ! Dze me sins pecher quemint à vongt ans!
(14)
–
Al lisse te n’ardoise quemint la piau de coisse de na dzoune ! Cin te sigrole dins la bregue, il peu fourt que ta!” (15)
Ezt a két mondatot az 1954-es magyar fordításból kihúzták. A francia fordítás a második mondatot illetően sokat enyhít az eredetin, amely körülbelül így hangzik magyar fordításban: „Valami nagyon mocorog ott a sliccben, amit nem nagyon lehet visszatartani!”
Ami a harmadik dialektusban mondott nyelvi közlést illeti, ez a már ittas François Toumignon szájából hangzik el a templomban, mégpedig a szentbeszéd alatt. Ő először franciául szólal meg, és mindaddig meg is marad a franciánál, amíg megítélése szerint nem lépi túl az illem, a jólneveltség határait. De mihelyt a beszélő közönségesnek érzi az általa mondottakat, azonnal átvált a helyi dialektusra:
„– Ben, venez-i donc démolir! Vous verrez si on vous fera courir! A n’a pas defindu de pecher, vetron bon Diéu!
” (16)
[„Na, csak jöjjön, próbálja ledönteni [mármint a pap a vizeldét – Á. P.] ! Úgy elkergetik, hogy még. Talán bizony a maga Jóistene megtiltotta a férfiaknak, hogy vizeljenek?!”]
Végül a negyedik tájnyelvi közlés a regény XIII. fejezetében található. Arról a jelenetről van szó, amikor az eltávozáson levő katona, Claudius Brodequin – miután megtudja, hogy korábbi szabadságán teherbe ejtette kedvesét, a csinos Rose Bivaque-ot – a lánynak házasságot javasol, majd megkérdezi:
„T’es-ti contente ?”
Mire a lány:
„‑
Oh! Oua !
‑ De ce coup de m’avoir écouté, tu seras mariée la première de toutes.
–
Avoua ta
, mon Claudius! – dit-elle bas, chavirée.” (17)
Lányi Viktor ezt így adja vissza: „‑ Milyen jó, hogy meghallgattál [inkább: hogy engedtél nekem – Á. P.], így hamarább mész férjhez, mint a többi lány…” Mire Rose Bivaque: „Hozzád, Claudius, hozzád! – mondja a lány ellágyulva.” (18)
Rose Bivaque, látni való, részben tájnyelven válaszol a fiatalember házassági ajánlatára, vagy elfogódottságában, vagy azért, mert nagyon intim, nagyon személyes érzelmeket kell szavakba foglalnia, olyan szívből jövő vallomást, amit csak anyanyelvén tud kifejezni. Claude Brodequin viszont – bár ugyanúgy paraszti származású, mint a lány – franciául beszél hozzá, egyrészt mert a hadseregnél hozzászoktathatták a franciához, de – meglehet – azért is, mert ezzel is érzékelteti, hogy a városból jött, „világlátott” ember.
Pusztán fonetikai szempontból, ezeken a mondatokon – írja idézett tanulmányában Claude Michel – csakugyan felismerhetőek a Vaux-en-Beaujolais környéki régió dialektusának jellegzetes jegyei. Mi több, a francia nyelvész szerint a regénybeli dialektus, csekély különbségtől eltekintve, nagyjából azonos azzal a nyelvállapottal, amit a kutatók a múlt század nyolcvanas éveiben lejegyeztek. Amiből az következik, hogy ezt a néhány tájszólásban megszövegezett mondatot minden Beaujolais környéki beszélő megérti, aki gyermekkorában találkozott a dialektussal. (19)
abonder tárgyas ige (általában tagadó alakban) bír vmit (erővel, energiával), sikeresen befejez (munkát):
„‑ Ma pauvre demoiselle! Je n’abonde pas à m’occuper de tout ! […] Et les vignes, et le temps, et les réunions, et les voyages... je n’abonde pas, je vous dis!” (138. o.)
[– De kedves kisasszony, van is nekem időm arra, hogy ennyi mindennel foglalkozzam! […] Ott a szőlő, az időjárás, a sok megbeszélés, az utazások… Azt se tudom, hol áll a fejem!]
biquer tárgyas ige megbasz, megdug, megkefél.
„‑ C’est-i toi, Claudius? [Te vótá az, Claudius?] – kérdezi a fiatalembertől az anyja, amikor tudomására jut, hogy Rose Bivaque teherbe esett
– Moi, j’ai fait quoi ? [Micsinyátam má megin?] – adja az értetlent a fiatalember.
– Qu’a engrossé la Rose? [Te csináltad fel azt a Rózsit?] – egyértelműsíti az anyja a kérdést. De a fiatalember ekkor se válaszol egyenesen. Mire az anyja:
– Enfin, est-ce que tu l’a biquée? [Most akkor te basztad meg vagy nem?]
‑ Je l’ai ben un peu biquée, ce printemps…” [Jó, jó, hát egy kicsit megbasztam, még a tavasszal…] (166. o.)
Ez a zaftos jelenet Lányi Viktor szégyenlősen visszafogott fordításában így hangzik:
„– Te csináltad?
– Mit?
– Hát a Rozival?...
– Nem biztos.
– De azér legyeskedtél körülötte?
– Nem mondom, a tavasszal…” (117. o.)
bistrouille fn nn. rossz (pancsolt) bor, lőre, vinkó
„Et cela donna une méchante piquette piquée, une piquette de n’importe où, une triste, une fade bistrouille de plaine, déshonorante en Beaujolais” (393. o.)
[Ami termett, gyarló és minden helyi jellegzetességet nélkülöző mustot adott, szánalmasan savanyú síkföldi lőrét, egyszóval olyan vinkót, ami csak szégyent hoz minden beaujolais-i szőlősgazdára.]
courater tárgyatlan ige érzelmi kalandokba bonyolódik, lányok után fut, szórakozik
„‑ Je ne sais pas comment vous êtes, mesdames. Mais moi, ça ne m’a jamais rien dit!
– A moi, guère plus, madame Michat. Si c’était pas la question de faire plaisir…
– Et le devoir chrétien, de l’autre côté…
– Et l’affaire de retenir les maris. Qu’ils n’aillent pas courater ailleurs…” (144. o.)
„Nem tudom, hogy maguk hogy vannak vele, hölgyeim. De engem az a bizonyos dolog mindig is hidegen hagyott!
– Hát még engem, Michat-né asszony. Legfeljebb szívességből csinálja az ember…
– Ha ugyan nem keresztényi kötelességből…
– Vagy azért, hogy megtartsuk magunk mellett a férjünket. Hogy ne csavarogjon el másfelé.” (103. o.)
dru jelző vidám, jókedvű, szabad szájú, pajzán (fickó, legény); (nő esetében) dévaj. Főnévként is:
„Je pensais ben depuis longtemps que c’était une drue, cette femme-là, sous son air tranquille.” (357. o.)
„Mán régóta gyanítottam, hogy van valami kutyaság ebben az asszonyban a nyugodtsága alatt.” (246. o.)
franc határozó teljesen
„Celle-là, qui s’était tenue longtemps tranquille, à faire honnêtement marcher son commerce, est-ce qu’elle devient pas franc folle d’Hippolyte Froncimagne?” (354. o.)
„Ez az Adèle sokáig megfért a bőribe, rendesen vezette a bóttyát. Hát nem teljesen belegabalyodott abba a Hippolyte Froncimagne-ba?” (244. o.)
jouir tárgyas ige úrrá lesz valakin
„Et l’autre sentinelle, pouvant pas jouir de l’Arthur qui était fort comme un Turc, lui a envoyé le coup de baïonette.” (379. o.)
„A másik őrszem meg látta, hogy az Arthurral nem lehet cicázni (?), mert erős, mint a bivaly, hát beledöfte a bajonettjét.” (261. o.)
Lányi Viktor itt alaposan félreértette a szöveget. Helyes fordítás:
[Amikor a másik őrszem látta, hogy az Arthurral nem boldogul, mert erős, mint a bivaly, belevágta a bajonettjét.]
malice (faire ) 1. élvezetet szerez valakinek; 2. se faire maszturbál;
1. „L’Adèle, du temps que je vous parle, c’était une joliment foutue, qui faisait malice à plus d’un, et rien que pour se mettre un peu d’elle dans la vue, les hommes de Clochemerle venait boire à l’auberge.” (356. o.)
„‑ Abban az időben, amékrül beszélek, az Adèle fenemód csinos vót, sokaknak megakadt rajta a szeme, oszt hogy egy kicsit legeltethessék rajta a szemüket, azért jártak borozni a kocsmájukba a clochemerle-i férfiak.” (246. o.)
2. „‑ Mais ils aimeraient mieux se faire malice tout seuls derrière la haie, plutôt que d’y toucher, à ton crotteux, les chemineaux!” (269. o.) (22)
[‑ Na hiszen, azok a csavargók inkább kiverik maguknak a sövény mögött, minthogy akárcsak egy ujjal is hozzá nyúljanak a pókhálós picsádhoz!”]
marier tárgyas ige feleségül vesz, férjhez megy
Adrienne Brodequin a fiához: „C’est-i tu veux la marier, la Rose?” (166. o.) [Akkor elveszed a Rózsikát feleségül?]
pays fn hm egy faluból-vidékről való, földi
Bourdillat a vizelde ünnepélyes átadásán: „Je pense souvent à vous avec émotion, mes chers amis, mes chers pays! ajouta-t-il, à l’adresse des premiers rangs de spectateurs.” (100. o.)
„Sokszor gondolok Önökre meghatottan, kedves barátaim, kedves földijeim! – tette hozzá, az első sorokban állókhoz intézve szavait.” (74. o.)
piquette du jour (à la ) hat hajnalban
(Értsd, Madame Piéchut, a polgármester felesége) „Toujours prête à brouiller deux familles pour le profit d’un écu, à sauter du lit à la piquette du jour pour espionner une servante.” (220)
„Egy garas ára haszonért mindig kész összeveszíteni két családot, kész pirkadatkor kelni, hogy körmére nézzen a cselédlánynak” (152. o.).
pot fn hn 46 cl-es borosüveg, illetve annak tartalma.
„Apportez donc un verre Adèle, ils disent. Et puis deux pots.” (370. o.
Lányi Viktor itt is félreértette a szöveget:
„Hozzon neki egy poharat, Adèle asszony‑ mondják ‑, és két korsó (?) bort.” (254. o.)
„J’ai jamais vu un homme passer pareillement de la douceur à la férocité, par l’effet d’un seul pot de Beaujolais.” (396. o.)
„Még nem láttam embert, aki egy korsó (?) Beaujolais-től olyan hirtelen megvadult vóna, mint ő.” (271. o.)
seulement hat tehát, esetleg a donc [tehát] nyomatékosító szava
„Il (sic!) est ben là, madame la baronne! Entrez donc seulement, je vas l’aller querir.” (235. o.)
„Itthon van méltósága! Tessék csak besétálni, mindjárt szólok neki.” (162. o.)
„Dis seulement mon ziquet! Dis bien tout ce que tu as à nous dire.” (304.)
„Bökd csak ki, cicabogár. Bökj ki mindent, ami a szívedet nyomja.” (210. o.)
toquer tárgyatlan ige kopog l. toquer à la porte (még Queneau-nál, Mauriacnál, sőt, Boris Viannál is).
„Donc la baronne descendit vivement de voiture, flanquée de la fille, Estelle de Saint-Choul, de son gendre, Oscar de Saint-Choul, et toqua sèchement à la porte du presbytère, offusquée d’avoir à venir sonner chez ce petit «curaillon de village».” (227. o.)
„A báróné tehát ruganyos léptekkel hagyta el a kocsit, mellette leánya, Estelle és veje, Oscar de Saint-Choul. Keményen rákoppintott a plébánia kapujára [inkább: határozottan bekopogott a plébánia kapuján], bosszantotta, hogy le kell ereszkednie ehhez a «falusi papocskához».” (256. o.)
trier tárgyas ige (zöldséget) leveshez előkészít (l. még trier la salade)
„Adrienne et son fils sont toujours dos à dos […], elle, toujours occupée à trier ses légumes.” (165. o.)
„Adrienne mama és a fia háttal ülnek egymásnak (…), az anya zöldségválogatással [inkább: a zöldség pucolásával van elfoglalva]…” (117. o.)
troussée (prendre une ) fn nn lopva/titokban szerelmeskedni, szeretkezni. Ismeretes a franciában a trousser tárgyas ige is ’(nőt) gyors aktusban magáévá tesz’ jelentésben, de a troussée fn nn a standard franciában ismeretlen. Ismert viszont a Beaujolais régióban, ahol a troussée a két ösvény közti szőlőterületet jelenti. Nem lehetetlen, hogy a fenti kifejezés a szó helyi jelentését felhasználó szerző leleménye. A magyar fordító itt is enyhített, illetve maszatolt, a francia szöveg sokkal erőteljesebb, konkrétabb a magyarnál.
„Faut qu’un coup, et guère de temps pour en prendre une troussée, parce que les sacrées bougresse, quand ça les tient, elles trouvent toujours le joint, ça serait-i que cinq minutes par-ci, par-là.” (357. o.
„Egyszer csak ki kellett, hogy bújjon a szeg a zsákbul, mert ezek a betyár fehérnépek, ha rájuk gyün, mind megtalálják a módját előbb vagy utóbb, öt perc ide vagy oda nem számít.” (246. o.)
vigouret jelző eleven, életerős, élettel/erővel teli, virgonc
„Écoutez mon conseil: pour être en paix chez vous, prenez une bonne molle un peu lourde, de ces dodues qui tombent quasi d’évanouissement quand on les touchent et des fois rien qu’à les regarder avec un air qui promet. De celles-là, vous en aurez toujours raison, tant soit peu que vous soyez vigouret.” (355‑356. o.)
„Fogadja meg a tanácsom: ha békességet akar a házában, vegyen el egy jó kövérkés, kebles-faros jószágot, olyanfajtát, akihez ha csak egy ujjal is nyúlnak, máris elájul a gyönyörűségtől, néha még egy bíztató kacsintás is elég neki. Az ilyennel mindig könnyen boldogul, ha csak egy kicsit is összeszedi magát.” (245. o.)
voisiner tárgyatlan ige szomszédol
„[…] les membres brisés se raccomodaient ; les passions se calmaient ; les voisines de nouveau voisinaient sans aigreur, oubliant leurs griefs.” (401. o.)
„[…] a törött csontok összeforrtak, a szenvedélyek lehiggadtak, a szomszédok elfelejtve a kölcsönös sérelmeket, megint harag nélkül szomszédoltak.” (275. o.)
Érdekes látni, hogy Lányi Viktor (1889 ‑ 1962) az esetek többségében nagyon is jól érti a tájnyelvi szavak jelentését. Lehet, hogy azért, mert egyrészt – régiesnek, illetve regionálisnak feltüntetve – a nagyobb szótárakban megtalálta őket, másrészt a szövegkörnyezet is segítségére lehetett. Mindenesetre tény, hogy franciatudása (végül is francia nyelvből szerzett diplomát a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen) sokkal alaposabb, mélyebb az átlagosnál (arról nem beszélve, hogy – feltételezésem szerint – sok időt tölthetett Franciaországban, ahol rokonai is éltek). Bár Franciaországban élő nagybátyját, Basch Viktort (23) a nácik feleségével, Hélène Basch-sal együtt 1944-ben bestiálisan meggyilkolták, nem kizárt, hogy Lányi Viktor a magyar származású francia filozófus leszármazottaival a háború után is tartotta a kapcsolatot, és így egy-egy nehezebb passzust illetően – ha levélben is, de – konzultálhatott velük.
A helyi tájszólás szűk határok közti használata – ahogy Claude Michel francia dialektológus végkövetkeztetésében megállapítja (24) – kétféle beszédhelyzetet jelez a regényben. Egyrészt hangsúlyozza a szereplők közti szoros kapcsolatot, másrészt a tájszólás olyasminek a kimondását is lehetővé teszi, ami franciául illetlenségnek vagy szemérmetlenségnek minősülne. A tájnyelvi szavak és kifejezések (régionalismes) használata ennél sokkal bonyolultabb. Legelsősorban míg a helyi tájszólásban megadott néhány mondat teljesen hiteles, a tájnyelvű szavak és kifejezések használata egyrészt nem következetes, másrészt korántsem igazodik olyan szigorúan a Beaujolais régióbeli nyelvhasználathoz. Egyszóval a szerző nem is annyira híven követi, mint inkább íróilag „imitálja”, ha ugyan nem parodizálja (mint például a mezőőr esetében) a helyi köznyelvet.
Külön kell beszélnünk a személynevek előtti határozott névelőről. Ez a mai nyelvben sem ismeretlen, főleg neves operaénekesek ritkábban színészek, illetve híres (olasz) írók és művészek ‑ neve előtt, és nem ismeretlen az irodalomban sem (gondoljunk csak Zola Germinal című regényére). De már annak idején a la Callas megnevezésben is lehetett valamennyi irónia, Brigitte Bardot-t vagy Catherine Deneuve-öt pedig soha senkinek se jutott eszébe la Bardot-nak vagy la Deneuve-nek nevezni. A vidéki nyelvhasználatban a személynév előtti határozott névelő sokszor (bár nem mindig) lenézést, megvetést is kifejez (25) . Ez a személynevek előtti pejoratív névelőhasználat a regényben is megfigyelhető, bár a személynév előtti határozott névelő néha (mint például a clochemerle-i szépasszonyok esetében), épp ellenkezőleg, megbecsülés, elismerés kifejezője (pl. la Judith). Érdekes, hogy amikor Adrienne Brodequin a fiához beszél, a fia neve elé nem tesz határozott névelőt, viszont a fia által teherbe ejtett lányt viszont minden esetben „la Rose”-ként emlegeti. Itt mintha a személynév előtti névelőhasználat azt a tényt emelné ki, hogy az illető elismerten tagja a falu közösségének, amit az anya-fiú viszonyban abszurd volna jelezni.
Elég az hozzá, bár a regénybeli falusi tájnyelv nem igazodik pontosan a Beaujolais-ban beszélt nyelvváltozathoz, azaz a Beaujolais-i „normához”, mindez egyáltalán nem zavarja a francia olvasót. Ahogyan Claude Michel is mondja, ez a Beaujolais régiónál sokkal szélesebb körből merítő mesterséges tájnyelv nyilván maga is hozzájárult a mű sikeréhez, már csak azért is, mert nagyon is megfelel a francia átlagolvasó elvárásainak. Az olvasó ugyanis nagyjából így képzeli el a falusi nyelvet. A regényben használt tájnyelv tehát egyrészt eléggé egzotikus ahhoz, hogy az olvasó bele tudja magát élni a regény által leírt vidéki környezetbe, másrészt nincs annyira távol az általa beszélt nagyvárosi standard franciától, hogy a nyelvi különbség akárcsak egy kicsit is zavarná a megértésben.
***
Ami a regény – egyébként színvonalas, bár kétségtelenül elöregedett – magyar fordítását illeti, az 1954-es kiadásban az a megdöbbentő, hogy a szöveg 10-15 százalékát (a szabadszájúan bővérű és erotikus szövegrészekre gondolok) kíméletlenül kihúzatta a cenzor prüdériája. Különös, hogy ez a mű, amelynek pedig épp a provinciális álszemérem leleplezése volt az egyik témája, a magyar fordításban épp a provinciális álszeméremnek lett az áldozata.
Így lett a Botrány Clochemerle című regénynek a magyar fordítása is botrány.
Botrány Csajágaröcsögén.