Nuit debout, összefogás, „horizontalitás”

Kategória: 2016. június
Írta: Frédéric Lordon
Találatok: 3814

lordon nuit debout 310316 e1460457126759Xavi Espinet interjúja Frédéric Lordon-nal, az ismert francia közgazdásszal és szociológussal, a CNRS kutatási igazgatójával. Franciaországban, a Munka Törvénykönyvének módosítása ellen tavasszal elindult diáklázadások, munkabérből élők tüntetései, népi tiltakozások, szakszervezeti követelések nyomán, összefogás eredményeként március végén megalakult Nuit debuit „beharangozója”. (Megjelent: 2016. április 23-án a barcelonai El Critic c. lapban.)

Xavi Espinet: Ön szerint mi késztette a kormányt egy új munkatörvénykönyv előterjesztésére és mi a szimbolikus jelentése az El Khomri[i]-nak is nevezett törvénynek?

Frédéric Lordon: Nem látok más magyarázatot, mint a teljes ideológiai elvakultságot. Ez a baloldalinak mondott kormány a valóságban az V-ik Köztársaság[ii] összes eddigi kormánya közül minden területen a legjobboldalibb politikát folytatja. Ha bizonyos távolságtartással figyeljük az eseményeket, akkor jól látszik, hogy történelmi léptékű politikai változás tanúi vagyunk. A következményeket hamarosan – de legkésőbb a 2017-es választásokon – és rendkívüli jelentőségüknek megfelelően észlelni fogjuk. Lényegében a szemünk előtt megy végbe a francia szociáldemokrácia történelmi felszámolása, ami, valljuk be, tulajdonképpen fellélegzés. De ahhoz, hogy a felszámolás megtörténhessen, a szociáldemokráciának a lehető legjobboldalibb irányt kellett követnie. Rövidre véve, a Szocialista Párt neoliberális fanatizmusa vezette a kormányt e törvény előterjesztésére – pedig ezt még a Sarkozy-kormány sem merte volna megkísérelni. Jól mutatja azt az intellektuális bomlást és szétesést, illetve ideológiai iránytévesztést, amelyben a párt téblábol. A baloldalhoz már csak a terminológiai tehetetlenségi erő köti. De túl az ideológiai bezártságon, a párt teljesen elveszítette a kapcsolatát a tömegekkel, a társadalom valóságával, nem veszi észre, mennyire ellehetetlenültek az emberek életkörülményei, nem veszi figyelembe, hogy a létbizonytalanság és a munkahelyi viszonyok eldurvulása milyen szenvedést okoznak az alkalmazottként dolgozóknak. Mindez együtt vezetett el ahhoz az őrült gondolathoz, hogy ezt még lehet tovább fokozni, amit ezzel a törvénnyel tovább is fokoztak.

X.E. : A Sarkozy-féle nyugdíjreform elleni tiltakozások sikertelensége után, most végre ismét lázad az utca népe. Ön szerint milyen kapcsolatnak kell kialakulnia a Nuit debout[iii] és a szakszervezeti mozgalmak között a munkatörvénykönyv módosítása elleni lázadás megszervezésekor?  

F.L. : Sokkal szorosabb kapcsolat kellene közöttük, mint ami eddig kialakult. Nem számíthatunk jelentős politikai változásra tömegmozgalom nélkül. Ez utóbbinak pedig az általános sztrájk az egyik szükségszerű formája. És általános sztrájkot csak a dolgozók szervezetei képesek megszervezni. Ez ilyen egyszerű. De anélkül, hogy biztosak lehetnénk benne (és ez enyhe kifejezés), hogy sikerül kirobbantani az általános sztrájkot – persze mindent meg kell tenni ennek érdekében – stratégiai fontosságú, hogy a baloldal különböző szervezetei az őket elválasztó szociológiai határok ellenére, egymásra találjanak. Itt elsősorban a belvárosok baloldali aktivistái és a munkások szakszervezetei közötti elhatároltságra gondolok. De a különbözőségek ellenére, az együttműködésnek objektív alapja van, ez pedig az említett rétegek alkalmazotti helyzete, vagyis az, hogy mindannyian alkalmazottként, bérért dolgoznak. Egymásra találásukat nagyban megkönnyíti, hogy a neoliberalizmus ma már vakon és egyöntetűen mindenkit maga alá hengerel, beleértve saját társadalmi bázisát is. Elsősorban a diákokra, a kapitalizmus jövendőbeli vezetőire gondolok, akiket a munka világába való beilleszkedés akadályozásán keresztül, a rendszer létbizonytalanságra ítél. A diákok frusztrációja annál erősebb, minél nagyobb reményeket fűztek az iskolai, egyetemi karrierhez. Nos, tehát megvan az egymásra találás minden feltétele azok között a társadalmi osztályok között, amelyeket eddig a társadalmi különbségek elválasztottak egymástól. Végül szeretném megemlíteni, hogy a Nuit Debout megalakította az „általános sztrájk bizottságát” és az egyik első lépésük az volt, hogy diákküldöttséget menesztettek a Saint-Lazare pályaudvarra, hogy találkozzanak a vasutasokkal. Az ilyen mintaértékű akciókat kell kiterjeszteni, hogy megfeleljünk a saját magunk által megfogalmazott és hirdetett közös akcióknak, hogy az összefogás valódi legyen.

X.E. : Sokan úgy vélik, a Nuit debout generációs jelenség. Az ifjúság, amelyet eddig apolitikusnak gondoltunk, miért az intézményes kereteken kívül  bontogatja politikai szárnyait?

F.L. : A magam részéről tartózkodom attól, hogy a Nuit debout-t a „generációs jelenség” kategóriájába zárjuk be. Egy társadalmi jelenség „generációs” bekódolása sokkal inkább a médiára jellemző, egyszerű sajtófogás. És tegyük hozzá, ha a Nuit debout médiafogadtatása mindezidáig nem volt igazán negatív, az azért van, mert az újságírókat, legtöbbször öntudatlanul, a hasonló szociológia helyzet vezeti. A hasonlóság persze teljesen hiányzik akkor, amikor a hagyományos szakszervezeti megmozdulásokról van szó, amelyeket a média ugyanolyan öntudatlanul nagy távolságtartással és kirekesztően kezel – sőt mindezt gyakran alig leplezett szociális rasszizmussal elegyítve. Mindenesetre a számomra fontos pont a következő: generációs bekódolás általában annak az eszköze, hogy eltagadják egy jelenség valóban politikai értelmezését: ez csak „a fiatalok ügye”, azaz jelentéktelen ügy, és elmúlik, amint benő a fejük lágya – mihamarabb, reméljük, addig pedig kedvesen kell kezelnünk őket, feltéve, ha nem mennek túl messzire. De jegyezzük meg, én úgy látom – vállalom, hogy ez az én személyes, természetesen részleges tapasztalatom –, hogy a diákok és ami a legmeglepőbb, a gimnazisták körében szokatlan intellektuális és politikai pezsgés tanúi vagyunk. Egyre több kapcsolatkeresést, kérést, üzenetet kapok gimnazistáktól, és az üzenetek nagyon éles politikai kritikai öntudatról tanúskodnak. Ez a jelenség teljesen új. A tíz-tizenöt év múlva hatalmon lévő kormányoknak nem lesz könnyű dolguk: komoly problémák várnak rájuk, amelyek már most érlelődnek.

X.E. : Március 31-i beszédében Ön a „jelen levő és önmagát megerősítő politikai vágyról” beszélt. Most, a politika és a nemzetállam válságának kellős közepén, ki lehet ennek a vágynak az alanya, és mely „politikai tárgyakat” ragadhat meg vagy kell megragadnia? És mit válaszolna azoknak, akik ezt a Köztársaság téren [a párizsi Nuit debout színtere - szerk.] minden este megújuló „önmegerősítést” egyszerűen „voluntarizmusnak”  minősítik ?

F.L. : Az aktív politizálás vágyának az alanya – vagyis hogy ki mindenki fog csatlakozni és bekapcsolódni a politizálók körébe – előre, ex-ante nem tudható. Ez magában a folyamatban, a közös tettekben alakul ki. A „harcok találkozásában”, a közös akciókban eleve megfogalmazódik az a vágy, hogy együtt, minél többekkel közösen lépjünk. Ha konkrétan meg akarjuk nevezni a résztvevők különböző rétegeit, akkor a városok létbizonytalanságban élő fiataljait, a szervezett munkásokat (valójában szélesebb értelemben a munkavállalók világát), és a magukra hagyott külvárosok lakóit kell megemlíteni. A közös akciókat, vagyis a politika tárgyát pedig az „alany” önmaga fogja meghatározni. Ami biztosan tudható, nem szabad, hogy ez a mozgalom átadja magát az önmagában való gyönyörködésnek, másrészt ha energiája nem alakul át meghatározott vágyakká – azaz konkrét politikai célokká –, akkor terméketlen marad. A cél megőrzése feltételezi, hogy miközben vitatkozunk, aközben figyeljünk arra is, hogy a politikai viták ne folyhassanak parttalanul, ne szóródhassanak szanaszét.

Én ezt a mozgalmat amolyan hagyma-mozgalomnak látom, amelyen azt értem, hogy a nagyobb célkitűzések kisebbeket foglalnak magukban, sok rétegből állnak össze. Konkrétan, a célok az El Khomri törvény (legközelebbi cél) visszavonásától a Szociális Köztársaság alkotmányának kidolgozásáig (távolabbi cél) terjednek, és köztük helyezkedik el egy sor közbenső cél, amelyeket be kell nyomni a politikai viták közé, például a bankok kötelezését spekulatív tevékenységeik felszámolására, de említhetnénk sok más hasonló horderejű célkitűzést. Nos, nevezhetjük-e ezt „az önmegerősítés voluntarizmusának”? De melyik politika nem ilyen? Ha nyilvánvalóan nem korlátozódhat erre, a politikai mozgalom egy alapvetően önmegerősítő folyamat. Amikor bejelentjük, hogy „van”, az egy eszköz arra, hogy ténylegesen létezzen a dolog maga, amelyről azt állítottuk, hogy van, még mielőtt valójában létezne. És igaz, ez a típusú beavatkozás olyan, mint a fogadásokban a tét! De még akkor is, ha a fogadást elveszítjük, elhint valamit, ami utat tör magának: egy új gondolatot, egy probléma megértését, egy követelést, stb.

X.E. : Sieyès abbé, a francia forradalomban megfogalmazta a képviseleti demokrácia elvét: a nép akaratát kizárólag a nép képviselői fejezhetik ki. A Nuit debout létrejötte és gyakorlata alapvetően kérdőjelezi meg ezt az elvet, és a képviseleti demokráciát minden este, a (köz)gyűléseiken keményen kritizálják. Ön szerint a Nuit debout milyen új politikai döntési, legitimációs és megújulási politikát és politikai formákat vetít előre?

F.L. : Amit mondani fogok, minden bizonnyal ellentmond a Nuit debout spontán tendenciájának, de sebaj. Azt gondolom, hogy egyértelműen megfigyelhető, hogy nincs semmilyen politika, valamilyen intézményes forma és képviselet nélkül. Maga a Nuit debout sem felel meg a saját maga által megvalósítani akart horizontális működési modellnek. Például, nincs közgyűlés szabályok nélkül – a hozzászólások sorrendje, időtartama, a moderátor személyének tiszteletben tartása, a résztvevők véleményét kifejező gesztus-megnyilvánulások szabályai stb. –, mindezek a szabályok magukban hordozzák az intézményes és vertikális jelleget, mivel hogy mindenkire érvényesek, tekintélyt képviselnek, amelyeket mindenki elfogad. Fogalmi szinten ez maga a vertikalitás. Tehát már ezen a szinten is eleve intézményes-vertikális kommunikációs móddal van dolgunk, ami jól láthatóvá teszi, hogy a „horizontalitás” jelszavának maximalista értelmezése üres és tarthatatlan. A valódi kérdés nem az „intézményes-nemintézményes” vagy a „horizontális-vertikális” abszurd ellentmondásaiban rejlik, hanem abban a módban, ahogy az intézményes rendszert működtetjük, és ahogy sikerül a közösségi szervezés következtében szükségszerűen kialakuló vertikalitást korlátok között tartani. Annak ellenére tehát, hogy a Nuit debout spontánul kialakít egy vertikális működést, de képes fenntartani egy olyan működési módot, amely a lehető legközelebb áll a horizontális működéshez és a közvetlen demokrácia ideáljához. De erre valószínűleg csak viszonylag kis mérete és döntéseinek, illetve hatáskörének korlátozottsága miatt képes. Ezért két, egymást nem kizáró gondolatot kell egyszerre szem előtt tartani. Az egyik, hogy egy téren, például a Köztársaság téren kikísérletezett modellt nem lehet egyszerűen lemásolni egy magasabb szintű közösség, mondjuk egy nemzet intézményi felállásának és működésének mintájaként. A másik, hogy a Nuit debout jól illusztrálja azokat az általános elveket, amelyek irányító elvként működhetnek egy szélesebbintézményes rendszer kidolgozásában. Cél a lehető legnagyobb szubszidiaritás, azaz a helyi szintek lehető legnagyobb függetlenségének biztosítása; vigyázni kell minden olyan kísérlettel, amely az intézményesítés irányába hat; hatékonyan ellenőrizni kell a képviselőket és szóvivőket – az ellenőrzés a visszahívás állandó (ám szabályozott) lehetőségét jelenti. De meg kell szervezni, hogy az alacsonyabb szintű szervezeteket állandóan meghallgassák a felsőbb szintű szervezetek részéről, különösen azt kell biztosítani, hogy a felsőbb szervezeteknek ne legyen monopóliuma a kezdeményezésekre, és így az alacsonyabb szintű szervezetek végül csak jóváhagyó szerepre legyenek kárhoztatva. Az elképzeléseknek oda-vissza, mindkét irányban kell áramolniuk, és a felsőbb szinteknek az alsóbb szintekből kell meríteniük.

X.E. : Ön szerint a Nuit debout sikere és legitimitása attól függ, hogy sikerül-e bevonni a külvárosok elszegényített lakosságát a lázadásba. De mi legyen a külvárosok erősen „lepenizált[iv]” a „periférikus Franciaországnak” nevezett rétegével? Hogyan lehet megszólítani a külváros egyik részét, anélkül, hogy ez kiváltaná a másik ellenérzését? És ha nem sikerül közös nyelvet találni mindkettőhöz, akkor nem fenyeget-e egy 1968-as típusú kifutás, amikor a nép a status quo-t választotta, vagyis azt, hogy inkább maradjon minden a régiben.

F.L. : Ez a kérdés annyira húsbavágó, hogy az már szinte fájdalmas ... Amikor látjuk, milyen nehéz már azt is elérni, hogy a társadalom szociológiailag elkülönülő, ám egységesen a baloldalra politizáló részei – például a szervezett munkások és a városi aktivisták körei – közösen lépjenek fel, akkor még inkább tisztában vagyunk azokkal a nehéz és leküzdésre váró akadályokkal, hogy összefogás alakuljon ki egyrészt a külvárosok lakóival, másrészt az Ön által „periférikus Franciaországnak” nevezett rétegekkel – itt most nem akarom kifejteni, hogy mi minden állítja őket egymással szembe. Ne áltassuk magunkat, egy olyan esemény, mint a Nuit debout, önmagában nem képes a társadalom szövetét olyan mélységekben átforgatni, hogy elérje a „lepenizálás” gyökereit. Ehhez helyi szinteken van szükség az aktivisták szívós, gyakran feltűnésmentes munkájára, hogy egyének sokaságát legyenek képesek lassú és kitartó munkával meggyőzni. A Nuit debout mozgalom azonban hozzájárulhat ahhoz, hogy a politikai életbe visszakerüljön egy sor valódi baloldali javaslat, amelyek, ha utat találnak az emberekhez, képesek a Front National-hoz[v] vonzódók számára is megfontolható alternatívákat jelenteni. Természetesen ez csak hosszú távú munka eredménye lehet.

X.E. : A Nuit debout Ön szerint véget vet a kislépések és a kis kiegyezések politikájának, és céljai messzebb mutatnak mint a munkatörvénykönyv reformja ellen tiltakozó szakszervezeti megmozdulás. Ön a jelenlegi francia politikai rend haláláról és egy Szociális Köztársaság szükségességéről beszél. Meztelen végre a király? Nuit debout és Alkotmányozó Nemzetgyűlés? Milyen döntéseket kellene elfogadni a mozgalmon belül, hogy valóban azzá váljon?  

F.L. : Az a szlogen, hogy „nem követelünk semmit” pontosításra szorul. Utólag kiderült, hogy egy egész sor félreértésnek lett a forrása a szakszervezetiek körében, ahol úgy értelmezték, hogy frontális támadást jelent az alapvetően követelésekre épülő szakszervezeti akciók „nyelvezete” ellen. Nyilvánvaló, nem tekintem üresnek, se meghaladottnak a követelésekre épülő szakszervezeti harcokat – ez teljesen értelmetlen és meglehetősen nevetséges lenne. Amire fel akarom hívni a figyelmet, az az a tény, hogy a követelések mindig egy adott keretben értelmezhetők, amely keretet a követelők nem kérdőjelezik meg, ugyanakkor pontosan maga a keret meghatározza bizonyos követelések esetében a lehetőség (vagy lehetetlenség) feltételeit. Hogy egy példával éljek, a minimálbér emelésének követelése csak akkor lehet sikeres, ha a követelés megfogalmazásával egyidőben megkérdőjelezzük a neoliberális globalizációt, a részvényesek hatalmát, a korlátlan szabadkereskedelmet, az off-shore-okat, amelyek mind objektíve lehetetlenítik el a béremelést. Vagy egy másik példa: „a gazdagság másfajta elosztása”, szintén hiábavaló követelés, ha figyelmen kívül hagyjuk azokat a struktúrákat, amelyek meghatározzák a vagyonelosztást és az egyenlőtlenségek növekedését. A jól ismert szlogen, a TINA (There Is No Alternative – Nincs választási lehetőség) addig marad igaz, amíg nem irányítjuk figyelmünket a neoliberális struktúrák összességére, amely ezt az állítást igazzá teszi! A struktúrák megváltoztatása nyomban lehetővé teszi, hogy a TINA helyett a TIAA (There Is An Alternative – Létezik más lehetőség) legyen igaz. Újra kell teremteni a strukturális lehetőségeket – azaz a keretet. Az új keret megteremtése tökéletesen más dolog, mint követelésekért harcolni. Az új keret megteremtése egy politikai folyamat, a széles értelemben vett intézményes újjáépítés elindítása.

Ez a folyamat még nagyobb horderővel bír, amikor az Alkotmányozó Nemzetgyűlés – a meta-keret szintjére emelkedik. Nyilvánvaló, hogy senkinek nem nyújtható be egy Alkotmányozó Nemzetgyűlés „követelése”. A nép maga nyilvánítja ki ezt a vágyát, majd megerősíti és valóra váltja. Ezek után pontosítani kell egy Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívására irányuló felhívást, amelynek két különböző értelmezése lehetséges. Az első, megint csak, a politikai beavatkozás önmegerősítő nyelvezetének részéhez kapcsolódik. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívására irányuló felhívás a problémák felvetésének egy alapvető módja tekintettel két problémára:

 

            Úgy ítéljük meg, hogy a jelenlegi intézményes rendszer, az V-ik Köztársaságé, kifulladt, hogy ennek keretei között már semmilyen szignifikáns változás nem mehet végbe, és hogy alkotmányát teljes egészében újra kell írni ahhoz, hogy újra demokratikussá tegyük. Mert végső soron a demokrácia azt jelenti, hogy a rendszer mindig nyitott, mindig lehetőséget nyújt a teljesen új politikai cselekvés (másképp cselekvés) kialakítására.

            Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés nem mint jogi játékszabály szükséges, elszakadva a konkrét valóságtól, hanem mint eszközteremtés, amivel megteremtjük egy társadalmi modell alapelveinek legmagasabb jogi formáját. Ahogy a Francia Köztársaságok – a szempontunkból mind egyformák! – egymást követő alkotmányainak célja a kapitalizmus alapjait megteremtő tulajdonjog védelme. A tőke társadalomfölötti hatalmának felszámolási programja csak a tulajdonjog felszámolásán és a használati jog intézményén keresztül valósulhat meg. (Amikor tulajdonról beszélek, magától értetődően a termelőeszközök tulajdonára és nem a személyi tulajdonra gondolok.) Egyedül egy jogi szöveg, amely az Alkotmány szerepét tölti be, képes előidézni ezt a lényégét tekintve forradalmi változást.

Ezzel elérkeztünk az Alkotmányozó Nemzetgyűlésre való felhívás egy második, történelmi és stratégiai értelmezéséhez: tisztában kell lennünk azokkal a tényezőkkel, amelyek valójában távolivá tesznek egy alkotmányozó folyamatot, különösen egy olyat, amelynek eredménye a Szociális Köztársaság megvalósítása lenne úgy, ahogy elképzelem, azaz a tulajdonjogtól megfosztva (lásd a fenti pontosítást)! Ebben a második, pozitív értelmezésben az Alkotmányozó Nemzetgyűlés egy jövendő forradalmi folyamat ratifikálása, amely valójában és ugyanakkor feltétele is a forradalmi folyamat kialakulásának.De miért vetítünk magunk elé egy kvázi irreális láthatárt? Azért, mert ez módszer arra, hogy a problémákat a nyilvános vita napirendjére tűzzük, hogy a nyilvános térben elhelyezzük azt a gondolatot, hogy a kisajátítás intézményei, például a tőke uralma a társadalom fölött problémát jelentenek – valahogy úgy, ahogy az El Khomri törvénynek megvan az az erénye, hogy világosabban látunk, mint valaha. Semmi kétség, hosszú út választ el e két probléma megoldásától. Egy okkal több, hogy máris elinduljunk!

X.E. : [A spanyol lap szinte kötelező felvetése - szerk.] A 2017-es francia választásoktól mindössze egy év választ el bennünket. Azon kívül, hogy a Szocialista Párttól balra elhelyezkedő politikai térfélen semmi jele annak, hogy új párt lenne születőben, Ön azt állítja, hogy tévedés lenne egy francia Podemos-ban gondolkozni. Miért?

F.L. : Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés erre a kérdésre is válasz. Azt gondolom, hogy ki kell lépnünk abból, amit Occupy Wall Street (OWS) / 15M[vi]-Podemos antinómiának neveznék. Egyfelől az OWS mozgalomnak sajnos közvetlen politikai hatása nem volt, terméketlen maradt (még akkor is, ha nem lebecsülendők észrevétlen hatásai, amelyek kétségtelenül valamilyen módon Bernie Sanders-hez vezettek). Másfelől a 15M, szintén csak a Podemos formájában vált termékennyé – egy olyan formában, amely radikálisan elárulta a mozgalom eredeti szellemiségét: hagyományos párt lett, hagyományos pártvezérrel, aki a hagyományos választási-versengési megszállottságában úgy döntött, hogy a világ leghagyományosabb játékát játssza a meglévő intézményekben, anélkül, hogy bármit is próbálna változtatni rajtuk. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlésre való felhívás lehetőség arra, hogy kilépjünk abból az ellentmondásból, amely vagy a terméketlenséget vagy a választási istállóba való beállást jelenti. A mozgalomnak produkálnia kell „valamit”, de ez a „valami” nem helyezhető vissza a meglévő intézményekbe. Végkövetkeztetés: a „valami” pontosan az intézmények átalakítását kell hogy jelentse.

Fordította: Körösi Zsuzsa

 


[i] Myriam El Khomri a jelenlegi munkaügyi miniszter; az ő nevét viseli a Munkatörvénykönyv reformtervezetét tartalmazó törvény.

[ii] A gyarmatok felszabadulásával együtt járó politikai bizonytalanság közepette, Charles de Gaulle javaslatára és vezetésével, népszavazással, új alkotmányt fogadtak el 1958. szeptember 28-án. Az erős elnöki hatalomra épülő új kormányzási rendszert – ma is ez van érvényben – nevezik V. Köztársaságnak – a ford.

[iii] Magyarul Talpon éjszaka vagy Állva éjjel, azaz kiállva a közös ügy mellett éjjel-nappal, megszakítás nélkül – a szerk.

[iv] Le Pen szélsőjobboldali francia politikus család nevéből kialakított kifejezés – a ford.

[v] Szélsőjobboldali mozgalom a Le Pen család vezetésével – a magyar Jobbiknak feleltethető meg – a ford.

[vi] Spanyolországi tömegmozgalom Los Indignados, a Felháborodottak néven is ismert. Május 15-én kezdődött 2011-ben és 2013/14-re lelohadt, illetve a Podemos vette át a helyét.

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések