A Füst és fény címlapja, egy ismeretlen fotós rendkívül sikerült képéről kiemelt két csinos, tűsarkú cipős női láb előre vetíti a kötet vezérmotívumát: a formás női bokák és lábbelik iránti vonzalmat. Talán fetisizmusnak is lehetne minősíteni ezt a kötődést, sőt csüggést, amely nagyon hasonlít arra, amit az irodalmon kívül a pszichológiából is ismerünk. Itt azonban nemcsak motívumként szerepel, hanem strukturális elemként is fontos a szövegekben: gyakran tekervényesen, de végül erre fut ki a történet.
Vajon ki a szerzője ezeknek a novelláknak, ahol női cipők és illatok bukkannak fel lépten-nyomon, háborúban és békében, barátok és barátnők, szerelmek és ölelkezések érdekesen elmesélt történeteiben? A gyűjteményes kötetet Mánta György jegyzi, és ez a név nem sokat árul el a szerzőről. Gondosabb kutakodás után mégis kideríthető, hogy az író szándékosan rejtőzködik, de korántsem pályakezdő. Sok írását közölték már elszórtan, hosszú évek során különböző folyóiratokban, sőt a kötet egyik legjobb novelláját (Sztalin-gyertya) nemcsak hogy kiadták, de 2008-ban beválogatták Az év novellái kötetbe (Magyar Napló kiadása) is, ahol időközben komoly hírnevet szerzett írók-költők művei mellett szerepel. Az ott közölt rövid életrajzi jegyzetből kiderül, hogy ez a csak félig ismeretlen író 1928-ban született, és magyar szakos diplomájával különböző kiadóknál dolgozott, szerkesztett és lektorált, illetve a Magyar Rádiónak állított össze műsorokat. Első novelláját 18 éves korában írta, és attól kezdve - ritkán ugyan -, de rendszeresen írt, sőt publikált folyóiratokban, elsősorban a Magyar Napló, az Életünk és a Mozgó világ hasábjain. Önálló kötete viszont most jelent meg először, Lator László méltató szavaival és ajánlásával a hátlapon.
Ha a szerző nem árul el magáról többet, akkor érdemes és megkerülhetetlen a szövegek alapján tájékozódni. Meglepően érett, sajátos stílusú írásokból állt össze novella-füzér, amelynek egy része ismert írók-barátok alakjához kapcsolódik. Sok esetben az emlékezés hangja dominál, és ott maga az író adja meg a szereplők nevét (Jékely Zoltán, Hernádi Gyula és mások). Ilyenkor inkább élvezetes stílusban elmesélt visszaemlékezéseket vagy anekdotákat olvasunk, másutt azonban olyan művé gyúrja össze élményeit, amelyekhez nem szükséges életrajzi kulcs. A művekben így aztán keveredik több réteg: a fikció, a nyersebben írásba foglalt emlékek és a történelmi háttér, amelyből a múlt század krónikájának több korszaka is élesen kirajzolódik. Lator László ezt éles szemmel, találóan emeli ki ajánlásában. Több szempontból méltatja az írót, vállalt szubjektivitással, de ezt tartja legérdekesebb vonásának: « Én leginkább azt szeretem benne, hogy azt az anyagot használja írásaiban, amit a 20. század kínált neki, ezt az én korosztályomnak még ismerős, eleven világot. » A „mántai” történetmesélés másik különleges erénye, hogy szinte hallani a narrátor hangját olvasás közben, mert a nyilvánvalóan élőszóban már kicsiszolt előadás elevenségét és ritmusát képes közvetíteni a az írott szöveg. Ritka képesség az eleven beszéd és leírt szöveg ilyen összhangba hozása. A legjobb írásokon érződik, hogy a változó helyszíneken zajló, leggyakrabban kocsmákban bonyolított találkozók beszélgetésnek indultak, és novellák lettek belőlük mára.
A komoly elbeszélések sorában találni több, magas irodalmi szintre emelt, történeti keretbe foglalt látomást: ilyen pl. a már említett Sztalin-gyertya. Ez talán a kötet legkiemelkedőbb alkotása a második világháború utolsó éveiről. A katonaság elöl vidékre menekített fiatalember mezőgazdasági munkásnak áll be az igazi cselédek közé. Akácos pusztán próbál vegyülni a nyomorúságban élő zsellérekkel, de valójában a dinnye-termesztés, árusítás, egyben csempészés és lopás sűrűjébe kerül. Amikor váratlanul a nagysurányi internálótáborban találja magát a dinnyés szekerekkel, hogy zsidóknak árulják méreg drágán a dinnyét, egy szép zsidólányba habarodna bele, ha engednék. A lány eltűnik a szeme elől, és a rettenet hatása alatt egy másik lányt ölel magához a bombatámadás zűrzavarában. A nyomor, a háború, a deportálások és a zsidóüldözés szörnyűségeibe világít bele az a Sztalin-gyertya, amelynek fényénél az eltűnt lány nevét suttogja ölelés közben.
A másik regiszterben, a mulattató vagy megható emlékekből szintén több kiváló novella kerekedik ki. A kötet legsikeresebb anekdota-füzére a már említett Jékely Zoltán (Zsoli) alakjához kapcsolódik, élen a Szajkótoll a súgólyukban című kis opussal. Komikus felidézése ez egy bohózatba forduló műkedvelő színi előadásnak, amely így elmesélve is alaposan megnevettet. A könyvtári környezetben bonyolódó „cselekmény”, vagy inkább monológsor címe: Autoradatmagnetokatalizátor volt, és a nyilvánvalóan abszurd komédia eljátszása ugyan kis híján botrányba torkollik, de éppen a váratlan fordulatok, a női szereplő részegségében elkiabált káromkodásai szabadítják fel annyira a közönséget, hogy emlékezetes, legendás sikert arasson az előadás.
Mánta nemcsak remek történetmesélő, portréi is találóak és élvezetesek. Azok a híres írók, akiket közelről ismert, nem azért kerültek jogosan a kötet lapjaira, mert saját jogon a magyar irodalom jeles képviselői, hanem mert Mánta más oldalról világítja meg őket. Bensőséges viszonyba került többükkel, és finom, sokszor nevettető, máskor gyöngéd hangon emlékszik vissza hozzájuk fűződő élményeire. Ezek az írások irodalmi szempontból is jók, de külön értékük az anekdotikus réteg. A legérdekesebb figura ebből a körből „Zsoli” mellett kétségtelenül Hernádi Gyula. Ő több történetben szerepel saját nevén vagy felismerhetően, és a kötet legutolsó darabja nyíltan neki és róla íródott (In memoriam Hernádi Gyula). Más műfajban is megörökíti a figuráját, pl. a Hurok címűben, amely rejtélyes kémtörténet-féle, egy titokzatos, elbűvölően szép nő körül forgó fordulatokkal. A legutolsó, dokumentumnak szánt írás Hernádi utolsó napjait örökíti meg, a szocializmus komor légkörét is megidézve (betiltások, méltatlan bánásmód, fekete humorral viselt halálos betegség). A temetés leírásából viszont meglepően tér át egy poétikus Hernádi-álom megelevenítésére, amely hirtelen megemeli a novellát, és gyönyörű kifutásra ad alkalmat: „… a meghódított szabadságból nyílnak azok a „logikai kapuk,” amelyeken áthaladva jutunk az ismeretlen dimenziók közé…” Ez a nyitás a szabadság és a végtelen felé, nem lezárja a kötetet, inkább új perspektívát nyit.
Kár, hogy az érdekes történetek mesélője helyenként enged a banalitás kísértésének, és időnként szinte áttétel nélkül közvetít drámai történeteket, tragikus vagy jellemző sorsokat. Az is hiányérzetet kelt, de ez már a kiadó hibája, hogy az eredeti megjelenéseket és azok dátumát nem tünteti fel a kötet, és hogy illusztrációk, fotók, nem kísérik a szöveget. Ahogyan a jól sikerült címlap is mutatja, lett volna hálás téma elég a szöveghez kapcsolódva, és a történelmi hátteret is segített volna felidézni néhány jól megválogatott fénykép.
Egészében véve Mánta egy ma már ritka, kissé konzervatív, de igen élvezetes stílust képvisel, amely lebilincselő olvasmánnyá teszi történeteit. Ahogyan Lator László ezt is találóan fogalmazza meg a hátoldalon: „… ízlését, tehetsége természetét követve, hagyományos prózát írt, nem igazodott semmiféle divathoz”. Vitathatatlan eredetisége egy másik téren is megmutatkozik: a barátság művészetét műveli magas fokon, az irodalomban éppen úgy, mint emlékeiből ítélve, az életben. Őszinte kíváncsisága és kivételes empátiája közel tudta vinni sok-sok érdekes, különböző társadalmi gyökerű emberhez, nőkhöz-férfiakhoz, ismertekhez és homályban maradtakhoz egyaránt. Helyenként remekel, másutt csak jól mesél, de minden írása a barátság melegét árasztja. Ezek a történetek és portrék és bensőséges kapcsolatok és szerelmek nagy pillanatait hozzák vissza, és ha már a Gondolat kiadó végre felfedezte és kötetbe gyűjtötte írásait, reméljük, hogy a folytatás sem marad el.
Megjelent a Gondolat kiadó gondozásában 2015-ben.
