Kövér férfi, foltos trikóban egy kanapén terpeszkedik, előtte egy szelet pizza és egy doboz sör. A plakát azt mutatja, hogy Svájcban a „Pour un revenu de base inconditionnel”, azaz Egy feltétel nélküli alapjövedelemért nevű kezdeményezés ellenfelei a szegényeket, mint semmittevőket képzelik el. A férfi gunyoros képpel egy aranyszínű kartonból készült koronát visel. A plakátra válaszul, a kezdeményezés hívei a pályaudvarokon kartonból készült aranykoronákat osztogattak, jelezve, hogy szerintük a papírkorona annak a lehetőségnek a jelképe lett, hogy egy alapjövedelem mindenkinek visszaadhatja a saját életét. Június 7-én erre az „utópiára” a szavazók 77 %-a mondott nemet (46,4 %-os részvétel mellett). Mindemellett kissé több támogatót találtak (35 % körül) Bázelben, Genfben és a Jura hegységben. Sőt, Zürich és Genf egyes negyedeiben az „igen” többséget kapott.
A választók elé tárt szöveg sem összegről, sem a finanszírozás módjáról nem szólt. Csak azt lehetett olvasni, hogy a minden állampolgárnak munkájától függetlenül járó alapjövedelem „lehetővé tenné a népesség egészének, hogy emberhez méltó életet éljen és részt vegyen a közéletben”. A kampány kezdetétől fogva azonban a szerzők 2 500 svájci frank (2 200 euró, 660 000 Ft) összegről beszéltek egy felnőttre és 625 frankról egy gyerekre számolva. Ez alig haladja meg a szegénységi küszöböt, hiszen Svájcban a megélhetési költségek nagyon magasak. Elég lenne a diákok számára, ha egy kisvárosban közös lakást bérelnének, de biztosan nem elég „egy egyedülálló beteg embernek Zürichben vagy Genfben”, hívja fel a figyelmet Benito Perez, a baloldali Le Courrier helyettes főszerkesztője. Ez a két város a világ öt legdrágább városa közé tartozik az Economist Intelligence Unit 2016-os rangsora szerint. Ezen kívül, a teljesen magánosított betegségbiztosítás (a dolgozók csak munkanélküli hozzájárulást és nyugdíjjárulékot fizetnek) önmagában is tovább terhelheti a lakosság költségvetését.
A kezdeményezés 2012-ben a német anyanyelvű Svájcban kezdődött, Enno Schmidt és Daniel Häni „Az alapjövedelem. Egy kulturális impulzus” című, az interneten sikerrel sugárzott filmje után. „A szomszédos Németországban megfigyelt általános létbizonytalanság, amely a 2005-ben bevezetett Hartz IV reform következménye, ugyancsak szerepet játszott az elindításában”, mondja Julien Dubouchet Corthay, a Globális hálózat az alapjövedelemért (BIEN) svájci szekciójának tagja. A szövetségi tanács, valamint a svájci kormány ellenezte az elképzelést, annak költségére és veszélyes gazdasági hatására hivatkozva. Egyedül a Zöldek pártja támogatta a javaslatot. A kantonok autonómiája azonban lehetővé tette, hogy a pártok területi szekciói az „igennel” szavazásra buzdítsanak. Ez történt Genfben, ahol a baloldali pártok a szocialistáktól a trockistákig mind így foglaltak állást.
A kampány tehát a hivatalos pártok keretein kívül zajlott, sok látványos elemmel. A szöveg letétbe helyezésekor, 2013. október 5-én, miután összegyűjtötték a népszavazáshoz szükséges 100 000 aláírást, a szervezők nyolc millió – vagyis az ország minden lakosára egy – sárga 5 centimes-os érmét öntöttek szét Bernben, a Place Fédérale-on. 2016. május 16-án, ismét összegyűltek Genfben, és egy 8000 négyzetméteres plakátot alkottak, amelyen a következő volt olvasható: „A világ legfontosabb kérdése: Mit csinálnál, ha biztos jövedelmed lenne?”, ezzel bekerültek a Guinness rekordok közé is.
„Őszintén szólva, mire jó a Guinness Rekord?”, sóhajt Dubouchet Corthay, aki ugyanekkor megjegyzi, hogy ezek a látványos akciók jellemezték a kampány szellemét. Ő a szerzője egy 2000-ben kiadott közgazdaságtudományi értekezésnek az alapjövedelemről, mellette a Szocialista Párt aktivistája, aki észleli, hogy az új hívekben keveredik az érdeklődés az értetlenséggel. „Nincs politikai kultúrájuk; sokan nem is szavaznak, sőt összeesküvés-elméletekben hisznek. De a baloldali pártok, amelyek hiába próbálják szélesíteni bázisukat antikapitalista terveik számára, nem tekinthetnek el a lelkesedéstől és attól a mozgósító és szervező erőtől, amelyet maga a kampány bizonyított.”
A felvetődő finanszírozási módok, mint egy mikroadó a pénzügyi tranzakciókra – a bankkártyával történő gyakori nagyösszegű kereskedelmi ügyletekre –, szkeptikussá teszik. Csak a vállalati termelésre kivetett, a bérek és profitok szétosztása előtti forrásadót látja megoldásnak. Sajnálja a szervezők vonakodását, amellyel igyekeztek elejét venni annak, hogy kezdeményezésük konfliktusos jelleget öltsön. „Ebben az országban azok az emberek, akik szavaznak, inkább idősebbek és könnyen aggódóvá válnak”, erősíti meg M. Ralph Kundig, a BIEN-Suisse elnöke. Szerinte egy radikális kampány sem hozott volna jobb eredményeket.
Az alapjövedelemnek azonban nem volt esélye. „A visszaéléses kifizetések ellen” elnevezésű kezdeményezésen kívül, amelyet 2013-ban a szavazók 68 % támogatott, a svájciak szociálisan kevésbé haladónak látszanak az utóbbi években. 2012-ben 66.5 % utasította el, hogy az évi fizetett szabadságot négy hétről hat hétre emeljék, utána, 2014-ben 73 % mondott nemet a bruttó 4000 frankos (3 600 eurós) minimálbér bevezetésére. Perez megfigyelte, hogy „az ország érdekeit azonosítják a tulajdonosok érdekeivel”, valamint azt a meggyőződést, hogy „még több liberalizmus kell, hogy megőrizzék a svájci kivételességet, amelyet elnyeléssel fenyeget az európai válság és a banktitok vége”.
A kampány mégis élénk volt. Cikkek, fórumok, közmeghallgatások, televíziós adások követték egymást. A Le Temps napilap webhelye minden látottsági rekordot felülmúlt, amikor arra hívta fel olvasóit, hogy május 25-én bocsátkozzanak vitába Ralph Kundiggal. Ahogy a „Fegyverek nélküli Svájcért” nevezetű kezdeményezés 1989-ben (amelyet 64 % utasított el), úgy az alapjövedelemé is elsősorban egy társadalmi vitát akart nyitni; s ez széles körben megvalósult.
