hu | fr | en | +
Accéder au menu

Végjáték a Szocialista Pártnál? Egy párt az önfelszámolás útján…

JPEG - 89.8 kio

Ritka, hogy egy pártot néhány év alatt tönkretegyen a kormányzás. Minden jel arra mutat, hogy a nagy múltú francia Szocialista Párt (PS) a végjátékához közeledik.

A párt 2012. óta számtalan képviselőt vesztett, pedig 4 évvel ezelőtt minden hatalom a kezében volt. Bár François Hollande köztársasági elnök szeretné megújítani a mandátumát, ma már abban sem lehet biztos, hogy egyáltalán bejut a választások második fordulójába. Az elnök és a miniszterelnök népszerűtlensége történelmi rekordokat dönt.

A parlamenti ciklus alatt minden időközi helyi választást elbuktak, de ez sem állította meg a liberális ámokfutást. Minden jel arra mutat, hogy a munkatörvénykönyv reformja jelentette a párt és a kormány számára a népszerűtlenség eddigi csúcspontját. François Hollande az újabb elnöki jelöléséhez önigazolásokat keres. Hivatkozik például a foglalkoztatottság egészen pici javulására, ez azonban nem elegendő ahhoz, hogy kimagyarázza a 2013. januári fordulat óta követett „kínálati” gazdaságpolitika (1) eredménytelenségét. Hogy igazolja a kormány álláspontját, melyet a baloldali tömegek egyöntetűen elutasítanak, a PS szóról szóra átveszi a jobboldal 2012-es szólamainak jó részét, így például azt, hogy a „reform szükséges francia a társadalmi modell megőrzéséhez”. Stéphane Le Foll kormányszóvivő (2) pedig nemes egyszerűséggel kijelenti: „A kínálati gazdaságpolitika se nem jobboldali, se nem baloldali, egyszerűen szükséges”. A „reformista” hatalomgyakorlás erőltetése elkerülhetetlen népszerűségvesztést jelent a tömegek körében. Az elégedetlenség ma messze meghaladja a radikális baloldaliak körét.

Hogyan lehet megérteni azt a politikát, ami egy párt önmegsemmisítéséhez vezethet? Miféle választási logikát követ az a szocialista elit, amely egyébként magát oly „megfontoltnak” tartja? Miközben a stratégia bizonytalannak tűnik, a kormány alapelve, hogy az irányvonal nem lehet alku tárgya. Még akkor sem, ha az öngyilkosnak látszik. Az ideológiai döntések oly markánsak, hogy a párt választási érdekeit is felülírják. Mivel semmilyen engedmény sem elképzelhető, és politikájához a PS-nek már nincs meg a választói bázisa, ezért arra ítéltetett, hogy nemlétező új szavazókat keressen a balközépen.

François Hollande az Európai Unió felé vállalt kötelezettségeit ─ a 2012-es választási kampányban meghirdetettekkel ellentétben ─ nem tárgyalta újra.Mostanáig a PS azon pártok közé tartozott, melyeket az olasz politológus Angelo Panebianco „szavazói-professzionálisnak” (3) nevez. Vagyis: egy olyan párt, amelynek egyetlen célja a választási eredmények maximalizálása. 2002 és 2012 között a párt a helyi politika profi alakítójává vált, főleg a képviselők és azok munkatársai (4) tekintetében. 2012-ben, amikor a PS hatalomra kerül, egy híján az összes régiót ők vezették, mind e mellett övék volt a megyék 60 százaléka, a városok kétharmada, és – először a történelemben – még a szenátust is ők irányították. Négy évvel később a választói gépezet romokban hever. A mostani időszak 22 időközi parlamenti választásánál, azoknak a választási körzeteknek a felében, ahol a PS jelöltet indított, a párt már az első fordulóban kiesett (5) .

Miközben François Hollande lendítette fel soha nem látott mértékben a szocialista önkormányzatiságot (Corrèze megye elnöke volt), furcsa módon ő maga vált a modell sírásójává is. 2014-ben pártja 162 darab 9 ezer lakosnál nagyobb lélekszámú várost vesztett. Ez történelmi csúcs volt a községi választásoknál. Mára a tizenháromra csökkent régiók közül csupán ötöt vezetnek, s a megyék csak valamivel több mint egynegyedét irányítják. A „képviselők pártját” egy eredménytelen, és egyre népszerűtlenebb versenyképességi politika oltárán áldozták fel. A szocialista tekintélyek mentsváraikba visszahúzódva lassanként elvesztették érdeklődésüket az országos ideológiai viták iránt, és valamiféle bénultság állapotában mintha csak azt várnák, hogy a hatalmi ciklus véget érjen, s visszakerüljenek egykori kényelmes ellenzékiségükbe.

A súlyos és ismétlődő választási vereségeknek jelentős hatásuk volt a párt belső rendszerére, magára a pártszervezetre is. A PS teljes mélységében szétesett, az elbocsátási hullámok valóságos áldozatai pedig azok az asszisztensek, képviselői munkatársak és pártirodai alkalmazottak lettek, akik gyakran alapvető munkát láttak el a párt alap- és területi szervezeteiben. Egyes területi szervezetek fizetésképtelenné váltak. A hagyományosan szocialista északi megyei szervezet – Pierre Mauroy, az egykori kormányfő fellegvára – 2012 óta számos várost (Roubaix, Tourcoing, Dunkerque, Maubeuge, Lille városközösségét…), és tagjainak felét elvesztette. Hogy az egy millió eurót kitevő adósságát fedezze, székházának egy részét eladta. Ebben az időszakban a szocialista párt a taglétszám precedens nélküli csökkenését érte meg. A párttagságukat 2014-ben 50 ezerrel kevesebben kevesebben újították meg, mint 2012-ben. Ez a jelenség túlmegy a hatalomgyakorlástól függő megszokott fluktuáción.

Mi értelme egy olyan élettelen, önmagát vesztett pártban maradni, melynek az álláspontját senki sem veszi figyelembe, és amelyben a belső demokrácia nem létezik? A köztársasági elnök François Hollande úgy tekinti, nem tartozik számadással a pártnak, mert nem a párttagoknak, hanem egy nyílt jelölő választásnak köszönheti jelöltségét. A párt 2015-ös kongresszusi állásfoglalásait teljesen figyelmen kívül hagyták, holott azoknak kellett volna meghatározniuk a párt politikai irányvonalát. A többségi határozati javaslat, melynek első aláírója Jean-Christophe Cambadélis főtitkár volt, előzetesen állást foglalt a munkatörvénykönyvvel kapcsolatban. Abban ez olvasható: „Helyre kell állítani a normák hierarchiáját: a törvény a kollektív szerződések fölött áll, melyek pedig a munkaszerződésekre nézve kötelezőek.” Vagyis pontosan ellentéte annak, amit a kormány elszántan védelmez. (Időközben a parlamenti vita kizárásával törvénybe is iktatták – a fordító). A kongresszus legitimitására támaszkodva a párt országos vezetése 2015-ben kéri a kormány politikájának megváltoztatását, mégpedig elsöprő többséggel. Manuel Valls kormányfő azonban egyetlen kézlegyintéssel lesöpörte a javaslatot, sőt folytatta a szociál-liberális irány további radikalizálását, a munkatörvénykönyv „reformját”, mely nem volt része a 2012-es elnökválasztási kampánynak. Sose vitatták meg a pártban, sőt a politikai bizottságban sem szavaztak róla.

A párt vezetése a közelgő 2017-es elnökválasztásra tekintettel feladta egy új politikai program elkészítésének tervét. Úgy gondolták, könnyebb lesz „füzetekkel” irányítani az elnökjelöltet, mint egy kész programmal, amit feltehetően nem fog betartani. Minthogy a párt nem tölti be szerepét a különböző nézetek egyeztetésében és a közös álláspont kidolgozásában, a vita a parlamentbe tevődött át. A párt elégedetlen képviselői tehát a parlamentben szervezik a média által felkapott ellenállást, amely valójában csupán marginális. Egy határt mindenesetre túlléptek a munkatörvény kapcsán, mégpedig a kormány ellen idén májusban kezdeményezett bizalmatlansági indítvánnyal. Ha sok szocialista képviselő nem is fogadja el a kormány politikáját, nagy részük rezignáltságában vagy akarat híján nem akarja gyengíteni az elnököt, hiszen saját képviselői sorsuk is az övétől függ. A végső összeomlás közeledte semmit nem változtat ezen: a fatalizmus és az elnöki rendszer megteszi a magáét.

Felismerve, hogy a PS a ciklus végére ért, a főtitkár inkább a Szép Népi Szövetségre (6) hivatkozik, és az ’átalakuló baloldalra’ épít. A PS jelenleg a különböző egyesületek és szakszervezetek tagságából, valamint értelmiségi körökből gyűjt magának partnereket. E kezdeményezés meghirdetésekor Jean-Christophe Cambadélis főtitkár különböző félig ismeretlen szereplőkre (7) , valamint a Radikális Párt vezetőire támaszkodott. Még Robert Hue, a kommunista párt egykori főtitkára, a PS hagyományos támogatója is visszautasította ezt a megoldást és az ebben való részvételt.

A kormányfő eltökélt szándéka − úgy tűnik − nem kevesebb, mint a párt lerombolása. Manuel Valls, alig leplezett cinizmussal, máris az összeomlás utáni időkre tervez.Miközben a szinte teljesen esélytelen François Hollande jelölésén fáradozik, arra törekszik, hogy véglegesen megszakítsa a kapcsolatokat a „két, összeegyeztethetetlen baloldal (8) között. 2011-ben a jelölési választáson (9) Valls csak egy gyenge kisebbséget képviselt, és most fel szeretné számolni az „elöregedett pártot” – miként tette azt egyik példaképe, Tony Blair a Labour-rel. Miközben Valls saját pártja szétrombolásán munkálkodik, a gazdasági miniszter jobbról előzi őt. Emmanuel Macron, a párton kívül ügyködve, szinte rálicitál a baloldali politikai értékek megszegésére.

François Hollande stratégiája sokkal bizonytalanabb. Arra az esélyre játszik, hogy az egyre erősödő Front National (10) (FN) majd elősegíti újraválasztását. De spekulál a hagyományos jobboldal széthúzására is. Hollande első lépésként a saját jelölését akarja biztosítani. Az V. Köztársaság egyik ’törvénye’ éppen azt fogalmazza meg, hogy az elnöknek mindent fel kell áldoznia a legfontosabbért, saját újraválasztásáért − bármi legyen is annak az ára pártja számára.

A jelölő választás hívei a „legyen nyílt a baloldal” érvet vetették be (11) . A PS kezdetben bizonytalankodott, majd elviekben elfogadta a jelölő választást, de olyan módon, hogy azt végül meg is akadályozhassa. A kommunisták és a zöldek visszautasították a részvételt a jelölő választáson, mert ez arra kényszeríthette volna őket, hogy támogassák Hollande-ot, ha ő győzne. Így Christophe Borgel, a párt választásokért felelős országos titkára (12) kijelentette: „pillanatnyilag a PS az egyedüli párt, amelyik harcol egy jelölő választásért”. Három szocialista párttag bíróságilag akarta kötelezni a PS-t az alapszabályban foglalt jelölő választásra, ám a fellebbvitel június 15-én elutasította keresetüket. Jean-Christophe Cambadélis főtitkár most egy soron kívüli kongresszuson akarja módosíttatni a párt alapszabályát, hogy mentesítse Hollande-ot a jelölő választás alól. Továbbra is azt hirdeti, hogy ez a megoldás lesz a megfelelő az egész baloldal számára.

Hollande stratégiájához az is hozzátartozik, hogy megakadályozza a túl sok baloldali jelölt indulását, legalábbis az elnökválasztási első fordulóban. Gondja volt rá, hogy megossza az ökológusokat, mégpedig sikerrel. Ezt célozta három zöld miniszter kinevezése is a kormányba, 2016 januárjában. Az Európai Ökológusok-Zöldek (EELV) parlamenti csoportjának májusi szétesése azonban még rosszabb helyzetet eredményezett.

Miután az elnök számít a politika jobbra tolódására (ezt ő maga is hathatósan elősegítette), logikus a következtetése, hogy az új politikai közhangulatban majd ő lesz a „baloldal mentsvára”. A munka törvénykönyve parlamenten kívüli elfogadtatása, és a nyíltan hirdetett politikai intézkedések sora arról tanúskodik, hogy a kormány igyekezett jobbra tolni minden folyamatot. Az elnök arra is számít, hogy a gátlástalan jobboldali liberális licit majd újra visszahozza a bal-jobb szembenállást. A Republikánus jelölő választáson ugyanis nem kevesebbet követelnek, mint a vagyonadó és a heti 35 órás munkahét eltörlését, valamint a köztisztviselők számának drasztikus csökkentését. Nicolas Sarkozy jelölési győzelmének lehetősége sem zárható ki, mint ahogy a szélsőjobbos Front National részvétele sem az elnökválasztás második fordulójában. A PS máris belekezdett az 1986-ból ismert sirámba: „Segítség, visszajön a jobboldal!” A „hárompártiság” kapcsán elfogadott érvelés máris lehetővé teszi, hogy a PS a köztársaság védelmezőjeként jelenjen meg. Jean-Marie Le Guen, a kormány teoretikusa, a parlamenti kapcsolatok jelenlegi államtitkára (13) hisz abban, hogy Hollande képes lesz összefogni a balközepet. Meggyőződése, hogy hármas politikai pólus miatt a 2017-es elnök- és parlamenti választások teljesen különböznek majd a korábbi választásoktól. A köztársasági tábor jelöltjének, legyen az bal- vagy jobboldali, szüksége lesz a másik oldal szavazóira, hogy a második fordulóban nyerjen Marine Le Pen-nel szemben. Le Guen szerint felbomlanak a hagyományos szerepek, és aki megnyeri az első fordulót, az javasol majd összefogást a második fordulóban.

Ha mégoly szürreális is, a szocialista párt még nem adta fel teljesen egy 2017-es győzelem gondolatát. Jean-Luc Mélenchon (Baloldali Front) a maga részéről ugyanolyan taktikát követ, mint 2012-ben: megelőzni a szocialistákat az első fordulóban, majd mint az a PASOK-kal történt Görögországban, egyszerűen kiszorítani a PS-t. Ez a stratégia ma hitelesebbnek tűnik, mint négy évvel ezelőtt.

A baloldalnak olyan átszerveződésre van szüksége, amely túlmutat a pártapparátus bomlasztó érdekein. A szocialisták haladó szárnya támogathatná ezt, hacsak nem szippantja be őket a politikai taktikázás. Martine Aubry és az elégedetlenek már nem is foglalkoznak a közeljövőben várható vereséggel, inkább a következő kongresszust készítik elő. Lehet, hogy most a PS agonizálni látszik, de hosszú története során már nem egyszer bizonyította megújulási képességét (legutóbb 1993-ban, amikor súlyos vereség után 1997-re ismét újjáéledt). Végső soron ez a megújulási képesség biztosította történelmi fennmaradását is.

Rémi Lefebvre

A szerző Rémi Lefebvre a Lille II egyetem politika tudományi professzora
Kristóf István

(1 Az a liberális gazdaságpolitika, amely a vállalkozásoknak nyújtott különféle kedvezményekkel próbálja serkenteni a növekedést.

(2 A Les Échos párizsi napilap 2014. január 17-i számában

(3 Angelo Panebianco, Political Parties : Organization and Power, Cambridge University Press, 1988.

(4 Rémi Lefebvre: Faire de la politique ou en vivre? [Ha megélhetéssé válik a politika], Le Monde diplomatique, 2009. október.http://www.magyardiplo.hu/index.php/component/content/article?id=116

(5 Le Monde, 2016. június 13

(6Belle Alliance populaire

(7Így Jean-Vincent Placé-ra az államreform és egyszerűsítés államtitkárára, a Európai Ökológusok-Zöldek szenátusi csoportjának volt elnökére, illetve Jean-Luc Bennahmias-ra, a Zöldpárt volt európai képviselőjére, aki François Bayrou MoDem közép pártját is megjárta.

(8 A Corbeil-Essonnes-i, 2016. február 15-i beszédében.

(9 A szimpatizánsok csupán 5 százalékának szavazatát kapja.

(10Szélső jobboldali párt, a Le Pen család vezeti.

(11 A Libération párizsi napilapban 2016. január 10-én megjelent felhívás.

(12 A L’Opinion-ban, Párizs, 2016. május 23.

(13 Dominique Strauss-Kahn-hoz régóta közel álló vezető, aki létrehozta a „reformerek csoportját”, s aki egyre inkább a kormány szociál-liberális teoretikusává lesz.

Megosztás