Kutatásom egy olyan területet érint, amely a saját társadalom vizsgálatában gyökerezik és egy jellegzetes városi szubkultúrát, a graffitit teszi megfigyelése tárgyává. A dolgozat módszereit és témaválasztását tekintve a szubkultúra kutatás és a városantropológia határán mozog.
Dolgozatomban elsősorban nem egy szubkultúra általános jellemzőinek, működésének bemutatására teszek kísérletet, hanem inkább a deviáns városi kiscsoportok különféle cselekvési aspektusaihoz kívánok elemzési keretet nyújtani egy a graffiti tevékenységéhez kapcsolódó csoport kulturális gyakorlatainak, kapcsolatainak, megnyilvánulásainak, kollektív képzeteinek vizsgálatán keresztül.
A graffiti mentén kirajzolódó közösségek belső szerkezetéről, a csoportközi kapcsolatairól, illetve a társadalmi környezettel összefüggésben fellépő konfliktusairól számolok be, amelyek jórészt a városi tér alternatív felhasználási módjai körül zajlanak. Hogyan ragadhatók meg a városi tér strukturáló tényezői a graffitisek nézőpontjából? Mindezt egy szegedi csoport körében végzett terepmunkán keresztül szeretném bemutatni.
A terepről
Kutatásomat Szeged városában végeztem, amely Magyarországon belül a hip-hop kultúra egyik fellegvárának számít. Munkám során több alkalommal is végeztem résztvevő megfigyeléseket Szeged legaktívabb és a leginkább elismert graffitis csoportjának körében: az első vizsgálatot 2003 márciusában kezdtem és a terepmunkát 2011 nyarán zártam le, de továbbra is kapcsolatban maradtam a vizsgált közösség tagjaival: ők öten – jelenleg 28 és 37 év közötti férfiak – a THA/CRA graffitis csoport alkották.
A terep lehatárolása során fontos tisztázni, hogy mi tartozik a graffiti jelenségének fogalomkörébe, és mi nem. Ezt a distinkciót már csak azért is fontos megtennünk, mert ezáltal jelölhetjük ki azt azok körét, akik a – dolgozat szempontjából releváns – graffitis tevékenységet folytatnak és őket nevezhetjük előzetesen szubkultúrához tartozóknak is. Ezen bentlét elsőszámú meghatározója maga a tevékenység, vagyis különböző eszközökkel, változatos felületekre történő graffiti készítése.
De vajon minden felírat graffiti-e a falakon? Nem feltétlen. Ilyenek az úgynevezett „inscription-ök” is. Ezek lehetnek politikai, szexuális, vagy épp tréfás tartalmak, melyeket minden a nyelvet értő és olvasni tudó szemlélő értelmezni képes (például: Kötél a postásgyilkosra!). A graffiti tartalmaz ugyan értelmes szavakat – illetve az előszeretettel használt betűszavak is általában hosszabb szóösszetételeket takarnak, – de, ezek legtöbb esetben csakis a szubkultúrához tartozók számára értelmezhetők, szemben az „insciption-nel”. Sokkal nagyobb jelentőséget kap az elhelyezkedés, a rajz kidolgozottsága és nagysága, vagy a készítő aláírásának (szignó, tag (1)) a folyamatossága, mint az üzenet tartalma.
A kutatás kérdései és módszerei
A kutatási módszerek kiválasztása során arra törekedtem, hogy a különféle metódusok alkalmazásával elérhető információk egymással is összehasonlíthatók legyenek. Nem minden esetben volt lehetőség ilyen jellegű sztenderdizálásra, azonban a dolgozatban található főbb megállapítások egyszerre több módszer által is megfigyelésre kerültek.
• Strukturált interjúk és mélyinterjúk: irányított beszélgetést folytattam a csoport tagjaival, mindenkinek feltéve ugyanazokat a kérdéseket, illetve az mélyinterjúkkal olyan motivációkat próbáltam feltérképezni, amelyhez a tagok részéről mély kognitív tartalmak kapcsolódnak. Az adatközlők tudatosan, vagy tudattalanul is szelektíven és torzított formában interpretálhatják az egyes eseményeket, így nem mindig kapható pontos kép tevékenységüket, viselkedésüket illetően.
• Ezért a résztvevő megfigyelés módszerével, is vizsgáltam az adatközlőket tevékenységük közben és emellett folyamatosan jártam a várost hogy megértsem a graffiti térbeliséghez kapcsolható koncepcióját.
• Fontos szerepet szántam ezen túl a mentális térképek (2) elkészítésének. Ezek a kognitív megismerés során felhalmozott adatokat térkép formájában tárják elénk, így segítenek megismerni az egyének fejében élő, „imaginárius várost” - mivel a város tényleges földrajzi, fizikai szerkezete, illetve a lakók városról alkotott képe jelentősen eltérhetnek egymástól. Ezek összehasonlításával képet kaphatunk a város szubkulturális szempontból is releváns térformáiról.
• Mivel a graffiti vizuálisan is kifejező műfaj, fontosnak tartottam a kutatás audiovizuális dokumentációját is (hangrögzítés, fotó, videó).
Dolgozatomban két fő kérdéskörre voltam kíváncsi, illetve előzetes hipotéziseimet is ezekre vonatkozóan fogalmaztam meg:
I. Milyen logika szerint működik a csoport tagjai között a belső szabályok és kapcsolatok rendszere, milyen szabályszerűségek tapasztalhatók az egyes csoportokon belül, más csoportokkal való kapcsolatok relációjában, illetve hogyan viszonyulnak tevékenységükkel a teljes városi lakossághoz és milyen visszacsatolást kapnak tőlük.
Feltételezem, hogy egyes csoportokon belüli elrendeződés hierarchikus volta és az ennek következtében felmerülő hatalmi kérdések konfliktusos helyzetekhez vezethetnek.
Továbbá feltételezem, hogy a különböző csoportok között nem csupán kooperatív, hanem konfliktusos jellegű kapcsolatok is kialakulhatnak, elsősorban territoriális jellegű kérdések mentén.
Végül feltételezem a többségi kultúra a graffitire leginkább mint jogilag szankcionálandó tevékenységként tekint.
II. A vizsgálat másik fő szempontját a csoport által alkalmazott térhasználati szabályok adják. Itt a városi tér használatának módjaival, a csoport kultúrájában a városról élő elképzelésekkel, hiedelmekkel kapcsolatban vizsgálódtam. Mentális térképekkel és interjúkkal kívántam meghatározni azokat a szabályokat, amelyek alapján a graffitisek tevékenységükből kifolyólag a városi teret strukturálják.
Ennek kapcsán feltételezem, hogy a graffiti tevékenysége egy speciális térhasználati felfogást igényel, amely hozzájárul ahhoz, hogy a festők a többségi kultúrától eltérően tekintenek a városi térre és más elvek szerint is használják azt.
Elméleti keretek
A társadalomtudományokban - ezek közül is elsősorban a szociológia területén - a szubkultúrát sokszor elhajlásként értelmezték, a helyesnek tartott irány, a viszonyítási pont ebben az esetben a kultúra fő áramát jelenti. Így a graffiti vizsgálhatjuk a deviancia/normalitás viszonyában, a városi mainstream kultúrával való szembenállás mentén. Durkheim (3) http://66.102.9.104/search?q=cache:...szerint a deviancia jelensége azonban nem tekinthető minden esetben kimondottan patologikus jelenségnek, vagyis az egyén eltévelyedései a társadalom normális jelenségei közé is tartozhatnak. Sőt, ellensúlyozó hatásukkal hozzájárulnak a morál kialakításához és fenntartásához (4).
Merton (5) devianciaelmélete tovább árnyalja a durkheimi funkcionalista definíciót. Fő megállapítása szerint a deviáns viselkedés magában hordoz olyan látens funkciókat, melyeken keresztül a látszólag diszfunkcionális jelenség hozzájárul a társadalom működéséhez, fenntartásához és fejlődéséhez, azaz funkcionálissá válik. Felvetése szerint az egyén a társadalom intézményeinek normatív kényszerével szemben különböző stratégiákat alkalmazhat: konformizmus, újítás, ritualizmus, visszahúzódás, lázadás. Véleményem szerint, a graffiti esetben a mertoni „lázadás” az érvényes cselekvési mód. Ekkor az adott csoport tagjai elvetik az addig regnáló kulturális célokat és az azok eléréséhez alkalmazott intézményes eszközöket és újakat hoznak létre helyettük.
Mindennek megértéséhez hozzásegít Bourdieu (6) értelmezése, amely szerint ha egy tevékenységtípust ellátók monopolizálják az adott tevékenységet, létrehoznak egy mezőt, vagyis egy olyan színteret, ami esetünkben a graffiti tevékenysége mentén rajzolódik ki. A mezőn belüli konfliktusok a különböző – mind földrajzi, territoriális jellegű, mind a csoporthierarchia és a hatalom szempontjából releváns – pozíciók birtoklásáért folynak. Egyrészről a harc mikéntje érdekes dolgozatom szempontjából, másrészről az, hogy milyen játékszabályok mentén zajlik a vetélkedés, végül pedig, hogy melyek azok a tétek amelyek elnyeréséért elindul a vetélkedés és melyek a mező szempontjából releváns tőkefajták.
Ezzel összhangban Cohen szerint a hasonló problémákkal küzdők alkotják a szubkultúrákat. (7) Ezen belül a graffiti egy olyan lehetőséget ad a státuszküzdelmekből kiszorult, de azokra igényt tartó embereknek számára, mellyel kockázatosabban, mégis egyszerűbben tudnak megbecsülést kivívni. Ezek az emberek „egymás felé gravitálnak, és közösen új normákat, új státuszkritériumokat hoznak létre, dicséretesnek találják azokat a jellemzőket, amelyekkel rendelkeznek, azt a fajta magatartást, amelyre képesek” (8).
A városban élő csoportok egymástól eltérő módon használják a várost, a városi teret; azaz valójában minden egyes város sok kis városból áll. Azzal, hogy az antropológusok felfedezték a várost, a városi társadalmat és kultúrát, egyben azt is jelentette, hogy felfedezték a saját társadalmon belüli kulturális különbségeket. Mivel az egyes társadalmi csoportok eltérő módon és eltérő szeleteit használják a városi térnek, ezért a város egészéről őrzött elképzelésük is eltérő. Vagyis a térhasználat különböző módjai önmagukban csak annyira érdekesek, amennyire kifejezik valamely adott csoportnak a világképét, megjelenítik kulturális világát.
A graffitis tevékenység egyik vizsgálati szempontját jelentik a csoport által alkalmazott térhasználati szabályok. Az ezek alapján felállított kognitív sémák segítenek abban, hogy megtapasztalják saját szubkulturális világukat. Tehát olyan, a városi térrel összefüggésben kialakított szabályokra is kíváncsi voltam, amelyek szimbolikus rendszert alkotnak és kognitív funkciókkal bírnak.
Fogalmi keretek
A firkászok saját tevékenységüket, munkamódszerüket és műveiket kidolgozottságuk, szín és formaviláguk szerint az angol nyelvből átvett elnevezésekkel jellemzik. Az alábbi – csak a dolgozat megértéséhez szükségeseket taglaló – fogalmi gyűjtemény megvilágítja azt is, hogy mely dimenziók fontosak a graffiti tevékenységének szempontjából.
Bombing (bombázás): az illegális festés egy módszere, általában éjszaka történik, bármilyen felületre: vonatra, falra… A lényeg az illegalitás és a gyorsaság. A bombázást hosszas előkészületek előzik meg, mint például a tervek előkészítése, hiszen egy komolyabb graffiti rengeteg papírlapra rajzolt vázlat sorozatából bontakozik ki. Ide tartozik például a throw up (feldobva), amely általában két színnel készült térhatású elemekkel is gazdagított rajz, felírat.
Tag (szignó, címke): a firkásznak, vagy egy csoportnak a neve, gyorsan, egy színnel, egy vonallal felírva változatos felületekre, tetszőleges eszközzel, ami lehet filctoll, spray esetleg cipőkrém is. Leginkább a kézjegynek felel meg és egyben ez a graffiti egyik legjobban megosztó kifejezési módja. Egyik adatközlőm szerint: „Mindenképpen látszik valakinek a tagén, hogy mennyire festhet, igazán mennyire érzi ezt az egészet. A taget mindenki folyamatosan alakítgatja magának. Az, ha valaki jól tagel, meg jó is a tagje, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy ő jól is fest”.
Mural: egész falas, nagy méretű, több színből álló festmény, amit általában többen készítenek. Komplexitását, formavilágát, képi megjelenését tekintve ez a graffitis alkotótevékenység csúcsa, mint a zenében a szimfónia.
Legál, legál fal: azok a legálisan használható falfelületek, ahol a graffiti hatóságilag engedélyezett. Illetve az ilyen területekre való festés a legálozás. A graffitis tevékenység többi része illegálisnak minősül. Ide tartoznak - a többi között - olyan műfajok, mint a fenti mural, a karakter (figurális ábrázolás, amellyel a firkászok saját maguk imázsát öntik képregényszerű fazonba), vagy a piece (profin kivitelezett, színekben, formákban gazdag graffiti, elkészítése hosszú időt vesz igénybe).
Az alábbi definíciókat megvizsgálva kibontakozni látszik egy olyan keret, amely megkülönbözteti a graffitit a többi vizuális utcai alkotási formától. Nevezetesen:
• legalitás/illegalitás dimenziója
• idődimenzió – a gyorsaság szerepe
• csoport iránti lojalitás (a csoport jelképeinek használata egyéni műveken is)
• mennyiségi/minőségi szemlélet (tag vs. mural)
Az egyén és a csoport
Az első szubkulturális aspektusból is értelmezhető graffitik a 80-as évek vége felé jelentek meg a magyar falakon. „Az egyik első és leghíresebb graffitis is Magyarországon, a Tish, őt már nagyon hamar megmozgatta ez a dolog. A Filatorigát volt az első ilyen hely és utána alakult ki a PNC, MRC, TKH ezek a csoportok voltak a legelsők” – mondta adatközlőm. A magyarországi graffiti második nagy hulláma 1995 körül jelentkezett és a 2000-es évek végéig tartott. A fiatalok körében divatossá vált a hip-hop zene, a kultúrát jellemző öltözködés és stílus és a kapcsolódó tevékenységi formák köre is, mint a graffiti. „Szegeden, a breakesek fújtak legelőször. Ugye még akkor igazán ők sem tudták, csak az volt, hogy a hip-hop, meg a tánc, a graffiti, meg az MC-zés, akkor még senki nem forrott ki a breakesek közül se és páran próbálkoztak graffitivel… Mindenki ilyen rappes forma volt, ott lakott nagyrészt csomó breakes, MC és akkor ott mi, graffitisek is kinőtünk a földből. Nagyon zárt közösség volt, voltunk is elegen, meg barátok is voltunk”.
A fenti részlet is mutatja, hogy a graffitis csoportok egyfelől kialakulhatnak baráti társaságból, amelyben valaki elkezd festeni. De a graffiti iránti érdeklődés is egymáshoz vonzhatja az érdeklődőket, amihez szükség van már korábban magányosan festegető egyénekre. De akár egy egyedül alkotó graffitis magához vonzhatja az érdeklődőket, ha jól sikerült munkái okán hírnévre tesz szert. Így a firkász már mentorként oktatja a kezdőket (toy-okat), segítve őket a graffiti technikai és esztétikai alapelveinek elsajátításában. Az összetartozás érzését nagyban fokozza, hogy illegalitásban működnek, és a csoport ellenőrzi is tagjait, főként azáltal, hogy szabadidejük egy nagy részét egymás társaságában töltik el. Az egyének közvetlenül a mentorhoz kapcsolódnak, az ő viselkedését veszik alapul, őt követik a graffiti stílusában és elkészítésének technikáiban, de sokszor zenei és öltözködési területen is egyaránt azonosulni kívánnak. Az ilyen csoportokon belül a mentor foglalja el a legmagasabb státuszt, többi tag pozíciója tehetség és stílus szerint hierarchizált.
Az általam vizsgált szegedi csoport, a THA, egy másik csoportból a CRA-ból alakult régi tagok kiválása és újak bekerülése folytán. A THA tagjai tiszteletből még most is fújják a CRA nevet a falakra, vonatokra. „Mone, ő ugye itt van Szegeden, Felsőváros. Aztán ott van Pilot gyerek, jómagam Makkosházáról. Baig és a bátyja a Rios, ők már nem szegediek. Illetve van még egy nem olyan aktív tagunk, a Saic, aki már mostanában annyira nem fúj. Illetve van a Drink és még egy tag a Skec. A barátság tartja össze a csoportot, ha nem fújnánk, szerintem akkor is találkoznánk egymással. A Saic, az nagyon sokat dolgozik, ő otthoni srác lett, annyira nem aktív. Rios mindig jön le Szegedre, akkor is jött, amikor nem volt itt barátnője. Ő Győrben egy kis kommunát kialakított, csomóan fújnak azóta, ott vonatot. Ő fúj a legtöbbet a csoportból”.
A magyar graffitis csoportok szerkezetére jellemző ez a felállás, vagyis régi barátokból, akár rokonokból alakul, akik eltérő aktivitási szinttel és motivációkkal rendelkeznek. A teljes értékű tagok közötti konfliktusok nem az egyéni pozíciókért zajlanak, sokkal inkább az egyéni tagok inaktivitása miatt, akik már nem tesznek meg mindent a csoport falakon való jelenlétéért. Így tehát vagy saját csoportjukat juttatják hátrányos helyzetbe a többi csoporthoz képest, vagy potyautasként fürdenek az aktív tagok munkájának fényében.
A pozíciók mentén kirajzolódó konfliktusok leginkább a kezdők (toy-ok) és a mentoraik, az őket tanító tapasztalt graffitisek között alakulhatnak ki. Ennek alapja a vélt vagy valós tisztelet hiánya, illetve a csoport „nimbuszának” nem megfelelő képviselete: „Nagyon elegem lett, mikor az egyik kissrác, olyan helyre fújt, ahová nagyon nem kellett volna… aztán meg magyarázkodhattam (a másik csapatnak), hogy ez csak egy véletlen volt, nem tudta a srác, hová fújhat”.
A fenti idézet is megmutatja, hogy vannak jó és rossz helyek, vagyis olyan földrajzilag is definiálható egységek, ahová valaki fújhat, más pedig nem. Ezek a territoriális jellegű konfliktusok azt is kifejezik, hogy vannak frekventáltabb, illetve egyes csoportok ellenőrzése alá tartozó területek. Ezen keresztül is látható, mennyire fontos a városi tér felosztása és birtokbavétele.
Kik ezek a graffitisek, tehetnénk fel a kérdést. „Teljesen vegyes, csomó főiskolás, egyetemista is van. Azok keményebben nyomják, akiknek nincsen magas végzettségük” – említette interjúalanyom. Sem családi háttér, sem anyagi, lakóhelyi és társadalmi rétegződés alapján nem lehet általános következtetéseket alkotni a firkászokkal kapcsolatban. Ami a szubkultúra nagyfokú heterogenitását támasztja alá, illetve abba az irányba mutat, hogy tényleg a tevékenység maga a legfontosabb integráló erő a közösségen belül. „Minden változó. Vannak problémás gyerekek, akik nincsenek jóban a szüleikkel. Ott vannak Rózsadombról az MST-sek, csomóan főiskolások. Nekem tudják a szüleim, hogy graffitizek. Mondták, hogy nem kéne, de erősebb volt az a feeling (érzés, motiváció), meg nem is titkoltam soha: na, megyek vonatot festeni. Meg nekem apám is festő volt, aztán megbékélt. Mondta apám már valamelyikre, hogy jó, de akkor se kéne…”. A graffitisek közti társadalmi különbségekről fő adatközlőm így nyilatkozott: „Anyagilag nincsen elkülönülés. Igazából összetartanak, barátok nagyjából az összes graffitis, akik a topon vannak Magyarországon… Nagyjából az összes haverom lakótelepi, aki elkezdte. De hát ez Pesten nem jellemző.... Nem feltétlen kell a lakótelepen felnőni. Vannak olyan arcok, akik kint vidéken laknak, de ők meg a váci vonalon fújnak... Bármelyik vonattal mentél be a városba, Budapestre, akkor graffiti mindenütt”. Mivel a graffiti sok esetben igen veszélyes és nagyfokú aktivitást követel meg művelőitől, így a női nem csekély mértékben képviselteti magát. „Vannak Magyarországon, én pár csajsziról tudok. Azok közül már nem biztos, hogy festenek mindannyian aktívan. Nagyjából ismeri mindenki ezeket a csajokat a csávók közül. Valaki szívvel lélekkel csinálja, meg őszintén akkor minden bizonnyal komolyan veszik”.
Előzetesen megfogalmazott hipotézisem fényében elmondható, hogy az egyes csoportokon belüli elrendeződés hierarchikus volta és az ennek következtében felmerülő hatalmi kérdések csak szélsőséges hierarchikus távolságoknál (toy és mentor) generálnak konfliktusokat elsősorban, a hasonló státuszú tagok általában kooperatív módon játszanak. A csoporton belüli szembenállások oka lehet még a fentebb említett aktivitási szint kérdése, amely nagyban hozzájárul az egyes tagok beágyazottságához. A kevésbé aktív, vagy inaktív tagok „potyautas” státuszba kerülhetnek, azaz olyan megítélés alá eshetnek, amely során rájuk kerülhet az a stigma, hogy a csoport – mások által megszerzett hírnevéből – ők érdemtelenül szeretnének részesülni. Ez a stratégia, magatartás komoly ellenérzést válthat ki egyes aktív tagok részéről.
Csoportközi kapcsolatok
A kommunikáció és a közös képzetek megosztása a graffitis szubkultúrán belül is nagy fontossággal bír, hisz ez a gyakorlat is biztosítja a fennmaradást valamennyi kulturális egység számára. A csoportok közötti kommunikáció nemcsak a falakon nyilvánul meg, hanem gyakori a személyes interakció is abban az esetben, ha egy területet közösen használnak. Az egyes csoportok tagjai között nem általánosan elterjedt az ellenségeskedés, alapvetően kritizáló, ugyanakkor „összekacsintó” attitűd jellemzi a csoportok közötti viszonyt. „Egészséges rivalizálás van, mint a sportban. De amúgy nagyon sok csoporttal fújtam már és fújok. Sok ismerősünk van. Együtt fújunk, együtt vagyunk benne a jóban, meg a rosszban. Ha baj van, együtt szaladunk, amúgy meg együtt fújunk és bulizunk. Van, amikor elmegyünk fújni és négy különböző csoportból lévő taggal megyünk. A nagy csoportokból már lemorzsolódtak. Úgy átlagban négy ember van egy csoportban, aki fúj, aki aktív” (9).
A térhasználat szempontjából lényeges elem a tér felosztása és birtokbavétele. Ahogy az előzetes hipotézisekben is megfogalmaztam feltételezhető, hogy egyes csoportok között konfliktusos jellegű kapcsolatok is kialakulhatnak, méghozzá elsősorban territoriális jellegű kérdések mentén. Ezt példázza egy gyakori szituáció is, a vonatok, villamosok fújása. Mivel a legtöbb ilyen közlekedési eszközzel nappal dolgoznak, éjszaka elzárt, vagy őrzött területen találhatóak. A bejutáshoz, az őrség kijátszásához helyismeretre van szükség és ez az ismeret az, ami meghatározza, hogy az adott területen lévő eszközökön, térformákon ki helyezheti el a névjegyét. A birtoklási vágyon kívül, ennek fontos gyakorlati jelentősége van, mégpedig az elővigyázatosság. Ugyanis, ha sokan ismernék ezeket a helyeket és járnának oda festeni az hozzájárulhatna mások lebukásához is. „…Valaki másnak a yardjába (10) megy be például. Tehát egy olyan helyre megy festeni, ahová mások járnak festeni és oda azért nem kell menni fújni ilyen kisebb gyerekeknek, - mert általában kisebb srácok – meg ilyen körön kívülieknek, mert, aki oda jár fújni rendszeresen az tudja, hogy mikor van ott gáz. Mert ha éppen elkapták délután 6-kor a srácokat, akkor este 8-kor nem feltétlen kéne odamenni fújni. És ha valaki ilyeneket csinál, azt vagy lehúzzák festékkel, vagy megverik, ilyesmi. Ebből is lehetnek konfliktusok”. Ennek elkerülésére, a „körön belüliek” egy-egy ilyen akció előtt felkeresik azt az ismerősüket, aki rendszeresen szokott tömegközlekedési eszközöket festeni azon a helyen és vagy tanácsot kérnek tőle, hogy mire ügyeljenek az akció során, vagy az előbb említett személy elkíséri őket a festésre.
„Fiatalokkal én is tervezem, hogy elmegyek fújni… És mondtam nekik, hogy föl kell hívni ahhoz bizonyos embereket, hogy mi oda tudjunk menni. Pécs és Szeged közt van ez a város és az ottani hely a pécsiekhez tartozik és fel kell hívni őket”.
A csoportok között hierarchizáltság elsősorban az azonos stílusban munkálkodók között figyelhető meg. A régebbi graffitisek csak legyintenek a fiatal, önálló csoportokra, s azt mondják, hogy sem stílusuk, sem kimunkált formáik nincsenek, de még csak utánozni sem tudnak rendesen. Nem is szeretik őket, mert sokszor „elrontják a falakat, meg a hírnevünket” – azaz a közvélemény a fiatalok munkái alapján ítéli meg őket is. Emellett egy nagyon jól kitapintható ellentét húzódik a graffitisek és tagelők között feszül. A graffitisek csoportjai elítélik a csak tagelőket, mert azok mindent összefújnak, nincs stílusuk, nincs bennük morális gát és legtöbbször az ő munkájuk alapján ítélik meg az egész szubkultúrát. Ebben minden stílus képviselői egyetértenek, nemegyszer előfordult, hogy pontosan emiatt szankcionáltak tagelő bandákat. A tagelők válaszként a bátorság hiányát róják fel kritikusaiknak.
A taget akkor tartják elfogadhatónak a graffitisek, ha mögötte van egy kidolgozott stílusú, esztétikai igényességgel dolgozó festő, nem pedig csak a tagjeiben hírnevet kereső toy. Interjúalanyom erről a konfliktusról a következőket mondta: „Mi azokat a srácokat, akik csak tagelgetnek, abszolút nem respektáljuk, sőt próbálunk rájuk hatni, csak nem nagyon lehet. A tagelés a graffiti nagyon kicsi része. Aki azt hiszi, hogy graffitis attól, hogy mindent összetagel, az zöldség. Csak sokan vannak így, mert a legkényelmesebb, hogy fogok egy kannát és elmegyek széttagelek mindent. De mögötte nincs semmi tudás, vagy energia, vagy évek munkája”.
A csoportközi kapcsolatok során megjelenő konfliktusok szankciókat is vonnak maguk után. A graffiti területén egy jellegzetes kimenetel, amikor az egyik fél meghatározott mennyiségű szórófestéket ad át a másiknak fájdalomdíj gyanánt. Ez a belső szankciók körébe tartozik. „Ha valakinek lefedik a rajzát, az nagyon mérges lesz, akkor visszafedi azt a rajzot, áthúzgálja a neveit, rosszabb esetben még jól meg is veri, vagy esetleg lehúzza festékkel. Olyankor az van, hogy megtudják a számát és beszélnek vele telefonon, hogy ekkor meg ekkor legyen itt a festék, mert ha nem, akkor úgyis összefutunk, meghalsz. Még az is lehet ok erre, hogy valaki másnak a yardjába (11) megy be festeni például”.
A helyszűke is lehet oka annak, hogy egy régi rajz fölé egy új kerül. Ez a fluktuáció zsúfolt vonalakon teljesen természetes, de ahol van elég hely más graffitik felfújásához is, ott ezt a hozzáállást informálisan nem tartják elfogadhatónak. Fontos továbbá az a szempont is, hogy mennyire régi, illetve milyen kidolgozású rajzot (pl. egy kétszínű egyszerű rajzot, egy szépen kivitelezett sok színből állóval) fednek le egy újjal. „Abból is lesz ilyen áthúzásos dolog, hogyha valaki lefedi valakinek a rajzát. Magában nem lenne baj, de mindenkinek látnia kell maga előtt egy képzeletbeli létrát, vagy egy piramist, hogy ő hol helyezkedik el rajta és ahhoz mérten fedje le másoknak a rajzát. Ha valaki fölötted helyezkedik el a piramisban, annak a rajzát nem kéne lefedni. Meg azért attól is függ, hogy valaki króm rajzot fedett-e le színes rajzzal, mert az nem probléma, barátok között meg is lehet beszélni. Ha azt mondom a Raskának, hogy figyi Tish, én most lefújom ezt a rajzodat itt. Akkor azt mondja, hogy jól van, fújd le a picsába... Hát krómrajzokat meg abszolút nem tanácsos lefesteni line-on (12), ahol sok hely lehet, mert hogy keressél másik helyet. Ha valaki ezt nem tartja be akkor jönnek az áthúzások”.
Ahogy már az előzőekben is láttuk, általában legtöbb konfliktus a különböző területek feletti rendelkezés joga mentén zajlik az azonos érdekek által motivált aktorok között. Azonban „bármi jelenthet konfliktushelyzetet, már egy rossz szó is már elég ahhoz. Ha valaki megjegyzést tesz valakinek a rajzára, úgy hogy erre nem jogosult, akkor megint ebből konfliktus lesz. Vagy lefedi valakinek valamijét, akkor folyamatosan át fogják húzgálni a nevét. Az nem áll meg ott, hogy visszafedik a rajzot, még a nevét is lehúzgálják a körúton, ezért, mert valami rosszat csinált valaki”.
Konfliktusok a társadalmi környezettel
A belső konfliktusok mellett, maga a graffiti illegális volta összetűzéseket is szül a többségi társadalommal, elsősorban a különböző rendvédelmi szervekkel. Az őrzött területekre történő bejutás rizikós voltáról már beszéltünk, de a graffitizés magas költségei miatt, – amely a nagy festékigénynek tudható be – a lopások miatt is meggyűlhet a firkászoknak a bajuk a törvénnyel . A festéklopás már a kezdetektől jelen volt a graffitisek körében, hiszen egy nagyobb rajz elkészítéséhez, több színből való összeállításához sok ezer forint értékű festéket is fel kell használni. „Boltból sokan lopják a festéket, mi is loptuk még, amikor fiatalabbak voltunk, most már van rá pénz, azt igazán nem erőltetjük a lopást. Ez így mindig hozzátartozott a graffitihez, mert ezt nem lehet pénzzel bírni”. Mára festéklopás csak egy népszerű példa és korán sem olyan széles körben elterjedt jelenség, mint a hőskor amerikai nagyvárosaiban. Manapság a legtöbben már vásárolják a festéket. Nem is beszélve arról, hogy nagyobb annak a firkásznak a megbecsülése, aki maga keresi meg a festékre a pénzt. „Valakit az anyuci szponzorál és abból fújogat. De van, aki ennél sokkal erősebb jellem...”.
Ha a rendőrség elkap egy graffitist, általában garázdaság jogcímén tárgyalják az ügyét. „Első esetben még ejnye-bejnyével meg lehet úszni, főleg ha valaki fiatalkorú, ha elismeri, akkor pénzbírságot kaphat. Aztán később már közmunkára is ítélhetik, vagy börtönre, ha nem tud fizetni, akkor le kell, hogy töltse a büntetését. Ha mondjuk csinál egy whole-traint (vagyis lefest egy egész vonatszerelvényt) és akkor kidobnak rá egy több milliós számlát, akkor azt lehet, hogy le kell, hogy ülje valahol adósok börtönében, vagy akármi. Mert azt még közmunkára se tudják kidobni… Hát a polgárőrök, ritka undorító egy állatok. Városőrség, ilyesmi, ezekkel nem szimpatizálunk. Főleg most jön a jó idő és elkezdenek biciklizgetni hang nélkül, szépen csendben a városban CB-vel. Az egyik ránk fogta, hogy összefirkáltuk a fülkét, amit tényleg összefirkáltunk narancssárga zsírkrétával, de ilyen kék filcet talált meg a polgárőr. Mondom én visszamegyek veled, de ha nem egyezik meg ez a szín – mert akkor tudtam, hogy nem fog megegyezni… Nem is egyezett”.
Az utca embere is találkozhat jártában-keltében különböző graffitis akciókkal. „ Minél idősebb valaki, annál szigorúbban és merevebben áll hozzá szerintem. Fiataloknál nem jellemző. Az idősek semmiféleképp nem fogják megérteni, meg felfogni, hogy van ilyen nagyvárosi szubkultúra, mert nem ebben nőttek föl. Tehát e nélkül nem is város a város, tehát nincs város e nélkül. A graffiti az olyan, hogy van, akinek tetszik – általában fiataloknak, idősebbeknek nem. Ők is ezt mondják, hogy jó ez szép, de ami az utcán van, azok a kétszínűek, azok borzalmasak, nem tetszik senkinek. Ők nem látják ebben a stílust, csak a vandalizmust”. Henry Chalfant (13)szerint a legtöbb ember egészen másként reagált a falakon látható grafftikre, mint a róluk készült fotókra. Ezekről interjúiban Chalfant rendszeresen faggatta a New York-i járókelőket. Úgy vélte, a városban közlekedők sokszor elsuhannak egy-egy graffiti mellett és, ha az be is kúszik periférikus látóterükbe csupán zavaró színes foltként töri meg az épített környezet sokszor egyformaságba burkolózó homlokzatát. Ugyanezt fotókon látva, a legtöbb ember csodálkozott a graffitik bonyolultságán, sokuknak még a tetszését is elnyerték. A fotók persze olyan rajzokat ábrázoltak, amelyeket a járókelők nap, mint nap láthattak útjuk során.
A nagyközönség szemében a graffiti lázadó és feltűnésre építő jellege miatt többnyire elítélendő jelenségnek tűnik. A külső szemlélő az álnevek használata miatt nem tudhatja, hogy ki a szerző, hiszen e tagek a szubkultúrán kívül állóknak nem mondanak semmit. Elsőre itt ellentmondás feszül két elem között: a graffitisek feltűnésre, ismertségre, elismerésre, hírnévre vágynak, azonban a többség számára anonimek maradnak. Kinek az elismerését szeretnék akkor kivívni? Természetesen egymásét. A graffitisek közössége befelé forduló, a belső kompetenciára épülő szubkultúra, céljuk leginkább a belső mikrovilágban való minél aktívabb részvétel. Ez a törekvés, illetve a külvilág elutasítása erős kohéziós erőt teremt, nagyfokú szolidaritást eredményez.
Vajon mennyiben gondolnak a graffitisek az utca emberére, mint munkájuk potenciális közösségére? „Ez minden firkásznak érdekes kérdés, de senki nem válaszolna teljesen őszintén. Hogy magamnak festek, meg ilyenek. Ez a tipikus büszke izé. Mindenki bizonyítani akar a graffitivel valamit, hogy elismerjék és ahhoz meg kell ismernie a munkáit. Leginkább szerintem egymásnak festünk.” „A graffitit lehet olyan célra is használni, hogy különböző helyeket kifesteni vele megrendelésre. A megrendelések általában nem hip-hoppereknek készülnek. Ha kifestesz egy diszkót, akkor valamilyen szinten az átlagembereknek fested, mert ők is borulnak a különböző színes formákon. A jó graffiti szerintem csak azoknak nem jön be, akik ezt direkt nem akarják, hogy bejöjjön. Ez már alapvetően hozzáállás kérdése”.
„A gettó képeslapja, a város többi részének címezve” – így is nevezték a New York-i metrókon található graffitiket, amelyek mindenfelé eljutottak a városban. Az ismertté és elismertté válás a firkász lét egyik hajtómotorja. A hírnév megszerzése a firkászok körében saját és csapatuk nevének terjesztése révén érhető el. A writer neve, kifelé az anonimitást, befelé a felismerhetőséget biztosítja. Ez lehet már meglévő becenév, vagy választott, kitalált név, de nagyon fontos az, hogy jól írható legyen, a betűk alakja, kapcsolódásuk jól mutasson a külvilág számára. Azonban nem mindegy, hogy a külvilág hogyan, milyen felületeken találkozik a firkászok produktumaival.
Kimondatlanul is él olyan megegyezés a graffitisek között, amely alapján bizonyos társadalmi normákhoz igazodnak. Természetesen ezek nem minden esetben kerülnek betartásra, de akik megszegik, általában nem tartoznak a szubkultúrához, vagy annak marginális részén állnak. Ezen normák széles körben elterjedtek és a legtöbb esetben kényszerítő erővel hatnak a firkászokra: „Semmiféleképpen nem festek műemléket, templomot, temető kerítést. Szeretem a látható helyeket… Felújított házakat soha nem fújok le. Igyekszem a magánházakat is elkerülni. Inkább középületekre, panelházakra fújok, ami nem egy magánszemélynek a szemét sérti”.
Megfogalmazott hipotézisem során felvetettem, hogy a többségi kultúra elsősorban csak represszív attitűddel fordul a graffitis tevékenység felé. Gondoljunk itt elsősorban arra, hogy sokan a graffitit a normák és a jogrend elleni támadásként, csak jogilag szankcionálható tevékenységként kezelik. Míg más streetarthoz kapcsolódó műfajok jelenlétük és támogatottságuk alapján többé-kevésbé elfogadottá váltak, addig a graffiti jelenleg is próbál közeledni a legalitás felé figyelembe véve a mainstream kultúra egyes szempontjait is (mint például bizonyos szabályok betartása a festeni kívánt épület kiválasztásánál). Ezzel a gyakorlattal is elsősorban arra törekszenek, hogy magukat – lehetőség szerint – eltávolítsák a deviancia territóriumából és a garázda tett helyett a munkájuk kerüljön a középpontba. Ezzel összhangban érdemes megjegyezni, hogy a társadalom ellenérzése elsősorban a graffitis tevékenységre és sokszor nem is az alkotásokra irányul. A járókelőknek bemutatott fényképek láttán a legtöbben csak csodálkoztak a graffitik bonyolultságán, sokuknak még a tetszését is elnyerték. Részletesebben megfigyelve nem csupán a vandalizmust, hanem az esztétikumot is felfedezni vélték az egyes alkotásokban.
A graffiti a térben
Az utóbbi évtizedekben - kézzel foghatóan és átvitt értelemben is – fokozódott a városközpontok zsúfoltsága. A lakosság koncentrációját jól mutatja az adott területen élő, áthaladó emberek száma, a fizikai sűrűségre utal továbbá az ember által formált környezet jellege is, mint például az épületek, hidak, útvonalak elhelyezkedése és mennyisége. A sűrűség növekedésével versengés alakult ki a területekért és azok feletti kontrollért, ezáltal csökkentve a rendelkezésre álló terek számát. A folyamat expanziója során ez a fajta szűkösség szemmel láthatóvá válik – a továbbiak során ezt nevezzük vizuális sűrűségnek. A vizuális sűrűség nem elsősorban az épített környezet térhódításán keresztül ragadható meg, hanem olyan médiumok elterjedésével, mint például különböző reklámozási formák, köztéri művészeti alkotások, cégtáblák, vagy falfirkák. A reklámok felöli megközelítés fontos szempont a térhasználat elemzése során. Ugyanis a graffitis tevékenység felől szemlélve szintén azok az értékes felületek, amelyek a hirdetési szempontból is nagy fontossággal bírnak.
Marc Augé (1995) nyomán megkülönböztethetjük a folyamatos tartózkodásra szolgáló helyektől az átmeneti tartózkodásra kialakított ún. nem-helyeket (non-places). A tipikus nem-helyek egy épületben az előcsarnokok, folyosók, lépcsőházak, de ilyen nem-helyek egy városban általában a járdák, az utcák, és olyan létesítmények is, mint a repülőterek, aluljárók, buszállomások, városi járművek. Hely az, amihez az ott lévőket valamilyen viszony, história és identitás köti, azaz kapcsolat, emlék és érzelem. A nem-helyek viszont azzal jellemezhetők, hogy kialakítói nem is akarnak megállásra késztetni. “Ha a hely viszonylagosként, történelmiként határozható meg, és az identitásra vonatkoztatható, akkor a tér, amely nem határozható meg, mint viszonylagos, mint történelmi és az identitáshoz semmi köze, nem-hely lesz” (1995:77−78). Áugé által leírt nem-helyek egyik csoportjába tartoznak azok a nyilvános, de nem közösségi terek, ahol – akarva, akaratlanul – életünk egyre nagyobb részét töltjük. Másik csoportba tartoznak az infrastruktúra rejtett terei, például a hidak, kőkerítések, vagy a kábelek hálózata. Ezekre építészet-történeti terminológia köztes terek (in-between spaces) kifejezést használja. A köztes tereket Niedermüller (1995:560) a „nem használt“ térformák közé sorolja és mint a mindennapi élet keretein kívül eső – néha kriminalizált – terekként említi őket.
A nem-helyek észlelése szubjektív és kultúrafüggő is egyszersmind. A graffitis tevékenység során ezek a nem-helyek helyekké válhatnak, azáltal, hogy egy csoport ezeket a tereket kisajátítja és beépíti gyakorlataiba, emlékezetébe, mitológiájába. Hogy a nem-helyek, egyes körök által használt hellyé váljanak, szükséges, hogy létrehozzanak valamiféle identitásérzést, és megteremtsék annak a lehetőségét, hogy kapcsolatokat alakítsunk ki másokkal bennük. Ezt példázza az is, hogy egy nem-hely hellyé válhat azok számára, aki például egy pályaudvaron dolgoznak, és nem utasként vannak jelen.
A városi sűrűség különböző formáira való reflexióként a graffitisek a már meglévő terekhez alakítják saját kulturális gyakorlatukat. Az általuk használt területek három csoportba oszthatók. Az egyik, a muralista graffiti (14)terepe, amely leginkább a köztes terekre jellemző. Mivel ezek a térformák más csoportok által nem, vagy kis mértékben használtak, kiváló felületet nyújtanak a magas szinten kidolgozott, időigényes alkotások elkészítéséhez. Ez a fajta nem-hely potenciálisan alkalmas arra, hogy egy csoport szemében ideologikus térré, közös rituálék színhelyévé váljék a hozzá kötődő szubkulturális tapasztalatok felhalmozódása által.
Egy másik térforma, az úgynevezett bombing (15) színtere. Az ide sorolható helyek elsősorban az „állandóan használt“, főként központi fekvésű, a városi populáció mindennapi életének szempontjából fontos, de nem emlékezetes területeken találhatók meg. Az Augé-i klasszifikáció alapján ezek is a nem-helyek közé sorolhatók, mivel nyilvános, de nem közösségi terek, amelyhez az ott lévőket nem köti identitás és érzelem. Ezek a területek már a város vizuálisan szegregált részeinek tekinthetők, ahol általában – a hely sűrűségénél fogva – gyors és egyszerű falfestmények készíthetők. Az említett két terep közti határt a muralista graffiti legtöbbször csak akkor lépi át, ha megbízásból, például reklámozási céllal (16) készül.
A harmadik térforma – Castells (2000) absztrakt értelmezéséből kiindulva – az áramlások tere (space of flows), amely nem csupán a hatalom, vagy a gazdaság szempontjából releváns transzferekhez kötődik, hanem szerepe lehet egy kulturális közeg eszméinek, információinak mozgatása során is. Itt elsősorban egy mögöttes logisztikai hálózat szerepe fontos, amely a város, ország számára funkcionálisan nélkülözhetetlen. Ez a tömegközlekedés. Vonatok, helyi érdekű vasutak, metrók azok, amelyek közvetítik a graffitis szubkultúra szempontjából releváns javakat, az információt az egyik pontból a másikba. Magukon hordozva ismert és ismeretlen firkászok új, vagy sokat ismételt stílusjegyeit, kiemelkedő, vagy éppen felejthető alkotásait (gondoljunk például a Style Wars c. film (17) vonataira, amelyek magukon szállították New York új graffitis alkotásait, ezzel is munkára sarkallva a többi firkászt). Az áramlások tere a graffiti olvastában elsősorban a közös képzetek, szimbólumok szállításáról, terjesztéséről hivatott gondoskodni.
Augé gondolatmenetét folytatva a vizuális sűrűség különböző fokozatai megtapasztalhatók a vizsgált térformák esetében. A nem-helyek azok, ahol a leginkább kézzelfogható a vizuális sűrűség általi információs túlterheltség. Elsősorban ide koncentrálódnak a különféle reklámok és a graffitik számára is ez a frekventált terület. Az áramlások terében is fokozottan észlelhető a vizuális sűrűség, de a nem-helyekhez képest itt több lehetőségük nyílik a graffitiseknek tevékenységük jegyeinek bemutatására. De a graffiti leginkább a köztes terekben virágzik. Ezek a terek senkinek nem fontosak, ezért – a firkák kivételével – itt nem tapasztalható a vizuális sűrűsödés jelensége. E helyütt tud igazán kibontakozni a graffiti és ez a falfirkászok által szegregált tér.
A nem-helyek és az áramlások tere az, amely amelyek használatáért a graffiti harcba száll. Mint már láttuk az igazi közdelem a legalitás (fizetett reklámok)/illegalitás (graffiti) tengely mentén folyik a jobb fekvésű és nagyobb felületekért. A terek vizuális birtoklásához vezető úton a graffitis csoportok az társadalmi konfliktusok során megjelent ortodox cselekvési gyakorlatokat elutasítva a gerillaharc taktikáját alkalmazva próbálnak meg minél nagyobb szeletet kihasítani a látható városból.
A graffitisek térbeli tevékenységét és ezek strukturába szerveződését mentális térkép elkészítésén keresztül próbáltam megragadni. Idevágó hipotézisem szerint a graffiti egy speciális térhasználati felfogást igényel, amely hozzájárul ahhoz, hogy a firkászok a többségi kultúrától eltérően tekintenek a városi térre.
De mire is jó a mentális térkép? Cséfalvai (1990:8) nyomán azt mondhatjuk, hogy létezik „egyfajta gondolati kép, ha úgy tetszik térkép a fejünkben, amelyek a környezetünknek a számunkra legfontosabb elemei egy összefüggő térbeli rendszerként jelennek meg”. Természetesen ezek a térképek egyénileg, illetve bizonyos tevékenységek mentén is más-más képet mutatnak. Ha parkolni akarunk máshogy gondolunk a városi térre, mintha futni szeretnénk benne, ha lakást keresünk más szemmel nézzük a várost, mintha vacsorázni szeretnénk beülni egy vendéglőbe. Így más a graffitisek mentális térképe is a városról, ha a falfestés szempontjából nézik és más, ha munkahelyet keresnek.
A mentális térképek elkészítése során a graffitisekkel rögzítettük az egyes rajzaikat Szeged térképén bizonyos súlyokat csatolva hozzájuk, amelyek megadták az egyes ott található alkotások szubkulturális értékét, figyelembe véve a megformáltságot, a hely megközelíthetőségét és a láthatóságot is. Az alábbi négy mintázat bírt információval a térképek elemzése során.
Útvonalak (line)
Ezeket tekinthetjük a Castells-i értelemben vett áramlások terének. Mivel a „line” kifejezés többször előfordult az interjúk során, mint a festés szempontjából legkedveltebb térforma, így itt lehet igazán számítani a rajzok sűrűsödésére. Azokra a forgalmas útvonalakra használatos, amelyen több közösségi közlekedési vonal is fut, ide tartoznak a városból kivezető vasúti útvonalak is, amelyek mentén előszeretettel helyeznek el jól látható, általában igen kidolgozott graffitiket.
Ritkulási helyek
A graffitisek körében is léteznek bizonyos, védelmi, illetve etikai megfontolások alapján létrejött íratlan szabályok. Az interjúk alapján mindegyikük tartózkodik a műemlékekre, temetőkre, templomokra, illetve új építésű házakra való festéstől. De ezen kívül a rendőrség közelsége is meghatározó lehet.
Sűrűsödési helyek
Ezek a térformák más csoportok által nem, vagy csak kis mértékben használtak, kiváló felületet nyújtanak a magas szinten kidolgozott, időigényes alkotások elkészítéséhez. Ez a térfajta potenciálisan alkalmas arra, hogy egy csoport szemében ideologikus térré, közös rituálék színhelyévé váljék a hozzá kötődő szubkulturális tapasztalatok felhalmozódása által. Augé (1995) nyomán ezeket a térformákat köztes terekként említettük.
Törésvonalak
Léteznek olyan lehatárolható területek a városon belül, amerre a graffitisek már nem tartják érdemesnek a festést, elsősorban a nyilvánosság és a szubkulturális figyelem elenyésző volta miatt. Szegeden elsősorban a városközponttól távol eső kertesházas lakóövezeteket esnek a törésvonalak távolabbi oldalára.
„Én mindig figyelem a helyeket, mindig nézem a vonaton is. Ha üres falakat látok, elképzelem, hogy mit fújnék rá. Amikor nem firkáltam a tageket észre se vettem, pedig ott voltak… El se hittem: eddig vak voltam, vagy hogy jártam az utcán? Nem is figyeltem”.
Megállapítható, hogy a vizsgált graffitis közösség, vagyis a THA csoport számára a városi tér legfontosabb részeit az úgynevezett line-ok, vagyis az áramlás terei jelentik. Térszemléletükre jellemző, hogy tevékenységük java része közlekedésileg fontos vonalak, és csomópontokra korlátozódik. Ezen kívül meghatározó még, a térbeli közelség, vagyis lakókörnyezetükben mindig aktívak a festésben. „Kell, hogy legyen az a nagyvárosi feeling (érzés), villamos, buszok, trolik, hogy lehessen min aprítani, lehessen mivel küldeni a dolgokat az egyik végéből a másikba a városnak. Nálunk nincsen metró. A városon belül ezt úgy lehet megoldani normálisan a trolikkal, meg a villamosokkal... Például Kecskemét, az se sokkal nagyobb város, mint Dunaújváros, de mivel nem olyan ipar jellegű és nincsen annyi panel, ott nem alakult ki a graffiti”.
A városi térben való elhelyezkedés egyúttal összefüggésben áll a falfestmény kidolgozottságával és az illegalitáshoz való viszonyával. Akik inkább a graffiti akció jellegét részesítik előnyben, azok a forgalmasabb környékeken hagyják ott kezük nyomát. Azok, akik a minél komplexebb alkotásokra törekszenek, legális falakat keresnek, vagyis olyanokat, ahol megtűrt a graffiti. Ezek a területek a zavartalan munkának adnak teret, viszont nem tárhatják alkotásaikat a városlakók szélesebb rétegei elé.
A vizsgált közösség tagjai a graffitis tevékenység érdekében – közösségi megfigyelésiket, tudásukat, hiedelmeiket is beépítve – olyan térszemléleti módot alakítottak ki, amely különbözik a többségi kultúra gyakorlatától (18). Ezen szemlélet eltérő voltát dolgozatom szempontjából a kulturális különbségek egyik legfontosabb dimenziójának tartom.
Összefoglalás
A kutatás főbb megállapításait áttekintve az előzetesen megfogalmazott kérdések elfogadhatóságára vagyok most kíváncsi. Először is, milyen logika szerint működnek a csoport tagjai között a belső szabályok és kapcsolatok, milyen szabályszerűségek tapasztalhatók az egyes csoportokon belül, más csoportokkal való kapcsolatok relációjában, illetve hogyan viszonyulnak a városi lakossághoz tevékenységükkel és milyen visszacsatolást kapnak tőlük? A vizsgálat másik fő szempontját a csoport által alkalmazott térhasználati szabályok adják. Ennek során a városi tér használatának módjaival, a csoport kultúrájában a városi térről élő elképzelésekkel, hiedelmekkel kapcsolatban vizsgálódtam.
Csoporttagsági szint
Feltételeztem, hogy egyes csoportokon belüli elrendeződés hierarchikus volta és az ennek következtében felmerülő hatalmi kérdések konfliktusos helyzetekhez vezethetnek.
Kiderült, hogy a csoporton belül felmerülő potenciális konfliktusokat a hasonló státuszú tagok általában a csoport érdekeit is szem előtt tartva, konszenzusra törekedve, kooperatív módon kezelik. Hatalmi kérdések elsősorban csak szélsőséges hierarchikus távolságoknál generálnak konfliktusokat, pl. toy és mentora esetében. Továbbá az említett „potyautas” attitűd, vagyis a csoporton belüli inaktivitás is a szembenállás forrása lehet.
Csoportközi szint
Feltételeztem, hogy a különböző csoportok között nem csupán kooperatív, hanem konfliktusos jellegű kapcsolatok is kialakulhatnak, elsősorban territoriális jellegű kérdések mentén (pl. ki fedezte fel a fújásra alkalmas területet, ki sajátította ki…).
Magyarországon és ezen belül Szegeden sem működik a klasszikus amerikai banda-graffitire jellemző mozzanat, hogy mindenki megjelöli a saját területét és utána mindent megtesz annak védelméért, a lokális status quo kialakításáért. Annak ellenére, hogy a csoportközi viszonyokat itt is a kooperáció jellemzi (egyeztetés, közös munkák), előfordulhatnak konfliktusok, amelyek elsősorban területi jellegűek. Nagyobb ellenérzést egymás munkájának átfújása, mások veszélyeztetése, illetve különféle ideológiai kérdések váltnak ki.
Társadalmi szint
Előzetesen feltételeztem, hogy a városi lakosság, a többségi kultúra a graffiti jelenségére elsősorban csak mint jogilag szankcionálandó tevékenységként tekint.
A konfliktusok itt a társadalmilag és kulturálisan is megfogalmazott normatív elvárások fényében értelmezhetők. Megalapozott az a feltevés, hogy sokan a graffitit csak jogilag szankcionálható tevékenységként kezelik, mivel azt elsősorban a normák és a jogrend elleni támadásként fogják fel a társadalom tagjai. De figyelembe kell vennünk, hogy a köz ellenérzése leginkább magára a graffitis tevékenységre és nem az alkotásokra irányul. Ugyanakkor a falfirkákat részletesebben megfigyelve sokan nem csupán a vandalizmust, hanem az esztétikumot is meglátták az egyes alkotásokban.
Térhasználat
A nem-helyek és az áramlások tere az, amely amelyek használatáért a graffiti harcba száll. A mentális térképek alapján ezeken a területeken mutathatók ki legsűrűbben a csoport tevékenységének nyomai és ezek sűrűsödési pontjai.
Feltételeztem, hogy a graffiti tevékenysége egy speciális térhasználati felfogást igényel, amely hozzájárul ahhoz, hogy a graffiti festők a többségi kultúrától eltérően tekintenek a városi térre és máshogy is használják azt.A fenti megállapítás igaznak bizonyult: a vizsgált közösség tagjai olyan térképpel is rendelkeznek a fejükben, amely egyszerre tükrözi vissza a csoportjuk és szubkultúra látásmódját, tudását hiedelmeit és a többségi társadalom felé irányuló reflexióit. Ahogy egyik adatközlőm fogalmazott: „Ez egy szakmai látásmód”.
Felhasznált irodalom
Auge, Marc: Prologue From Places to Non-Places. In: Auge, Marc: Non-places: Introduction to an anthropology of supermodernity. Verso, London, 1995. 1-6, 75-115.
Bolivar, Saul.: Bombing L.A.: Graffiti Culture and the Contest for Visual Space. In The Berkeley McNair Journal. University of California. Winter, 1997/5.
Castells, Manuel: The Rise of the Network Society, The Information Age: Economy, Society and Culture Vol. I. Cambridge, 2000.
Cohen Albert K.: A szubkultúrák általános elmélete. In: Huszár Tibor - Sükösd Mihály (szerk.): Ifjúságszociológia. KJK, Budapest, 1969.
Cséfalvay Zoltán: Térképek a fejünkben. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990.
Durkheim, Émile: Az öngyilkosság. Osiris, Budapest, 2000. 267-282.
Göncző Viktor – Téglás Attila: „Mindenhová kell fújni, én úgy mondom.” - Egy szegedi graffitis csoport kultúrájának vizsgálata. Országos Széchenyi Könyvtár, Magyar Elektronikus Könyvtár, 2003. URL: http://mek.oszk.hu/01100/01145
Göncző Viktor: Graffiti: a vizuális sűrűség hatása és a terek tipológiája. In: Kultúra és Közösség. Budapest, 2011/2.
Lachman, Richard: Graffiti - karrier és ideológia. In: Bíró Judit (szerk.): Deviációk. Új mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1998. 232-252.
Ley, David – Cybriwsky, Roman: Urban Graffiti As Territorial Markers. In: Pacione, M. (szerk.): The City. Critical Concepts int he Social Sciences. Vol. IV. Society and Politics in the Western City. Routledge, London and New York, 2002. 165-186.
Merton, Robert: Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Osiris, Budapest, 2002. 222-243.
Niedermüller Péter: A város és a városi kultúra: antropológiai megközelítés. In: Kapitány Gábor – Kapitány Ágnes (szerk.): Jelbeszéd az életünk. A szimbolizáció története és kutatásának módszerei. Osiris, Budapest, 1995. 555-564.
Niedermüller Péter: A város: kultúra, mítosz, imagináció. In: Mozgó Világ, 1994/5. 5-18.
Rácz Attila: Falfirka vagy graffiti. Kommunikáció, deviancia avagy művészet. Szakdolgozat, Szegedi Tudományegyetem, 2000.
Schwendtner, Rolf: A szubkultúra elmélete. In: Helikon. 1976/1. 75-90.
Silver, Tony – Chalfant, Henry: Style Wars. LPB, 1983. (film)
Wacquant, Loic. J. D.: Műhelybeszélgetés Pierre Bourdieu-vel. In: Replika, 1990/1.
