hu | fr | en | +
Accéder au menu

A nép semmibevevésének művészete

Szinte nincs is olyan jelölt a 2017-es francia elnökválasztáson indulók sorában, aki így vagy úgy ne tervezné az V. Köztársaság intézményrendszerének megreformálását. Jóllehet a francia demokrácia egy sor parlamenti képviselő, tudományos kutató és aktivista egybehangzó állítása szerint mély válságban van, egyáltalán nem lehetetlen, hogy a baj még a gyanítottnál is sokkal súlyosabb, és hogy valójában egy merőben új politikai rendszer alattomos kiépítéséről van szó. Ez az új politikai rendszer, amelynek Európa a laboratóriuma, nem egyéb, mint az országnak közönséges cégmenedzselésként való kormányzása (1) .

A modern demokráciákban – látványos fordulat – immár nem a szavazásra jogosultak választanak politikai irányultságuk szerint képviselőket, hanem a vezetők próbálnak maguknak képet alkotni a honpolgárokról. Akárcsak a franciákat 2002-ben (Lionel Jospin ekkor bukta el az elnökválasztás első fordulóját) meg 2005-ben (ekkor mondtak nemet az európai alkotmányra), a 2016. június 23-i „Brexit” után a britek szavazási hajlandóságát is „pszichoanalizálták”. Mindennek alapján bátran felállíthatjuk a hipotézist, hogy a vezetők aligha adták volna fejüket ilyen – közpénzen finanszírozott és nagy médiatámogatást igénylő – vállalkozásra, ha a referendumnak történetesen az Európai Unióban való bennmaradás lett volna az eredménye. Ebben az esetben, persze, senki se gondolkodhatott volna el azon, hogy „ilyen jelentős ügy kapcsán” mennyire demokratikus a „lakossági konzultáció” alapelve. (2)

Ha egy elvet – itt a nép véleményének figyelembe vétele – mindig hozzá lehet igazítani a körülményekhez, akkor az nem elv, hanem előítélet. Ezt az előítéletet kétféleképpen is lehet magyarázni: vagy egyes társadalmi osztályok mély megvetésével, (3) vagy a demokrácia gyűlöletével. Ez a megvetés sugárzik a különben kifinomultan érvelő Alain Minc minden sorából: „A referendum nem a nép győzelme volt az elit felett, hanem az iskolázatlanok győzelme a művelt lakosság felett”. (4) Ami arra vall, hogy az uralkodó osztályban egyetlen pillanatra se merül fel a gondolat, hogy a honpolgárok nem azért mondtak nemet az európai alkotmányra, mert nem voltak kellőképp informálva, hanem – épp ellenkezőleg – azért, mert levonták a logikus tanulságot jó hatvan év pozitívnak semmiképpen sem nevezhető tapasztalatából.

Ami a demokrácia gyűlöletét illeti, ez független a társadalmi megosztottságtól, és filozófiai jellegű. Azzal, hogy egyszerre két alapeszmét próbálnak kétségbe vonni, valójában magát a demokráciát kérdőjelezik meg: az egyik az az elv, amely szerint „a népakarat az alapja a közhatalom tekintélyének” (Az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata, 21. cikk, 3. bekezdés); a másik pedig az, hogy a társadalom minden egyes tagja honpolgár, és mint ilyen – bármilyen származású és bármilyen is a társadalmi státusza – szintén hozzájárul a közakarat kialakításához. Ennek az elvnek az elfogadtatása jó egy évszázad társadalmi-politikai küzdelmeinek eredménye, és ez ellen az elv ellen folyik ma a széleskörű politikai offenzíva az európai „ház” építésének követelményeire hivatkozva.

Akik úgy gondolják, mint például a volt miniszterelnök Alain Juppé (Les Républicains), hogy – mivel ennek nincsenek meg a „feltételei” – az Európai Uniós kérdésekben nem lehet referendumot tartani, (5) vagy akik, mint a szocialista miniszterelnök Manuel Valls, nem átallják „boszorkányinasnak” nevezni az ilyen ügyekben népszavazást követelőket, (6) azok csak egy aggodalmat tartanak szem előtt: ha egyszer az uralkodó osztály nem lehet biztos a pozitív válaszban, inkább úgy határoz, meg se kérdezi a választókat. Ilyenformán a kormány épp akkor tartja nélkülözhetőnek a nép támogatását, amikor pedig – szerződésről szerződésre – a nemzeti szuverenitás mind jelentősebb elemeit engedi át Brüsszelnek, köztük a pénzügy meg a költségvetés döntő jelentőségű jogköreit.

Az Európai Unió látványosan mutatja, hogyan épül le a demokrácia, hogyan vész el már elvi hivatkozásként is. Ezt egyébként nemzeti keretek között is megfigyelhetjük. (7) Már nem is annyira válság ez, sokkal inkább olyan fokozatos rendszer-váltás, amelynek a brüsszeli intézményrendszer a laboratóriuma. Ebben a cégmenedzselésnek is nevezhető politikai rendszerben a nép – több más tényező mellett, mint a piacok, a szakértők vagy a „civiltársadalom” – csak egyik forrása a közhatalom tekintélyének. Tudjuk, hogy az uniós szerződések megszövegezőinek szemében milyen nagy a szakértők szerepe: a szerződéseknek, együtt a „szakértelmük” alapján kiválasztott „független” biztosokkal, valójában a Bizottság a „gazdája”, holott olyan politikai szerveket illetne meg ez a szerep, mint amilyen a Miniszterek Tanácsa vagy az Európai Parlament.

Miközben a Bizottságot, a brüsszeli intézményrendszernek gyámkövét, sokan és rendszeresen bírálják, az egyre nagyobb szerepet kapó „civiltársadalom” viszont felette áll minden kritikának, holott szintén közrejátszik a demokratikus döntések megkerülésében.

A „civiltársadalom” mint eszköz

A 2009-től hatályos Lisszaboni szerződés 11. cikkelye, igaz, azt ajánlja az európai intézményeknek, hogy folytassanak „nyitott, átlátszó és rendszeres párbeszédet a képviseleti szervekkel meg a civiltársadalommal”. Mindössze az a baj, hogy az utóbbi, amit a demokrácia-deficit ellensúlyozása végett hívnak segítségül, olyan lazán van meghatározva, hogy többféleképpen is lehet értelmezni: beleférnek a munkaerő-piac szereplői, a nem-kormányzati szervezetek vagy a bázis-szervezetek, sőt a vallási közösségek is. (8) Sokszor nemcsak a szakszervezeteket vagy a különféle haladó egyesületeket és szövetségeket, hanem a lobbikat, a munkaadók szervezeteit, a szakértői irodákat, sőt, még a szektákat is besorolják a „civiltársadalom” jelentéskörébe. Mindebből az következik, hogy az ekként felfogott „civiltársadalomnak” nincs sok köze sem a képviseleti demokráciához, sem a legitimitáshoz. Nemcsak az a baj vele, hogy bármire rá lehet húzni a kifejezést, az is probléma, hogy a „civiltársadalomnak” ez a laza meghatározása csak tovább növeli a társadalmi egyenlőtlenséget, annál is inkább, mivel az ezzel a címkével ellátott szereplők – attól függően, hogy milyen érdekeket védelmeznek – igen különböző befolyással rendelkeznek.

„A kilencvenes évek közepétől fogva – mondja a szociológus Hélène Michel –, az úgynevezett civiltársadalom teljes jogú szereplője lett az Európai Unió működésének, ezzel pedig legitimálja a vele párbeszédet folytató intézményeket, legitimálja a rá hivatkozó politikai elképzeléseket, ahogyan azokat a szereplőket is, akik ezeket az elképzeléseket magukévá teszik.” Hélène Michel így folytatja: „Pedig se a civiltársadalom fogalma, se a döntésekben való részvétele nincs egyértelműen körvonalazva. Ez a magyarázata annak, hogy annyi mindenre felhasználják.” (9) És annak is, hogy Bizottság – mint valami kosárból – mindig azt emeli ki belőle, amit épp reprezentatívnak vagy elfogadhatónak tart arra, hogy megerősítse az általa elindított folyamatokat. Ha kialakul is valamilyen párbeszéd Brüsszel meg a „civiltársadalom” között, ebből még korántsem következik, hogy Brüsszel a döntési hatalmat akárcsak részben is megosztaná a „civiltársadalommal. Hiszen az európai szerződést illetően is kikérték a „civiltársadalom” véleményét! Nemkülönben, az a tény se zavarta a brüsszeli döntéshozókat, hogy 2014 őszén a „civiltársadalom” jórészt elutasítóan nyilatkozott az amerikai szabadkereskedelmi egyezmény kapcsán.

A békés párbeszéd fontosságára hivatkozó gyakorlatnak mind a jobb-, mind a baloldalon akadnak váratlan szövetségesei. Ilyenek a „honpolgárok Európájáért” munkálkodó szövetségek, a különféle föderalista mozgalmak, a „honpolgári” platformok, ilyen az Európai civiltársadalom állandó Fóruma és végül a közhasznú szövetségek európai bizottsága. „Ezek a «demokratikusabb» – mert «a honpolgárokhoz közelebb álló» – Európáért küzdő aktivisták – jegyzi meg Hélène Michel – egy sor nem-kormányzati szervezet előtt nyitják ki a kaput. A szociális, humanitárius és környezetvédelmi szektorokban tevékenykedő szervezetek egytől egyig elvárják, hogy a döntési folyamatban elismerjék a szerepüket.” Mindebből az következik, hogy – akárcsak a szakértő, akinek döntése hovatovább többet nyom a latban a választott döntéshozók döntésénél – a „civiltársadalom” lett a honpolgárok önjelölt szócsöve, mégpedig úgy, hogy valójában nem lehet tudni, hogy kik rejtőznek a szervezetek mögött. A valóságban fontos szerepet kapnak a különböző ügyekért síkra szálló (és az internetes társadalmi hálózatok, valamint a nem különösebben finnyás médiumok által támogatott) aktivisták. De hogy az általuk kifejezett vélemények mennyire reprezentatívak, azt legjobb esetben is csak közvélemény-kutatások mérték fel, szavazás nem történt a kérdésben. Hogy mindebben hol a nép? Egy lobbi-csoport a többi között. A választási eredmények iránt bizalmatlan Európai Unióban eleve cinkelt lapokkal folyik a játék.

A cégmenedzselésként való kormányzás korántsem egyszerű technikai kifejezés. A neoliberalizmus térhódításával egyidős fogalom ideológiai jellegű, és az angolszász (illetve amerikai) közigazgatás-elméletre vezethető vissza. Jelentése: kevesebb állam, „nyereséges gazdálkodás”, a piac mindenhatósága. (10) A franciaajkúak gyakran összekeverik ezt a fogalmat a „helyes kormányzással” (ez utóbbit illusztrálja Ambrogio Lorenzetti 1339-ben keletkezett és a sienai városházán látható híres táblaképe, amely a város vezetőit mutatja, amint a bölcsen és igazságosan döntenek a városlakók előtt. Messze nincs itt szó azokról a könyvelési és számviteli eredményekről, amelyek a jelenlegi uralkodó osztályt olyan rögeszmésen foglalkoztatják. Kenyától az Elefántcsontpartig hány meg hány Harmadik Világbeli ország merült el a káoszban, miután a gazdaság menedzseléséért jó bizonyítványt kapott a nemzetközi pénzügyi intézményektől? És emlékezzünk a Nemzetközi Valutaalap egykori főigazgatójára, Dominique Strauss-Kahnra, aki 2009-ben a következőképpen üdvözölte Zine El-Abidine Ben Ali Tunéziáját (és ezek a szavak már előre vetítették 2011 januárjának árnyékát): „Az itt elfogadott gazdaságpolitika nemcsak egészséges, de a többi fejlődő országnak is példaképül szolgálhat”. Akárhogyan is, a piacgazdaság, az adott ország cégmenedzselésként való kormányzása és a „civiltársadalom” szerves része a poszt-demokratikus világrend ideológiájának.

A népszuverenitásnak a cégmenedzselésként való kormányzás hatására való marginalizálódása a magyarázat arra, hogy az európai – és különösen a francia – vezetők, akiknek legitimitása csak részben alapul a választási eredményeken, miért igyekeznek elkerülni döntéseiknek az urnák által való legalizálását. És annak is ez a magyarázata, hogy miért fogadta akkora döbbenet az Egyesült Királyság reakcióját, amikor az nemcsak kikérte, de szándéka szerint tiszteletben is akarja tartani a lakosság véleményét…

Lehet, hogy egyrészt a bizalmi válságra, ami mind jobban érezhető az Európai Unióban, másrészt arra a tényre, hogy az Uniónak egyre nagyobb az elutasítottsága, mégiscsak kínálhat egyfajta megoldást az „európai nép” színrelépése, amely maga választaná meg, hogy ki képviselje az Európai Unió intézményeiben? Ide tartozik, hogy már a francia gazdasági miniszter, Emmanuel Macron is felvetette az európai referendum időszerűségét; Eva Joly zöld képviselő pedig egy európai alkotmányozó gyűlés megválasztását tartaná kívánatosnak. Mellesleg 2006-ban már a szocialista Oskar Lafontaine (Németország), illetve a szintén szocialista Jean-Luc Mélanchon (Franciaország) is javasolt ilyesmit. Csakhogy ezeknek az elképzeléseknek a realizálása attól függ, hogy a különböző nemzetek mennyire tudják elfogadni egy nagyobb együttesbe való betagozódásukat. De vajon létezik-e egyáltalán az „európai politikai közösség”, és ha igen, csakugyan közösségnek tartják-e az Unió polgárai, és elfogadják-e a többségi elvre épülő közös intézmények döntését? A nemrég megtartott referendumok ugyanis (a „Brexit” az Egyesült Királyságban, az Ukrajnával való szövetségi szerződésnek Hollandia által való elutasítása) arra vallanak, hogy a legtöbb európai nép esetében még mindig a nemzetállam a demokrácia legitim kerete. Ennek az űrnek akár jelképe is lehetne – bár akkor nem figyelt fel rá senki – az Európai Parlament által 2006. január 19-én megszavazott határozat; ezzel a határozattal a képviselők arra kérték fel az Európai Uniót, hogy keresse meg a módját, hogyan is lehetne kikerülni az Európai Unió alkotmányával kapcsolatos francia és holland népszavazást…

Azzal, hogy szemtől szembe intéz támadást a népszuverenitás ellen, a közönséges cégmenedzselésként való kormányzás újrafogalmazza a demokráciának a felvilágosodás idején, vagyis a XVIII. században körvonalazódó kérdését. Az uralkodó osztályok, amelyek ismét hozzászoktak a hatalom osztatlan birtoklásához, jellemző módon összekeverik a „populizmust” a demagógiával. A modernitás csúcsának tüntetik fel az uralkodó érdekek gátlástalan védelmét, saját udvartartásuk eltartását pedig úgy állítják be, mintha figyelemre méltatnák az alulról jövő követeléseket. Pedig egyáltalán nem realizálhatatlan vágyfantázia: ha a különböző népek tüzetesebb ellenőrzés alá vonnák a kormányaikat, annak a maitól gyökeresen különböző politika volna az eredménye. Mindebből az következik, hogy – akárcsak 1789-ben – a demokráciához nem elég a képviselők puszta megválasztása, amiért is a demokrácia ma ugyanolyan forradalmi követelés Franciaországban, mint az Európai Unió legtöbb – szintén cégmenedzseléssel kormányzott – országában. Aki azt állítja, hogy a demokrácia elsőbbségének visszaállítása a „zsarnokság” meg a „demagógia” új formáihoz fog vezetni, az még annál is sötétebb szándékot tulajdonít a honpolgároknak, mint ami a többi osztályt mélyen megvető uralkodó osztály sajátja.

Fel kell készülnünk a robbanásra

A demokrácia mindig is szenvedélyes politikai vitáknak volt a középpontja, már csak azért is, mert a baloldal gyakran vádolta azzal a „polgári” rendszert, hogy a honpolgárok elvi és fiktív egyenlőségével valójában tagadja az erőszakos osztályviszonyokat. Ennek ellenére a király szuverenitásából a nemzeti szuverenitásba való átmenetet többek közt maga Marx is nagy előrelépésnek tartotta. Mellesleg a baloldal-jobboldal felosztás is jórészt a Francia Forradalomra vezethető vissza: az elnök baloldalán ugyanis azok ültek, akik túl akartak lépni a királyságon. Később, a kapitalizmust bíráló mozgalmak, legalábbis Franciaországban, úgy tették magukévá az 1789 után megszerzett politikai jogok védelmét, hogy közben változatlanul követelték a demokrácia-eszme megvalósulásához szükséges szociális intézkedéseket: például a közoktatás fejlesztését, illetve a munkások szociális és szakszervezeti szabadságjogait… Ezért harcolt a szocialista Jean Jaurès is a rá jellemző köztársasági elkötelezettséggel a szabad közoktatásért, az egyház és állam szétválasztásáért és a jövedelemadó bevezetéséért. De ettől függetlenül, mint meggyőződéses marxista, az új gazdasági rendszer, a szocializmus megvalósításáért való harcot sem adta fel.

Az évezred kezdetének Európájában nemcsak a „baloldal népe” eszmél magára, hanem maga a nép. Ez a magyarázata annak, miért is volt 2005-ben, vagyis az európai alkotmányról való referendumon a „nem” elsöprő többségben, és miért vallott a baloldal ennek ellenére kudarcot a 2007-es elnökválasztáson. Mert nemcsak a szociális válságtól, az egyenlőtlenségek és méltánytalanságok hirtelen megnövekedésétől „hólyagosodik fel az aszfalt” – ahogyan Frédéric Lordon mondja –, mindebben a népszuverenitás visszaszorulása is keményen közrejátszik, annál is inkább, mivel ez előbb említett jelenségeket épp a népszuverenitás visszaszorulása tette lehetővé.

Ádám Péter fordítása

(1) Franciául: gouvernance f., angolul governance és nagyon gyakran a bonne vagy good jelzővel együtt használják. Lásd https://en.wikipedia.org/wiki/Good_governance (a ford.)

(2) Bernard-Henri Lévy: Pourquoi référendum n’est pas démocratie [Miért nem demokratikus a referendum], Le Point, Paris, 2016. július 13.

(3) Paul Mason: “Brexit”, les raisons de la colère [„Brexit”: Miért vagyunk dühösek], Le Monde diplomatique, 2016. augusztus.

(4) Interjú Alain Minc-kel, Le Figaro, Paris, 2016. június 29.

(5) « Juppé : “Organiser un référendum sur l’Europe, aujourd’hui en France, serait irresponsable” »[Ma felelőtlenség népszavazást tartani Franciaország Európai Uniós tagságáról], LeMonde.fr, 2016 június 27.

(6) Nemzetgyűlés, 2016. június 28-i ülésnap.

(7) « Peu(ple) leur chaut ! » [Fütyülnek is a népre! ], Le Monde diplomatique, 2003. november.

(8) Comité économique et social européen, « La société civile organisée au niveau européen. [Az európai szinten megszervezett civiltársadalom] Actes de la première convention, Bruxelles, 15 et 16 octobre 1999 », p. 22 (Journal officiel de l’Union européenne n° 329, 1999. november 17.).

(9) Hélène Michel: “Société civile” ou peuple européen ? L’Union européenne à la recherche d’une légitimité politique [Civiltársadalom vagy európai nép? Az Európai Unió a politikai legitimitás nyomában], Savoir/agir, n° 7, Paris, 2009. március.

(10) L.« La gouvernance » [A cégmenedzselésként való kormányzás], Revue internationale des sciences sociales, Paris, n° 155, 1998. január 1.

Anne-Cécile Robert

Megosztás