Érdekes paradoxon, hogy amikor saját országában épp élesen elutasítják Margaret Thatcher örökségét, akkor alkalmazzák csak igazán Franciaországban a valamikori Vaslady legkeserűbb gazdasági csodaszereit. A mai brit miniszterelnök, Theresa May, mintha nem kívánná folytatni elődje irányvonalát. Pártja egyes köreiben legalábbis meglepetést, sőt megütközést keltett október 5-i beszéde. Kijelentette, hogy a brit társadalmat aláásták a gazdagoknak nyújtott privilégiumok, és hogy a munkáscsaládok által képviselt értékek védelmet érdemelnek. Mint mondotta: „az állam feladata, hogy azt nyújtsa, amit az egyén, a különböző közösségek és a piac nem képes nyújtani”.
Külön kiemelte a „munkavállalói jogokat”, majd az adók szerepéről kijelentette: „azért fizetünk, hogy egy civilizált társadalomban éljünk”. Dicshimnuszt zengett a közszolgáltatásokról is. Szólt az egészségügy és az oktatás fontosságáról és megtapsoltatta e két terület dolgozóinak elismerésre méltó munkáját. Végül bejelentette, hogy növelni fogja a szociális lakások és a közlekedés költségvetését. Ha a változás csak a retorika szintjén történik is meg, a Vaslady vigasztalhatatlan híveinek szíve bizonyára összeszorult e szavak hallatán. Egyikük odáig ment, hogy elítélte az „antiliberális ellenforradalmat (1) ”.
De a Vaslady hívei megnyugodhatnak: hősnőjük posztumusz politikai menedékjogot kapott a csatorna másik partján, ahol a legkülönfélébb neoliberális intézkedések alkotják a francia jobboldal közös programját (2) . François Hollande-tól, aki szétesett állapotban hagyja hátra a pártját, szinte mindenki szabadulni igyekszik. Ezek után nem meglepő, hogy előre bejelentették a konzervatív jelöltek választási sikerét. Pedig a konzervatív program már eleve nem lehet népszerű. Azt próbálják elhitetni szavazóikkal, hogy az ország érdekét szolgálja, ha két-három évvel megemelik a nyugdíjkorhatárt, négy órával megnövelik a heti munkaidőt (persze béremelés nélkül), megszüntetik a vagyonadót, miközben emelik az ÁFA kulcsot. Köztudott, hogy ez utóbbi az alacsony bérből élőket sújtja. Csökkentenék a munkanélküli segélyeket és megszüntetnék 300-600 ezer közalkalmazott állását. Az, hogy a konzervatív program első három pontját egyértelműen elutasítja a lakosság, szinte teljesen észrevétlen maradt (3) . Ez csak egy olyan országban történhet meg, ahol a véleményfelmérések helyettesítik a politikai vitát.
De a legelképesztőbb még hátra van. Ahelyett hogy a baloldal mozgósítana a brit konzervatívok által is feladott thatcheri szigor ellen, néhány baloldali politikus −, akiket persze a média lelkesen ünnepel − részt vesz a jobboldal által rendezett előválasztási procedúrán. Ezzel pedig a jobboldal győztes jelöltjét hitelesítik. 2012-ben a „hasznosan szavazni” elvárás vezetett oda, hogy a neoliberalizmus ellenségei már az első fordulóban Hollande-ra szavaztak pusztán azért, hogy Sarkozy ne nyerhessen. A következményeket ismerjük. A volt elnök elveszítette a választásokat, de programjának legfontosabb elemeit az új elnök továbbvitte, holott a választók éppen arra szavaztak, hogy vége legyen ennek a politikának. Nem szabad elfeledni a másik negatív következményt sem: a Nemzeti Front Franciaország legnagyobb pártjává vált...
A mostani választásokon újból meg kell akadályozni, hogy Sarkozy nyerjen, ezért volt kormányának egyik volt miniszterére Alain Juppé-re kellene szavazni. (Habár Juppé egyik szálláscsinálója volt a francia politika jobbra fordulásának már harminc éve is (4) .) Tényleg olyan nehéz feladat lenne saját elképzeléseink védelmére fordítani az energiáinkat?
