Az eldologiasodás teoretikusa – Ki temetné Lukács Györgyöt?

Kategória: 2016. november
Írta: Thibault Henneton és Frédéric Monferrand
Találatok: 173

A Lukács ArchívumA Fidesz Magyarországán a halottaknak sincs mindig könnyű sorsuk, mint azt a budapesti Lukács György Archívum tanúsíthatja. Pedig a marxista filozófus, aki koronként politikai szerepet  is vállalt, az eldologiasodás – az a társadalmi valóság, amely az emberi tevékenységet mérhető és pénzben kifejezhető „dologgá” alakítja át – koncepciójának megfogalmazója ennél több figyelmet érdemelne.

 „Objektíve, mivel kész dolgok és dologi kapcsolatok egész világa jön létre (az áruk és piaci mozgásuk világa), melynek törvényeit az ember fokozatosan felismeri ugyan, de ezek a törvények ekkor is leküzdhetetlen, önmagukban ható erőkként állnak szemben vele. (…) Szubjektíve pedig, mivel – az árugazdaság kiteljesedését feltételezve – az ember tevékenysége magával az emberrel szemben objektiválódik, áruvá lesz, mely a társadalmi természettörvények embertől idegen objektivitásának alávetve, éppen úgy az embertől függetlenül folytatja mozgását, mint a szükségletek kielégítésének valamely árudologgá vált tárgya.”

Lukács György: Történelem és osztálytudat, 1923[i]

Lukács György 1885 1971 az első vörösterror idején 1919 ben. Wikimedia Commons 

 Lukács György (1885-1971) az első „vörösterror” idején, 1919-ben. Wikimedia Commons

A beavatottak körében már hónapok óta terjed a hír: a Magyar Tudományos Akadémia temetni akarja a Lukács Archívumot (LAB), amely Budapesten, Lukács Györgynek, a „nyugati marxizmus”, illetve a kapitalizmus-kritika e jelentős – bár az utóbbi években Franciaországban kevésbé ismert – alakjának egykori lakásában működik. Az Archívum eddig az Akadémia Filozófiai Intézetének független kezelésében működött, a filozófus végrendeletének megfelelően. Alkalmazottai előzetes időpontegyeztetés alapján fogadták a kutatókat és más kíváncsi látogatókat. Lukács népbiztos hivatali lakása – állítólag gyönyörű panorámával a Dunára – törekvős emlékhellyé alakult. A gazdag anyagot gondosan karbantartották, és sok különleges dokumentumot is itt őriztek: Lukács könyvtárán kívül fellelhető levelezését (Ernst Blochhal, Thomas Mann-nal, Jean-Paul Sartre-ral), jegyzeteit és kiadatlan kéziratait. Az Archívum az 1970-es évektől fokozatosan komoly elismertséget vívott ki magának. Több posztumusz kiadványt is publikáltak.[ii] Ma viszont a felügyeleti hatóság nem akarja finanszírozni az Archívum autonóm működését, így vagy a teljes függetlenség vagy a beolvadás vár rá. 

Politikai per?

A létező szocializmus elkötelezett híveként Lukács a kommunista Magyarország egyfajta szerves értelmiségije, aki azonban ritkán volt próféta a hazájában. A rövidéletű 1919-es Tanácsköztársaság idején oktatási népbiztosságot vállalt, ezért emigrálnia kellett előbb Ausztriába, majd Németországba, 1933 után pedig Oroszországban élt. Csak a második világháború után tért haza – a „szovjet hadsereg teherautóján” – mint arra Jean-Pierre Morbois, egyik francia fordítója emlékeztet. Ezek alatt az évek alatt ortodox véleményt hirdet, hűséges a Szovjetunió Kommunista Pártja és a Komintern (1947-től Kominform) politikai, esztétikai és filozófiai vonalához. De hiába követi és hirdeti az irányvonalat, az ő „marxizmusa és leninizmusa” mindig vonzza a disszidenseket. Mintha Lukács, akaratán kívül is, a saját tábora és pártja ellen játszana.

Legfontosabb műve, a Történelem és osztálytudat, 1923-ban jelent meg, röviddel a Szovjetunió megalakulása után. Marx (1818-1883) óta ez az első jelentős kísérlet a forradalom filozófiájának kidolgozására. A három korabeli történelmi esemény – az első világháború, az 1917-es októberi forradalom, és a Tanácsköztársaság – tapasztalata radikalizálja. Művében Lukács olyan dialektikát bont ki, amelyben a társadalomkritika és a forradalmi elmélet egymást erősíti, annyira, hogy elválaszthatatlanul összefonódnak. Egy olyan dialektikát, amely – különösen a háború után – a legmesszebb merészkedő értelmiségi kritikák alapja lett.

„Lukács szerint nemcsak a történész vagy a teoretikus gondolatai, hanem egy osztály alakítja az egyedit általánossá. De nála, mint Webernél is, a tudás a létben gyökerezik, ám ez egyben be is határolja. A dialektika ennek az ellenmondásnak a valós léte, a megvalósuló haladás folyamatának sorozata. Egy történet, amely megvalósult, és amely ugyanakkor megvalósítandó, egy értelmezés, amely soha nem válik érvénytelenné, de amelyet mindig módosítani, újraértelmezni, fenntartani kell az előre nem látható körülményekre válaszolva.” Maurice Merleau-Ponty: Les aventures de la dialectique, 1955.[iii]

Theodor W. Adorno és Max Horkheimer ebben a műben találják meg az ösztönzést az instrumentális racionalitás kritikájához, amelyet A Felvilágosodás dialektikája című könyvükben fejtettek ki. Maurice Merleau-Ponty pedig felfedez benne egy olyan marxizmust, mely figyelembe veszi az egyén spontaneitását, azt a képességünket, hogy alakítsuk a történelmet. Végül is a Szocializmus vagy barbárság csoporttól[iv] a szituacionistákig és az olasz operaistákig vagy a jugoszláv Praxis csoportig a jelentős eretnek marxisták minden ágát segíti abban, hogy újra felfedezhessék a forradalmi radikalizmust a munkásmozgalom szervezeteinek többségében tapasztalható elbürokratizálódással szemben. 

Mégis el kell ismernünk ezeknek az eretnek örökségeknek a furcsa, ha nem is paradox természetét: művészeti avantgárdokat és ellenzéki mozgalmakat hoznak össze, miközben Lukács személyes ízlése az irodalomban mindig is a klasszikusok felé hajlott. Míg közeli barátja, Ernst Bloch, az utópia gondolkodója az expresszionizmusban és a szürrealizmusban a káoszig széttöredezett modern világunk újszerű megjelenítésének kísérletét látja, addig Lukács elítéli ezeket az irányzatokat. Megítélése szerint ezek „dekadens” esztétikai formák, és szembeállítja velük azt az igényt, hogy „híven ábrázolják azt a viszonyt, amely a szereplőket a társadalmi valósághoz fűzik.”[v]”. Ráadásul a „nagy realizmus” nevében – amely nála Balzactól Thomas Mannig terjed – veti a „szocialista realizmus” szemére, hogy „az új embert (…) mint egy óriásira felnagyított csendélet emberi elemét” jeleníti meg.[vi] Nagyon finom kritikája a hatóságok kettős beszédének.

Erőfeszítései ellenére, hogy bekerüljön a kommunista ortodoxia köreibe, Lukács állandóan kilökődik az ellenzék felé.

A filozófus esztétikai állásfoglalásai így a politikai álláspontjának összetettségét tükrözik. Lukácsot, a Magyar Tanácsköztársaság idején rendíthetetlen forradalmárt – kivégeztet nyolc katonát, mert nem voltak képesek megvédeni Tiszafüred városát –, a Komintern a Történelem és osztálytudat című műve megjelenésekor balossága és idealista elhajlása miatt támadja. 1924-ben Lenin halála utáni örökösödési harcban Sztálin mellé áll a párton belül. Majd miközben kiáll a „szocializmus egy országban” koncepció mellett – amely szerinte mindig jobb megoldás, mint bármilyen, a kapitalizmusnak alávetett parlamenti demokratizmus – csak hajszálon múlik, hogy elkerüli a moszkvai pereket. Harminc évvel később részt vesz a Szovjetunió elleni 1956-os magyar lázadásban, amelyben megint egy magas szintű kormányzati posztra került, ezután újra száműzetésbe kényszerül (Romániába) és csak azzal a feltétellel térhet vissza Magyarországra, hogy többé nem foglalkozik közvetlenül politikával.

Egy képtelenség

A Forradalmi Kormányzótanács 1919. Wikimedia Commons

A Forradalmi Kormányzótanács 1919. Wikimedia Commons

Nincs abban semmi képtelenség tehát, hogy Lukács különleges státuszt kapott az Akadémián belül. Mindezek ellenére viszont 2016 márciusában az Archívum kiköltöztetése mellett döntöttek és amellett, hogy eladják Lukács lakását. A döntés ellen a kis magyar marxista kör azonnal élénken tiltakozott. Mitől tartanak az Archívum védelmezői? Az ingatlan gyors és brutális leromlásától és főleg attól, hogy a dokumentumokat kiemelik kontextusukból, feldarabolják, majd végül egy sötét középület pincéjében kötnek ki.

Ezért indult nemzetközi kampány az Archívum védelmében, amelyről hírt adott többek között a Monthly Review és a Verso kiadó, és támogatták kutatók a világ minden tájáról. A petícióra mostanáig 10 000  aláírás gyűlt össze. Az Akadémia elnöke, Lovász László viszont a maga részéről bejelentette, hogy nem temetni, hanem racionalizálni akarják az Archívumot, amely állítólag eddig sose kapta meg a megérdemelt tudományos kezelési szintet. Közben pedig megtagadja, hogy fenntartsák az emlékhelyet, amely egyébként más magyar tudósoknak sem jár (Szentágothai Jánost, Erdős Pált vagy Szent-Györgyi Albertet említi). Ugyanakkor Lovász úr kész az Archívum működtetését egy független szervezetnek átadni, így ismeri el, hogy az Akadémia a továbbiakban nem akarja vállalni a finanszírozást.

A Lukács Archívum Nemzetközi Alapítvány (LANA), amely más alapítványok[vii] mintáját követi, szaván akarja fogni Lovász Lászlót. Vezetőjének egy filozófust, Kelemen Jánost választott meg, aki maga is tagja az Akadémiának, a francia strukturalisták munkáit ismertető könyv szerzője (1969), és a közelmúltban könyvet szentelt Lukácsnak,[viii] „aki egyike azoknak, akik meghatározták a XX. század gondolkodását”. Véleménye szerint az Archívum bezárásáról hozott döntés a mai magyar közéletben egyértelműen politikai döntés „abban az értelemben, hogy megfelel a politikai hatalom szándékának és az általános jobbratolódás irányvonalának”.

A 2010-ben megválasztott és még mindig népszerű Orbán Viktor Magyarországa a valóságban a reakciós identitás hegemóniája alatt álló Európa kísérleti laboratóriuma. Olyan ország, ahol a kormánnyal szemben kritikus újságok hirtelen megszűnnek[ix], ahol a kormány határvadász csapatokat hoz létre, és a migránsok ellen szervez népszavazást[x]. Kelemen János szerint ugyanakkor napjaink egy jó teszthelyzetnek is megfelelnek: „Sub ponderem crescit palma. Az új vészhelyzet árnyékában az értelmiség talán újra megtalálja örök hivatását, azt, hogy képes legyen, Lukács mintájára, függetlenül gondolkodni.”

Kedves kortársaink

 

A kormánypárt bevándorlással kapcsolatos propagandahadjáratával szembeszállva a Kétfarkú Kutya Párt több ezer ironikus plakátot helyezett ki szerte az országban. A politikai gúnynak van-e köze a lukácsi pimaszsághoz?

Lukácsnak volt humora. Mint azt nem sokkal a halála előtt adott interjúban elmesélte, egyszer egy frappáns válasz mentette meg az életét. Hogy az első világháború idején be ne sorozzák a német hadseregbe, Lukács Karl Jaspers filozófus-pszichiáterhez fordult. Jaspers megkérdezte tőle: „A félelem miatt tartja távol magát a konfliktustól?”. Lukács, mielőtt megkapta az értékes dokumentumot, ezt válaszolta: „Tudja, ha a háború végén hívnának be, tényleg nem kérnék Öntől orvosi igazolást”.[xi] Pedig a legkevesebb, amit elmondhatunk, hogy Lukács művét nem a könnyedség jellemzi: kezdve az 1910-es évek marxizmus előtti A lélek és a formáktól vagy a Regény elméletétől egészen az 1960-as években írt A társadalmi lét ontológiájáig, amely hatalmas meditáció az egyén és a társadalom közötti tragikus szakadásról, amit a modern iparosodás idézett elő.

A kapitalizmus-kritikákra gyakran láthatatlanul, de ma is megtermékenyítőleg hat a Történelem és osztálytudat. Mindazokra, akik egységben próbálják megközelíteni az eldologiasodott társadalmi viszonyokat és ezek forradalmi átalakítását az elnyomottak által. Mindazokra, aki úgy gondolják, hogy a kapitalizmus nemcsak a munka kizsákmányolásra épülő „gazdasági” forma, hanem társadalom is, és még mélyebben olyan társadalom, amelyet az élet minden területének – a kultúrától a politikáig és a tudományokig, sőt a magánkapcsolatokig – áruvá alakítása jellemez, vagyis együttjár mindennek a pénzbeli, megtérülési, hatékonysági értékelésével.

  Az élet egészének áruvá alakítása olyan mély hatással van a társadalomra, mintha ez „második természete” lenne a társadalomnak, amellyel szemben az egyének tehetetlenségre vannak kárhoztatva, és amelyben csak az árakban kifejezhető viselkedéseknek van jelentőségük. „A kapitalizmus elsőként hozott létre egy egységes szerkezetű társadalmat, egy – formailag – egységes tudatszerkezetet a társadalom egésze számára.”  Mindannyian Lukács örökösei vagyunk, mivel a kapitalizmus folytatta a világ egységesítésének nagy vállalkozását. Ha megfigyeljük a szabadkereskedelmi egyezményeket, vagy ha belenézünk a Le Monde diplomatique archívumába, meggyőződhetünk erről.

Mégis, éppen az egyének "áru- státuszra” redukálása az, ami megnyitja a valódi transzformatív cselekvés lehetőségét. Az eldologiasodás megnyitja az utat a forradalomra. Amikor az egyénben tudatosul áru mivolta, ez épp azt eredményezheti, hogy a cselekvés alanyaként ráébred, miként tevékenykedhet a világban és a világért. A forradalmi szervezetek – Lukács szerint ez a bolsevik párt – feladata, hogy az elnyomottak számára az élet teljes eldologiasodásával szemben közvetítse a lehetséges szabadság elképzelését, amit megnyerhetnek. Ha az egyén, akit tárggyá, áruvá tett a kapitalizmus, kiharcolja, hogy szabad egyénként létezzen, akkor azt valósítja meg, ami ebben a követelésben egyetemes – és épp ezért közös szervezést igényel –, és ezzel megnyílik előttük egy osztálynélküli társadalom jövőképe. Itt és most.[xii]

 

 

 Thibault Henneton és Frédéric Monferrand

Frédéric Monferrand a filozófia doktora. Közösen szerkesztette Vincent Chansonnal és Alexis Cukier-vel a La réification. Histoire et actualité d’un concept critique [Az eldologiasodás. Egy kritikai koncepció története és mai értelmezése] című könyvet, La Dispute, Párizs, 2014. Thibault Henneton újságíró.

Fordította: Morva Judit

 

[i] Lukács György: Történelem és osztálytudat. Budapest, Magvető Kiadó, 1971, 324-325. o.

[ii] Georg Lukács: Wie ist die faschistische Philosophie in Deutschland entstanden? (1933), Budapest, Akadémiai Kiadó, 1982 ; valamint az Etika előkészítő szövegei. A LAB mint intézményen belüli önálló egység létezése Lukács kívánsága volt. Lásd Mesterházi Miklós, "Größe und Verfall des Lukács-Archivs", Jahrbuch der Internationalen Georg-Lukács-Gesellschaft, megjelenik 2016 őszén, Essen, Németország.

[iii] Maurice Merleau-Ponty: Les aventures de la dialectique [A dialaketika kalandjai], Gallimard, Párizs, 85. old.

[iv] Cornelius Castoriadis és Claude Lefort által alapított, trockista irányzatú forradalmi csoport

[v] Lásd például Lukács György: A realizmus problémái. Budapest, Athenaeum, 1948. Erről az irodalmi vitáról lásd még ; Klaus Völker: Brecht und Lukács, Analyse einer Meinigungsverschifideaheil. Kurshuch. 1966. 7. sz

[vi] Lukács György: Elbeszélés vagy leírás. in : uo. 236. o. Lukács inspirálta Thomas Mannt Naphta alakjának megformálására A Varázshegyben.

[vii] Amilyet például az olasz Benedetto Crocénak szenteltek Nápolyban.

[viii] The Rationalism of Georg Lukács, Palgrave-Macmillan, 2014.

[ix] Ez történt a Népszabadság c. napilappal, amelynek kiadását megszüntették. Részvénytulajdonosa, a számos magyar- és lengyelországi iparvállalatot birtokló Vienna Capital Partners gazdasági okokra hivatkozott.

[x] A 2016. október 2-i népszavazás az alacsony részvétel miatt érvénytelen lett, de a szavazók 98%-a támogatta.

[xi] Lukács György: Megélt gondolkodás. Budapest, Magvető, 1989.

[xii] A forradalom a napirenden van: Lukács a forradalom aktualitásának ezt a gondolatát fejti ki 1924-ben Leninről írt művében. Szerinte Lenin zsenialitása abban állt, hogy a forradalom szubjektív feltételeinek elméletét alkotta meg, miután Marx kifejtette a kapitalista uralom objektív feltételeit. Itt és most, vagyis még egy olyan társadalomban is, ahol a kapitalizmus még nem nagyon fejlett, ebben az esetben az 1917-es cári Oroszországban.