hu | fr | en | +
Accéder au menu

USA a választások után ─ Talajt vesztett amerikai értelmiség

JPEG - 155.6 kio

Van egy ország a világon, amelyben az elnökválasztás eredménye azonnali változásokat eredményez, a felgyorsult események következményei pedig szinte beláthatatlanok. Donald Trump győzelme óta, a mexikói peso összeomlott, a francia ingatlankölcsönök ára az egekbe szökött, az Európai Bizottság fellazította a megszorító költségvetést, a véleményfelmérések szakértői fülüket-farkukat behúzva a fal mellett osonnak, az újságírók hitelessége pedig a végsőket rúgja. Japán azt hiszi, hogy eljött az ideje az újrafegyverkezésnek, Izrael azt várja, hogy az amerikai nagykövetség átköltözzön Tel Avivból Jeruzsálembe, végül és nem utolsósorban kimúlni látszik a transzcsendes-óceáni szabadkereskedelmi megállapodás.

A valós és lehetséges események felgyorsulása szorongással tölti el az embereket. Ha az Egyesült Államok elnökévé választanak egy olyan férfit, akit a legtöbb publikációban és elemzésben egyenesen alkalmatlannak és közönségesnek írnak le, akkor itt minden lehetséges: még egy váratlan fordulatokat eredményező dominóhatás is.

Az elitista, művelt körök

Az utóbbi tíz évben nem először volt részünk ilyen választási meglepetésben. A hibát hibára halmozó vezetők, úgy általában talán három napig, hamut szórnak a fejükre, majd minden úgy folytatódik, mint korábban. Vagyis a választók elutasító szavazását nem veszi figyelembe senki. Persze, hiszen a tiltakozók általában messze laknak a gazdasági és pénzügyi hatalmi centrumoktól valamint a média vagy az egyetemi központoktól. New York és San Francisco nagy többségében Hillary Clintonra szavazott. London erős többséggel ellenezte tavaly a Brexit-et, de két évvel ezelőtt Párizs is újraválasztotta a baloldali városvezetést, miközben az ország többi részén a helyhatósági választásokon erőteljesen előretört a jobboldal. Ezért aztán a választások befejeződése után a boldog elit ott folytatja, ahol abbahagyta. Továbbra is követik a média és az Európai Bizottság ajánlásait, a szavazófülkék lázadóinak haragját pedig igyekeznek figyelmen kívül hagyni. A legkevesebb, amit gondolnak róluk, hogy ezek itt a demagógia által félrevezetett „butuska szavazók”, akik „pszichés problémákkal” küzdenek és „kulturálisan is elmaradottak”.

Ez a típusú megközelítés nem új, főleg az elitista, művelt körökben. Trump szavazóira már hónapok óta alkalmazzák az „erőszakos személyiség” pszichologizáló leírást. Hasonlóképp, mint a hidegháború alatt, amikor a jobb- és baloldali lázadókat is az „erőszakos személyiség” elnevezéssel illették. Igaz, hogy az ilyenfajta személyiség tipikus példáit inkább a munkások, és nem a középosztály tagjai között vélték megtalálni. 1960-ban egy amerikai politikai elemző Seymour Martin Lipset például így jellemezte a „nép köréből származó” egyéneket: „Olyanok, aki büntetéseknek, szeretethiánynak és általában agresszív légkörnek voltak kitéve már gyerekkoruk óta. Mélyen elutasító érzelmekkel élnek, amely etnikai előítéletekben, erőszakos politikai nézetekben és csodavárásra hajló vallási hozzáállásban jelenik meg (1) .

2008 áprilisában, tehát már nyolc évvel azelőtt, hogy Clinton asszony Trump választóit „siralmas csapatnak” nevezte, Barack Obama is sajátos magyarázatot adott a nép köréből származó, vagyis a saját érdekeik ellen voksoló republikánus szavazókra: „Elégedetlenségüket úgy fejezik ki, hogy ragaszkodnak a fegyvereikhez, a vallásukhoz, elítélik a bevándorlókat, a szabadkereskedelmet és mindazokat, akik nem olyanok mint ők.” Csalódottság, szemben az észérvekkel. A magasan iskolázottak általában szentül hiszik, hogy az ő döntéseik mindig racionálisak, és meglepődnek, ha a nyárspolgárok semmi érdeklődést nem mutatnak az ő ésszerűségük és racionalitásuk iránt.

Az ész rasszizmusa, az érdem uralma

A jelenséget egyre gyakrabban megfigyelhetjük a baloldali neoliberálisoknál, de sok radikális értelmiséginél és egyetemi oktatónál is. Kiválóan alkalmazható rá Pierre Bourdieu szociológus kifejezése: az „ész rasszizmusa (2) ”, melynek tipikus példája komment formájában volt olvasható a tekintélyes Foreign Policy folyóirat honlapján. Már a cím is önmagáért beszélt: „Trump azért nyert, mert a szavazói tudatlanok, de tényleg!”. Ez a tényleg rávezet bennünket a kommentelő által lényegesnek tartott megállapításra: „A demokrácia lényege, hogy megvalósítsa a nép akaratát. De mi van akkor, ha a nép nem tudja, hogy mit cselekszik (3) ?”

Az ész rasszizmusáról szól Jason Brennan filozófia professzor érvrendszere is: „Na tessék, megtörtént. Donald Trump mindig is az aluliskolázott és alulinformált fehérek támogatását élvezte. A Bloomberg Politics felmérése szerint augusztusban Hillary Clinton kényelmesen 25%-kal vezetett az egyetemet végzett szavazók körében. Tegnap éjjel történelmi pillanatot éltünk meg: a szamarak táncra perdültek. Soha nem volt még ilyen, hogy a művelt emberek egységesen elutasítottak egy jelöltet, miközben a többiek ugyanilyen egységesen támogatták.”

Jason Brennan úgy tűnik inkább feldobódott, mint meglepődött a helyzettől, amely megerősíti antidemokratikus hitében. Hivatkozik több mint 65 év politológiai kutatásaira, amelyek rávezették az „ijesztő” meggyőződésre: „A választók általában tudják, hogy ki az elnök, de mást, semmit. Azt se tudják, melyik párt kezében van a Kongresszus, azt se milyen döntéseket hozott az utóbbi időkben, de azt se tudják, hogy a gazdaság jobban megy-e vagy épp romlik a helyzet.”

A sokdiplomás emberek, Brennanhoz hasonlóan, inkább támogatják a szabadkereskedelmet, az adók növelését a deficit csökkentése érdekében, a homoszexuálisok jogait, a büntetőrendszer progresszív és a jóléti állam konzervatív reformját. Ha november 8-án a tájékozottság és az iskolázottság számított volna, akkor egy olyan közönséges alak, mint Donald Trump, ma nem arra készülne, hogy beköltözik a Fehér Ház ovális irodájába. Trump programja ugyanis ellenséges a nemzetközi kereskedelemmel és a bevándorlással szemben. Ezen felül kifejezetten elveti a baloldali, a jobboldali, de még a közép által is teljesen elfogadott közgazdasági nézeteket. Egyébként egy politikai nagygyűléseken Trump nyíltan kijelentette: „Szeretem a nem túlzottan iskolázott embereket…”

De van-e értelme az ellenvetésnek az ész rasszizmusával szemben? Barack Obama például, aki jogot oktatott a Chicagói Egyetemen, úgy nyert választásokat kétszer is, hogy sok millió diploma nélküli, vagy alacsony végzettségű ember szavazott rá. Ugyanakkor sok Harvardról, Stanfordról és a Yale-ről kikerült friss diplomás volt képes egymás után kigondolni a vietnami majd az iraki háborút, később pedig megteremteni az évszázad pénzügyi válságának (4) feltételeit. Végül is, ha bizalmatlanokká válunk a nép ítélőképességét illetően, megerősítjük a művelt elit felsőbbrendűségi érzését. Ennek azonban komoly politikai kockázata van. Válság idején a művelt emberek és a szakértők az „ész rasszizmusa”, a meritokrácia nevében kezdik támogatni az „érdem uralmát”. Észre kellene venni, hogy nagyon gyakran ez készíti elő az erőskezű férfiak uralmát, akik azután inkább lesznek a parancsolgatás, a parancsosztás hívei, semmint az oktatásé.

Iskolai végzettség és jövedelmi szint

Az elemzők legtöbbje felhívta a figyelmet a választások rasszista és szexista jelenségeire is. Pedig ez nem igazán számított, hiszen Clinton asszony történelmi jelentőségű jelöltsége ellenére, a férfiak és a nők szavazatai közötti különbség alig változott. A fehérek és a feketék szavazatai között, ha nem is jelentősen, de csökkent a különbség. Michael Moore rendező, aki előre látta Trump győzelmét, nem mulasztotta el a MSNBC csatornán kiemelni: „El kell fogadniuk, hogy azok a milliók, aki múltkor még Barack Obamára szavaztak, megváltoztatták a véleményüket. Ezek a szavazók nem rasszisták.”

Keith Ellison, a fekete, haladó, muzulmán minnesotai képviselő, viszont a következőképp fogalmazta meg véleményét: „Nem értünk el jó eredményeket a feketék és a latinók körében. Vagyis hibás az az értékelés, miszerint a fehér munkásokon múlt a szavazás (5) .” Ellison, akit időközben a demokrata párt vezetői posztjára jelöltek, kijelentette: „ideje meghaladni az etnikai-nemzeti identitás kérdését”. (Egyébként ő volt az egyike azon kevés parlamenti képviselőknek, akik támogatták az előválasztásokon Bernie Sanderst.) A demokrata baloldal szócsöve így győzködte diák híveit: „Nő vagyok, szavazzatok rám. Nem, ez így nem elég. Olyan női jelöltre van szükségünk, aki képes szembe szállni a Wall Street-el, a biztosító társaságokkal, és a fosszilis energiaiparral.” Az amerikai egyetemeken a származási és hovatartozási különbségek fontosabbak, mint az egyenlőség. A kulturális előítéletek pedig ugyanúgy jelen vannak csak fordított előjellel, mint bárhol máshol. Éppen ezért nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy Bernie Sanders beszédének hallgatói kissé meglepődtek.

Sok demokrata azt gondolja, hogy amikor a feketék Clinton asszony ellen szavaztak, akkor nőellenesek, ha a fehérek Trumpra szavaztak, akkor rasszisták. Az az elképzelés, hogy a fekete lehet például egy nehézipari dolgozó, akinek tetszik a republikánus jelölt protekcionizmust támogató érvelése, meg sem érinti a mentális világukat.

Idén, az iskolai végzettség és a jövedelmi szint erősebben hatott a végeredményre, mint a bőrszín. Az eddigiekhez képest talán ez változott meg a leginkább. A nem-diplomás fehér szavazók csoportjában a republikánusok előnye 25%-os volt 4 évvel ezelőtt, míg most elérte a 39%-ot (6) . Nemrégiben még elképzelhetetlen volt, hogy egy demokrata jelölt a nem-diplomás fehér szavazók nélkül győzhet. Egyes demokraták, akiknek a választási stratégiája kimerül a sokszínűség hangsúlyozásában, ma már arra gondolnak, hogy akár a nem-diplomás fehérek ellenében is képesek megválasztatni magukat. Mindezt azon a címen, hogy csökken az arányuk az amerikai lakosság körében (7) , hogy a szakszervezetek hatása gyengül, és hogy ezek a rétegek fokozatosan egyre „rosszabbul” szavaznak...

Ugyanez a politikai kihívás nem csak az USA-ban jelent meg. Az Atlanti óceán két partján is oktató olasz történész, Enzo Traverso, így tanúskodik a diákjairól: „Senki sem vallja be, hogy Trumpra szavazott. Majdnem mindenki ezt mondja: „Mi műveltek, tiszteletreméltók és okosak vagyunk – és gazdagok. Velünk szemben a többiek igazi bugrisok vagy „csúfak és gonoszak” mint a híres olasz film címe mondja. Régen ugyanez volt a nacionalisták ítélete a népről (8) .”

Minél inkább bezárkóznak egy szinte érthetetlen és átláthatatlan érvelésbe, vagy egy divatos radikalizmusba, annál kevésbé hallja meg őket a kisvárosok nyugodt Amerikája. Még kevésbé a lerobbant rozsdanegyedek lakosai, ahol nő az öngyilkosok száma és ahol az emberek a saját életkörülményeikkel vannak elfoglalva.

Az eredmény: a nyílt értelmiség-ellenesség, melyet a jobboldal képes volt politikai fegyverré alakítani (9) . Képesek voltak a saját javukra fordítani a „bugris” megbélyegzést is. 2002-ben, egy széles körben terjesztett írásban, a „piros” republikánusok (ez a színe a republikánusoknak a választási térképeken) így fogalmazták meg önazonosságukat: „A piros amerikai lakosok többsége nem képes dekonstruálni egy posztmodern irodalmi alkotást, sem feladatot kiadni a nevelőnőnek, sem kiválasztani egy áfonya utóízű cabernet sauvignont. De képesek vagyunk felnevelni a gyerekeinket, bekábelezni a házunkat, könnyedén és egyszerűen tudunk beszélni Istenről, tudunk sárgarépát vetni és nyugodtan élni biztonsági rendszerek és pszichoanalízis nélkül (10) .”

Van-e még felvilágosult média

A piros Amerika lakosai általában a sajtót sem olvassák. Trump pedig „túlkomplikáltnak”, „korruptnak” és „becstelennek” nevezte a médiát és rendszeresen kifütyültette a nagygyűlésein. Mivel végighazudozta az egész választási kampányát, a republikánus jelölt megérdemelte volna, hogy az újságírók leleplezzék, de nem tették meg. Persze ha figyelembe vesszük, hogy nem az igazság a legjellemzőbb, se nem a legjövedelmezőbb terméke az amerikai sajtónak, akkor nem kell túlzottan csodálkozni. A média elkötelezettsége Clinton asszony mellett és értetlenkedése Trump választóival szemben, a mély társadalmi és kulturális bezártságukat mutatja. A New York Times vezércikkírója, Nicholas Kristof, meglepő őszinteséggel így magyarázta el ezt a Fox News-on: „Az a baj az újságírással, hogy mindenféle különbséget előbbre helyez, a gazdasági különbségek ellenében. Egész egyszerűen nincs elég emberünk, aki munkás vagy vidéki-paraszti közösségből származna.” Ez a szociológiai tény már több mint negyed évszázada jól ismert az USA-ban, és biztosak lehetünk benne, hogy nem fog megváltozni a közeljövőben sem.

Ráadásul, ma már a „rendszeren-kívüli” jelöltek nem tépelődnek, hanem elfogadják, sőt fennen hirdetik, hogy a média utálja őket. Ez a kijelentés egyes pártok számára hasznot is jelenthet. Olaszországban például Giuseppe (Beppe) Grillo ezt a tapasztalatot szűrte le az amerikai választásokból: „Azt mondják rólunk, hogy szexisták, homoszexuális-ellenesek, demagógok és populisták vagyunk. De nem veszik észre, hogy több millióan már nem olvassák a lapjaikat és nem nézik a TV-jüket. (11)

Erre már néhányan rájöttek maguktól is, így például Frédéric Beigbeder reklámszakember író-újságíró, aki beismerte: ő és a társai elveszítették a befolyásukat. November 10-én a France Inter-en a következőket mondta: „A múlt héten a vakok bátorságával magyaráztam el, hogy Donald Trump el fogja veszíteni az amerikai választásokat. (...) Egyetlen értelmiségi sem volt képes olyat írni, ami megakadályozta volna a győzelmét. (...) De mit tudok én a népről, az egyszerű emberekről? Párizsban élek, most éppen Genfben vagyok, írókkal, újságírókkal és filmesekkel találkozom. Teljesen távol élek a nép szenvedésétől és semmit sem tudok róla. Ez nem önkritika, ez egy egyszerű szociológiai megállapítás. Bejárom ugyan az egész országot, de akikkel találkozom, azok a kultúra iránt érdeklődő emberek, egy értelmiségi kisebbség, amely egyáltalán nem képviseli az ország mélyről jövő lázadását.”

Kalifornia erős többségében Clinton asszonyra szavazott, aki kiemelkedő eredményeket ért el a jómódú választói körzetek diplomás, szinte teljesen fehér lakossága körében. Egyesek, az országos eredmények miatti felháborodásukban, a saját államuk elszakadását követelik, afféle „Calexit-et”. San Francisco főpolgármestere, Gavin Newsom, aki egyben Kalifornia helyettes vezetője, ezzel a radikális megoldással nem ért egyet. De már most támadja az új elnök által vitt politikai irányvonalat, és kész közeledni a nyugati világ „felvilágosult vezetőihez”. Már csak az a kérdés, kik lesznek azok?

Serge Halimi

Morva Judit

(1Seymour Martin Lipset: Political Man : The Social Bases of Politics, Doubleday, New York, 1960.

(2Pierre Bourdieu: Questions de sociologie[A szociológia kérdései], Éditions de Minuit, Párizs, 1981.

(3Jason Brennan: Trump won because voters are ignorant, literally, Foreign Policy, Washington, DC, 2016. november 10.

(4Lambert Strether: Three myths about Clinton’s defeat in election 2016 debunked, Naked Capitalism, 2016. november 14., www.nakedcapitalism.com

(5« Vice News », HBO, 2016. november 16.

(6Thomas Edsall: The not-so-silent white majority, The New York Times, 2016. november 18. Ezzel szemben a pozitív előjelű különbség a republikánusok javára a diplomás fehérek körében lecsökkent 14%-ról 4%-ra.

(7Az 1960-as 83 %-ról 2016-ra 34 %-ra csökkent.

(8Politis, Párizs, 2016. november 17.

(9Lásd: Stratagème de la droite américaine : mobiliser le peuple contre les intellectuels [Az amerikai jobboldal stratégiája: mozgósítani a népet az értelmiség ellen], Le Monde diplomatique, 2006. május

(10Blake Hurst: « Seeing red », The American Enterprise, Washington, DC, 2002. március. Részleteiben lefordítva a „Egy jobboldal az egyszerűség nevében” [Une droite éperdue de simplicité], Le Monde diplomatique, 2006. május

(11Idézi a The International New York Times, 2016. november 14.

Megosztás