1950. február 9-én, a hidegháború legkeményebb korszakában, egy akkor még ismeretlen republikánus szenátor így kelt ki magából: „A kezemben van egy kétszázöt nevet tartalmazó lista. A külügyminiszter jól tudja, hogy a rajta szereplők mind tagjai a Kommunista Pártnak – és mégis ők határozzák meg az ország külpolitikáját.” (1) Joseph McCarthy ezzel a – gonosz és becstelen – mondatával beírta magát az Egyesült Államok történelmébe. Ez a lista nem létezett, de az antikommunista hisztéria és a tisztogatások igenis léteztek. Több ezer amerikai életét törték darabokra.
Most, 2017-ben nem kevesebbet kérdőjeleznek meg, mint az USA következő elnökének a nemzetéhez való hűségét. Pedig figyelembe véve kormányának már megnevezett – többségében katona és milliárdos – tagjait, lenne bőven okunk az igazi aggodalomra. De a Demokrata Párt és egy sor nyugati média azzal az elképesztő állítással ijesztget bennünket, miszerint Donald Trump a Kreml bábja, (2) és megválasztását is annak köszönheti, hogy az oroszok vezényletével manipulálták az informatikai adatokat. Sok víz lefolyt már a Dunán a maccarthysta paranoia óta, de a Washington Post a régi történetet eleveníti fel, amikor arról ír, hogy „több mint kétszáz honlap létezik, ahol akarva vagy akaratlanul, az orosz propagandát terjesztik”. (3)
Rossz idők járnak Nyugaton. Minden vagy majdnem minden választást az Oroszországhoz való viszony szemszögből értékelnek. Bárki gyanússá válik, hogy a Kreml érdekeit szolgálja, ha megkérdőjelezi az Oroszország-ellenes intézkedéseket, vagy ha csak nem hiszi el vakon a CIA által (Central Intelligence Agency, amelyről ugyebár köztudott, hogy megtéveszthetetlen és feddhetetlen!) Moszkváról állított összeesküvéseket. Mindegy, hogy az amerikai Donald Trumpról, az angol Jeremy Corbynról vagy a tőlük és egymástól nagyon különböző francia jelöltekről; Jean-Luc Mélenchonról, François Fillonról vagy Marine Le Penről van szó. Ilyen közhangulatban el sem merjük képzelni azt a felháborodási hullámot, egész cunamit, amely akkor söpört volna végig a világon, ha az oroszok (és nem mint a valóságban történik, vagyis az amerikaiak) hallgatták volna le Merkel asszony telefonját, vagy ha a Google Moszkvának és nem az NSA-nak (National Security Agency) adta volna ki az internetről begyűjtött több milliárd magánadatot. Anélkül hogy érzékelte volna megjegyzése humorát, Barack Obama a következőképpen fenyegette meg Oroszországot: Egy, az USA-nál kisebb és gyengébb államnak „meg kell értenie, hogy amit velünk tesznek, mi is megtehetjük velük”. (4)
Vlagyimir Putyin nagyon jól tudja, hogy Washington képes befolyásolni egy másik állam politikáját. 1996 tavaszán, a beteg és alkoholista orosz elnök (mellesleg az Oroszországban uralkodó szociális káosz korrupt előidézője) azért tudta totális népszerűtlensége ellenére is megtartani hatalmát, mert a nyugati fővárosok pénzügyileg és politikailag nyíltan támogatták. És persze az isteni gondviselés sikeresen töltötte meg a választási urnákat is. Így lett újraválasztva Borisz Jelcin, a washingtoni, berlini és párizsi demokraták akkori kedvence – aki több száz ember halálát okozta, amikor 1993 decemberében ágyukkal lövette az orosz parlamentet. Négy évvel később azután úgy döntött, hogy átadja hatalmát hűséges miniszterelnökének, a szimpatikus Vlagyimir Putyinnak…