A «rottamatore»-ét[1], a felszámolót végül is felszámolták. „Hazamegyek Pontassieve-be, mint minden hétvégén. Belépek a házba, mindenki alszik... mint máskor is. Csakhogy ez most egészen más. Viszem a dobozaim, a könyveim, a ruháim, a füzeteim. A Palais Chigi (az olasz kormányrezidencia) harmadik emeletét bezártam. Véglegesen hazaköltöztem.” Így reagált Facebook-oldalán Matteo Renzi, az alkotmány reformtervéről rendezett népszavazás – 65%-os rekord részvétel mellett a szavazók 60%-ának az ellenzésével – elveszített következményére.
Mindent egy lapra tett fel
A bukás nem igazán meglepetés. Firenze volt polgármestere ugyanannak a logikának a bukott áldozata, amely 2014 februárjában hatalomba segítette. Az olasz politikai életben gyökeredző logika, ahol mindig új és újabb gondviselésszerűen érkező férfiak bukkannak fel, de ugyanolyan gyorsan, kiégve, el is tűnnek. Ez egyébként megfelel a társadalom széles rétegei elvárásának is, hiszen állandóan radikális megújulásra vágynak, de úgy, hogy közben semmi se változzon[2]. Miközben Mario Monti (2011-2013) és Enrico Letta (2013-2014) esetében az egész folyamat technokrata álruhában jelent meg, Matteo Renzi mennybemenetele kifejezetten politikai felhangokkal, az elit, az establishment elitélése mellett ment végbe.
A folyamat kezdete óta Renzi helyzetében volt valamilyen Machiavellis. Hogy ellenálljon az elkerülhetetlen felőrlődési folyamatnak – Machiavelli a „korrupció"[3] kifejezést használta volna – jobb lett volna, ha az új olasz „fejedelem” megpróbál népszerűvé válni az Olaszországban már harminc éve uralkodó neoliberalizmus elvetésével. De ez az irány nem volt bekódolva a politikai DNS-ébe, se azon társadalmi erőkébe, amelyek hatalomra segítették. A kereszténydemokrata vonalat is erősíthette volna, és megpróbálhatott volna kiépíteni egy széles, mindent magába olvasztó „közép” pártot – mondjuk a „Nemzet Pártját” – támaszkodva jó kapcsolataira a Forza Italiával, Silvio Berlusconi pártjával. De a rottamatore a büszkeség bűnébe esett. Meg volt győződve, hogy a mérsékelt szavazók mind támogatják, így azt hitte, hogy megszabadulhat Berlusconitól és a pártok közvetítő szerepétől. A bonapartista, a népszavazás mindent és mindenkit egybeolvasztó hatására számító utat választotta és minden eszközzel megpróbálta saját személyére felépíteni a népszavazást. Pedig minden politikai erő ellene indult, a szakszervezetek is, sőt saját pártjának egy része is. Mindent egy lapra tett fel és vesztett, főleg a fiatalok szavazása miatt[4].
Bár a népszavazás megfelelt nagyhangú személyiségének, de azért volt benne bizonyos racionális felismerés is: Matteo Renzi érzékelte, hogy népszerűsége kopik, és hogy alkotmányváltoztatási terve, amelyet komoly kasztellenes felhangokkal tartott életben, jó alkalom lehet, hogy felújítsa „reformátor” hírét. A terv ugyanakkor arra kényszerítette a M5S-t, az ötcsillag mozgalmat, a „változás” témakörben a legfontosabb vetélytársát, hogy a rend védelmének zubbonyát vegye magára. Ráadásul a győzelem esetén megszabadult volna saját pártjának morgolódóitól is, véglegesen elszakíthatta volna a Demokrata Pártot (PD) a baloldalhoz rögzítő köteléket[5].
Csak abban hibázott, hogy alábecsülte a nép súlyos elégedetlenségét és azt hitte, hogy továbbra is képes még az időt húzni, mint korábban Sergio Berlusconi tette lelkesítő beszédeivel, hamis ígéreteivel és a média agresszív felhasználásával. Mint Ferruccio de Bortoli, a Corriere della Sera korábbi igazgatója írta, Firenze volt polgármestere „nem vette észre, hogy három évvel azután, hogy átvette a hatalmat” az olaszok szemében már nem számít outsidernek, aki a változás ígéretét testesíti meg: „Ő maga volt a hatalom”, az akinek lehetősége volt változtatni, megmozgatni a dolgokat, de nem tette, passzív maradt (Il Fatto Quotidiano, 2016. december 12.).
Kampánybejelentésén kívül – amelyet jószerével senki sem vesz komolyan –, miszerint a népszavazás elveszítése esetén visszavonul a politikai életből, Renzi rendkívül falánk kapcsolata a politikával és a hatalommal megakadályozza, hogy elvonuljon jól megérdemelt éves szabadságra. Épp fordítva, valószínűleg rendkívül aktív lesz az elkövetkező hónapokban is, várhatóan le fog számolni a PD-belüli ellenfeleivel annak érdekében, hogy az eddig őt támogató kulturális miniszter, Dario Franceschini körül szerveződő Area Dem csoport át ne álljon a fő versenytársaihoz, Pier Luigi Bersanihoz és Massimo D’Alemához. A parlament gyors feloszlatását és előrehozott választásokat javasol, és ehhez a 40%-ban igennel szavazókra hivatkozik, vagyis közel 12 millió szavazóra. Ezt szövetségesek nélkül érte el és így belebújhat a konzervatív erők áldozatának szerepébe, akit megakadályoztak, hogy „modernizálja” az országot. A választásokig a rottamatore a háttérből továbbra is diszkréten kézben tartja és ellenőrzi majd a hatalmat.
A 2015 december 12-én kinevezett új kormányfő, a volt külügyminiszter, Paolo Gentiloni, egy igazi szalmabábú. Háttérbe húzódó személyiség, ugyanazokra a parlamenti többségi erőkre támaszkodik, mint Matteo Renzi, és így ért el egy gyenge 14%-ot 2013-ban, a Róma polgármesterségéért induló balközép előválasztásokon. A kormány összetétele alig változott. Egy jelentős kivétellel: az oktatási miniszter Stefania Giannini, aki egy nagyon vitatott oktatási reformot erőltetett át és így szinte magától adódott, hogy a kormány bukásáért őt nevezzék meg felelősnek. Viszont előre lépett Maria Elena Boschi, a volt alkotmányos reform minisztere, Renzi leghűségesebb híve. Kinevezték az elnöki Tanács államtitkárának, ami egy kulcsfontosságú pozíció, hiszen a kormány összes fontos javaslata átmegy a hivatalán.
Az alkotmányreform valódi ellenzői
Ha a kormányt kívülről ellenőrizve a rottamore azt reméli, hogy képes lesz uralni hosszabb távon is a Gentiloni kormányzatot, miközben saját magát szabaddá tette a már szinte elkezdődött választási kampányra, akkor ezzel igazán nehéz helyzetbe hozza a pártját. A PD-nek újra a kormányzás terhe alatt kellene a választásokat megnyernie, mint azt kiemelte Maximo D’Alema (La Repubblica, 2016. december 12.), és lehet, hogy a következő választási hullám egyszerűen elsöpri, s így Grillo és hívei tálcán kapnák a sikert. Egyébként máris elővették kedvenc szerepüket, mint „a választópolgárok méltóságának” védelmezői lépnek fel a kormányt és a „népszuverenitást” semmibe vevő párttal szemben”[6]. Az M5S ugyanis sikeresen meggyőzte a szavazókat, hogy ők az alkotmányreform valódi ellenzői. Hónapokon keresztül kisajátították a politikai porondot, főleg az új sikerember, Alessandro di Battista szerepelt gyakran. A fiatal képviselő nyári kampánya rendkívül látványos volt, hiszen egy motorbiciklivel, amelyre „iodicono” (azt mondom: „NEM”) volt felírva, bejárta az országot és a tengerparti strandokat, miközben a többi parlamenti csoport tagjai csendben nyaraltak. Így azok a pártok, amelyek csak fokozatosan döntöttek arról, hogy ellenzik az alkotmányreformot, a M5S segéderőinek látszottak csupán. Persze most megpróbálják tovább hajtani a jó szelet, amit a nekik sikeres népszavazás jelentett és szintén az előrehozott választásokban érdekeltek. A 2015 májusában elfogadott választási törvény[7], amelyet Grillo úr erősen ellenzett, és „az olasz nép átverésének” nevezett, ironikus módon nagyon is hozzásegítheti az M5S-t a következő választás megnyeréséhez. Annál is inkább, mert úgy tűnik, hogy az „apolitikus” mozgalmaktól való félelem kora már elmúlt – legalábbis abból ítélve, hogy a népszavazás „nem” győzelme után, se a pénzpiacok, se a bankok nem omlottak össze, mint azt beharangozták. Persze lehet, hogy kizárólag az olasz és európai vezetők féltek?
Csupán az M5S-nek sikerült összeráznia választói csoportját egy egységes álláspont köré: úgy hírlik, hogy szimpatizánsainak 95%-a „nem”-el szavazott a december 4-i népszavazáson. Grillo úr pártja beletanult a politizálásba. Rendkívül rugalmasak, így képesek a legkülönfélébb formákban a közvélemény elé állni: az igazság bajnokaiként, jogvédőkként, az alkotmányos értékek védelmezőiként, reformistaként, ökoértékekért, a gyengék támaszaként, migránsellenesként, unióellenesként. Az adott helyzetnek megfelelően, képesek előtérbe állítani a lázongó vagy épp fordítva, az intézmények védelmezője szerepet, miközben sosem vesztik el az olaszok, főleg a fiatalok szemében a „másságukat”, a többi párttól való különbözőségüket. De valós hatalmi helyzetben az M5S választott képviselői kevésbé brilliánsak. Így például Rómában, a polgármesteri hivatalban Virginia Raggi nyerte meg júniusban a választásokat és azóta a hivatal gyakorlatilag lebénult, lemondások és belső harcok emésztenek fel minden energiát. Sőt még egy bírósági házkutatásra is sor került december 15-én.
Silvio Berlusconi is újra feltámadt hamvaiból és a másik nagy nyertesként került ki a népszavazásból. Egy ideig óvatos maradt, jól időzítve politikai szerepeit, de most felismerte a közhangulat változását és az utolsó pillanatban pártját, a Forza Italiát a „nem” táborba csatlakoztatta fel. Még akkor is, ha híveinek egy jelentős része megszavazta a reformot (régiónként úgy 20-40% között az Istituto Cattaneo becslése szerint) és ő pedig már nem akar az ország vezetője lenni, de sikeresen rátalált egy döntő politikai pozícióra, miszerint a későbbiekben az egyensúly kialakításakor ő lehet a mérleg nyelve. Főleg, ha a német nagykoalíciós minta itt is elkerülhetetlen lesz a következő szavazások eredményeként.
Nép nélküli demokrácia?
A PD kisebbségi szárnya szintén hosszan bénázott, mielőtt elszánta magát, s rátalált (majdnem túl későn) a „nem”-re. A döntés biztosan hozzájárult a Tanács elnökének vereségéhez, mivel a demokraták közel 30%-ának a szavazatait nem kapta meg – és a veszteséget csak részben kompenzálták a jobb-közép szavazók. Ugyanakkor furcsa módon ez ráerősített Bersani és D’Alema opportunista megítélésére, akik még jobban mint Berlusconi és Renzi az „establishment” megtestesítői lettek, vagyis azoké a hatalomban lévő közszereplőké, akik főleg saját túlélésükkel vannak elfoglalva.
Az új politikai helyzet teret nyithatott volna a PD-től balra. A Bal Ökológia és Szabadság Párt (Sinistra Ecologia Libertà, SEL) határozottan ellenezte az alkotmányreformot és így a népszavazás győztesei között van. De furcsa módon a politikai erőterük beszűkült, mivel a kampányukat teljesen elnyomta az M5S kampánya. A véleményfelmérések szerint alig érik el a 4%-ot, ráadásul frakciók és csoportok osztják meg, és nehezen találnak rá saját, jól körülhatárolt politikai helyükre: a szociális elégedetlenséget Grillo mozgalma szinte teljesen kisajátította. Az M5S ezzel tulajdonképpen sikeresen megakadályozza, hogy antiliberális alapokon szervezzék újjá a szociális ellátásokat, de ugyanakkor leárnyékolja az Északi Ligát (a Nemzeti Front olasz unokatestvérét) és így szerencsére kordában tartja az idegengyűlöletet is, ami másutt Európában erősödőben van.
Az intézményes olasz baloldalt a politikai elképzelések teljes hiánya jellemzi, az 1980-as évektől ugyanazokat a kliséket ismételgetik. A népszavazás másnapján, a SEL húzóembere és Milano volt polgármestere, Giuliano Pisapia bejelentette, hogy kész szövetségre lépni a PD-vel, ha azok megszakítanak minden együttműködést a centrum-erőkkel, akik pedig az utóbbi években biztosították számára a parlamenti többséget. Azt is bejelentette, hogy ha majd egységesítik, kész támogatni „új és haladó keretek között, a PD-én kívüli baloldalt” (La Repubblica, 2016. december 7.).
A SEL országos koordinátora, Nicola Fratoianni, „nép nélküli demokráciának” nevezte el ezt a tervet, amely alkalmatlan „értelmezni az ország valós politikai helyzetét” (L’Huffington Post, 2016. december 7.). Ő inkább egy, a neoliberalizmussal (vagyis a PD-vel is) szemben álló baloldali összefogást támogatna, mint „teszi ezt a világ minden baloldala, kezdve Bernie Sanderstől egészen Jeremy Corbynnig és folytatva Pablo Iglesiasig és Alexisz Ciprászig” (Il Manifesto, 2016. december 3.). De Nicola Fratoianni úgy tűnik nem veszi figyelembe, hogy az amerikai, angol, spanyol és görög progresszív példák erős társadalmi megmozdulások között érlelődtek ki. Nem a politikai keretek hozzák létre a mozgósítást. A lakosságnak az a része, amely közvetlenül érzékeli a válság hatását, ma az M5S-ben és kisebb mértékben az Északi Ligában találja meg a neki legjobban tetsző megoldási javaslatokat: a baloldali „alternatív javaslat” – Gramsci kifejezését alkalmazva – „érzelmi kapcsolat” nélkül, félő, hogy továbbra is „nép nélkül” marad.
[1] „Aki felszámolásba viszi el” Matteo Renzi saját magának adott beceneve.
[2] Lásd: Matteo Renzi, un certain goût pour la casse [Matteo Renzi bizonyos értelemben szereti a felszámolásokat], Le Monde diplomatique, 2014. július
[3] Nicolas Machiavel, Le Prince, 1532. Magyarul: Niccolo Machiavelli: A fejedelem, Helikon, 2016. Lutter Éva fordításában.
[4] Ilvo Diamanti: La solitudine dei giovani elettori : ecco perché hanno votato No al referendum costituzionale, La Repubblica, Róma, 2016. december 12.
[5] Lásd: Francesca Lancini: Visages du militantisme Italie [Olasz aktivisták nyomában], Le Monde diplomatique, 2011. november
http://www.magyardiplo.hu/index.php/component/content/article?id=722
[6] Giuseppe Grillo, idézi a „Gentiloni scioglie la riserva”, www.corriere.it, 2016. december 12.
[7] Matteo Renzi elképzelése szerint a törvény az általános választásokat megnyerő párt képviselőinek közel 55%-ban biztosítaná a parlamenti helyeket.
