Eladó a barátság

Kategória: 2017. január
Írta: François CUSSET
Találatok: 3112

aA barátságot, egészen napjainkig, az olyan életre-halálra szóló nemes kapcsolat testesítette meg, mint például a görög mitológiai Akhilleuszé és Patroklészé, vagy –a közelebbi múltban – az olyan, együtt alkotóké, mint volt például Montaigne és La Boétie.

Mára viszont leértékelődött a barátság fogalma, hiszen „barát” egy tudósító hírforrása, és „barátságnak” számít egy jóízű bevásárlóközponti fecsegés is . Az effajta barátsággal traktálnak bennünket ébredéstől elalvásig, a reggeli Nescafénktól, az éjszaki baglyok Snapchat hálóján zajló zene- és képcserebelésekig. A barátság ma mindenütt jelen van – de igazából sehol sincs. Kötelező udvariassággal barátságnak nevezzük minden kapcsolatunkat – de valójában hiányzik az életünkből. A barátság túljátszott alaphangja minden érintkezésünknek, őt hirdeti a közösségi média, a televíziós sorozatok, az öntudatos szomszédság [Franciaországban minden évben van egy kijelölt nap, amit a szomszédok ünnepnapjának neveznek], az az újfajta turizmus, amely találkozókat szervez a helyi lakosokkal, és barátságnak titulálják a munkahelyi kávéautomata előtti napi kedélyeskedést is.

 

Eltűnteti a szisztematikus erőszakot

A barátság ma egy hamis cinkosság, amely megejtően illeszkedik az új típusú piaci kapcsolatokhoz; a kereskedelem ugyanis egyre kötetlenebb formában jelenik meg, mintha az együttműködésre és a hasonlók világlátására épülne, sőt gyakran überizált viszony. Ma már OuiCar kocsit vagy Airbnb lakást (ún. ‘baráti megosztó hálózaton’ – a fordító) bérlünk egymás között, még ha nem is ismerjük egymást.

A barátságot hirdeti minden neoliberális gerillamarketing. Tulajdonképpen ez a fő portékája, a legközönségesebb, a legármányosabb, s a legnyereségesebb cikke: az eladáshoz ma „kapcsolatot”kell nyújtani, a kapcsolat bensőséges melegét, a tartalom nélküli összetartozás érzését. A barátság elengedhetetlenné válik ahhoz a játékos és szívélyes, hamisan intim és a megtévesztően gondoskodó hangulathoz, amit az infantilis kapitalizmus és a narcisztikus társadalom öntetszelgése követel meg. Mert ennek a látványos barátságnak az az előnye, hogy egy hátba veregetés idejére eltünteti még a gondolatát is az ellenségességnek és a nyilvánvalóan rendszerszintű, szisztematikus erőszaknak. Az állandóan változó hangulatok világában a baráti tűnik az egyetlen állandónak, változatlannak.

De ne higgyük, hogy ez a közmegegyezéses nyájasság csupán a kereskedelmi kapcsolatok megkönnyítésére szolgál: amióta a vállalatvezetés, mindjárt 1968 májusa[1] után elhatározta, hogy a munkaerő-gazdálkodásba egy cseppnyi barátságot és némi kreativitást adagol, e döntés egyértelműen lebénította az „eldobható” dolgozókat, és egészében is megmerevítette az alkalmazotti viszonyokat. A konjunktúra romlása még nem ok arra – hiába is hajtogatják –, hogy megsértődjünk, hogy mindjárt fegyvert ragadjunk: a nehéz körülmények között meg kell próbálnunk együtt találni megoldást, egy kompromisszumot – hallhatjuk gyakran – a feltételezett közös érdekek mentén, az erőltetett egyetértés, az általánosított, egyetemes barátság nevében. Ezen az alapon működik az elkerülhetetlennek tűnő szakszervezeti leépülés, a „rugalmas munkahely biztonságának” tett kötelező engedmények, az általános létbizonytalanság elfogadása és a minden „elkényelmesedést” azonnal büntető „munkaerőpiac”. Így virágzott ki a társadalmi „partnerek” közös érdekének illúziója, holott valójában burjánzanak az egyáltalán nem barátságos elbocsátások, a kellemetlenkedő kisfőnökök, és a távoli call centerek udvarias formában ismételgetett tehetetlenkedései, amikor a teljes megszégyenítés után, nyugodtan átkozódhatunk egyet, mielőtt lecsapnánk a telefont.

Még akkor is, ha jól tudjuk, hogy a barátság voltaképpen nem ilyen. Az ámítás azért még nagyon is működik: Nem vagyunk magányosak, elvégre százszámra lehetnek barátaink a facebook-on vagy az egykori iskolás barátaink megható emlékeit felidéző fórumon, és ha a napi száz üzenet szinte olyan, mintha jó cimboráinkkal rendeznénk találkozókat. Tulajdonképpen minden az NBC tévé 1994–2004-ben sugárzott sorozatára – a nagyon találó című –, Barátokra akar hasonlítani

Ezek a minden részletükben előre gyártott érzelmek a közösségi kapcsolatok elsorvadásának és a társadalom szétesésének elkendőzését szolgálják. Ez a „barátság” a kötelező önámítás vékony hangulati mázával vonja be életünket, önmagunkat szinte kötelezően ámítjuk el a tévés reality show-k mintájára. A valóság meghamisítása egészen a társadalmi rendszer képének megfordításáig megy el: a kisajátítás a megosztás, az atomizált egyén a közösség, az alapvető versengés pedig az együttműködés álarcában jelenik meg. De elfelejteti velünk a barátság hagyományos értékeit is: mert a barátság a harmadik pólus. Se nem családi, se nem szerelmi: az egyetlen szabad kapcsolat, amely emancipálja a többi kapcsolatot, a vér szerintieket – vagy családiakat – és a szerelmieket, vagy házastársiakat – melyektől végső soron hamarabb elszakadunk, mint a leghűségesebb barátainktól.

Az alapvetően bizalmatlan világban a legmerészebbek ereje a barátság, ez segíti elő sikerüket. A vállalkozói mítoszban, az USA-ban és másutt, a sikersztorik mind ugyanazt mesélik; a félénk gimnazisták barátságát és összetartozását, mely az egyetemi évek unalmában, vagy a szegény külvárosokban született, meg az egymás tökéletes kiegészítését is; gyakran a mérnök és a kereskedő, a feltaláló és a jól kommunikáló, vagy a zseni és a menedzsere között. A nyerő páros mítosza, a hódító és termékeny barátság mintegy a magány ellenszere: a kötelező szívélyesség határán helyezkedik el, mintegy a nagyáruházi pénztárosnő kötelező mosolyával kezdődő viszonyspektrum túlsó végén. Az így értelmezett együttműködés emel felül az általános elidegenedésen, teszi lehetővé, hogy elkerüljük a valóságban uralkodó alárendeltségi viszonyokat. Végül is a barátság arra való, hogy kilépjünk a normál kerékvágásból, a szerény életünkből, melyre rendeltettünk. Ez az, ami a ma világszerte irigyelt sikertörténeteket szülte. Nincs Steve Jobs (az Apple alapítója) Steve Wozniak nélkül, nincs Bill Gates (Microsoft) Paul Allen nélkül, Jerry Baldwin (Starbucks) Zev Siegl nélkül, se Henry Luce (a Time magazin alapítója 1922-ben) Briton Hadden nélkül – még ha a daliás lovagok végül mindig külön válnak is, s kettejük közül csak egyikük zsebeli be a szupernyereséget.

Ez az egyetemes barátság-elv nem csak az egyes emberek közötti kapcsolatokban működik. Igaz az emberiség egésze iránt érzett erkölcsi elköteleződésünkre, igaz a bennünk rejlő ökológusra – amikor védjük a természetet és az állatokat (amelyekkel egyébként oly durván bánik el az iparunk) –, és igaz a „harmincmillió barátunk” (azaz a háziállataink) iránti érzelmeinkre is. Sőt az árufetisizmus tipikus jelenségeként e bálványozó, ugyanakkor indulatmentes érzelmeinket a tárgyakra is kivetítjük, hiszen „baráti kapcsolatban” állunk az életünket szervező számítástechnikai és elektronikus eszközökkel is. Az okostelefonok és az otthoni kütyük eleve „felhasználóbarátok” – miként amerikai hirdetőik állítják: barátai a felhasználóknak és az egyedi használatnak. Így népesítenek be élőlények, színhelyek és gépek egy sokszorosan „baráti” világot, mely a XVIII. századi közgazdászoknak és filozófusoknak – Adam Smith-től David Hume-ig – oly kedves régi elképzelését látszik megvalósítani: az általános szimpátiát (general sympathy), mely kifejezés az angolban ugyanúgy jelenti az együttérzést, mint a cinkos összejátszást. Az ő írásaikban az emberiség nagy piaca a rugalmas és széles baráti kapcsolatok harmonikus kuszaságának vonásait mutatja, egy cinkosságra épülő nagy elegy, melyben minden természetesen és eredendően „szimpatikus”.

De a barátság kiteljesedik a barikád vagy a képernyő másik oldalán is. Ott, ahol mindezeknek az ellentétébe megy át, a mesterségesen kialakított és felületes „bizalom szigetével” szemben fegyverré válik: egy érzelmi fegyverré. Egy régi-új szerepet tölt be a mai társadalmi küzdelmekben, az antikapitalista megmozdulásokban. Újra megtapasztaljuk a harcos baloldal két évszázados hagyományát, amelyben szembenállt az intézményes szervezetek merev stratégiája és a felkelő csoportok spontán fellobbanása, a történelmi materializmus és a forradalmi romantika, a szervezett csoportok lassú kiépülése és a harcokban gyorsan kialakuló bajtársiasság.

Néhány éve a barátság –, amely mindig is jelen volt a baloldalon, a politikai harc érzelmi és melankolikus értelmezéseként – teljesen újjászületett. Új formákat ölt: az „arab tavasz” felkelő népei; az európai külvárosainkat és az elgettósodott észak-amerikai belvárosokat fellázító kámzsások; a Spanyol Felháborodottak és a Wall Street Elfoglalói; a dél-koreai engedély nélküli sztrájkolók és a francia Notre-Dame-des-Landes-ért küzdő[2] eltökélt zadisták arcát. Még a nagy szakszervezetek tagjai között is megjelent nemrégiben: 2016 tavaszán, a „munkatörvény”-ellenes megmozdulásokon újraélesztették a bajtársiasság és az egymást segítés lángját, a foglalások és a dulakodások, a tánccal átvirrasztott éjszakák, a betört kirakatok és az szétvert tüntetések, vagy a humorosra kifordított jelszavak közepette. A feloszlatott csoportok és a hitelüket vesztett intézményes szervezetek árnyékában megjelent az egymásra utaltság felismerése és az őszinte szolidaritás, hogy elfoglalja a formális politikai szervezetek üres helyét. A közös harcokban és a közös kiút keresése közben szövődő kusza érzelmek és közös elképzelések barátsága ez. Az okos, a bizalomra építő ellenállás barátsága. Az élet barátsága a hamis barátság ellenében.

A szerző a Nyugat-Párizs Nanterre-i egyetem amerikai tanulmányok professzora. E cikk a Thierry Labica és Véronique Rauline-nal közösen szerkesztett „A neoliberalizmus képzelgései” kötet egy írásának adaptációja – megjelent a La dispute-ben, Párizs, 2016.

Fordította: Kristóf István

 


[1] Fr.o.-ban az 1968. májusban diákok által kirobbantott felkelés több fontos társadalmi reformot eredményezett – a ford.

[2] A ma még mezőgazdasági területre óriásberuházásként, repülőteret terveznek, ami ellen a helyi lakosság évek óta erélyesen tiltakozik.