„A tapasztalat szigorú iskola, de az ostobák csak ebből képesek tanulni (1) ” − állította Benjamin Franklin. Az 1790-ben elhunyt tudós-polihisztor, a villámhárító felfedezője, sok mindent képes volt előre látni, de az Európai Unió létrejöttét, működési módját még talán ő se tudta volna megjósolni… Az unió ugyanis úgy ahogy van, sosem tanul a tapasztalatiból.
Itt van például a szabadkereskedelem ügye. Az eddigi tapasztalatok szerint, amikor közvetlenül rákérdeznek, minden nép elutasítja a szabadkereskedelmet. Az Európai Parlament ennek ellenére most szavazott meg egy új megállapodást – ez alkalommal, Kanadával. Jellemző, hogy a szerződés legfontosabb rendelkezéseit azonnal alkalmazzák, anélkül, hogy a nemzeti parlamentek ratifikálási folyamatát megvárnák. Pedig a két korábbi rossz tapasztalat még az ostobákkal is megérttette volna, hogy a szabakereskedelem kudarcra ítéltetett.
Érthetetlen, buta döntések jellemezték a görög válságkezelést is. Az Eurogroupe, az Európai Központi Bank (EKB) és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) lórúgás típusú gyógykezelésétől kifektetve Görögország megint a pénzügyi csőd szélén áll. Az ország már olyan, mint egy véraláfutásos beteg test, amelyet hét éve folyamatosan szurkálnak rosszul megtisztított injekciós tűkkel. Miközben a beteg agonizál, arra várunk, hogy a német jobboldal eldöntse: kilöki-e Athént az eurozóna kaszárnya-kórházából, vagy sem… Gond van az unió több más országában is, hiszen alaposan kileng a szociális kiadások mérlege. Ehhez képest a tagországok roppant kreatív megoldásokkal versenyeznek például abban: hogyan fizessenek minél kevesebbet a munkanélkülieknek és hogyan zárják ki az egészségügyi ellátásból a külföldi munkásokat. Az is előre látható, hogy mindenki egyetért majd, ha növelni kell a katonai kiadásokat, hiszen valahogy „választ kell adni az orosz fenyegetésre”. Az viszont nem jut eszébe senkinek sem, hogy a moszkvai katonai költségvetés kevesebb mint tizede a Pentagon kiadásainak…
Az Európai Bizottság elnöke, Jean-Claude Juncker, mintha megértette volna döntéseik tarthatatlanságát, az uniós prioritások értelmetlenségét. Barátja, François Hollande bölcsességét alapul véve bejelentette, hogy nem pályázza meg másodszor az elnöki pozíciót. Három évvel ezelőtt, amikor elfoglalta az elnöki széket, mindenkit figyelmeztetett, hogy a bizottságnak ez az „utolsó esélye”. Ma pedig naponta több órát szentel annak tanulmányozására: „hogyan léphet ki egy tagország az unióból?” Ezek után nem csodálkozhatunk, ha Juncker elnök úr február 11-én arra a felismerésre jutott: „az elnöki poszton nem vár rá fényes jövő!”
Jean-Claude Juncker, az európai jobboldal jelöltje, hosszú évekig arról volt ismert, hogy foggal-körömmel védte a luxemburgi adóparadicsom létét. Ennek ellenére megválasztották a bizottság elnökévé 2014-ben, mégpedig a többségben lévő szocialista európai képviselők támogatásával. „Nem tudom mi különböztet meg minket egymástól” – vallotta be Martin Schulz a szociáldemokrata vetélytárs. Válaszként Juncker is elismerte, hogy „Martin Schulz alapvetően elfogadja a nézeteimet.” Ez a nagyon is harmónikus ideológiai közösség magyarázza, hogy február 17-én mindannyian megszavazták a Kanadával kötött szabadkereskedelmi szerződést. A többségi szociáldemokrata képviselők ismét összefogtak a liberálisokkal, akárcsak a görög válságkezelés kezdetén, amikor megszületett az európai politika utóbbi hatvan évének egyik legbűnösebb tévedése. A németek nem voltak hajlandók újratárgyalni az adósság fenntarthatatlan összegét, a francia szocialisták pedig támogatták őket. Sőt, a holland munkáspárti Jeroen Dijsselbloem, az Eurogroupe elnöke, már a fanatizmust súroló elszántsággal követte a példájukat (2) .
Választási időszakban gyakran felvetik, hogy az Európai Uniót új irányba kell terelni. A cél dicséretre méltó, de miért nem tanulunk a tapasztalatokból? Jobb ha előre tudjuk kikre nem számíthatunk ez ügyben...