Az európai vállalatok 40 milliárd dollárt kényszerültek kifizetni az USA-nak az utóbbi években. Az amarikai jogi hatóságok azzal vádolták őket, hogy nem tartották be az USA (és nem az ENSZ) által eldöntött szankciókat és embargókat egyes államok ellen. A jog ebben az esetben a verseny, a konkurencia fegyvere, hogy beolvasszák vagy egyszerűen meggyengítsék a piaci versenytársakat.
„Rendkívül szövevényes amerikai jogszabályok egész falába ütközünk, amelyek megalkotói gazdasági és stratégiai előnyök megszerzése céljából egy gazdasági-politikai nagyhatalom szolgálatába akarják állítani a jogot.” Pierre Lellouche, a francia republikánus párt képviselője nem kerülgette a forró kását 2016. október 5-én, a francia Nemzetgyűlés külpolitikai és pénzügyi bizottsága ülésén, ahol az amerikai jog területenkívüliségét tanulmányozó tényfeltáró csoport jelentését mutatta be (1) . Christophe Premat szocialista képviselő szerint a jelentés olvasása közben „a hideg futkos az ember hátán”.
Két 2014-ben kirótt kolosszális pénzbírságra – BNP Paribas: 8,9 milliárd dollár, mintegy 8,4 milliárd euró; Alstom: 772 millió dollár, mintegy 730 millió euró – volt szükség ahhoz, hogy a francia vezetők és a média ráébredjen: az Egyesült Államok saját jogi modelljét és törvényeit akarja rákényszeríteni a többi országra, még legközelebbi szövetségeseire is.
A történet 1977-ben kezdődött a korrupcióellenes harcot meghirdető Foreign Corrupt Practices Act (FCPA) meghozatalával. A törvény kezdetben csak az amerikai cégekre vonatkozott, amíg 1998-ban ki nem terjesztették a külföldi cégekre is. Majd a második vonalban megjelentek az amerikai embargó alatt álló államokkal (Irán, Kuba, Líbia, Szudán …) folytatott kereskedelmet büntetendőnek minősítő jogszabályok. A 2001. szeptember 11-i terrortámadások után a terrorizmusból és a kábítószer-kereskedelemből eredő pénzmosás elleni harc következett. A Patriot Act kiterjesztette az amerikai ügynökségek hatáskörét az informatikai adatokhoz való hozzáférés területén, többek között a Nemzetbiztonsági Ügynökség (National Security Agency, NSA) révén. 2010-ben a Dodd-Franck törvény felhatalmazta az Értékpapír- és Tőzsdebizottságot (Securities and Exchange Commission, SEC), hogy szankcionáljon minden olyan tevékenységet, amely jelentősen elősegíti az Egyesült Államok törvényeinek megsértését, még akkor is, ha a pénzügyi tranzakció az USA területén kívül zajlott, és annak kizárólag külföldi érintettjei voltak. A külföldön vezetett számlák adózási megfeleléséről szóló 2013-as törvény (Foreign Account Tax Compliance Act, Fatca) az adóhatóságnak területen kívüli hatáskört biztosított. A külföldi bankok, mintegy az amerikai adóhatóság „ügynökeiként” eljárva, kötelesek minden információt megadni az amerikai állampolgárok, az adózási szempontból amerikai rezidensnek számító személyek és a kettős állampolgársággal rendelkezők számláiról és vagyonáról.
Végezetül 2016. szeptember 29-én a kongresszus, Barack Obama elnök vétója ellenére, megszavazta a terrorakciók támogatóinak felelősségre vonásáról szóló (Justice Against Sponsors for Terrorism Act – Jasta) jogszabályt, amely az Egyesült Államokban élő, terrorakció áldozatául esett személyek vagy azok hozzátartozói számára lehetővé teszi, hogy egy közvetlenül vagy közvetve ilyen akcióhoz köthető állam ellen pert indítson. A törvény elsősorban Szaud-Arábia ellen irányul, amiért nem ellenőrizte kellőképpen a szeptember 11-i merényleteket elkövető állampolgárait, de érinthet bármely, az állampolgárai által elkövetett cselekedetért akár közvetve is felelőssé tehető más államot is. Ez a jogszabály, amely az egyéni felelősséget összekeveri a kollektív felelősséggel, ellentmond a nemzeti szuverenitás elvének.
Jogi külpolitika
E türelmesen építgetett jogi fegyvertár mögött a hegemóniára törekvés húzódik meg. Az Egyesült Államokban sokan tartják magukat egy kiválasztott nép polgárainak, amelynek feladata, hogy hirdesse az igét, és megcselekedje a jót. Úgy gondolják, hogy egyetemes vízióval, s ebből fakadóan egyetemes illetékességgel rendelkeznek. Ennek nevében ideológiájuk eszközeit: a pénzt (dollár), a nyelvet (angol), és a jogot (az európai írott joggal szemben a common law) mindenkire nézve kötelezően érvényesnek tekintik.
A technológiai fejlődés és a gazdaság „financializálódása” Washingtonnak megadja a technikai eszközöket ahhoz, hogy az ideológiai offenzívát sikerre vigye. „Ahhoz, hogy az amerikai igazságszolgáltatás illetékesnek tartsa önmagát, az is elegendő, ha egy vitás ügylet dollárban köttetett, vagy néhány mail egy amerikai szerveren futott át” – írja Paul Albert Iweins, a francia országos ügyvédi kamara volt elnöke (2) .
Ez a „jogi külpolitika” jelentős eszközöket mozgósít. Elsőként ott a hírszerzés. A különböző ügynökségek – a CIA-től az FBI-on és annak követségeken elhelyezett ügynökein át az NSA-ig – továbbítják az információkat, s ehhez, ha szükséges, fizetett forrásokat, sőt nem kormányzati szervezeteket (NGO-k) is felhasználnak. Ezeket az információkat azután különböző szervek dolgozzák fel: az amerikai igazságügyi minisztérium (DOJ), az államkincstár, a SEC, az amerikai központi bank, valamint a külföldi vagyonellenőrzési hivatal (OFAC - Office of Foreign Asset Control), amely az amerikai nemzetközi szankciók felügyeletét gyakorolja. Ehhez hozzáadódhat még egyes helyi ügyészek, sőt államügyészek fellépése, például a New York-ié, aki gyakran beleavatkozik a nagy külföldi vállalatcsoportok ellen folytatott eljárásokba.
A DOJ és a többi szervezet is ügyészként viselkedik: céljuk az, hogy a szabálysértő bűnösnek vallja magát. Minél később tesz vallomást és fogadja el az ítéletet, az annál súlyosabb büntetésre számíthat. Részben ezzel magyarázhatók a korrupciós ügyekben az amerikai és a külföldi vállalatokkal szemben alkalmazott bánásmódok közötti különbségek is. Az előbbiek már hozzászoktak az ilyen eljárásokhoz, és ezért rövid időn belül tárgyalásokba kezdenek, míg a külföldiek, ahogy például a Siemens és az Alstom is, túl későn mérik fel a veszély nagyságát.
De közrejátszanak stratégiai megfontolások is. Egy indonéziai korrupciós ügyben az Alstom egy Marubeni nevű japán céggel együtt szerepelt. Az utóbbi már 2012-től kezdve egyezkedett az amerikai igazságügyi minisztériummal, és így csak 88 millió dollár büntetést kapott. Az Alstom által 2014-ben kialkudott számla ennek kilencszerese. A Marubeni nem érdekelte az ágazat amerikai éllovasait, de az Alstomot már célba vette a General Electric.
A megcélzott vállalatokat a pénzbírságok meggyengítik
Vagy ott az Alcatel példája. A francia távközlési céget nem nézték jó szemmel az óceánon túl. Az Alcatel építette ki az iraki hálózatot Szaddám Huszein idején, és fejlettebb technológiákkal rendelkezett, mint amerikai konkurensei, például a Lucent. Az amerikai igazságügyi minisztérium 2005-ben kezdett foglalkozni egy korrupciós üggyel, amely az Alcatel Costa Rica-i és hondurasi tevékenységére vonatkozott. Öt évvel később a céget 137 millió dollár pénzbírságra ítélték. Időközben kénytelen volt egyesülni a Lucenttel, amelynek hasonló természetű, Kínában folytatott tevékenységéért szintén fizetnie kellett, méghozzá… 2,5 millió dollárt (mintegy 2,3 millió euró).
A 2006 végén történt fúzió után a Lucent fokozatosan átvette az Alcatel irányítását. Ez a forgatókönyv már előrevetítette az Alstom energiaágazatával (a cégcsoport háromnegyed része) történendőket, amelyet a General Electric vett meg 2015-ben. A megcélzott vállalatokat a pénzbírságok jelentősen meggyengítik, és nem kizárólag a jog érvényre juttatásának érdekében.
Ahogy a pénzügyi dereguláció lehetővé tette, hogy a pénzvilág, amelynek egyik fővárosa a Wall Street, egy negyedszázaddal ezelőtt gyors és folyamatos növekedésnek induljon, a jogi szakmák rendkívüli kifejlődésére az óceánon túl a common law (szokásjog) a magyarázat. Sok pénz kell ahhoz, hogy több mint egy millió – vagyis háromszáz lakosonként egy – ügyvéd megéljen. Amikor az Egyesült Államok rákényszeríti a törvényeit más országokra, egyesek szerint egyszerűen megzsarolja őket.
Az európai cégek néhány év alatt csaknem 25 milliárd dollárt fizettek ki különböző amerikai hatóságoknak: több mint 8 milliárdot a külföldi korrupciós gyakorlatot célba vevő Foreign Corrupt Practices Act jogszabály címén, és 16 milliárdot a pénzügyi szankciók figyelmen kívül hagyása miatt. Ezen belül Franciaország számlája több mint 12 milliárd dollárra (mintegy 11 milliárd euróra) rúg. Ez természetesen visszahat a folyó tranzakciók mérlegére. Ha hozzáadjuk a más eljárások következményeként kifizetett pénzbüntetéseket, az európaiakra kirótt összeg jócskán meghaladja a 40 milliárd dollárt. És ebbe még nem számítottuk bele a dízelmotorjai károsanyag-kibocsátásának meghamisításával vádolt Volkswagen eljövendő pénzbüntetéseit – több tízmilliárd dollárt –, sem a Deutsche Bank által a jelzálogfedezetű értékpapírok forgalmazása miatt fizetendőket (ezt pedig 5 és 10 milliárd dollár közötti összegre becsülik).
A titoktartásra vonatkozó rendelkezések
Hová folyik be ez a pénz? Közvetlenül azokhoz, akik lefolytatták a vizsgálatot, megindították az eljárásokat és megkötötték a megállapodásokat. A zsákmányon lényegében megosztozik a DOJ, a SEC, az OFAC, a FED, New York állam pénzügyi szolgáltatási felügyelete és a New York-i főügyész. A FATCA eljárások során az adóhivatal közvetlenül szedi be a külföldön letelepedett amerikaiakra kirótt összegeket. Ez az osztozkodás a csapatok motivációjának kulcsa. Érdekük, hogy minél több eljárást indítsanak, és felfogják a mannát, amely majd ügynökségük vagy főosztályuk költségvetését gazdagítja, lehetővé téve, hogy tetemes béreket fizessenek és új munkatársakat szerződtessenek.
Az eljárásokból keletkező pénzmozgások pedig a jogi szférát, az ügyvédi irodákat táplálják. Tiszteletdíjaikat nemcsak az ügyek kivizsgálása idején kell fizetni, hiszen amikor az érintett vállalatok a büntetést lerótták, még nem tekinthetik befejezettnek az ügyet. Székhelyükön ugyanis általában fogadniuk kell egy felügyelőt, aki majd háromtól öt évig terjedő időszakon át figyelemmel kíséri, hogy az ügy rendezése során kiadott utasításoknak megfelelően járnak-e el. A vállalatnak nemcsak ezt a felügyelőt kell fizetnie: az illető pár tucat munkatársat is maga mellé vesz, szintén a vendéglátó számlájára. Ahogy Paul Iweins írja, „a ‘bűnöst’ négy-öt erősen szakosodott washingtoni ügyvédi irodához irányítják, amelyek képesek figyelemmel kísérni tevékenységét a felügyelet évei alatt” – azaz elsősorban megfeleltetni a működését az amerikai törvényeknek. Hogy valamelyes elképzelésünk legyen a költségek végső összegéről, a büntetést ekkor kettővel, sőt hárommal is megszorozhatjuk.
A bűnösség beismerése és a büntetés kifizetése nem szünteti meg formálisan az egyéni bűnvádi eljárások veszélyét; ezeket felfüggesztik, de azzal a feltétellel, hogy a megegyezés kikötéseit, nevezetesen a titoktartásra vonatkozó rendelkezéseket a felek szigorúan betartják. Patrick Kron (3) tagadja, hogy a DOJ vizsgálata bármely mértékben befolyásolta volna a döntését, hogy az Alstom Powert eladja a General Electricnek? Ezt még kimondania is tilos. Hát ezért próbálták a megcélzott vállalatok sokáig egyedül, diszkréten rendezni a problémákat, gondosan kerülve kormányaik, és még inkább a közvélemény mozgósítását.
A helyzet az, hogy valóban volt valami a rovásukon, ám az európai – nevezetesen a francia – törvénykezés az ilyen típusú vétségekre nem alkalmazható. Ezért lehetett különösen hatékony az amerikai offenzíva. „Önök nem járnak el? Majd mi eljárunk.” Ma már nyiladoznak a szemek Európában. Franciaország is megértette végre, hogy valódi korrupcióellenes eszköztárra van szükség, és habozás nélkül eljárás alá kell vonni a vétkes vállalatokat. Legalább két okból. Egyrészt ha a francia igazságszolgáltatás eljárást indít, hivatkozni lehet a ne bis in idem elvére (a kétszeres eljárás tilalma). Másrészt a pénzbüntetést ilyen esetekben a francia államkincstárba fizetnék be. Az „átláthatóságról, a korrupcióellenes harcról és a gazdasági élet modernizálásáról” szóló Sapin 2 törvénytervezet éppen ebbe az irányba indul el.
Az ellentámadás esélye
Az amerikai jog agresszivitása egyre jobban megbénítja az európai cégeket és bankokat, amelyek az angolszász normákhoz való igazodás céljából felülvizsgálják kereskedelmi hálózataikat. Ehhez előszeretettel fordulnak a nagy amerikai könyvvizsgáló cégekhez, és nem veszik észre, hogy ezeknek kötelességük a hatóságok tudomására hozni minden olyan általuk megfigyelt műveletet, amely ellentétes az amerikai érdekekkel. Az európaiak nemigen mernek együttműködni a Washington által kipécézett országokkal, például Iránnal. Még az Obama elnöksége alatt, 2015-ben létrejött nukleáris megállapodás óta sem merik a francia bankok vállalni a kockázatot, hogy hitelezzenek Iránnak. Ahogy attól is ódzkodnak, hogy oroszországi beruházásokat finanszírozzanak (az Airbus kénytelen volt kínai bankokhoz folyamodni). A cégeknek tehát vagy nem dolláralapú finanszírozást kell találniuk, ami a kis- és középvállalatok (kkv) számára gyakorlatilag lehetetlen, vagy le kell mondaniuk a terveikről. A cél pontosan ez: az iráni piac kisajátítása. 2016. szeptember 30-án az amerikai Xerox csoport levélben fordult francia ügyfeleihez és beszállítóihoz, amelyben arra kérte őket, hogy – ha továbbra is jó viszonyban szeretnének maradni a Xeroxszal – ne kössenek üzletet Iránnal.
Az ellentámadás korántsem egyszerű. Először is azért, mert egyes érintett vállalatok inkább nem kerülnek szembe az Egyesült Államokkal. De azért sem, mert a francia – és elsősorban az európai – technostruktúrán belül is bőven akadnak olyan jámbor lelkek, akik meg vannak győződve a common law felsőbbrendűségéről, és arról, hogy az európai jognak fejlődnie kell. Végül azért sem, mert Franciaország egymagában nem képes hatékony megtorló intézkedéseket alkalmazni. Európát kell mozgósítani. Brüsszelben egyre többet beszélnek arról, hogy foglalkozni kell a nagy multinacionális vállalatok – elsősorban a Google, az Amazon, a Facebook, az Apple és a Microsoft – viselkedésével.
Erre három támadási irány kínálkozik. Az első, hogy rá kell mutatni a nagy amerikai befektetési bankok felelősségére egyes ügyekben. Például a Goldman Sachs részben felelős azért, hogy az euróhoz való csatlakozása idején Görögország valós pénzügyi helyzetét elmismásolhatták. Ha az Egyesült Államokban történik ilyesmi, biztosak lehetünk benne, hogy a vétkes külföldi bank ellen eljárást indítanak a helyi hatóságok. Másodszor: fel kell lépni a multinacionális cégek adóoptimalizáló mechanizmusa ellen. A Starbucks az Egyesült Királyságban, a Google Franciaországban, az Apple Írországban… már egymást követik az eljárások. A tét nem csekély, hiszen az európai országok több tízmilliárdos bevételkiesést róhatnak fel ezeknek a cégeknek. Harmadszor: trösztellenes eljárásokat kell indítani a webóriások ellen, amelyek csaknem monopolhelyzetben vannak.
Ahhoz azonban, hogy mindezek a lépések új erőviszonyokat hozzanak létre, arra lenne szükség, hogy az amerikai birodalom szolgálatában álló számtalan lobbi ne állítsa meg őket. Mert az Egyesült Államok a lobbizásnak is nagymestere.
Adó-baki
„Nem szokványos amerikaiaknak” nevezik a Foreign Account Tax Compliance Act (Fatca) járulékos áldozatait. Szerte a világban több milliónyi amerikai él az Egyesült Államokon kívül vagy kettős állampolgárként. A terület szerinti jog értelmében minden, az adott területen született személy jogosult az adott ország állampolgárságára. Így van ez olyan személyek esetében is, akik igen fiatalon hagyták el az Egyesült Államokat, nem is tértek oda vissza, még munka és pénzkereset céljából sem. Ez vonatozik mintegy egy milliónyi, a kanadai határnál élőre, akik a határ túloldalán születtek. A Fatca meghozataláig a nem szokványos amerikaiak közül (számuk néhány tízezerre tehető Franciaországban) sokan előnyösnek ítélték meg a helyzetüket. Máshol éltek, de bármikor menedéket találhattak az Egyesült Államokban. Ma már nem ilyen elégedettek.
Eleinte a Fatca eljárásban csak a szervezett bűnözés, a drogkereskedelem, az adócsalás elleni harc egy eszközét láttuk. Az amerikai hatóságoknak igazán jogában állhat e bűnözők üldözéséhez szükséges információkat megkérni a külföldi, elsősorban a svájci bankoktól. A valóság azonban egészen más.
Washington azt követeli a világ összes bankjától, hogy adják meg azon „US Persons” listát, akiknek a számláján több mint 50 000 dollár van. Ellenkező esetben 30%-os büntetéssel sújtják a bank, az Egyesült Államokból származó összes pénzmozgását – ez kész öngyilkosság lenne egy nagybanknak, amelynek nemzetközi tranzakciói nagyrészt dollárban, tehát amerikai földön keresztül bonyolódnak le. Elsőként Svájc engedett ennek követelésnek. Aztán – kezdve Franciaországgal 2013-ban – a többi európai ország is beadta a derekát és elfogadta a Fatca előírásait. És az adózási következményeket. Miközben az USA-nak vannak a kettős adózásról szóló aláírt megállapodásai, melyek értelmében minden állampolgárra a nemzeti adószabályzás az érvényes. Egy amerikai, aki Franciaországban él és dolgozik, a francia adóhatóságoknak fizet adót, az 1994-ben aláírt kétoldalú adómegállapodás értelmében. Most viszont, ha ez kevesebb, mint amennyit az USA-ban fizetett volna, akkor a különbözetet be kell fizetnie. Ez sok esetben elég jelentős összeg lehet, hiszen az adókedvezmények országonként erősen eltérőek. Így például a francia TB hozzájárulási adót (contribution sociale généralisée –CSG) az amerikaiak nem tekintik megfizetett adónak, de a 250 000 eurónál magasabb értéken eladott ingatlan után is fizetni kell az USA-ban, míg Franciaországban nem kell.
2014 őszén, a bankok elkezdték értesíteni az amerikai és a „feltételezetten” amerikai ügyfeleiket, bekérték az amerikai adószámukat vagy, hogy igazolják, miszerint lemondtak az amerikai állampolgárságukról. A sokk több ezer embert érintett. Egy igazi kafkai rémálmot élnek át. És semmilyen segítséget sem kapnak. Több bank ezen a címen egyszerűen eltanácsolja őket az ügyfelei közül. Sokan megpróbálnak lapítani, de a francia adóhatóság az amerikaiak ügynökeként viselkedik. Mások készek lemondani az állampolgárságukról. Ez lehetséges, de szintén rendkívül drága mulatság: összességében úgy 20 000 euró, hiszen kötelező ügyvédet – persze a legjobb ha rögtön amerikait – fogadni. És ez sem mentesít az utolsó három, egyes esetekben hat, évre visszamenőleg történő adóbevallástól és a különbözet megfizetésétől.
