Amikor egy kiszámíthatatlan államfő – aki nem is nagyon törekszik megtanulni mindazt, amit nem tud – a parancsnoka a világ leghatalmasabb hadseregének, akkor szerencsés, ha sok korlát van beépítve a rendszerbe. Amikor azonban Donald Trump kiadta a parancsot a tábornokainak, hogy bombázzák meg Szíriát, és induljanak csatahajók Ázsia felé, akkor az amerikai parlamenti képviselők, a republikánusok és a demokraták közösen, lelkesen megtapsolták, sőt melléállt szinte a teljes média, még Európában is. Az egyik francia országos napilap odáig ment el, hogy így lelkendezett: „a szíriai csapásokban volt valami felszabadító”. (1)
Egy közel-keleti légi támaszpont ellen kilőtt ötvenkilenc rakéta tehát majdnem sikeresen kreált a népszerűtlen, amatőr és önkényes elnökből egy elkötelezett, érzékeny és emberi érzelmektől túlcsorduló elnököt, aki elérzékenyül „egy barbár támadásban kegyetlenül meggyilkolt szép kisbabák” látványától. Egy ilyen dicshimnusz a mai feszültségektől terhes nemzetközi helyzetben annál is fenyegetőbb, mert közismert, hogy az elnök igencsak kiéhezett az elismerésre és a dicséretekre.
1961 januárjában, három nappal azelőtt, hogy kilépett a hatalomból, Eisenhower republikánus elnök honfitársait a „hadiipari komplexum” veszélyére figyelmeztette, amely jól érzékelhető – gazdasági, politikai, sőt spirituális –befolyással bír minden városban, minden államban és minden kormányzati hivatalban. A jelenlegi elnök egymás utáni pálfordulásait figyelve, úgy tűnik, hogy az utóbbi hetekben e „komplexum” nem takarékoskodott az erőivel. Január 15-én, Trump elnök, még úgy ítélte meg, hogy „a NATO elévült”. Néhány hónappal korábban meg még azzal számolt, hogy Oroszország szövetségesévé válik majd. Április 12-én aztán összefoglalva úgy értékelte Washington és Moszkva kapcsolatát, hogy az „sosem volt mélypontot ért el”.
Az orosz miniszterelnök, Dmitrij Medvegyev szerint, ahogy „elült a választási kampány okozta köd”, Trumpot a washingtoni „hatalmi rendszer azonnal megtörte”. Az köztisztviselői kar alkotta láthatatlan állam az államban intézmények – vagy mai kifejezéssel –, a „mély állam”, amely stratégiai céljait akkor sem veszti szem elől, amikor új lakó költözik a Fehér Házba, vette kézbe az elnök befolyásolását. A hidegháborús nosztalgiákat dédelgető republikánusok és demokraták most aztán büszkélkedhetnek: ha Trump egy bábra hasonlít is, de legalább „nem a Kreml bábja többé”. (2) Ebben a kérdésben a „mély állam” győzött.
Eisenhower elnök ma a „hadiipari komplexum” mellett megemlítené a média szerepét is. Mert a folyamatos információáramlás imádja az állandó feszültséget, és szereti a háborút. A felkent kommentátorok annál is szívesebben igazodnak a hangzatos szózatokhoz, mivel ma már a fegyveres harcokban nem sorkatonák fognak elesni, hanem „önkéntesek”, akik nagyon gyakran proletárok. A legnagyobb amerikai lapok negyvenhét vezércikket szenteltek a Szíria-ellenes amerikai csapásoknak. Közülük egyetlen egy ellenezte (3) …
