Az a tény, hogy február 6-án a Knesszet elfogadott egy a palesztin tulajdonú földek elvételét legalizáló törvényt, alátámasztja: az izraeli szélsőjobboldal az új amerikai adminisztráció támogatására számít, hogy keresztülvigye Ciszjordánia bekebelezését. Ha a Legfelsőbb Bíróság érvényesnek ítéli a törvényt, és a nemzetközi közösség hagyja ezt az Egyesült Nemzetek elítélő határozata ellenére, akkor ez történelmi fordulat a konfliktusban: az úgynevezett « két államon » alapuló megoldás helyett az egységes állam javára. De akkor a palesztinok állampolgárok lesznek-e, vagy inkább egy izraeli apartheid áldozatai?
Az új amerikai kormányzat felbátorította az izraeli jobboldalt
Néhány nappal később az izraeli miniszterelnök bejelentette, hogy több, mint háromezer új lakás építését kezdik meg Kelet-Jeruzsálemben és Ciszjordániában – többet, mint az egész 2016-os évben. Bár Benjamin Netanjahu egyre messzebb megy, de riválisa, Naftali Bennett, még így is jobbról előzi, hiszen a megszállt palesztin területek annektálását követeli.
„Az egyedüli dolog, ami előre látható Donald Trumpnál, hogy semmi sem lesz előre látható (1) .” Noam Chomskynak ez az általában helytálló reflexiója a Közel-Kelet vonatkozásában már kevésbé igaz. A republikánus jelöltnek három állítása jellemezte az izraeli-palesztin konfliktussal kapcsolatos álláspontját: elkötelezte magát, hogy az Egyesült Államok nagykövetségét Tel-Avivból Jeruzsálembe helyezi át (2) ; elutasította, hogy az 1967 óta elfoglalt területeken történő telepeket a békefolyamat akadályának tekintse; és úgy döntött, hogy nem gyakorol nyomást az izraeli kormányra abból a célból, hogy az tárgyaljon. Két kinevezés legalábbis nagyon jelentősnek látszik: az egyik az elnök veje, Jared Kushner – aki anyagilag is támogatja a telepek építését – kinevezése a „Fehér Ház főtanácsadójává”; a másik David Friedman – egy régi ciszjordániai település, a Bet El Baráti Körének az elnöke – kinevezése izraeli nagykövetté. A rögtönzött diplomata azonnal kifejezte „lelkesedését”, hogy mielőbb dolgozni kezdhessen, „Izrael örökös fővárosának amerikai nagykövetségén”.
Legalizálják az „előőrsöket”?
Véletlen egybeesés? Az új adminisztráció hivatalba lépése akkor történt, amikor az izraeli szélsőjobboldal történelmi fordulatot akar kiharcolni Tel-Aviv palesztin politikájában: Ciszjordánia bekebelezését. Naftali Bennett, a Zsidó Otthon nevű ultranacionalista vallásos párt vezetője, oktatási és diaszpóra-ügyi miniszter, régóta szorgalmazza a C-zóna annektálását. Ez utóbbi, amelyet az oslói megállapodások Izrael kizárólagos ellenőrzése alá helyeztek, Ciszjordánia több mint 60 %-át képviseli, elsősorban a Jordán völgyét, de egyúttal telepek sorát, és azok elkerülő útjait is. 2016. december 5-én Naftali Bennett két ügyben is belendült: első olvasásban megszavaztatott a Knesszetben egy olyan törvénytervezetet, amely legalizálna négyezer lakást az „előőrsök” telepein – miközben ezeket a telepeket, még az izraeli jog is illegálisnak tekinti, mert kisajátított palesztin magánterületeken épültek, s mint ilyen, a 4. Genfi Konvenció, és az Egyesült Nemzetek határozatainak durva megsértése. Ahhoz, hogy ez a döntés életbe lépjen, még három új olvasatban meg kell tárgyalni, majd az alkotmánybíróságnak is érvényesnek kell ítélnie.
„Ez a legveszélyesebb törvény, amelyet Izraelben 1967 óta hoztak” – állította kevéssel a szavazás után Walid Assaf, a telepek ügyével megbízott palesztin miniszter. Izrael főügyésze, Avichaï Mandelblit tiltakozott a szöveg ellen, mert az ellentétben áll a legfelsőbb bíróság gyakorlatával, az ellenzéki munkapárti Isaac Herzog pedig „nemzeti öngyilkosságnak” nevezte. Mi több, kétszáz régi tiszt, akik „Izrael biztonságáért küzdő parancsnokokként” hallatták hangjukat, elítélték az annexiós tervet, mert az véget vetne az állam „zsidó és demokratikus” jellegének. Ezek a reakciók nem tartották vissza Naftali Bennettet attól, hogy január végén egy új törvény elfogadását ígérje meg, amely Maale Adoumim – ez egyike a három legfontosabb kelet-jeruzsálemi izraeli telepeknek – annektálását jelentené. A Palesztin Hatóság számára ez a fordulat a halálos véggel egyenértékű: Ciszjordánia annektálása után aligha maradna bármit is igazgatni, nemhogy tárgyalni bármiről.
Ötven évvel ezelőtt, a hatnapos háború másnapján, Levi Eskol kormánya nem akarta megváltoztatni a megszállt területek státuszát Kelet-Jeruzsálem kivételével, melyet 1967-ben annektáltak, és 1980-ban, Nyugat-Jeruzsálemmel együtt az ország „egységes és egész” fővárosává nyilvánították, amit a „nemzetközi közösség” nem ismert el. Amint Abba Eban külügyminiszter állította, arról volt szó, hogy ez „ütőkártya” szerepét játssza az ország későbbi tárgyalásain. Valamennyi későbbi kormány – beleértve a legjobboldalibbakat is, mint Ariel Saroné és Benjamin Netanjahué –, hivatalosan tartotta magát ehhez a verzióhoz. Mindez nem akadályozta meg, hogy tömegével építsenek telepeket Ciszjordániában: az 1977-es 5000 telepesből, akik a jobboldal első hatalomra jutásakor éltek ott, 2017-re a létszám 400 000-re nőtt, nem számítva a Kelet-Jeruzsálemben élő 200 000 izraelit.
Ez a bizonytalanság komoly politikai és diplomáciai előnyt jelent: lehetővé teszi Tel-Avivnak, hogy ne kelljen döntenie a palesztinok sorsáról. Ugyanakkor, Ciszjordánia annektálása azt jelentené, hogy a palesztinoknak ugyanolyan jogokat kellene adni, mint az izraelieknek, beleértve a szavazati jogot is, ami hosszú harcot nyitna a valódi egyenlőségért a jövőbeli közös államban. A szavazati vagy más jogok elutasítása viszont világosan mutatná, hogy az egységes állam a dél-afrikai apartheidhez hasonló változata lenne, ahol egy bizonyos nép vindikál magának minden jogot a többi kizárásával.
Ennek a dilemmának az elkerülésére egy még sötétebb forgatókönyv is maradt: a palesztinok kiűzése Ciszjordániából, sőt, egész Izrael Államból. Ez utóbbi nem maradhatott volna zsidó többségű az 1947-1949-es Nakba (arabul „katasztrófa”) nélkül, amikor 850 000 palesztin menekült el, akik az akkori lakosság négyötödét jelentették. Ezt újabb etnikai tisztogatás követte az 1967-es háború árnyékában, ez a Naksa („vissza”) : 300 000 újabb menekült hagyta el az izraeli hadsereg által elfoglalt területeket. És Ariel Saron szerette ismételgetni, hogy „Izrael függetlenségi háborúja még nem ért véget”. Azóta persze a helyzet változott. Nehéz megszervezni egy tömeges deportálást az egész világ kamerái előtt – legalábbis hidegfejjel. De ilyen meleg helyzetben? A Szíriában folyó háború félelmetes precedenst teremtett: a harcok eszkalálódása következtében öt év alatt minden második lakosnak el kellett hagynia lakóhelyét, s ezek közel fele száműzetésbe menekült.
A szélsőjobboldal nem átall nyíltan beszélni az annektálás programjáról. „Az engedmények útja, a megosztás útja sikertelen maradt. Az életünket is fel kell áldoznunk, ha kell, hogy kiterjesszük Izrael szuverenitását Ciszjordániára”, jelentette ki nyíltan a Zsidó Otthon vezetője. Ha a Likud vezetője el is fogadja ezt, nyíltan nem szívesen hangoztatja. Legutóbbi visszakozása is erről tanúskodik: december 5-én első olvasatban megszavazta az annexiós törvényt, most viszont azon dolgozik, hogyan lehetne csendben elfeledkezni róla!
Nyugtalanság az ország nemzetközi megítélése miatt
Ez a kapkodás nem ma kezdődött. 2009-ben a Bar-Ilan Egyetemen mondott beszédében Benjamin Netanjahu burkoltan elismerte egy „demilitarizált palesztin állam” létrehozásának lehetőségét. Hat évvel később, a parlamenti választások előestéjén viszont bejelentette, hogy amíg ő áll a kormányrúdnál, addig nem lesz Palesztin állam. Alighogy ismét miniszterelnök lett, megint megtagadta saját magát, ám ezt is tagadja: „Nem vonok vissza semmit abból, amit hat évvel ezelőtt mondtam, amikor egy olyan megoldást ajánlottam, amely egy demilitarizált palesztin államot jelent, amely elismeri a zsidó államot. Egyszerűen csak azt mondom, hogy ehhez a feltételek még nem értek meg”.
Ezeknek az ide-odaugrálásoknak az az oka, hogy Tel-Aviv növekvő elszigetelődése nyugtalanítja a Nemzetbiztonsági Tanulmányok Intézetét (INSS). Az éves jelentésükben, amely a közvéleményre nagy hatással van, azt írták, „Izrael megítélése a nyugati országokban folyamatosan romlik; emiatt nő az ellenünk dolgozó csoportok képessége, hogy megkérdőjelezzék erkölcsi és politikai legitimitásunkat, illetve hogy hatékony bojkott-kampányt indítsanak”.
A szélsőjobboldalt ez nem kell érdekelje, támaszkodhat az új amerikai adminisztráció mellett egy radikalizált izraeli közvéleményre is. Az állandó háborús állapot – amelyet az utóbbi hónapokban a „késes intifada” is erősített—, az erős, médián keresztüli agymosás, de ezen kívül, és talán ez a legfontosabb, a politikai perspektíva teljes hiánya: ezek azok a tényezők, amelyek magyarázzák, hogy az izraeli zsidók többsége miért fordult a szélsőséges gondolkodás felé.
A közvélemény-kutatások valóban megerősítették a 2015. március 17-i választások eredményeit, amelyek Izrael történelmének legjobboldalibb kormányának létrejöttéhez vezettek. Minden kutatás arra mutat, hogy a többség elutasítja egy palesztin állam létrehozását, támogatja Ciszjordánia annektálását és a palesztinok „áttelepítését”, beleértve – ami még soha nem fordult elő – az izraeliekét is. Ezen kívül, tíz izraeli zsidó közül hat úgy gondolja, hogy Isten Izrael földjét a zsidóknak adta – egy ott ismert vicc szerint ezt még az ateisták is hiszik… Ehhez az egyetértéshez még hozzájárul egy nemrégiben létrehozott erős elnyomó arzenál is az ellenszegülőkkel szemben (lásd lejjebb, a keretes írásunkban).
Jó jelképezik a jobboldali radikalizálódást azok a reakciók, amelyek a francia-izraeli katona, Elor Azaria ítéletét követték, akit azzal vádoltak, hogy 2016. március 24-én Hebron központjában egy fejlövéssel megölt egy már sérült, földön fekvő, eszméletlen palesztin támadót. A hadsereg megítéléséről való súlyos kép miatt aggódva, miután a gyilkolásról készült videót látták az egész világon, a katonai parancsnokság példát akart mutatni. A katonai bíróság pedig, január 4-én a vádlottat „emberölésben” mondta ki bűnösnek. Az ítélet még függőben van, de akár húsz év börtönbüntetést is jelenthet (3) , feltéve, hogy a három bíró nem visszakozik az ítéletük által okozott felháborodás miatt. A miniszterelnök és az egész kabinet, szinte az egész politikai osztály és a média nagy része kegyelmet akar a gyilkosnak, ahogyan a megkérdezett izraeli zsidók 67 %-a is. A halálos fenyegetések száma egyre nő, ezért a bírókat szoros védelem alá kellett helyezni, mivel a szélsőségesek még a hadsereg parancsnokát is megfenyegették.
Amerikai álláspont a két állam elvről
Az előre vetíthető fordulat adja a magyarázatát az ENSZ Biztonsági Tanácsa által 2016. december 23-án, az amerikai tartózkodásnak köszönhetően – először 1980 óta – elfogadott 2334. számú határozatnak, valamint a Párizsban január 15-én tartott konferenciának, amelyet John Kerry amerikai külügyminiszter jelenlétében tartottak. Ahhoz már Avigdor Lieberman izraeli védelmi miniszter arroganciája kellett, hogy egy „modern Dreyfuss-ügyet” lásson a nemzetközi reakciókban: a „nemzetközi közösség”, beleértve az Egyesült Államokat is, megerősítette a két állam elvét, és mindent elítélt, amely ezt veszélyezteti, elsősorban a telepek építését.
Az amerikai beavatkozás dicséretes lenne, ha nem túl későn történt volna, és azt követően, hogy a leköszönő adminisztráció történelmi megállapodást írt alá 38 milliárd dolláros katonai segítségről 10 évre. De nem az időzítés az egyetlen baj. Ami még súlyosabb: a leköszönő adminisztráció, közvetlenül Donald Trump Fehér Házba érkezése előtt, még az utolsó percekben sem tesz említést a lehetséges szankciókról. Még ha a centrista vezető, Jair Lapid árnyaltabban látja is a szankciók kérdését: „Ez a határozat nem beszél szankciókról, de létrehozta a jövőbeni szankciók infrastruktúráját; ez az, ami nyugtalanító. Ez alapot adhat a nemzetközi bíróságok előtti panasztételre Izrael és felelős vezetői ellen.”
Izrael belső erőviszonyainak változása azt bizonyítja, hogy csak erős nemzetközi nyomás, határozott gazdasági és jogi intézkedésekkel párosulva képes észre téríteni a vezetőit. Az izraeli miniszterelnök nagyon is tudatában van ennek, például mikor „stratégiai fenyegetésnek” minősítette 2015-ben a Boycott Désinvestissement Sanctions-t (BDS, „Befektetés-ellenes bojkott szankciók”). A Rand Corporation, egy amerikai agytröszt szerint, ez akár 47 milliárd dolláros veszteséget is okozhat az izraeli gazdaságnak tíz év alatt. Mert a szankciók intézményi szinten terjednek: számos országban a nyugdíjalapok, nagyvállalatok — Franciaországban az Orange és a Veolia —, és bankok vonják vissza befektetéseiket a telepekről, sőt, magából Izraelből is. Az Európai Unió követeli, hogy a megszállt területeken levő telepekről származó árukat jelzéssel lássák el, mert azok már nem élvezik azokat az előnyöket, amelyeket az Izraellel kötött megállapodások biztosítanak; ez a követelés azonban csak egy szűk kört érint…
Szokatlan módon, egy másik, politikai jellegű jelzés is érkezett az Európai Bizottságtól, amely általában toleráns Tel-Avivval szemben. Miközben kinyilvánította ellenzését az Izrael ellenes bojkottal szemben, az Unió fő külügyi és biztonságpolitikai képviselője, Federica Mogherini asszony, kijelentettet: „Az Unió védi a szólás- és az egyesülés szabadságát, alapjogi chartájának megfelelően, amelyeket a tagállamokra alkalmaz, beleértve a BDS akcióival kapcsolatos intézkedéseket is.” És hozzátette: „A szólás szabadsága, amint azt az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlata kimondja, ugyanígy alkalmazandó azokra az információkra és gondolatokra, amelyek támadják, sértik, vagy zavarják valamelyik államot, vagy lakosságának egy részét.”
François Hollande és Manuel Valls vezetése alatt, a francia hatóságok éppen az ellenkező irányban cselekedtek: pereket indítottak, és súlyos bírságokat vetettek ki a BDS kampány aktivistáira. Ez utóbbiak akcióit abszurd módon, mint „faji gyűlöletkeltést” értelmezték, miközben azok a gyarmatosítás befejezéséért és jogegyenlőségért léptek fel. Egy olyan célért, amelyben partnerük az Egyesült Nemzetek Szervezete.
A szólásszabadság egyre súlyosabb korlátozása
Azontúl, hogy konszenzus alakult ki a telepek további kiterjesztésére illetve minden engedmény elutasítására, számos jogi rendelkezést is bevezettek, a tiltakozás elhallgattatására:
• A „Bojkott-törvény” (2011) megtilt minden felhívást „egy személy bojkottálására, azért mert kapcsolatokat tart fenn Izraellel vagy az Izrael ellenőrzése alatt álló területekkel” ;
• A „Nakba-törvény” (2011) pénzbüntetéssel szankcionálja a 850 000 palesztin 1948-as kiűzéséről szóló megemlékezéseket;
– A „szegregációs törvény” (2011) „befogadási bizottságok” létrehozását irányozza elő, amelyek eldöntik, hogy aki vagy akik letelepedni szándékoznak egy helységben vagy egy városban, azok „megfelelőek-e” ;
– A nem-kormányzati szervekről szóló törvény (2016) arra kényszeríti az NGO-kat, hogy bejelentsék, amennyiben külföldi kormány finanszírozza a tevékenységüket, ha a támogatás meghaladja költségvetésük felét (ezzel kiveszi a törvény alól a jobb- és szélsőjobboldali szervezeteket, amelyeket szélsőséges amerikai zsidó alapítványok támogatnak);
– A „kizárási törvény” (2016) lehetővé teszi, hogy (a 120 közül) 90 képviselő összefogjon, és kizárhasson képviselőket a parlamentből;
– A „BDS-törvény” (2016) felhatalmazza Izraelt, hogy a határon visszatartson személyeket vagy vállalatok, szervezetek vagy alapítványok képviselőit, akik Izrael bojkottjára hívtak fel;
– Végül, a „Breaking the silence” törvény (2017), amelyet első olvasásban januárban fogadtak el, megtiltja az ezt a nevet viselő szervezetnek, amely elítélte a hadsereg erőszakoskodásait a megszállt területeken, hogy képviselői felszólaljanak, és előadásokat tartsanak az oktatási intézményekben.
