Angliában vége a „régi idők focija” korszaknak. A bajnokságok ismert csapatai, a nagynevek, pénzcsináló automatákká alakultak, és óriásnyereségességet várnak el tőlük. Amióta a stadionok jegyárai az egekbe szöktek, a drukkerek állandóan tiltakoznak és közülük a legszegényebbek kénytelen-kelletlen kizáródtak a meccsek lelátóiról. Hihetetlen, ha figyelembe vesszük, hogy a futball a szegényebb néprétegek sportjából nőtte ki magát.
2016. február 6-án, a liverpooli „Reds” (Vörös Ördögök) és Sunderland bajnoki meccsének 77-dik percében egy teljesen váratlan esemény beírta magát a brit futball történetébe. Közel tízezer liverpooli szurkoló otthagyta az Anfield Road-i stadiont, a Beatles városának futball-templomát és „You greedy bastards, enough is enough!” (Zsugori, pénzéhes szemétládák, most már elég!) kiabálva vonultak fel a városban. A Klub azon döntése ellen tiltakoztak, miszerint egyes jegyárakat 77 Ł-ra (vagyis 27 000 Ft) emelik a korábbi 59 Ł helyett (1) . A szurkolók és a klub – a tulajdonosa 2010 óta az amerikai Fenway Sports Group – vezetőinek tanácskozása után, az áremelési tervről lemondtak.
A Scousers-ek (2) vagyis a liverpooliak, nem egyedül elégedetlenkednek. Egyre többen és egyre több stadion lelátóiról kezdenek felszólalni az angol első osztály meccsein tapasztalható jegy- és bérletárak emelkedése ellen. Összehasonlítva az európai első osztályban játszó csapatok által alkalmazott jegyárakat, az angolok állnak a dobogó legfelső fokán. A 2015-16-os szezonban a legolcsóbb helyre az éves bérlet a londoni Arsenal – tulajdonosa egy amerikai milliárdos, aki elnyerte a „legéhesebb klub” címet is – meccseire 1 200 euró (a legdrágább ennek a kétszerese) (3) volt, ami megfelel nagyjából egy brit minimál béres havi jövedelmének. Liverpoolban – a bajnoki tabellán a csapat a negyedik helyen áll Tottenham és Chelsea után – 836 eurót (250 000 Ft) kell kifizetni egy évre. A legolcsóbb jegy az Anfield Roadra pedig közel 44 euróba (14 000 Ft) kerül. Majdnem tízszer annyiba, mint 1990-ben (5-7 euróba kerültek akkor a belépők). Két évtized alatt, a La Manche csatorna túloldalán a jegyárak 1 000 %-kal nőttek, miközben a fogyasztói árak halmozott áremelkedése 77 %-os volt ezekben az években. Következmény: a legszerényebb jövedelmű rétegek eltűntek a lelátókról. A futball, miközben történelmileg kötődik a munkáskultúrához, fokozatosan elvágja magát a gyökereitől. Annyira, hogy már a lelátók eldzsentriesedéséről beszélhetünk (4) , annak mintájára, ahogy sok nagyvárosban, a legszegényebbek kiszorulnak a külvárosokba. Hogy is jutottunk idáig?
Fogyasztó vagy szurkoló?
Az 1980-as években, két tragédia borzolta fel az európai stadionok világát és vezetett el Nagy-Britanniában a radikális reformokhoz. 1985. május 29-én az Európai Kupabajnokság döntőjében Liverpool ütközött a torinói Juventus-szal. Az angol és olasz szurkolók csúnyán összecsaptak, ami óriási lökdösődéshez vezetett, amelyben 39 ember meghalt. A tragédiáért a Liverpool huligánjait vádolták, miszerint ők kezdték az erőszakoskodást, ezért a csapatot hat évre eltiltották az európai kupákon való részvételtől. A többi angol Klubot is kizárták, öt évre. Négy évvel később egy másik drámai esemény is történt: 1989. április 15-én a Hillsborough (Sheffield) stadionban a tömeg együttugrálása miatt leszakadt az egyik, csak állóhelyes tribün (terrace), és a Liverpool 96 szurkolója életét vesztette, a "Vörös Ördögök” és Nottingham Forest bajnoki mérkőzésén. A liverpooliak kerültek megint a célkeresztbe, a média és a politikusok is nekik tulajdonítják (hibásan) a felelősséget a katasztrófáért (5) .
Margaret Thatcher miniszterelnök vezényletével – aki közismerten sosem szerette Liverpoolt és a liverpooliakat, a munkás és szakszervezeti fellegvárat – a hatóságok a két katasztrófára hivatkozva hozzák meg azokat az intézkedéseket, amelyek teljesen átalakítják a brit futballszokásokat és például szolgálnak majd egész Európában. Felújítják a stadionokat annak érdekében, hogy a szurkolók biztonságát garantálhassák és egyben megakadályozzanak minden túlkapást. Az első és a másod osztály csapatainak a stadionjaiban megszüntetik a híres terrace-okat vagyis a legnépszerűbb állóhelyeket, pedig itt volt a leglelkesebb és élénkebb szurkolók találkozó helye. Helyükre a lelátókra csak üllőhelyek kerülnek, ahol egyszerűen nem lehet állva szurkolni. Mindenhova kamerákat telepítenek, hogy ellenőrizhessék a drukkereket a meccsek alatt. Több rendőr és a belépésnél szigorúbb ellenőrzés egészíti ki az átépítés okozta változásokat.
Ezt a „modernizációs” politikát a gazdasági modell megváltoztatása egészítette ki. Az 1990-es évektől, külföldi üzletemberek felvásárolják és tőzsdére viszik a leghíresebb angol Klubokat. Az első osztályba tartozó Klubok egyesülete 1992-ben kilép az országos szövetség kötelékéből: privatizálják és átnevezik Premier Ligának, ami 1993-tól 2001-ig „FA Carling Premiership-hez” (a sör márka után), azóta a főszponzor Barclays bankhoz kötődik. Az audióvizuális jogdíjak az egekbe szöknek, a reklámszerződések és a márkatermékek elöntik a piacokat. A befektetők futnak a pénzük után, és jóbb módú publikummal akarják megtölteni a stadionok lelátóit, ezért a Klubok, luxus igényeket is kielégítő, piaci tereket alakítanak ki a stadionokon belül és környékén: VIP páholyokat és magán szalonokat, amelyek bérleti díja több százezer euróra is felmehet. A sportpálya átalakul fogyasztási központtá. Annyira, hogy ma már a tipikus előfizetője az Premier Liga csapatainak meccseire az ötvenes, jólszituált, akit inkább lehet fogyasztónak, mint drukkernek nevezni.
