Közismert, hogy bolygónk megtermelt javainak többségét a népesség 1 százaléka sajátítja ki. Egy felmérés kimutatta, hogy az USA gazdasági fellendülésének szinte teljes haszna az 1 százaléknyi leggazdagabb amerikaiakhoz került. Sajnos, ez se történelmileg, se nemzetileg nem egy különleges helyzet.
A kormánypolitikák majdnem mindenhol ebbe az irányba hatnak. Emmanuel Macron francia elnök például olyan adózási tervet terjesztett elő, amelynek a leggazdagabb 280 000 háztartás, vagyis a lakosság alig 1 százaléka lesz a legnagyobb kedvezményezettje. Egészen pontosan azok, akiknek a vagyonát alapvetően a pénzügyi befektetések és a vállalati tulajdonrészek teszik ki (1) .” Ezek a szomorú tények azonban nem teszik szolidáris társadalmi csoporttá, még kevésbé forrongó politikai erővé a maradék 99 százalékot.
Van-e valami közös ebben a 99 százalékban? Az Occupy Wall Street mozgalom már 2011-ben megfogalmazta: „Az a közös bennünk, hogy nem viseljük el többé a maradék 1 százalék korruptságát és mohóságát”.
Ebből kiindulva elképzelhető-e, hogy ez a 99 százalék összefogjon, hogy összeadják energiáikat és megdöntsék a fennálló rendet? Ha már mi magunk nem vagyunk milliárdosok, de privilegizált jómódúak vagyunk, akkor jóleső érzés azt képzelni, hogy együtt vagyunk, ugyanabban a társadalmi tömbben, mint a proletárok. A 99 százalékban válogatás nélkül keverednek egybe a föld rabjai, valamint egy széles felső középrétegek, orvosok, egyetemi tanárok, újságírók, felső vezetők, reklámszakemberek, magas szintű állami hivatalnokok. Nélkülük az 1 százalék uralma, két napig sem tudna fennmaradni. Ugyanakkor: a 99 százalék nagy zsákjába egybe csomagolni a karfiolt és a sárkányrepülőt, ugyanolyan utópia, mint maga az „amerikai álom”, amely azt sugalmazza, hogy mindenki gazdag lehet (2) , vagy a középréteghez tartozhat – feltéve, ha igyekszik...
A történelem arra tanít, hogy a nagy összeborulások, az egyhangú döntések kora nem szokott hosszan tartani. 1848. februárban a testvériség barikádjai, ahol munkások és burzsoák együtt harcoltak, a „júniusi napokra”, már gyilkos összetűzésbe torkolltak (3) . Egy szövetséget kiépíteni rendkívül nehéz, még akkor is, ha egy ország két progresszív mozgalmáról van szó. Egy közös tervet kigondolni, egy tartós politikai erőt felépíteni egy olyan bázison mint „az emberiség – kivéve az oligarchákat”, a legjobb esetben is utópia. Rosszabb esetben pedig annak a kifejeződése, hogy valaki nem akar választani, nem akar dönteni. Végül is azt jelenti, hogy nem teszünk semmit. Ha csak a teljes egyetértés talaján léphetünk előre, akkor nem marad más, mint a bántalmazott kisgyerekek és a közlekedési balesetek ügye.
Minden más esetben a 99 százalék túl sok.