Szaúd-Arábia jó okkal aggódott, amikor tavaly novemberben Donald Trump győzött Hillary Clintonnal szemben. Clinton asszony ugyanis régi barátként folyton azt hangoztatta, hogy a béke és a stabilitás erejének tekinti az országot, míg Donald Trump már évek óta erőteljesen bírálja a szaúdi királyságot.
Donald Trump még 2011-ben annak a véleményének adott hangot, hogy a királyság a terrorizmus legnagyobb finanszírozója a világon. „Olajdollárjainkat – vagyis a mi pénzünket – használja azoknak a terroristáknak a finanszírozására, akik a mi embereink elpusztítására törekszenek. Közben a szaúdiak tőlünk várják, hogy megvédjük őket” (1) − jelentette ki. 2014 szeptemberében pedig a twitteren ezt tette közzé: „Mondjátok meg Szaúd-Arábiának és másoknak, hogy a következő tíz évben ingyenes olajat akarunk majd kapni tőlük, ellenkező esetben nem védjük meg a Boeing 747-es magángépeiket. Fizessék ki a számlát!” Az elnökválasztási kampányban pedig azzal fenyegetődzött, hogy leállítja a szaúdi olaj-importot, ha a királyság nem tesz többet az Iszlám Állam elleni harcban, s kijelentette, hogy „a szaúdiak robbantották fel a World Trade Centert”. Majd az NBC „Meet the Press” című műsorában még hozzátette, hogy „a királyság az amerikai fegyverek árnyékában él, s ha mi nem volnánk, akkor már nem is léteznének”.
Az USA-szaúdi kapcsolatok már jó ideje a holtponton vergődtek, de a választások után ez még tovább romlott. Hét hónap elmúltával azonban, teljes diplomáciai pálfordulás állt be, hiszen az elnök első külföldi útjának épp Rijádot választotta, ahol síkra szállt az iráni rendszer megdöntése mellett, és 110 milliárd dolláros fegyverüzletet jelentett be, további 240 milliárdot pedig kilátásba helyezetett az elkövetkező évtizedre. Nyitott kérdés, vajon képes lesz-e a szaúdi kormány helytállni egy ilyen nagy összegű megrendelésért, hiszen az olajárak esése miatt a költségvetés – szinte hihetetlen – de 22 százalékos hiánnyal küzd. Ennek ellenére a Fehér Ház hivatalnokai arról áradoznak, hogy a fegyverüzlet nem kevesebbet jelent, mint az Irán és az Iszlám Állam ellen szerveződő „arab-NATO” alapjainak megteremtését (2) .
A hátérben: az olaj és a fegyver
Hogy a dühöt csekély fél év alatt a magasztalás váltotta fel, ez bizony gyorsasági rekordnak számít! Mi okozta hát Trump drámaian gyors váltását? Ennek egyik oka az olaj. A repesztéses pala-olajbányászat forradalma ellenére az USA továbbra is rá van utalva a napi egy millió hordó szaúdi olajra. Másik ok az amerikai fegyveripar: a szaúdiak étvágya a Patriot rakétákra és Blackhawk helikopterekre szemmel láthatóan kielégíthetetlen. A harmadik ok Irán, amelyiket mindkét ország – és legfontosabb partnerként ide kell venni Izraelt is – a közel-keleti gondok egyik alapvető forrásának tekint.
De van ezen kívül még egy ok: a szaúdiak a többi Öböl-menti országgal közösen, nagy előrelátással, sokrétű és széles körű támogatói hálózatot ki építettek ki az USA-ban. A hálózatban megtalálhatóak agytrösztök és egyetemi központok, valamint ügyvédi irodák, propagandisták és más tanácsadók, akik számára a szaúdi királyság 2015 óta mintegy 18 milliós dollár-özönt fizetett ki. Ez nem tűnik soknak, annak tükrében, hogy az ország évente 130 milliárd dollárt keres az olajon. De szépen mutatja, miként használta fel a királyság a gazdagságát, hogy védelmet építsen ki a politikai viharokkal szemben.
Az elmúlt hónapok történései pedig, szinte tankönyvszerűen bemutatják, hogyan is működnek a lobbi csoportok. Az amerikai-szaúdi kapcsolatok fokozatosan romlottak 2001. szeptember 11-e óta, amikor kiderült, hogy a 19 géprablóból 15-en szaúdiak voltak, nem beszélve a szintén szaúdi bin Ladenről. Kezdetben a Bush adminisztrációnak még sikerült a károkat korlátok között tartania és rejtegetni a szaúdi kormányt kompromittáló információkat, majd pedig elkezdtek Szaddam Husszeinre mutogatni. De Barack Obama elnöksége idején egy sor pusztító csapás érte az USA-szaúdi kapcsolatokat. 2014 októberében, Joe Biden alelnök harvardi diákhallgatósága előtt azt panaszolja, hogy „a szaúdiak, a törökök, az emirátusiak és mások annyira elszántak voltak a szír elnök Bashar al-Asszad megdöntésében, hogy megindítottak egy szunniták és siiták közötti "helyettesítő" háborút. Bárkire, aki kész volt harcolni Asszad ellen, több száz millió dollárt és több ezer tonna katonai eszközt zúdítottak. Ezzel azonban felfegyverezték az Al Nuszrát, az Al Kaidát és a világ minden tájáról ideözönlő szélsőséges dzsihadista elemeket (3) .”
Majd pedig 2015. júliusában, az USA egyezséget kötött a szaúdiak ősellenségével Iránnal, és lezárta a nukleáris vitát (4) . 2016. áprilisában Barack Obama tovább élezi a feszültséget. A The Atlantic magazinban megjelent hosszú interjúban (5) az elnök azzal vádolja a szaúdiakat, hogy a szunnita terrorizmust szítják. Mi több: „a szaúdiaknak meg kellene tanulniuk, hogyan osszák meg a Közel-Keletet Iránnal”. Három hónappal később a kormányzat feloldotta a 9/11-es kongresszusi jelentés 29 oldalas fejezetének titkosítását, amiben utalás történik arra, hogy a szaúdiak legalább két terroristát finanszíroztak, majd megakadályozták az amerikai vizsgálatokat a háromezer áldozatot követelő ügyben. Ugyanez év szeptemberében pedig a kongresszus nagy többséggel felülbírálta Barack Obama vétóját abban a törvényben, ami lehetővé teszi, hogy a 9/11-es áldozatok családtagjai kártérítési pert indítsanak a szaúdi királyság ellen. Októberben pedig a Wikileaks nyilvánosságra hozott olyan 2014-es e-maileket, amelyekben Hillary Clinton külügyminiszter kifogásolta, hogy Katar és Szaúd-Arábia kormányai titkos pénzügyi és logisztikai segítséget nyújtanak az Iszlám Államnak és más radikális szunnita csoportnak a régióban.
Donald Trump szaúdi-ellenes kampányretorikája betetőzni látszott azt a hosszú ideje húzódó folyamatot, amiben Washington és Rijád egyre messzebb került egymástól. Amikor az elmúlt év november 9-én megjelent Donald Trump győzelmének meglepő híre, a The New York Times jelentése szerint "Szaúd-Arábiából alig volt hivatalos reakció". A Közel-Keleten viszont a síiták annak örültek, hogy hamarosan véget érhet a szaúdi vallási fundamentalizmus. "Trump győzelme a szélsőséges iszlám és a vahabizmus végének kezdetét jelenti " - jelentette ki egy vezető iraki törvényhozó. Az Amerikai Egyesült Államokban több mint ötven tudományos személyiség írt alá egy iráni-amerikai jelentést, amiben kiegyensúlyozottabb politikáért szálltak síkra a Perzsa-öbölben.
A változások működni látszottak. De akkor a demokraták, a neokonzervatívok, a hírszerző ügynökségek és a "mély állam" más tagjai példa nélküli ideológiai tűzzel kezdték lerombolni az Oroszországgal és két közel-keleti szövetségesével, Szíriával és Iránnal normalizálódó viszonyt. Azok a vádak, miszerint Donald Trump egy „szibériai jelölt”, akit Vlagyimir Putyin támogatott, megingatták az elnök pozícióját. Trump viszont úgy próbálta védeni magát, hogy hagyományosan héjáknak tekintett Irán-ellenes és egyben orosz-ellenes személyeket hozott hatalmi helyzetbe.
Az Őrült Kutya és a héják
Az egyikőjük a tengerészet nyugalmazott tábornoka, James Mattis, akit sokan "Mad Dog"-nak, azaz Őrült Kutyának neveznek. Trump őt jelölte nemzetvédelmi miniszternek, aki lépten-nyomon hangoztatta: Amerika három legnagyobb biztonsági fenyegetése: "Irán, Irán és még egyszer Irán". A másik preferált személy McMaster tábornok volt, aki a félresikerülten kinevezett Michael Flynn helyére lépett, mint nemzetbiztonsági tanácsadó. 2016-ban McMaster azt írta a The Wall Street Journalban, hogy "Oroszország krími elcsatolása és ukrajnai inváziója, Kína agresszivitása a Dél-Kínai tengeren, Irán támogatása a Közel-Keleten jól példázza Amerika gyengeségét a revizionista politikát követőkkel szemben. Éppen ezért amennyiben nem sikerül elrettenteni ezeket a revizionista hatalmakat, az hatalmas nemzetközi válságot idézne elő. Jobb, ha most térítjük el őket ettől, mint később.”
Ha a Közel-Keleten újra Oroszország és Irán a fő ellenség, akkor ebből az következik, hogy a fő szövetséges Szaúd-Arábia. E szövetséget erőteljesen támogatja a szaúd-barát lobbi, amely folyamatosan publikált interjúkban, cikkekben, jelentésekben Damaszkusz és Teherán elleni fellépésre buzdít. November 14-én az agytrösztként tevékenykedő Atlanti Tanács visszahívta nyugdíjából igazgatótanácsi tagját, David H. Petreaus tábornokot, hogy ítélje el "Irán rosszindulatú ténykedéseit” és katonai fellépésre szólítson fel − amennyiben Teherán megsértené a 2015-ös nukleáris egyezményt és urán-dúsító programba kezdene. (Megjegyzendő: az Atlanti Tanács agytröszt 2012-ben 2 millió dollárt kapott az Egyesült Arab Emírségtől és más Rijádhoz közeli jótevőktől.) Néhány héttel később a Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központja egyik vezetője szólalt fel a Kongresszus előtt, hogy közvetett vagy közvetlen módon akadályozzák meg az iráni fegyverszállítást Szíriának és Jemennek. (Nem árt tudni, hogy a Stratégiai Központ az elmúlt évben több mint 600 ezer dollárt kapott a szaúdiaktól és az Emírségtől.) A Center for American Progress pedig amellett érvelt, hogy az USA-nak ki kell terjesztenie a szankciókat és be kell avatkoznia Szíriában, ha Asszad továbbra is megakadályozza "a humanitárius segélyek" eljuttatását a felkelők által ellenőrzött területekre. A Brookings Institution, amely mintegy 21,6 millió dollárt kapott Katartól és 3 millió dollárnál is többet az Egyesült Arab Emírségtől, szintén a szankciók kiterjesztésére hívott fel.
A lobbi kampány célja az Irán-ellenesség fenntartása, Szaúd-Arábia népszerűsítése, és főleg minden ellenkező vélemény lejáratása. A kampány hatásosnak bizonyult, mert jól illeszkedett a demokraták, az FBI és a CIA szélesebb, oroszellenes offenzívájához. Megfelelt Trump fáradozásainak is, aki azzal akarja bizonyítani neokonzervatív elkötelezettségét, hogy ő is támadja a hagyományos közel-keleti ellenfeleket. Alig kilenc nappal hivatalba lépése után támadást rendelt el egy Al-Kaida tábornak kikiáltott telep ellen Jemen középső részén, április 7-én pedig tomahawk rakétacsapást intézett egy szíriai légibázis ellen.
A szaúdi lobbi igazán meg volt elégedve. Az Atlantic Council egyik főelemzője, Mohammed Alyahya azt mondta a The New York Times-nak, hogy "az emberek örömmámorban úsznak az Öböl-országokban. Egyértelmű, hogy Trump megértette, mire képes az amerikai haderő, és ezt az erőt kész bevetni (6) ”.
A Washington Post-ban David Ignatius szemleíró – aki meg van győződve, hogy a szíriai rakétatámadásnak a "bizalom-építés" volt a szerepe és tényleg sikerült közelebb hoznia a "tévelygő adminisztrációt az amerikai politika hagyományos álláspontjához" − felszólította Tom Donilont, Obama korábbi nemzetbiztonsági tanácsadóját, a Brookings igazgatótanácsi tagját, hogy támogassa a Trump elnököt (7) . Tom Donilon válaszában leszögezte: teljes szívéből támogatja a szíriai akciót. "Oroszország, Kína és Szíria esetében erőteljes politikai változások történtek" – tette hozzá.
A szaúd-barát „visszhang-kamra”
David Ignatius a jó példája annak, hogyan is működik a „visszhang-kamra”. Ő közvetít a szaúdi érdekcsoport és a média között, mint a washingtoni agytrösztök állandó szereplője, a CIA fő-apologétája és "Szaúd-Arábia legnagyobb amerikai vezérszurkolója”. Februárban egy írásával csatlakozott az orosz-ellenes hullámhoz is, amiben azt állítja: "az oroszok uralják az információs téret”, majd elutazott Rijádba hogy interjút készítsen Muhammad bin Sultan-nal (MBS), a királyság nagyhatalmú korona-hercegével. Lelkesen számolt be, miszerint „sok más herceggel ellentétben MBS nem a nyugati iskolákban nevelődött, így megőrizte azt az átütő és harcos energiát, amely oly népszerűvé teszi a fiatal szaúdiak körében (8) ”. Néhány nappal később pedig megdicsérte a rendíthetetlen James Mattist, aki "elismerten szilárd nemzetbiztonsági csapatával megkísérlik helyes irányba terelni Trumpot”.
James Mattis, a szaúdi herceg ünneplésével és az orosz politikának a szovjet politikával való összemosásával pont azt tette, amit a lobbi elvárt tőle. Májusban Ali Shihabi, az Arabia Foundation ügyvezető igazgatója a The New York Times szerkesztőségi cikkében ismertette a szaúdiak véleményét: "Trumpban a korábbi elnökhöz képest jobb szövetségesre leltek". Obama ugyanis "hallgatólagosan elfogadta Irán erőfeszítéseit a Közel-Kelet uralmára". Néhány nappal később a The Hill-ben − egy washingtoni szűk körben terjesztett politikai lapban − Anthony Cordesman, a Center for Strategic and International Studies (CSIS) tagja és Washington legerőteljesebb szaúd-barát hangadója, összegezte Trump rijádi látogatásának eredményeit. Amint az várható volt, az elnök szaúd-barát és Irán-ellenes megjegyzéseit kürtölte világgá: "Az elnök a legmegfelelőbb beszédet tartotta a legmegfelelőbb helyen és a legmegfelelőbb időben. Lesz még idő kritizálni olyan problémákat, mint az emberi jogok, valamint Jemen, de az elnök más kérdésekre összpontosított, amelyek minden bizonnyal fontosabbak."
És tényleg, Anthony Cordesmant a következő napokban sorra idézte a Washington Post, a Cable News Network (CNN) és a Christian Science Monitor, valamint több más sajtótermék. Cordesman a szuper-héja valóban fontos szereplője a szaúd-lobbinak. Korábbi pozíciói szerint: John McCain szenátor volt tanácsadója, a Pentagonnak, az USA külügyminisztériumának és energiaügyi minisztériumának kiszolgált hivatalnoka, és főleg nemzetközileg elismert energiaügyi tudós-szakember. Már 2001-ben kijelentette: „az olaj a belátható jövőben is fontos energiaforrás marad, tekintettel arra, hogy a megújuló és más alternatív energiaforrások korlátozottan növekszenek. A Perzsa-öböl rendelkezik a világ olajtartalékainak kétharmadával, így kritikus térség marad a jövőben is. Ottani pozíciónkat ezért minden áron meg kell őriznünk.”
Ezt az érvelést természetesen megérti Washington harcias külpolitikai irányítása, akik Robert Kagan neokonzervatív teoretikussal együtt vallják, hogy "a szuperhatalmak nem mehetnek nyugdíjba". Az érvelést a szaúdi lobbi is értékeli, mivel azt jelenti, hogy az USA-szaúdi partnerség alternatíva nélküli.
„Privatizált” kormányzati tevékenység
A szaúdi lobbi hasznot húz abból, amit Janine Wedel antropológus egy "árnyék-kormány" felemelkedéseként határoz meg. Szerinte a 80-as és 90-es évek neoliberális forradalma óta az egymást követő adminisztrációk magánkezekbe adták, szorgosan „privatizálták” a kormányzati tevékenységet, vagy annak bizonyos részeit. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy bérbe adták a felelősséget vállalatoknak, tanácsadó cégeknek, non-profit szervezeteknek, agytrösztöknek és nem-kormányzati szervezetnek. Az állam, ezekkel a magán cégekkel kötött szerződéses alapján alakítja ki és valósítja meg a közpolitikákat, de még a törvényhozást is. Janine Wedel szerint: "Ezek a magán-szereplők függetlenek a kormánytól, de aktív résztvevői a kormányzás, valamint a politika-csinálás minden mozzanatának. A szövetségi kormányzati feladatok kétharmadát ma már kiszervezték. Ez a gyakorlat a Clinton-adminisztráció idején (1993-2001) kezdődött, azóta is tart, sőt felgyorsult és új változatokban jelenik meg" − állítja az antropológus.
Ezek a közállapotok ideálisak azoknak a férfiaknak, akik ide-oda röpködnek az agytrösztök, a szerkesztőségek és a kormányzati hivatalok között. A folyamat egy olyan belterjes kultúrát hizlalt fel, amiben a részvevők kizárólag azokat a gondolatokat tartják értékesnek, amit egymással közölnek. Például az Öböl-menti monarchiák által pénzelt elitkonferenciákon (9) , vagy a befolyásos körök által támogatott Brookings Intézet rendezvényein. „Mindenki arra törekszik, hogy meghívják ezekre a konferenciáinkra, hogy aztán arról beszélhessen, milyen nagyok a szaúdiak, és milyen fontos szerepük van és lesz is az olaj ellátás biztosításában" - jelenti ki Toby C. Jones történész, a Királyság múltjának egyik szakembere.
Mindezt én is elmondhatnám…
(1) Donald J. Trump: Time to Get Tough: Making America Great Again (Ideje, hogy kemények legyünk: Tegyük Amerikát újra naggyá!) Washington, DC: Regnery, 2011), 20. oldal.
(2) Josh Rogin: Trump to unveil plans for an “Arab NATO” in Saudi Arabia, The Washington Post, 2017. május 17.
(3) Az elnökhelyettes két nappal később már bocsánatot is kért megjegyzésért. Cf. Carol Giacomo, « Joe Biden apologizes for telling the truth », The New York Times, 2014. október 6.
(4) Alain Gresh: Négociations cruciales sur le nucléaire [Fontos tárgyalások a nukleáris témáról], Le Monde diplomatique, 2015. március.
(5) https://www.theatlantic.com/magazine/archive/2016/04/the-obama-doctrine/471525/
(6) Ben Hubbard: Trump’s strike on Syria has all sides asking: What next?, The New York Times, 2017. április 7.
(7) David Ignatius: Trump got Syria and China right last week. That’s a start, The Washington Post, 2017. április 12.
(8) David Ignatius: A young prince is reimagining Saudi Arabia. Can he make his vision come true?, The Washington Post, 2017. április 20.
(9) Toby C. Jones: Desert Kingdom : How Oil and Water Forged Modern Saudi Arabia, Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, 2010.
Uo., 99. és 102. oldal
