hu | fr | en | +
Accéder au menu

Irányt vesztett szociáldemokraták

JPEG - 110.2 kio

Esős tavaszi délelőtt. Egy csapatnyi gimnazista halad el a Bad Godesberg-i Stadthalle mellett. Egyikük se veszi a fáradságot, hogy megnézze magának azt az ódon épületet, amelynek tulajdonosa a város, és ahol Németország Szociáldemokrata Pártja (SDP) egyik történelmi jelentőségű kongresszusa zajlott.

Az 1875-ben, Gothában alapított marxista párt 1959 novemberében elismeri a szabad piacgazdaságot és a verseny jelentőségét, egyben kinyilvánítja a nyugati blokkhoz tartozását, valamint azt, hogy nemcsak a munkásosztály, hanem valamennyi társadalmi osztály számára nyitott kíván lenni. Kevéssé elszántan ugyan, de alapprogramjában akkor még kiáll egy „új gazdasági és társadalmi rend megteremtése” mellett és elfogadja, hogy „a köztulajdon a közellenőrzés egyik legitim formája, amelyről egyetlen modern állam sem mondhat le. (1) „

Ma már ez a program elviselhetetlenül radikálisnak tűnne a párt jelenlegi vezetői számára. Az 1998 és 2005 között a Zöldekkel együtt kormányzó SPD bevezette az Agenda 2010-et, amely szétrobbantotta a szociális hálót (nyugdíj, munkanélküliség, munkajog stb). Az Angela Merkel vezette „nagy koalíció” kisebbségi tagjaként (2) 2005 és 2009, majd 2013 és 2017 között a hangját sem lehetett hallani. Amikor Wolfgang Schäuble pénzügyminisztert kellett volna megakadályozni abban, hogy tovább szorítsa a hurkot a fulladozó Görögország nyakán, kétértelműen viselkedett. Zavarba jött, amikor a kancellár bevezette a minimálbért, ami pedig korábban az SPD egyik legfőbb programpontja volt; és képtelen volt állást foglalni, amikor Angela Merkel a menekültek befogadása mellett lépett fel.

Elszakadás a gyökerektől

A sajtó és a közvéleménykutató intézetek meghatározó fordulatként köszöntötték az Európai Parlament volt elnökének tavaly márciusi megválasztását a párt élére. Nem kevesebbet vártak Martin Schulztól mint azt, hogy újra egyenesbe hozza a pártot és tizenkét évi konzervatív hatalom után készítse elő az SPD győzelmét a szeptember 24-i választásokra. Ám a márciusban és májusban tartott regionális választások három egymást követő veresége − a Saar-vidéken, Schleswig-Holsteinben és Észak-Rajna-Vesztfáliában − kipukkasztotta a léggömböt és lehűtötte a reményeket. Noha az SDP regionális választási szövetségei a német politikai élet jellegzetességei közé tartoznak, a következetlenség benyomását csak fokozzák. A párt négy régióban együtt kormányoz a Kereszténydemokrata Unió (CDU) konzervatívjaival (3) . Három másikban a radikális baloldali Die Linke párttal osztozik a hatalmon. Már-már azon tűnődik az ember, hogy az SPD létezik-e még egyáltalán, mint társadalmi projekttel rendelkező politikai párt? Van-e még ideológiai iránytűje? Az SPD bár szilárd szervezetet és ismert vezetőket mondhat magáénak, feltehetően már csak hatalmi pozíciója fenntartásáért küzd, akár azon az áron is, hogy meg kell osztoznia a jobboldallal.

Ha hiszünk a szándéknyilatkozatoknak, a kérdés alaptalannak látszik. A párt, saját állítása szerint, új alapokra kívánja helyezni a szociális piacgazdaságot. Az államot a növekedés és a munkahelyteremtés motorjává akarja tenni, jobban megadóztatni a magas jövedelmeket, szabályozni a pénzpiacokat, harcolni az ideiglenesen foglalkoztatottak helyzetével való visszaélések ellen, bővíteni a munkavállalók részvételi jogát a vállalati tanácsokban és így tovább. Első ránézésre nincs sok közös vonásuk a nagy vagyonok megadóztatását ellenző kereszténydemokratákkal, a zabolátlan szabadkereskedelem és az adókedvezmények élharcosaival. A pártprogramok hézagossága azonban azt jelzi, hogy a CDU-SPD koalíciókban a szociáldemokraták több engedményt tesznek partnereiknek, mint azok nekik. Az aktivisták és a szimpatizánsok ezért érzik egyre inkább, hogy a párt magukra hagyta őket.

André Stinka a legutóbbi észak-rajna-vesztfáliai regionális választásokon az SPD jelöltje volt. Dülmenben született, ahol egyes régi gyárakat manapság elegáns családi házakká alakítanak át. Véleménye szerint a szónoklatok jócskán eltávolodtak a valóságtól: „A pártban rengeteget foglalkozunk az egyedülálló kisgyermekes nők sorsával. De melyikünk ismer ilyeneket valójában? Egyes megválasztott képviselők soha nem beszélgetnek azokkal az emberekkel, akikhez szólniuk kellene”. A ma már nyugdíjas Rainer Einenkel, az Opel vállalati tanácsának egykori elnöke szerint: „Az SPD cserben hagyta a dolgozókat, mert talán azt gondolták, hogy a munkások egyszer csak maguktól eltűnnek”. E megállapítás a terepen eltöltött hosszú évek tapasztalataiból fakad, amikor a helyi szociáldemokrata képviselőkkel többször tárgyalt a gyárak bezárásáról. „A szociáldemokratákkal az a baj, hogy hajlamosak hol ezzel, hol azzal szövetkezni. A pártnak tulajdonképpen a saját gyökereivel van baja. Ugyanez elmondható talán a CDU-ról is, de ők még mindig sokkal inkább kötődnek az ideológiai alapvetéseikhez.”

Ez az ideológiai zűrzavar Gerhard Schröder idején hágott a tetőpontjára, aki 1998-tól 2005-ig töltötte be a kancellári tisztet. A Tony Blair-féle neoliberális „harmadik úttal” egyidejűleg a szociáldemokrata vezér bedobta az „Új Közép” programját: a versenyképességre való törekvésre hivatkozva csökkentette az állami támogatásokat, bevezette a rugalmas munkaidőt és megkövetelte, hogy az emberek jobban kézbe vegyék saját életüket. Néhány éven belül a segélyben részesülő munkanélkülieket felváltották a szegény dolgozók, vagyis az SPD által vallott politikai filozófiának épp az ellenkezője valósult meg. A párt ezzel elvágta magát aktív tagságától, és elveszítette a választásokat. A helyzet iróniája akkor tetézett, amikor az új kancellárasszony 2005 végén megtartott első általános politikai összefoglalójában tisztelettel adózott elődje „merészségének”...

Központban a NATO

Két évvel később megszületett a Die Linke baloldali mozgalom, amely mélységesen ellenezte a szociál-liberális kisiklást. Ha az SPD szövetségre lépne ezzel a párttal, feltehetően könnyebben tudna ismét gyökeret verni a baloldalon. De országos szinten a kérdés heves vitákat váltott ki. „Az SPD már csak azért sem szövetkezhet a Die Linke-vel, mert utóbbi a NATO-ból való kilépéssel fenyegetőzik” − állítja határozottan Helmut Kuhne, az Európai Parlament volt képviselője. A két párt ennek ellenére együtt kormányoz Berlin és Brandenburg tartományban, valamint Türingiában, amelynek fővárosában, Erfurtban található a regionális parlament. Matthias Hey, a régió szociáldemokrata csoportjának elnöke úgy látja, hogy a Die Linkeből jövő Bodo Ramelow, a régió miniszterelnöke, „realista” politikus, akivel szívesen szövetkeznek a szociáldemokraták, főleg amikor „harcolni kell az egyenlőtlenség ellen egy olyan országban, ahol több mint egy millió milliomos él”. Matthias Hey persze azt is látja, hogy mély politikai nézeteltérések választják el őket egymástól. A Die Linke és a Zöldek ugyan ellenezték, a CDU-SPD nemzeti koalíció tavaly mégis ki akarta utasítani a menedékjogot nem kapott algériai, tunéziai és marokkói bevándorlókat.

Több olyan SPD-képviselővel találkoztam, akik szerint a Die Linke „természetes szövetségesük” lehetne a parlamentben, ha „csupa pragmatikus emberből” állna. Ez alig burkolt célzás az ország keleti részéből jött képviselőkre, akik hozzászoktak a szociáldemokratákkal kötött szövetségekhez. A nyugatiak viszont inkább a volt kommunistákból, anarchistákból és kiábrándult szociáldemokratákból álló csoportosulásokkal szövetkeznének − jellemezte a helyzetet Andreas Bausewein, Erfurt SPD-s polgármestere. „Persze, azon el kell gondolkodnunk − tette hozzá − miért van ma ennyire nehéz helyzetben a párt… A párt társadalmi összetételében változás következett be: elveszítettük hagyományos választóinkat, a munkásokat.” A szavazótábor elhidegülését gyakran magyarázzák egy másik tényezővel is. A szociáldemokrata párt nem hordoz semmilyen alternatív társadalmi modellt, sőt még globális politikai projekttel sem rendelkezik, tulajdonképpen azóta, hogy megvívta alapvető ütközeteit az első kollektív szerződésekért, a szakszervezetek elismeréséért, a nyolcórás munkanapért, a vállalati tanácsok létrejöttéért, a munkanélküli segélyért, az enyhülésért a keleti blokkal szemben. (Ostpolitik)

Vajon a szociáldemokraták addig-addig szövetkeztek a CDU-val, amíg önkéntesen felvállalták a német jobboldal „szociális lelkiismeretének” szerepét? Mecklenburg-Elő-Pomerániai regionális parlamentben, ahol az SPD a keresztény-demokraták irányította koalíció tagja, határozottan elhessegetik ezt a gondolatot. „Alapvető különbségek vannak közöttünk” − állítja határozottan Thomas Krüger, a szociáldemokrata parlamenti csoport elnöke. „Mi több kollektív tárgyalást akarunk a keleti és nyugati dolgozók egyenlő bérezéséről. A CDU egyáltalán nem akar ilyet. A munkaidőről sem egyezik a véleményünk. Mi küzdünk az ingyenes oktatásért is, ők nem. A CDU mindent privatizálna, mi pedig továbbra is az állam fontosságát hangsúlyozzuk”, némi korlátozással... A Bad Godesbergben lefektetett egyik alapelv szerint: „üzleti verseny a lehető legnagyobb mértékben; tervgazdálkodás csak a szükséges mértékben.”

Martin Schulz a csodacsatár?

Az SPD-hez közelálló Friedrich-Ebert-Stiftung egyik alkalmazottja szerint: a szociáldemokrata párt konzervatív lett és a status quo-t szorgalmazza. Nem csoda, hogy a CDU természetes szövetségesévé vált. Mint mondotta: ha a következő választáson Berlinben továbbra is a „nagykoalíció” marad hatalmon, visszaadja a tagkönyvét. Egyelőre, mint annyian, ő is azon töri a fejét, hogy Martin Schulz, akit Sigmar Gabriel visszalépése után listavezetőnek jelölt ki a párt, képes lesz-e megújulást hozni. Az Európai Parlament volt elnöke egymásnak ellentmondó jelzéseket ad. Elismeri, hogy Schröder reformjai megteremtették a „szegény munkavállalók” nemzedékét. Azt állítja, hogy emelni akarja a munkanélküli segélyt és a nyugdíjakat, harcolni fog a határozott időtartamú szerződésekkel való visszaélések ellen. Reiner Hoffmann, a Német Szakszervezeti Szövetség (DGB) elnöke méltányolja ezeket az állásfoglalásokat. Kétségtelen, hogy a szakszervezetek és az SPD viszonya ma jobb, mint a Schröder-mandátum alatt volt.

Martin Schulz azonban jóval konzervatívabb állásfoglalásokat is magáénak tud vallani. Például amikor nem zárja ki a feltevést, hogy Görögországnak el kell hagynia az eurózónát, amennyiben nem hajtja végre a „szükséges reformokat”. „Az SPD hivatalos jelöltjének a társadalmi igazságossággal kapcsolatos koncepciója még nem teljesen világos a választók számára” − véli Martin Koschkar, a schwerini egyetem politológusa. Ez a körülmény Sahra Wagenknecht figyelmét sem kerülte el. A Die Linke hivatalos jelöltje, akit számos szociáldemokrata túlságosan radikálisnak tart, felszólította az SPD-t, hogy térjen vissza az alapokhoz. Nevezetesen az 1989-es berlini programjának (4) egy bizonyos pontjához: „A jelenkori polgári forradalmak inkább ígérték, mintsem megvalósították a szabadságot, az egyenlőséget és a testvériséget. A munkásmozgalom ezért követel szolidáris társadalmat és szabadságot mindenki számára. Alapvető történelmi tapasztalatot kell valóra váltanunk; a kapitalizmus által okozott károk jóvátétele nem elegendő. Új gazdasági és politikai rendre van szükség.”

Az SPD-ről szóló munkáiban (5) Franz Walter politológus leírja, hogyan sodródik a proletariátus pártja az „új centrum” felé ideológiailag és szociológiailag egyaránt. Szerinte a párt ma már nem rendelkezik „szocialista célokkal”. Martin Schulznak sokszor a szemére vetették, hogy túlságosan közel áll a bizottság elnökéhez, a liberális Jean-Claude Junkerhez. A szeptemberi választásokon minden bizonnyal csak csekély mértékben szándékozik balra tekerni a kormánykereket, radikális irányváltásig nem fog elmenni. Legfontosabb „tőkéje” atipikus életrajzában és rokonszenves, a néphez közel álló személyiségében rejlik. A „termék” tetszik a médiának, amelynek lelkesedése közismerten tiszavirág-életű. Martin Schulz Willy Brandthoz szeretné mérni magát, aki 1969 és 1974 között volt kancellár. Az SPD-nek akkoriban több mint egymillió aktivistája volt, ma valamivel kevesebb, mint 445 000. Politikai üzenete világos volt és erőteljes, s a baloldalon nem akadt komolyabb vetélytársa.

(1) SPD, Németország Szociáldemokrata Pártja alapprogramja. Friedrich-Ebert-Stiftung, 1959, www.library.fes.de

(2) Egy több szavazatot elért párt által vezetett koalíció tagja.

(3) Mecklenbourg-Elő-Pomeránia, Saar-vidék, Szászország, Szász-Anhalt.

(4) SPD, Németország Szociáldemokrata Pártja alapprogramja. Berlin, 1989. december 20. www.library.fes.de

(5) Franz Walter : Die SPD. Vom Proletariat zur neuen Mitte. Alexander Fest, Berlin, 2002, és Die SPD. Biographie einer Partei, Rowohlt Taschenbuch (3. kiadás), Berlin, 2015.

William Irigoyen

Köböl Anna

Megosztás