A médiatörténetnek megvannak a maga mítoszai. Ezek között is kivételes helyet foglal el a hős riporteré, aki mindig kész szembeszegülni a hatalmasságokkal. A valóság azonban sokszor kevésbé romantikus.
Különösen, ha az 1930-as éveket vizsgáljuk. Azok a feltételek, amelyek mellett a háború előtt tíz alkalommal francia kiküldött tudósítók interjút készítettek Adolf Hitlerrel, rámutatnak, mekkora szervilitással működött egy bizonyos fajta újságírás.
A francia sajtó látványos mellőzése
“Újabb rendelkezésig Hitler Úr nem kíván interjút adni francia újságírók jelenlétében, mégpedig Franciaország Németországgal szemben tanúsított viselkedése miatt.” Ez az elutasítás, amelyet a náci vezér titkársága 1933 márciusában intéz válaszul a sokadik kérelemre, megfellebbezhetetlen. Noha Adolf Hitler 1933. január 30-i hatalomra jutása után enyhül valamelyest a francia sajtó látványos mellőzése, a kancellár ellenséges hozzáállása sem akkor, sem a későbbiekben nem múlik el teljesen.
Ám a kikosarazott újságírók makacsnak, sőt, néha rendkívül szívósnak bizonyulnak. Paule Herfort például kétszer, 1933-ban és 1935-ben kísérel meg interjút kicsikarni a L’Intransigeant számára; hiába. 1937-ben újabb levelet küld a német követségre: “Biztosíthatom róla, hogy a kért interjút elkészülte után bemutatom a kancellárnak jóváhagyásra, és közvetlenül ezután haladék nélkül közlésre kerül. Azokat a kérdéseket teszem fel, amelyeket a kancellár óhajt, tehát csak azt kívánom nyilvánosságra hozni, ami a politikájának megfelel. Szeretném jelezni, hogy különös rokonszenvvel viseltetem az új Németország, valamint az ifjú Olaszország iránt, és személyemben egy kifejezetten szolidáris külföldi újságírót ismerhetnek meg. Egyébként mind a mai napig kizárólag pozitív megközelítésben írtam a rasszizmusról, mivel eredendően antiszemita vagyok.” Még ez a curriculum vitae sem elégséges. Paule Herfort utoljára így könyörög a követség sajtóattaséjának: “Biztosan tudja, hogy szerencsét hozok, ezért az etiópiai hadjáratban részt vevő olasz katonák elneveztek a Déli Hadseregcsoport Talizmánjának!” Minden hiába, Hitler továbbra is megközelíthetetlen.
Ahhoz, hogy kérdéseket lehessen feltenni neki, nem elegendő a talpnyalás. A francia újságírókat, akiknek nagy ritkán sikerül, gondosan megválogatják. Az elsőt közülük, Fernand de Brinon-t 1933-ban náci barátja, Joachim von Ribbentrop ajánlja be. Az interjú, amely november 22-én a német sajtószolgálat ellenőrzése után a Le Matin-ban jelenik meg, eseményszámba megy. Még a francia nagykövetet sem fogadták már két hónapja! Cikkében (a beszélgetéseket akkoriban nem lehetett eredeti formájukban sem felvenni, sem írásban rögzíteni) Fernand de Brinon nem palástolja rokonszenvét Hitler iránt, aki számtalan nyugtató nyilatkozatot tesz és megerősíti elkötelezettségét a francia-német közeledés mellett, miközben Németország röviddel ezelőtt, októberben lépett ki a Népszövetségből és hagyta el a leszerelési konferenciát. Ami a tíz évvel korábban megjelent Mein Kampf-ot illeti, nincs ok a nyugtalanságra, a Führer szelleme megőrizte “hajtóerejét”, biztosítja olvasóit Brinon, majd minden köntörfalazás nélkül így fejezi be írását: “Hiszek Adolf Hitler őszinteségében.” Fernand de Brinont, aki 1935-ben a két ország közeledésén munkálkodó Franciaország-Németország Bizottság egyik társalapítója, majd a német megszállás alatt buzgó kollaboráns volt, 1947-ben kivégezték.
A kiválasztott újságírók nem kételkednek
Ha nem is minden esetben ennyire nyilvánvaló a Hitler által fogadott újságírók németbarát volta, egy kivételével szinte az összes interjú, amely a francia sajtóban megjelenik, többé-kevésbé szembeötlően hitelt ad szavainak. Német oldalról mindent megtesznek, hogy ez így legyen, mivel ezek az interjúk mindenek előtt arra szolgálnak, hogy támogassák a Birodalom külpolitikáját. Ily módon 1933-ban és 1934-ben Hitler öt személyes beszélgetésre ad alkalmat, amelyeken döntő többségben a Népszövetségre, a leszerelésre és az akkor még eldöntetlen státuszú Saar-vidékre vonatkozó kérdések merülnek fel.
Az egyik interjú, amely a L’Intransigeant címoldalán kap helyet 1934. szeptember 21-én, erősen olyan, mintha a német külügyminisztérium légből kapott tákolmánya lenne. A szöveget, amelyben a náci államfő újra megerősíti békés szándékait, egy szinte ismeretlen újságíró jegyzi, egy bizonyos Lucien Lemas, aki azt állítja, hogy a nürnbergi várban sikerült találkoznia a Führerrel. Beszámolójának valószerűtlensége – állítólag a birodalmi sajtószolgálat vezetője minden további nélkül teljesítette kéréseit és spontán módon mutatta be neki Hitlert – nem kerülte el magának az újságnak a figyelmét sem. Egy Ribbentrop kézjegyével ellátott igazolás közlése ellenére, amely szerint “ezen interjú hiteles”, a szöveg szerzőjét a lap óvatosan “egy különtudósítónak” és nem a bevett formulának megfelelően “különtudósítónknak” nevezi. Egy elírásra utaló apró részlet különösen felkelti a figyelmet: az illusztráció gyanánt felhasznált fényképet Hitler “Lucien Leumas-nak” dedikálta. A Le Populaire című szocialista lap gyorsan kideríti, hogy a szerzőt valójában Lucien Samuelnek hívják, és hogy neve betűinek sorrendjét azért cserélték fel, mert leplezni akarták zsidó hangzását, sőt, a végleges aláírásból már az “u” is eltűnt. Sajtókörökben és a diplomácia berkeiben ettől kezdve gyakran élcelődnek a L’Intransigeant exkluzivitásán.
A propaganda, amely leszűrődik a német diktátor interjúiból, azért nem mindig ennyire durva. Az esetek többségében Hitler megelégszik azzal, hogy készséges beszélgetőtársat választ, akit befolyásos közvetítő ajánl. Így 1934-ben Jean Goy-t, Seine megye képviselőjét és a Frontharcosok Nemzeti Szövetségének tagját (ez a veterán frontkatonák egyik fő szervezete), valamint Robert Monnier-t, párizsi független republikánus városatyát és a Frontharcosok hete animátorát meghívja Berlinbe Otto Abetz[i], aki Fernand de Brinonnal együtt a Franciaország-Németország Bizottság társalapítója, és Németország jövendő párizsi nagykövete a megszállás alatt. “Hitler kancellár fogadott bennünket Wilhelmstrasse-i hatalmas irodájában!” - lelkesedik Jean Goy a Le Matin 1934. november 18-i számában. “Mihelyt megérkeztünk - folytatja -, hozzánk lépett és kifejezte örömét, hogy francia veterán frontharcosok látogatását fogadhatja.”
Miközben az osztrák kancellár meggyilkolása után, 1934 júliusában éppen elbukott az első Anschluss-kísérlet Ausztria annektálására, elképzelhető Hitler “öröme”, hogy újra fennen hangoztathatja pacifizmusát a francia közvélemény előtt. Annál is inkább, mivel Jean Goy megnyugtató hangnemet üt meg, és úgy véli, nem szabad “mindenféle demoralizáló pánikkeltésbe belemenni”. Ennek kapcsán élénk polémia bontakozik ki. A Képviselőházban Henry Franklin-Bouillon független radikális képviselő keményen felszólítja Seine megye küldöttét, hogy olvassa végig a Mein Kampf-ot. Pierre-Étienne Flandin tanácselnök még a német nagykövetet is berendeli, hogy a jövőben ne adjanak ilyen típusú nyilatkozatokat a francia sajtónak. Jean Goy viszont nem adja fel álláspontját, és ez odáig vezet, hogy csatlakozik Brinonhoz és Abetz-hez a Franciaország-Németország Bizottság keretein belül.
Valószínűleg ugyanezek a francia-német kapcsolatok teszik lehetővé Elisabeth Sauvy, alias Titaÿna, a Paris-Soir híres riportere számára, hogy találkozzon Hitlerrel 1936-ban. Ennek a találkozónak egészen más a tétje. Az előző év során, a januári népszavazást követően Németország annektálta a Saar-vidéket, a Führer visszaállította a katonai szolgálatot és hivatalossá vált a Birodalom újrafegyverkezése. Franciaország pedig 1935 májusában kölcsönös segélynyújtási egyezményt írt alá a Szovjetunióval, ami még nincs ratifikálva akkor, amikor Titaÿna Berlinbe utazik.
A nemzetiszocializmus dicsőítői
A birodalmi főváros közel áll Jean Luchaire újságíróhoz, aki barátja, Otto Abetz oldalán erősen érintett a közeledésben Németország felé. Óhaja, hogy fogadják a Birodalmi Kancellárián, egybevág vonzódásával az autoriter rezsimek iránt. A találkozóról szóló beszámoló, amelyet szenzációs eseményként tálalnak a Paris-Soir Dimanche címoldalán 1936. január 26-án, semmi kétséget nem hagy szerzője Hitler iránti rokonszenvét illetően: “A Wilhelmstrasse-i palota, ahol a Führer dolgozik és alszik, egyszerű, visszafogott stílusával, berendezésével tökéletesen illeszkedik az új Németország demokratikus tisztaságához. (...) Hitler kinyújtott kézzel indul felém, és én megdöbbenek kék szeme láttán, amely a fényképeken barnának tűnik. Arra gondolok, hogy mennyire különbözik a róla alkotott képtől, és jobban szeretem így, energiát és intelligenciát sugárzó arccal, amely felragyog, amikor beszél. És ebben a pillanatban megértem varázserejét az emberek vezetőjeként, megértem hatalmát a tömegek felett.”
A következő hónapban az ismert gondolkodó, Bernard de Jouvenel szintén hozzájut Abetz közbenjárásához, ami lehetővé teszi Hitler számára, hogy a Franciaországhoz való közeledés gondolatát hirdesse pontosan akkor, amikor éppen küszöbön áll a francia-szovjet paktum ratifikálása. A Paris-Soir a déli, sokkal kisebb példányszámban terjesztett kiadásába száműzi az interjút 1936. február 28-án, azaz egy nappal azután, hogy a Képviselőház ratifikálta a paktumot. Bár német részről azzal vádolják a francia kormányt, hogy manőverezett, mert meg akarta gátolni a Führer szavainak nyilvánosságra kerülését a Képviselőház szavazása előtt, a szöveg ettől még meglehetősen Hitler-barát. Olyannyira, hogy azt memoárjaiban Jouvenel “botlásnak” minősíti.
A három utolsó interjú, amelyek sokkal kevésbé kapcsolódnak a nemzetközi kérdésekhez, kevésbé is keltenek figyelmet, talán mert nincs bennük olyan megnyilatkozás, amelynek azonnali diplomáciai hatása lenne. Ugyanakkor ezek is rendkívül erős rokonszenvet mutatnak Hitler iránt. Az 1937. május 22-i Le Journal-ban Abel Bonnard író, a Vichy-kormány későbbi oktatási minisztere lelkesen méltatja “a hatalmas erőfeszítést, amelyet a nemzeti-szocialista rendszer tesz a társadalmi rend érdekében”. Hagyja, hogy beszélgetőpartnere a legkülönfélébb témákról értekezzen, a háború előtti világtól egészen a modern közlekedési eszközök demokratizálásáig, miközben érinti azt az óhaját is, hogy visszaadja a dolgozóknak az “életörömöt”.
Abel Bonnard elbűvöli vendéglátóit. Egyikük így ír a párizsi német nagykövetnek:”Az a benyomásom, hogy komoly alapossággal vizsgálja a német helyzetet és jól ragadja meg. Emellett kétségtelenül elég okos és van hozzá tehetsége, hogy következtetéseit megfelelő módon, érthető formában juttassa el a francia közvéleményhez. Ha nem így lenne, nem lenne akadémikus! (...) Társasága - el kell ismernem - igazán élvezetes volt.” Ami Alphonse de Châteaubriant-t, a nemzeti szocializmus hívéül szegődött szerzőt illeti, és aki szintén a Le Journal számára ír, ő nem képes másra, mint hogy Hitler szócsöve legyen, miután 1938 augusztusában interjút kapott tőle a bajor Alpokban lévő rezidenciáján, a Berghofban. Még Robert Chenevier sem tudja megállni, akit a L’Illustration bízott meg azzal, hogy kikérdezze a Führert építészettel és urbanizmussal kapcsolatos terveiről, hogy az 1938. december 10-i számban ne dicsőítse az “általános kulturális atmoszférát”, amelyet Hitler teremt. De ami a legjobban elbűvöli, az nem más, mint “lágyan kék szeme, melynek fakó kéke hegycsúcsokra és az égre emlékeztet a nagy esők után, az az ártatlan kék szín, amelyet csak az apró gyermekek tekintetében láthatunk.”
Ezek a módszerek egy sajátos újságírás jellemzői, amely az 1940-es vereség után többnyire belesüppedt a kollaborációba. 1944-ben az Ellenállás Nemzeti Tanácsa véget akar vetni a szervilizmusnak, garantálni kívánja “a sajtó szabadságát, becsületét és függetlenségét az állammal, a tőkés hatalmasságokkal és a külföldi befolyással szemben.” Ám ha úgy tűnik is, hogy az itt felidézett sajátos újságírás egy másik kor tartozéka, kockázatos lenne kizárólag a sajtótörténelem egy szégyenletes fejezetét látni benne.
A náci Németország roppant aktív, Párizsban működő nagykövete – franciául lásd: https://fr.wikipedia.org/wiki/Otto_Abetz
